Az Új-Zéland-i Irene nappal nagyi, este szexuális szolgáltató kisiparos, és nem nyugdíjkiegészítésként végzi ezt, hanem mert élvezi. Ráadásul nem is fiatalkora óta űzi az ipart: mindössze az utóbbi 25 évben adta erre a fejét. Vagy mijét. „Csak úgy elkezdtem, és aztán úgy gondoltam, miért ne kérnék pénzt is érte?” – indokolta a Sunday News című lapnak motivációját. A dédnagyi-prosti kettős életét egy lakókocsiban éli, melynek falait az unokák és a család fotói díszítik. A hálószoba viszont már korántsem nagyis, ágya mellett a műfogsortartó pohár helyett síkosító és óvszer várja a következő klienst.
Miért is ne pénzért?!
Karrierje egy zaklató telefonívással kezdődött: „A mai napig nem tudom, ki lehetett, de azzal kezdte, mennyit kérek? Undorítónak találtam és letettem. De aztán arra gondoltam, miért ne? Még mindig pasizok, és addig ingyen csináltam, hát miért ne keressek egy kis pénzt vele?”
Így vállalt ötven éves korában délutáni műszakot egy szobáztatásra szakosodott ponsonby-i szállóban, később pedig saját otthonában űzte az ipart. „Egy rakás pénzt kerestem vele. Tíz dolcsi volt egy alkalom, ami akkoriban sok pénznek számított”.
Nem csak a húszéveseké a szakma
A Prostituáltak Érdekvédelmi Szövetségének szóvivője, Catherine Healy szerint Irene valószínűleg Új Zéland legidősebb, a mai napig is praktizáló szakmabelije. „Tudunk hatvanasokról, de hetvenévesen is a szakmában maradni… jól bírja” – véli Healy.
Irene-nak világszerte is mindössze pár riválisa akad: Hong Kong legidősebb kurtizánja állítólag 75 éves, és internetes források egy Taipeiben dolgozó 82 évest is említenek. Irene szerint nincs abban semmi rossz, hogy utolsó éveit teste árulásával tölti, sőt szép emlékei is vannak a szakma kapcsán. Ezáltal találkozott például második férjével, aki sajna ugyan már húsz éve meghalt, de attól még a mai napig szép emlék.
A fiatalok nem tudnak semmit
Ügyfelei nagyrészt középkorú üzletemberek és nős férfiak, fiatal srácokat nem vállal. „Ezek felhívnak és azzal kezdik, hogyan baszok, na, ilyenkor lerakom” – árulja el válogatási szempontjait. „Volt azért fiatal ügyfelem, de csak annyi tudott, hogy bumm-bumm, és már kész is volt. Az idősebbek sokkal jobbak, bár van, aki kicsit durva”. Irene heti öt ügyfelet fogad, tarifája 50 ausztrál dollár 15 percért, 80 dolcsi háromnegyed óráért, egy egész óráért pedig 100 dollárt kér. Ugyanakkor nem tudja, pontosan mennyit keres ezzel a kis mellékessel, de nem is nagyon érdekli: minden pénzt a családjára, három lányára, nyolc unokájára és négy dédunokájára költ, akik közül csak a lányai tudnak kettős életéről.