Gdb kuszká nye szkákáwá, tóble nuski nyizuemává
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Belföld cikkek
-
Reagált a kormány a legújabb Magyar Péter-féle hangfelvételre - Átkot és rontást is levesznek, de füvesasszony is lesz a Miniszterelnökség által támogatott sámánfesztiválon
- A Hős utcai gettónak már a megépítése sem volt jó ötlet, most felszámolják
- „Ennek k..va nagy következményei lesznek, ebből elég volt” – újabb hangfelvétel került ki Magyar Péterről
- Csaknem húsz éve az Alkotmánybíróság dobta le a „választási atombombát”
A kihívás adta magát: egy díszes különtermen át terelték az utazókat a parkolóban várakozó tizennégy busz felé a szervezők, akik kizárólag a valódi lengyeleket engedték át, a sajtósoknak kerülni kellett. Át kellett jutnom. A lengyelség mércéje a szervezők szemében két dolog volt: van-e az embernél csomag, és van-e a nála Nagy-utazás matrica. Nagy táska – hogy legyen hely a vodkának – kipipálva. A matricaszerzés gyerekjáték volt, egy kedves mosoly, meg egy kérően kinyújtott kéz kellett hozzá. Már csak a számat kellett elővigyázatosan csukva tartani, és sodródhattam is a lengyel tömeggel, ki a parkolóba.
Odakint, miközben a szervezők a kiválasztott hotelek szerint próbálták csoportokba rendezni a lengyeleket, álldogáltam hol-ide, hol oda verődve. Időnként meg-meghúztam a Żubrówkát, amiről gondosan lekapartam a magyar zárjegyet, de a számítás nem jött be, ha lengyelnek is néztek, alkoholista lengyelnek, ez nem a legjobb kiindulópont.
A kezembe akadt lengyel nyelvű kinyomtatott program hatásosabb volt. Ha azt olvasom, nyilván közéjük tartozom, gondolhatta a szimpatikus idős házaspár, akik végre, elsőként megszólítottak lengyelül. Az élesbe fordult helyzetben hősiesen kiválasztottam két mondatra szorítkozó lengyeltudásomból a legmegfelelőbbnek véltet, és rákezdtem, hogy „Polak, Węgier, dwa bratanki”. Az „ido sábli, ido slánki”-ig már nem jutottam el, az asszony a fejét csóválta. Lemondtak rólam. A programot még megpróbáltam zavartan feléjük nyújtani, hátha azt szerették volna, de nem vették el. Talán igazából Matolcsy György gazdaságpolitikája felől érdeklődtek.
Új esélyt, tiszta lapot akkor kaptam, amikor a magyar sofőr engedélyével sikerült felszállni az egyik buszra, egy magyar újságíró kolléga pedig volt olyan kedves közölni a közelben ülőkkel, hogy She is polish. Really? – kérdezte gyanakodva egy bajszos férfi, mire – most már magabiztosabban - újra nekifutottam a „Lengyel, magyar, két jó barátnak”, ezúttal végig is sikerült mondani. Tud még mást is? - kérdezte a férfi angolul, amiből gyanút fogtam, hogy talán nem hisz nekem. „Gdb kuszká nye szkákáwá, tóble nuski nyizuemává” – válaszoltam szívélyesen. Az erősen tört lengyelséggel előadott mondás magyarul nagyjából úgy hangzik: ha a kecske nem ugrott volna, nem törte volna el a lábát.
A bácsi különös módon megértette, mit próbálok mondani, mert megmagyarázta, mit jelent: ha nem vállaltál volna kockázatot, nem kerültél volna bajba. De ezután már végképp áttértünk a nyílt kártyákra és az angolra. A téglaság átmeneti feladásának megvolt az az előnye, hogy tudtunk kommunikálni, és a bácsi megmutatta a Societas orbánozós szórólapját, amit a Nyugatinál osztogattak nekik. Kommunista provokáció, rágalom, állapította meg éleslátóan. A kényelmes helyzet sajnos nem tartott soká, mert a bácsi odasúgta, hogy a nem messze ülő kék kabátosról úgy hallotta, provokátor, inkább hallgassunk, amíg a közelben van. Így hát csendben örültem, hogy nem engem néztek provokátornak, és próbáltam okos arccal hallgatni a lengyel nyelvű idegenvezetést. Valami vicces is lehetett benne, mert egy ponton mindenki nevetni kezdett. Jobb lehet téglának lenni nyelvtudással.
A Múzeumkertben a Himnusszal fordult a nyelvi kocka. A lengyelek tudták, mi ez, mert egy tájékozatlan honfitársukat, aki hangosan mobilozott közben, lepisszegték, de a szöveget persze már nem ismerhették. Nem is zúgott olyan hangosan a Himnusz, mint máskor. A Gazeta Polska főszerkesztőjének (akivel sokan lefényképezkedtek a holtidőben Józef Wysocki szobránál) még magyarul és lengyelül is elhangzott a beszéde, kapott is rendes tapsot, de Tarlós alatt a lengyelek kicsit elunták magukat. A múzeumkerti ünnepség végén, a Szózat után néhányan belefogtak a lengyel himnusz éneklésébe, ha már a szervezők nem gondoltak erre, de pár másodperc után beindult valamilyen semleges zene a hangszóróból, túlharsogta a lengyel éneket, ami csalódottan el is hallgatott.
A reggeli Lengyel Tégla ezzel a szomorkás tapasztalattal befejezte a működését, átadtam a munkát, a matricát és a maradék vodkát a délutáni váltótársnak. Téglának lenni nem könnyű. Kecskének lenni nem nehéz.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
