Ahonnan a holdraszállást irányították

Néha azért megértem azokat, akik meg vannak győződve arról, hogy a holdraszállás nem történt meg. Ez jut eszembe, amikor a houstoni Johnson Űrközpontban végigsétálok az Apollo Mission Control Center konzoljai között. Most például egészen hihetetlennek tűnik, hogy a NASA megcsinálta, pedig abban a teremben állok, ahonnan 1969 júliusában irányították az Apollo-11 küldetését.

A konzolokon ormótlan gombok és kapcsolók sorakoznak több sorban, a katódsugárcsöves kijelzők mellett beépített tárcsás telefont látni, néhol mélyedések törik meg a konzolfalat, bennük ütött-kopott fémhengerek. Ezek helyettesítették akkoriban az emailt: az irányító személyzet tagjai a hengerekbe tették a kinyomtatott adatokat – vagy éppen kézzel gyorsan lefirkantott üzeneteket – és a konzolokhoz kapcsolt csőpostán elküldték a címzetthez. Az akkor csúcstechnológiának számító IBM System 360 számítógép 75-ös modelljeiről jobb nem is beszélni, a küldetés során általuk feldolgozott adatok ma elférnek egy pendrive-on.

Innen irányították a sikeres kudarcként értékelt Apollo-13 missziót is, Jack Lousma kommunikációs tiszthez ide futott be a küldetés egyik űrhajósának, Jack Swiegertnek az üzenete: „Houston, adódott egy problémánk” (mert a NASA leirata szerint a híres mondat nem egyszerű jelen időben hangzott el, mint a filmben). Miután kiderült, hogy az Apollo-13 parancsnoki moduljából szökik az oxigén, az űrhajósok az Aquarius holdkompban vészelték át az időt a visszatérésig, de előbb még meg kellett oldani, hogy a parancsnoki modul négyszögletes szűrőit használni lehessen a kerek szűrőkkel felszerelt holdkompban – a földi személyzet az Apollo Mission Control Centerben találta ki, hogyan lehetséges ez.

Muszáj végigsimítani a konzolokon, leülni a székbe, ahol egykor Lousma ült, vagy a repülési igazgató helyére, ahol olyan élő legendák dolgoztak, mint Gene Kranz és Christopher Kraft, és ahol talán néha a Mercury-program nagy hetesének legpechesebb tagja, az űrrepülési álmait csak 51 évesen megvalósító Deke Slayton is megfordult. A széken ülve, a gombokat érintve érezni a történelem sodrását. Fotós kollégámmal próbálunk szavakat találni, de csak megilletődött pillantásokra futja.

A konzolsorokkal berendezett szobát és egy másik hasonló vezérlőtermet a hatvanas évek elején építették, akkor még Mission Operation Control Room, MOCR 1 és MOCR 2 volt a két központ neve. Ezek a termek szolgálták végig az Apollo- és a Skylab-programot és az űrsiklóprogram első néhány tucat küldetését is - a Challenger katasztrófája után is az MOCR 2-ben fordultak egymás felé döbbent, gyászos arcok. Az első misszió az 1965-ös Gemini-4 volt, amit az MOCR 2-ből irányítottak, az utolsó a Discovery egyik repülése, az STS-53 1992-ben. Addigra már a teremben használt technika egy része nagyon kiöregedett, viszont cserélni nem lehetett – a NASA régi szakikat, karbantartókat alkalmazott a küldetések idejére, akik tudták, mitől működnek a több évtizedes hardverek.

A kilencvenes évek közepén a küldetésirányítási feladatokat átvette az új, modern és könnyen fejleszthető központ, ami karakterességben azonban nem versenyezhetett az MOCR-ekkel. A küldetésirányítás ma már bárhol megvásárolható monitorokat és egereket használ, nemigen látni kifejezetten a NASA-nak készült különleges berendezéseket, a beépített tárcsás telefonok mai megfelelőit.

Mielőtt a houstoni űrközpont megépült, Cape Canaveralban volt a küldetésirányítás, az ottani termet azonban tavaly májusban azbesztveszély miatt lerombolták. A berendezést ugyan áthordták a Kennedy Űrközpont látogatókomplexumába, de a hely szellemét semmilyen kamionnal nem tudták átszállítani. Az Apollo Mission Control Center még ugyanott áll, mint majdnem ötven éve, csak annyi változás történt benne, hogy az utolsó innen irányított űrsiklóküldetés után visszaállították olyan állapotába, ahogy az Apollo-korszakban kinézett. A terem 1985 óta az Amerikai Történelmi Helyszínek egyike, mai nevét is akkor kapta.

Ülök Jack Lousma székében, nézem a szemközti falon a Föld fekete-fehér térképét – vetített, akárcsak 1969-ben – és a leghíresebb űrhajó pályaívét. A térkép mellett több tucat címer sorakozik, mindegyik egy-egy, a teremből irányított sikeres küldetésé, az Apollo-11 Holdra szálló sasmadara elvész közöttük.

Aztán megint a tárcsás telefonra téved a tekintetem.

Felfoghatatlan, hogyan csinálták.