Papundeklikkel az űrkorszakba

Amikor az utolsó űrsiklómissziót követve átrepültünk Floridából Houstonba, nem tudtuk, pontosan mire számíthatunk. A régi és az új küldetésirányítási központot meg kell néznünk bármi áron, ezen kívül be kell jutnunk, ahova csak a NASA engedi – nagyjából ennyi volt a terv. Azt nem sejtettük, hogy hungarocellből és deszkákból tákolt makettekkel fogunk találkozni, amelyek közül némelyiket egy komolyabb színház díszletese csak fintorogva tolna a színpadra.

Pedig a Space Vehicle Mockup Facility (SVMF), vagyis az Űrjárműmodellek Épülete ilyeneket is rejt. A Johnson Űrközpont egyik legfontosabb létesítménye ez, itt formálódnak tárgyakká az űrhajótervek, egyre részletesebb makettek, majd modellek formájában. Ez a hatalmas csarnok minden olyan kisgyerek álma, aki papírrepülővel kezdte, aztán balsafából készített törékeny vitorlázógépeket, majd átállt a működő repülőmodellekre.

A SVMF-ben pontosan ez történik: a tervezőmérnökök által kitalált ívek és formák először durva furnérból kiszabva jönnek világra, aztán készül egy kifinomultabb makett, majd egy olyan, amiben van már egy-két működő alkatrész, elektronika is, a folyamat vége pedig az űrhajók műszereit nagyrészt tartalmazó modell, amiben már gyakorlatokat, kiképzéseket is lehet tartani.

Az épületben vannak örök darabok, mindenekelőtt egy életnagyságú, szárnyak nélküli űrsiklómodell, a Full Fuselage Trainer (FFT). A modell borítását könnyű anyagokkal oldották meg (hungarocell, kartonpapír), de a repülőgéptörzs belseje úgy néz ki, mint bármelyik űrsiklóé. Az FFT ott volt az űrsiklóprogram hajnalán, már a hetvenes években megépült, ez az SVMF legöregebb modellje. Az űrhajósok rakodási próbákat, űrséta- és vészhelyzet-gyakorlatokat végeztek itt, de az űrsiklóprogram bejezésével az FFT már csak a helyet foglalja. „A Seattle-i Repülési Múzeumba szállítjuk, de fogalmunk sincs még, hogy túléli-e majd az utat. Az biztos, hogy egyben nem lehet szállítani, de évtizedek óta nem próbáltuk megmozdítani” – mondja a bennünket kísérő sajtóreferens, Susan Anderson.

Az FFT mellett két berendezett űrsikló-pilótafülke is a kiképzést szolgálta, és a jármű robotkarjának, a Canadarmnak is van itt egy mása. A csarnok legnagyobb részét pedig egy több modulból álló, egyes modulonként élethű modell, a Space Station Mockup and Training Facility foglalja el. Mint a neve is mutatja, a Nemzetközi Űrállomásra induló űrhajósok készülhetnek fel benne. A fontosabb modulok mind megtalálhatók itt a Zarijától kezdve a Kibón át a Columbusig, de a dokkoláskor használt zsilipnek is van modellje, és egy életnagyságú, műszeres kabinban azt is ki lehet próbálni, milyen a Szojuzban dolgozni (ezt a modellt valószínűleg mostantól gyakrabban használják majd az SVMF-ben). Szívesen körbejárnánk a földi űrállomást, de nem lehet, néhány űrhajós éppen vészhelyzetet próbál, amikor ott járunk.

Különleges fejlesztéseket is találunk az épületben, például a Boba Fettre kísértetiesen emlékeztető Robonautot – az emberszerű robot fejlettebb változata már fent van az űrállomáson. Nem messze tőle ott hever a Spidernaut, a szinte bármilyen felületen felmászó, nyolclábú pókrobot. A NASA az űrben végzendő veszélyes feladatokat szeretné robotokra bízni, a Spidernaut az egyik jelölt erre, bár kétségtelen, hogy egy Michael Bay-filmben is bármikor szerepet kaphatna.

Végül a csarnok egyik sarkában megtaláljuk a terepjárót, aminek már sok neve volt, most éppen Space Exploration Vehicle (SEV) néven fut. A járműre akkor lesz majd szükség, ha amerikai űrhajósok legközelebb másik égitestre szállnak (ami nem mostanában lesz): két ember akár két hétig is lakhat és furikázhat benne. A SEV pilótafülkéjét éppen áttervezik, papundekliből és préseltfa-lemezekből összeszögelt, félkész makett éktelenkedik a fémből meghegesztett és szépen lefestett, előző fülketerv mellett. „Ez a projekt még az elején jár, sok ilyen tervet kipróbálunk és megépítünk, mielőtt eljutunk a végleges járműig” – mondja Anderson. „De abban egészen biztosak vagyunk, hogy ez a rover a Földtől távol valahol, valamikor gurulni fog.”