Semmiféle rossz nem jöhet

A hajléktalanokról szóló vitatott népszavazás után meghirdette Józsefváros a LÉLEK (Lakhatási, Életviteli, Lelki segítségnyújtási és Egzisztenciateremtési Közösségi) programot. A kezdeményezés lényege, hogy megpróbálnak segíteni a talpra állásban olyan embereknek, akik Józsefvárosban váltak hajléktalanná. Munkát, lakhatást (hosszú távon saját szociális bérlakást), egészségügyi ellátást és személyre szabott mentorálást ajánlanak a programba bekerülő kiválasztottaknak. Az első látványos lépés december 6-án volt, beköltözött az első öt lakó a Koszorú utcai LÉLEK Házba, ahol kezdetben együtt fognak élni. Ott voltunk a beköltözéskor, és követni fogjuk a program alakulását. Ketten – most már csak volt hajléktalanok – vállalták, hogy időről időre elmesélik, hogyan alakul az életük. Interjúsorozatunk első része december 15-én készült Annával és Károllyal.

Eltelt bő egy hét a beköltözés óta. Hogy vannak?

Károly: Nekem megfelel minden. Amit csak el lehet képzelni, itt – legalábbis én úgy érzem – megkaptam. Ahhoz képest meg, ahogy voltam, ég és föld a különbség. Megvan minden: munkahely, szállás, fürdési lehetőség, sőt, még a kajánk is. Anna szokott főzni nekünk.

Anna: Nagy családból származom, 12 éves korom óta szeretek főzni. Itt megfőzöm a leveskét egy nagy lábosban, és utána örömmel mondom, hogy gyertek, egyetek egy tányérral. Aki nem szereti a levest, annak is fontos, ha átfázott az utcasöprés alatt. Akkor aztán leülünk együtt, és az olyan családias érzés. Engem boldoggá tesz nagyon.

Kialakult már a napi rutin?

Károly: Reggel hat negyvenkor indulunk innen a szállótól, bemegyünk a munkahelyre. Mindenki utcaseprő. Elosztanak körzetekre, kinek hova mondják, oda megy. Hétkor kimegyünk, egyig dolgozunk. Egykor leadjuk a szerszámot, utána bejövünk, fürdünk, beszélgetünk.

A délután már szabad?

Károly: Szabad, egy órától másnap reggelig szabad.

Milyen a munka, hogy fogadta önöket a csoport többi tagja?

Károly: Nyolcvanvalahány óta nyolcadik kerületi vagyok, látásból ismerjük egymást. Én különben már hét éve utcát söprök, ugyanazt csinálom, csak most a józsefvárosi utcán vagyok. Eddig sárga mellényben voltam, most meg zöld mellényben.

És önnek mennyire volt ez új, Anna?

Anna: Nekem nagyon új volt, mert én ilyen munkakörben eddig nem dolgoztam még, bár mindig volt munkahelyem. Nagyon tetszik, mert szabadban vagyok, embereket látok jönni-menni. Könnyű volt beilleszkedni, mert barátságosak, meg én is harminc éve a kerületben élek. Szinte minden harmadik ember, aki szembejön velem, ismerős.

Mi a szakmája, mivel foglalkozott korábban?

Anna: Sajnos szakmám nincsen, csak a nyolc általános iskolám van meg. Éveken keresztül kórházakban takarítottam, meg konyhákon dolgoztam. Irodaházakat, sőt a Keleti pályaudvaron vonatot is takarítottam. Nagyon régen kőműves mellett segédmunkás is voltam.

Károly, a beköltözéskor azt mondta, hogy korábban a kertészetnél is dolgozott.

Károly: Nagyon hosszú évekig dolgoztam a kertészetnél. Szóltam, és azt ígérték, hogy majd visznek a kertészetbe. Amúgy a szakmám kőműves, de már nem bírok kőművesi munkát végezni, mert a térdem nem bírja.

Akkor a hosszú távú cél a kertészet lenne?

Károly: Igen, azt szeretem csinálni. Szeretem a virágokat, szeretek fát metszeni, ültetni. Amíg a kertészetnél voltam, semmi gond nem volt. Csak ’96-ban elváltam, húsz év házasság után. Utána kezdődött az a nyolc-tíz év, ami nem kellett volna. Ha minden így folytatódik, akkor vissza tudok állni a rendes kerékvágásba. Most már van munkám, van hol legyek, visszaállok a rendes életbe. Még egy lehetőséget adtak, hogy talpra tudjak állni.

Ez a válás volt az, ami oda vezetett, hogy elvesztette az otthonát?

Károly: Utána a munkahelyemen létszámleépítés volt, de én is rásegítettem, hogy elküldtek. Húsz év házasság… Még gombócból is sok. A válás után kicsit mélyebbre néztem a pohárba, nekiálltam zülleni. Én maradtam a feleségemmel közös régi lakásban, de a munkahelyem elvesztése után már nem tudtam fizetni, mert nem volt miből. Kipakoltattak, az utcára kerültem. Sokáig nem aludtam szállón, csak az utca volt. Utcagyerek voltam akkor.

Volt állandó helye, mondjuk egy bizonyos aluljáró?

Károly: Nem, mindig ott aludtam, ahol rám esteledett: Újpesten, a Hévnél, a Duna-parton, az erdőben. Aztán hajléktalanszállón is jártam, ott voltunk tizennégyen-tizenhatan egy szobában. Volt olyan, hogy le se esett, amit elengedett az ember, már eltűnt a levegőben.

Anna: Ismerős.

Károly: Mágnesek az emberek. Aztán olvastam a józsefvárosi lapban, hogy aki a nyolcadik kerületben vesztette el a lakását, és ezt bizonyítani tudja, annak van ez a lehetőség. Először a polgármesteri hivatalba mentem, ott a portás mondta, hogy nem ott kell jelentkezni, menjek át egy másik utcába, adott egy őrt mellém, az átkísért oda. Ott ki kellett tölteni egy papírt. Kitöltöttem, leadtam. Rá másfél-két hétre már szólt a telefon, szólt a szociális munkás a Déri Miksa utcából (Itt van a LÉLEK Pont iroda, ahol jelentkezni lehet a programba – a szerk.), hogy menjek be kilenc órára. Bementem, felvette ő is az adataimat. Kérdeztem, hogy mikor lesz ebből valami. Azt mondta: hamarosan, minden szerdán összeülnek, akkor mondják meg, hogy igazat írtam-e, vagy nem, felvesznek, vagy nem vesznek. Na, mondom, kész, ez is megvolt. Utána jött egy telefon, este öt óra körül, hogy másnap két óra előtt legyek bent a Déri Miksában, mert költözünk. Hirtelen azt se tudtam, hogy fiú vagy lány vagyok, igaz vagy nem, de azért odamentem, és tényleg jöttünk ide. Nem is tudom elmondani azt az örömet, amit éreztem akkor. Hogy mondjam, pokolból mennyország.

Anna, önnel hogy volt?

Anna: Én 2003-ban vesztettem el a lakásomat. Cserélni szerettem volna, öt négyzetméterrel kisebb lakásba költöztem volna. Egy földim, nagyon jó ismerősöm, akivel együtt nőttünk föl, ő volt a közvetítő a cserében. Legyen elég az, hogy bíztam benne, ügyvédnél is voltunk, akiről később kiderült, hogy nem igazi ügyvéd volt. Kettő évig pereskedtem, amit nem akarok részletezni, mert négy bordám megrepedt, úgy megvertek. A férjem meghalt, a három nagyobb gyerekemnek már családja volt, de a 13 éves kislányom még velem volt. Befenyítettek azzal, hogy elrabolják, külföldre viszik, prostitúcióra fogják kényszeríteni, és az életben soha többet nem fogom látni. Én sírva könyörögtem nekik, hogy ne csináljanak ilyet. Akkor akadt gyorsan két tanú, és az ő jelenlétükben aláírtuk, mintha megállapodtunk volna peren kívül. Tíz fillért nem kaptam. Ennyi volt a történet. Nem akarom részletezni, mert a félelem még mindig bennem van. Hát így jártam.

Azután mi lett, hogy elveszett a lakás? Az utcán élt vagy szállókban?

Anna: Anyám itt lakik a kilencedik kerületben, testvéreim, rokonaim nagyon sokan laknak itt Budapesten. Ők adtak helyet, de sajnos nem sokáig volt helyem sehol, senkinél. Közben dolgoztam, volt fizetésem, és maximálisan azon voltam, hogy tűrjenek minket, meg hát nem ingyen kértük a szállást. Eltelhetett olyan négy év így. Megviselte a kislányomat lelkileg ez a dolog. És akkor a nagylányom, akinek már családja és egy picike szoba-konyhája volt, azt mondta, hogy: „Anya, tudod mit? Akkor a húgom legyen velem, mert ez így nem jó.” A gyámságot átvette a nagylányom a húgára, én meg elkezdtem érdeklődni, hogy hogyan lehetne szállóra elmennem, mert albérlethez kevés voltam, nem telt kaucióra. Akkor már nagyon nagy baj volt, mert nem volt semmiféle kapaszkodóm, hogy na, most jön az este, akkor én hol leszek. Mondták, hogy itt van a Dankó utcában a fűtött utca.

Odamentem estefelé, beálltam a sorba. Én soha nem akartam az utcán maradni, pláne ott aludni. Bementem arra a fapadra, és…. Amerikai filmekben láttam ilyesmit. Az a nagyon sok ember, azok a félelmetes arcok… Hiába nem voltak félelmetes emberek, mert nem akarták a torkomat elharapni, de ránézésből akkor is annak tűntek. Közben a falra kivetítve ment a tévéműsor. Lestem egy nagyot, fogtam egy olyan matrackát magamnak. Senki nem szólt semmit, búbánatos, lehajtott fejjel fogták a matracot, szétnéztek, ahol hely volt, letették, aztán kész, elvoltak. Zuhanyozni lehetett, forró teát kaptunk, meg zsíros kenyeret. Lehetett mosni is.

Éppen konyhán dolgoztam akkor, és kimostam a zoknimat meg a melós cuccomat. Kiterítettem, reggelre hűlt helye volt. Akkor elkezdtem sírni, hogy most mi lesz. De aztán megsajnált az egyik munkatársnőm, és egy fehér pólót adott kölcsön, úgy álltam munkába. Eltelt egy-két hét, és megszerettem azokat az embereket is. Rájöttem, hogy megvoltak a külön kis baráti csoportok, és azokon belül megosztottak egymással mindent, meg féltették egymást. Ha valaki nem jött, a többi már leste. Ha valaki egy kávét vett, akkor eltette a felét a másiknak.

Károly: Az igaz, hogy nincs enyém, tied, ahányan vannak, annyifelé osztják. Ha egy cigaretta van, akkor együtt szívják el.

De nem mindenki ilyen, gondolom.

Károly: Egyszer aludtam kint a Szúnyog-szigeten, mert ott is van egy ilyen fapados, de utána azt mondtam, én oda soha többé nem megyek be, inkább kint alszom a pokolban, vagy a híd alatt. Mondta egy ismerősöm, hogy a ruhádra vigyázz. Ruhástól aludtam. A cipőt levetettem, beleraktam a hátizsákomba, betettem a fejem alá, aztán a szíjával betekertem a kezem, és úgy aludtam ott. Bennem van az, hogy ha a legkisebb moccanás van, én abban a pillanatban már fent vagyok, nézek körül. Az este nekimentek itt az asztalnak, leesett valami, na, abban a pillanatban már szaladtam is kifelé, annyira benne van az emberben. Nem tudja magából kiirtani, hiába van nyugodt, jó helyen. Ez a reflex, amíg élek, mindig bennem lesz. Odakint meg se fordult az ember, már pofán nyomták. Egyszer ketten akartak rám jönni, pont az erdőben voltunk. Az egyiket derékon vágtam, a másik már elszaladt. Utána nemhogy felém jöttek volna, messziről kikerültek. Ez a farkastörvény van odakint. Ha nem tudod magad megvédeni, mindenedet elveszik.

Anna: Én máshogy próbáltam elkerülni az agresszivitást, úgy, hogy kedves voltam.

És ez működött?

Anna: Igen. Eleinte utáltak, de hallották a többiek, hogy ha szólt hozzám valaki, akkor én kedves voltam. Aki hallotta, nem szólt semmit, levegőnek nézett, de legközelebb szépen szólt hozzám. Ő már öreg róka volt, volt neki tekintélye. Azt mondta, gyere arrébb, és tedd ide a matracodat, ide mellém. A többiek látták, hogy a védelme alá vett engem. Persze, ha engem megüt valaki, akkor visszaütök, nem vagyok én sem gyáva. Amíg erőm van, hogy megemeljen a kezemet, hát csak védekezek, de én azt utálom nagyon. Amikor átkerültem a Dózsára, a fapadra, ott már ismerős arcok voltak a fűtött utcáról. Akkor már szeretettel fogadtak, örültek nekem.

Károly: Ha ismerik az embert, akkor már segítenek. Mi öten voltunk, csak fiúk. Amikor végeztünk a munkával, odatettük a közösbe, kinek mije volt. Ettünk, cigiztünk, ittunk, utána megcsináltuk a helyünket. Kimentünk a Duna-partra, csináltunk egy fabódét, akkor már volt fedél a fejünk felett. Vettünk mécsest, világítottunk. Kukáztunk, aztán ha jó fazék akadt, jól kisúroltuk ott a Duna-parton homokkal, és főztünk benne. Télen nem tudtunk mosakodni, de nyáron már jó volt, ott volt a Duna. Lejártunk a Margitszigetre, ahol a strandból jön ki a meleg víz, és megy a Dunába. Na, ott fürödtünk rengeteget.

Anna, a beköltözés előtti este is a Dózsa szállón volt?

Anna: Nem, felhívtam az unokahúgomat. Már többször voltam őnála is. Volt munkahelyem, a Tescóban éjszaka takarítottam. Kértem, engedje meg, hogy nála lakjam, amíg az albérletre félre tudok elég pénzt rakni. Megengedte, viszont azt mondta, hogy esetleg ad nekem helyet egy hétig, de tovább nem. Nem fogadott el pénzt sem tőlem, mert félt, hogy megint rá fogok zúdulni, hogy talán hosszabb távra szeretnék ott lenni. A harmadik nap telt el, amikor telefonáltak a Déri Miksából. Akkor már kezdett ellenségesen viselkedni velem, például nem szólt hozzám, amikor megjött. Én már intézkedtem volna, hogy arrébb megyek, amíg a LÉLEK programból lesz valami, de a telefonban mondták, hogy nagyon jó hírük van, jöhetünk hatodikán. Elsírtam magam örömömben.

Károly: Egyszer egy ismerősömnél laktam, és amikor elment dolgozni, kitakarítottam mindent, ami létezik. Az ablakot, a párkányt, bebújtam a konyhaszekrény alá… Jön haza, azt mondja, miért nem csináltok semmit. Hát most takarítottam, mondom, nézd meg milyen. A földön ott maradt egy pötty, akkora csak éppen, mint a gombostűnek a foka. Azt az egyet is kiszúrja, aztán mondja: „Nézd meg, ott a rengeteg szemét!”. Na, mondom, kösz. Vettem a kis hátizsákomat, és már indultam is.

Az előbb is nagyon bólogatott, mikor arról volt a szó, hogy a családtagoknál sem olyan egyszerű.

Károly: Nekem itt él Pesten két húgom, akkor az öcsém is itt lakott, a 12. kerületben. Bementem abban az időben, amikor még nem is voltam hajléktalan. „Na mi van, miért jöttél, megint pénz kell?” – kérdezték. „Nem, képzeljétek le, nem kell pénz. Mikor jöttem én úgy oda hozzátok, hogy adjatok? Na, sziasztok”. Akkor otthagytam őket. Azóta nem is járok egy rokonomhoz se. Az ismerősök milliószor jobbak, mint a saját testvérem.

Gyereke nincsen?

Károly: Van, kettő. Van egy nagylányom, 36 éves, a fiam 34. Vidéken laknak.

Velük is rossz a viszony, vagy csak az a baj, hogy messze vannak?

Károly: Se nem rossz, se nem jó. Egymásra nem haragszunk, de nem is tartjuk a kapcsolatot.

Anna, tudja tartani a kapcsolatot a lányával?

Anna: Igen. Most tíz hónapos babája van neki, de egyedül neveli, mert elhagyta ötéves kapcsolat után a fiú. Elment egy másik lánnyal, amikor három hónapos terhes volt a lányom. Ő most a nagynénémnél van. Látogatom őket. Álmodni szoktam, hogy együtt vagyok velük.

Ha meglesz a saját szociális bérlakása, akkor ott összeköltözne a lányával meg az unokájával?

Anna: Nekem a világon ennél nagyobb boldogságom soha, de soha nem lenne. Nem is tudom, hogy örömömben mit tudnék csinálni.

Az első nap öten költöztek be ide, azóta csatlakozott még valaki?

Anna: Fiúk jöttek. Tizenegyen vagyunk, tíz fiú van, meg én egymagam. Majd jön még szobatársam.

Gondolom, nem rossz, hogy egyedüli nőként egyelőre most öné egy egész szoba.

Anna: Nagyon kellemes, de természetes, hogy másnak is éppúgy kell a lehetőség.

Milyen az élet most itt? Le szoktak ülni beszélgetni?

Károly: Igen, leülünk. Szilveszter ott van velünk, kérdez, válaszolunk. (Horváth Szilveszter a LÉLEK Ház igazgatója - a szerk.)

Anna: Ez nem kötelező, nekünk van erre igényünk. Tartózkodóak vagyunk azzal, akit nem ismerünk. Mióta itt vagyunk, picit oldódott már a szorongásunk, szót értünk egymással.

Károly: Szilveszter azt mondta, hogy ha bármilyen probléma van, szóljunk. Nem azt mondta, hogy segít, hanem hogy ha tud, segít. Ő elfogadott minket úgy, ahogy vagyunk. Az embernek a lelkére tud beszélni. Megmondtam neki is: én azt nem fogadtam meg, hogy nem iszom. Én azt mondtam, hogy ittam, iszom is, meg inni is fogok, de nem úgy, mint eddig. Már negyedik nap nem volt ital a számban. Van nálam pénz, de tudom, a munkahelyen nem lehet inni, ott nem iszom. Ha bejövök, mi az első? Eszem, lefürdök, utána meg már a fenének van kedve azért felöltözni, hogy kimenjen, igyon egy sört. Inkább nem kell.

Anna: Hál’ istennek nekem nincs ilyen problémám.

Károly: Ha inni akar az ember, megleli a módját, hogy igyon, de azt is megleli, hogy ne igyon. Már nem annyit iszom, mert most már tudom, hogy van értelme gyűjteni. Eddig nem volt. Kint az utcán minek, úgyis elveszik tőlem. Itt meg tudom, hogy ha nem iszom, megmarad.

Van itt olyan szabály, amit nehéz betartani?

Anna: Nincs, kötetlen beszélgetések vannak.

Károly: Nem piszkáljuk egymást, nem szólunk a másiknak olyat, amin megsértődne.

Anna: Nincs is ok rá. Szerintem azért ilyen zökkenőmentes a helyzet, mert érezzük, hogy ez nem hajléktalanszálló jellegű hely. Ránk fér ez a megpihenés.

Károly: Ha valaki ráteszi a holmiját oda az éjjeliszekrényre, és elmegy, még az sincs, hogy hozzáérjenek, hogy egy picit arrébb tegyék. Nincs agresszió, egymásnak nem adunk rá okot.

Anna: Otthonias a légkör. Nem felejtettük még el, egyikünk sem, hogy volt otthonunk. És ez most kezd visszajönni.

Károly: Szerintem az is közrejátszott, hogy a szociális munkás leült az emberrel, beszélgetett vele, és abból következtetett, hogy ki milyen.

Anna: Azokat válogatta ki, akikben lehetőséget látott.

Károly: 2004 óta az utca nevelt, láttam ilyen embert, olyan embert, de ő jól össze tudta válogatni. Aki ilyen helyről nem tud felkapaszkodni, az nem is érdemli meg.

Anna: Szerintem ez egy szűrőállomás is. Ha valaki ide nem való, akkor itt nincs helye, és jöhet a következő, akinek éppúgy meg kell adni a lehetőséget. Ha valaki állandóan részegen jönne, koszos lenne, összeférhetetlen lenne, agresszív lenne, akkor semmi keresnivalója nem lenne itt. Menjen, amerre lát, és jöjjön egy normálisabb, aki komolyan áll a dolgokhoz.

Nem nyomasztó ez a nagy figyelem, ami önökre irányul? Most mindenki azt figyeli, mire jut ez a program, mennyire lesz sikeres. Ez nem nehezíti meg a dolgot?

Anna: Ez nem titok szerintem, nem kell ezt dugdosni. Mi lehet abból rossz, hogy ha kézzel fogható, hogy mi itt vagyunk, beköltöztünk? Én hiszek abban, hogy komoly a szándék, hogy ezek után már semmiféle rossz nem jöhet. Csak bejöjjön az, amit ők elgondoltak.