Gondolom azt akarta mondani, hogy lelőtték
A négyéves Csorba Róbertet 2009. február 23-án lőtték fejbe és hátba, amikor apja éppen a Molotov-koktéllal felgyújtott házukból menekítette. Nem sokkal előbb, napi két órában kezdték el vele az óvodai beszoktatást. Apja 27 évesen, ugyanabban a támadásban halt meg, két évvel azután, hogy saját házát felépítette a tatárszentgyörgyi cigánytelep utolsó telkén. A romagyilkosságok áldozatairól szóló portrésorozatunkban Tiszalök után a tatárszentgyörgyi túlélők beszélnek.
Újabb cikkünk ebben a témában:
Új háza lett a tatárszentgyörgyi roma áldozatok családjának - 2010.06.17.
A farkcsontomnál ment be, elöl jött ki a golyó - 2010.06.30.
Berúgták az ajtót, rálőttek egy sorozatot - 2010.08.06.
A több mint egy évvel ezelőtti támadásban a család minden holmija elégett, a kigyulladt ház még ma is ablakok és tetőszerkezet nélkül áll a tatárszentgyörgyi utca végén. Az egykori fürdőszoba egykori kádját tisztára mosta az esővíz, a nappali közepén takaros halomban várja az enyészetet a tetőtörmelék, és a család ott felejtett ruhadarabjai. A rakás tetején a négyévesen agyonlőtt Robi egyik cipője, és egy mcdonaldsos szőrállat fekszik.
„Itt volt a tévéállvány, és a dvd, itt a sarokülő, és az asztal a székekkel. Ez volt a konyha, ez pedig a hálószobájuk egy szekrénysorral és franciaággyal. Minden elégett” – mondja Csorba Csaba, a 2009. február 23-án meggyilkolt Csorba Róbert édesapja. A szülők máig nem hisznek abban, hogy a gyilkosságok miatt őrizetbe vett és gyanúsított férfiak állnak a támadás mögött, szerintük nem jöttek volna Debrecenből idáig, és nem tudták volna ilyen alaposan előkészíteni és végrehajtani a gyilkosságot. Okuk sem lett volna rá, mondják.
Fiuk, Csorba Róbert 1981-ben született, 22 éves volt, amikor feleségül vette falubeli gyerekkori szerelmét. Először kislányuk született, másodikként, 2004-ben pedig fiuk, akit szintén Csorba Róbertnek neveztek el, és aki szintén meghalt 2009. február 23-án. „Olyan vézna volt még a kis Robi, alig tudott szinte beszélni. Vékony volt, okos volt, és nagyon apás. Pár napot már vitték az óvodába beszoktatásra, két órát kellett minden nap ott lennie” - mondja a nagymama.
„Ezt még nem kérdezte senki, hogy milyen ember volt a Robi, pedig maga nagyjából az ezeregyedik, aki itt jár. Mindig csak a támadásról érdeklődnek. Robi az első gyerekem volt. Azután született még hét, de egyik sem annyira tiszteletteljes és ragaszkodó hozzánk, mint a Robi volt” – mondja Csorba Csabáné, az áldozat édesanyja, amikor a kiégett ház mellett álló otthonukban kávézunk. „Húsos volt inkább. A kolbászt, a szalámit tojással elkészítettem, úgy neveztük, laza tojás. Azt nagyon szerette, ahogy a lecsós tojást, és sült húst, krumplit is.”
Már a nagyszülők is Tatárszentgyörgyre születtek, ahogy az áldozat és felesége is. A kilencvenes években a Csorba-család néhány évig Kecskeméten lakott, oda jártak a gyerekek iskolába. „Nagyon szerették a tanárok, és imádta a sportokat”, emlékszik az apja. Róbert elsősorban a futásban jeleskedett. „Nyúlánk gyerek volt, felfigyeltek rá a testnevelők, futóversenyekre is vitték, és mindenhol első lett. Szorgalmas gyerek volt és szófogadó” – mondja az apja, bár Róbert csak hat általános iskolai osztályt végzett el.
Csorba Róbert felesége ma már a támadást túlélő két közös gyerekükkel hazaköltözött a szüleihez, szintén a faluban lakik, de nem szeretne nyilatkozni. „A gyerekek nem értik, a múltkor is ült a legkisebb az egyik a lépcsőn és azt mondta, de sokára jön az apu, elment dolgozni” – mondja a nagymama.
Fia az iskola után alkalmi munkákból élt, soha nem volt bejelentett állása. „Azt dolgozta, amit kínáltak neki. Többször dolgozott kőművesek mellett, házak bontásánál, máskor pedig budapesti kertészetekben. Soha nem volt beteg, betöltötte úgy a 27. évét, hogy nem volt még orvosnál.” Halála előtt két évvel szocpol támogatásból és banki kölcsönből építette a házat, aminek Molotov-koktélt dobtak a tetejére, és teljesen leégett. „Ő is részt vett az építkezésen, a vállalkozó felvette, hogy besegíthessen a saját háza építésébe. Szeretett rajta dolgozni” – mondja a nagypapa. A családnak nincs pénze felújítani, se lebontatni a kiégett házat, ezért minden nap szembesülnek a tavalyi tragédiával.
Róbertnek az volt a szokása, hogy minden este meglátogatta beszélgetni a szomszédos házban élő szüleit, csak azután ment lefeküdni. „Aznap negyed egykor lövésekre ébredtem, hármat hallottam gyorsan egymás után. Mezítláb rohantunk a hóban, égett a ház teteje, ott állt a fiam felesége, és nem tudta, hol van a férje, csak azt mondogatta, hogy Robika, Robika, Robika. Megindultam az erdő felé, megtaláltam a fiamat. Ott feküdt alsóneműben, mellette pár méterre feküdt a kisfiú, neki a feje volt szétlőve. A fiam még magánál volt, behoztuk a fiamat a házba, három szót még mondott, hogy le, le, le. Gondolom azt akarta mondani, hogy lelőtték.”
A szülők azt mondják, fiuk nem halt meg azonnal, még egy órát küzdött az életéért, és úgy érzik, nem kapta meg a szükséges segítséget. „Betegszállító jött, nem rohammentő, és alig volt felszerelve. Először azt mondták nekünk, hogy stabil, szállítható az állapota, aztán pár perccel később közölték, hogy meghalt. A kisfiú azonnal elment, a feje volt szétlőve.”
A szülők zaklatottan sorolják, hogy a hatóságok hányféle hibát vétettek. „Nem ismerték fel a lőtt sebet. Amikor mutattuk a rendőröknek a kertben talált lövedékeket, akkor is azt mondták, itt nem gyilkosság történt, csak szilánk, meg a gerendáról levált szög ment a testükbe. Hogy kiállt a gerendából a szög, és az ütötte a gyerekben a lyukat. Aztán később bocsánatot kértek, azt mondták, életükben nem hibáztak ekkorát”.
