Adrenalinorgia lett a szárnypróbálgatásból

Az ember és az ő határai

Minden pilóta, így olykor még a leginkább megfontoltak is feszegetik a saját határaikat, és ezzel együtt a repülőgépét is. Ez nem csak akkor fordul elő, ha meg kell mérkőznie a pilótának egy-egy komolyabb viharral, mert a tágas, kék ég is egy végtelen játszótérnek tűnik a repülős számára. Olyasmi, mint egy gyönyörű, üres, kanyargó szerpentin a motorosnak, szinte hívogatja egy kis döntögetésre, játékos fordulóra. Ezekből az óvatos „szárnypróbálgatásokból” fejlődött ki idővel a repülés legizgalmasabb és leglátványosabb eseménye, a műrepülés.

Ami valódi emberi teljesítmény, ahol nem csak arról van szó, hogy a pilóta rászúrja a gázt, a gép pedig megy a légcsavar után, hanem meg kell tervezni minden egyes lépést, és az utána lévőt, sőt az azután következőt is, különben kellő fegyelem híján gyorsan megvan a baj. És akkor még nem is beszéltünk arról az őrületes igénybevételről, amit a gravitációs erővel történő folyamatos küzdelem jelen. Egy-egy erősebb íven például akár 10 G-s erőhatást is el kell viselnie a pilótáknak, ami azt jelenti a nyakizmaiknak ilyenkor egy 50 kilós fejet kell megtartaniuk, miközben a szemük esetleg bevérzik, vagy éppen elsötétül a látásuk.

Az égen és a földközelben

Mindamellett, hogy a műrepülő versenyeken technikailag a pilóták mérik össze tudásukat, alapvetően mégis az a lényege az egésznek, hogy a levegőben tekergő gépeket a földről bámuló nézők megfelelően szórakozzanak, és az adrenalin, ami az égbolton gépet terelgető emberben zubog, valamilyen formában a szemlélőbe is „átszivárogjon”, aki így olykor maga is azt érzi, hogy szeretné együtt tekerni a botot, és lépni a pedált azzal, aki odafent van.

Ráadásul egy-egy repülőnap és bemutató kiváló szabadtéri családi program, hiszen a repülés generációktól függetlenül szerethető még akkor is, ha nem ugyanazt találja meg benne a kisgyerek és a nagypapa. Mivel a magasban már bizonyítottak a pilóták, így a földközeli repülés, és a valóban szinte milliméterre kiszámolt manőverek közülük is sokakat lázba hoznak, hiszen az idővel versenyezve szlalomozni számukra is új kihívást jelent Így született meg 2003-ban az Air Race, ami egy olyan versenysorozat, mely merőben eltért az addig ismert műrepüléstől, és olyan látványosra sikeredett, hogy azóta is töretlen népszerűségnek örvend.

A lenyűgöző helyszínek, a szakértelemmel kialakított pályák, a jól követhető szabályrendszer, és a modern digitális technika segítségével a talajról nézelődő, vagy a tévé előtt ülő közönség is úgy érezheti, testközelből szemlél mindent. Az ágyúgolyó módjára, nem ritkán 400 km/h-hoz közelítő sebességgel száguldó, kapuk között cikázó színes gépek, és a belső kamera által megmutatott, már-már gépies precizitással dolgozó pilóták látványa együtt olyan, amit nehezen felejt bárki, aki kicsit is fogékony a repülésre, és a valódi emberi teljesítményekre.

A légi versenyzés

A légi versenyek története szinte egyidős a repülés történetével. Az első ilyen megmérettetés 1909-es, és a New York Herald akkori tulajdonosa, Gordon Benett nevéhez fűződik. Ezen a kihíváson az első helyezett Glenn Curtiss lett Louis Blériot előtt, aki még abban az évben átrepült a La Manche csatorna felett. 1913-tól egy érdekes verseny indult Schneider Trophy néven, melyen hidroplánok indultak. Ezen tisztán a sebesség volt a cél és 280 km hosszú, háromszögletű pályán rendezték.

Az 1927-es Kalifornia-Hawaii útvonalú Dole Derby a repülés hőskorának veszélyeit jól mutatja, hiszen a versenynek tíz halottja volt. Három gép még a verseny előtt, de már a nevezés után zuhant le, kettő felszállás közben szenvedett balesetet, kettő pedig a verseny közben tűnt el végleg. 1929-ben rendezték meg az első, kifejezetten női pilótáknak szóló, Womens Air Derby-t 19 résztvevővel. A legismertebb résztvevő itt Amelia Earhart volt, a nő, aki először repült át az Atlanti-óceán felett. Ő itt harmadik helyezést ért el.

A második világháború utáni első új nemzetközi verseny 1964-ben indult, ez a Reno Air Races. 2000-ben indult az European Air Racing Championship, majd három évre rá, 2003-ban megalakult a világ talán legismertebb és legnagyobb publicitást kapó versenye, a Red Bull Air Race World Championship, amit azóta tízszer rendeztek meg.

Talán a 25 méter magas kapuk közti szlalomozás a gyakorlott pilótáknak köszönhetően nem tűnik olyan veszélyes mutatványnak, érdemes tudni, hogy például egy hirtelen befúvás bárkit meg tud lepni. Különösen nehéz ez akkor, amikor a pilóták késben (a szárnyak a felszínre merőlegesen állnak) repülnek, mert ilyenkor a pilonok közti távolság is csak 10 méter, miközben e gépek szárnyfesztávolsága csak kettővel kevesebb.

 A tanulás folyamata

A precíziós műveleteket a folyamatosan változó, sokszor extrém erőhatások alatt kell teljesíteni. Mindez pedig csak úgy lehetséges, hogy ha a pilóták folyamatosan edzik a testüket és így megtanulnak a gravitációs erő széles skálájához alkalmazkodni. Erre a földön is vannak megfelelő szerkezetek, de az igazi főpróba mégiscsak a levegőben történik, hiszen ilyenkor az erőhatások közben a gép irányítását is lehet gyakorolni. Érdekes, hogy amíg az ember meglepően gyorsan, mindössze 2-3 nap alatt hozzá tud szokni ezekhez az extrém erőhatásokhoz, nagyjából 10 napos tétlenség után a teste elfelejti amit tanult, a gyakori repülés tehát ezen a szinten kötelező elem.

A műrepülő pilóták többnyire a hadseregben indítják a pályafutásukat, már csak azért is, mert a katonaság rendelkezik a legtöbb erőforrással ehhez a költséges sporthoz. A katonai csapatok között rengeteg műrepülő alakulat van. Az itt begyakorolt bonyolult manőverek az élet és a halál között dönthetnek éles, harci helyzetekben.

Ez a pilótáknak valószínűleg egyáltalán nem fáj, hiszen a repülés az egyik legjobb dolog, ami az emberrel történhet.

A cikket a Brand & Content készítette a Red Bull Air Race megbízásából, nem az Index szerkesztősége. Arról, hogy mi is az a támogatói tartalom, itt olvashat részletesebben.