A kormány helyében én is ezt nyúlnám le

"Tökéletesen érthető, hogy az Országgyűlés bürokráciája pont erre az épületre nyomul. Ilyen panoráma előtt ülve pasziánszozni vagy ottóztatni elképesztően felemelő élmény lehet" - gondolom magamban, ahogy belépünk a hetedik emeleti, üvegfalú terembe.

A Kossuth tér sarkán, a metrómegálló melletti MTESZ-székházban vagyunk, az épületben, amit a kormány kinézett magának és nemsokára megszerez egymilliárdért és átépíti még sok milliárdért. Vagy kormányőrök laknak majd itt, vagy maguk a képviselők, vagy az Országgyűlés Hivatala.

Azért jöttünk, hogy a saját szemünkkel nézzük meg a házat, ami annyira megtetszett a kormánynak, és megpróbáljuk elképzelni, mit kéne átalakítani benne, és mit lenne érdemes megőrizni.

A szerkezet rabszolgatartóknak ideális csak

Mielőtt együtt bejárjuk a nyolcszintes épületet, poéngyilkos Vitray Tamásként rögtön mérleget is vonok: a MTESZ-székház Budapest egyik legérdekesebb és legszórakoztatóbb hetvenes évekbeli háza, fantasztikus részletekkel, de pont az ellenkezőjét kéne vele csinálni, mint amit a dologról a kormányzati illetékesek eddig mondtak. Ők arról beszélnek, hogy "az épület szerkezetének megtartása mellett, homlokzatcserével újítják meg a székházat". Pedig épp hogy a homlokzatot kéne megtartani és a belső szerkezetet - az első három szint kivételével - radikálisan megújítani. (A politikusokhoz képest Tima Zoltán, a Kossuth tér átalakítását jelentő Steindl Imre program főépítésze azt mondta egy kollégánknak, hogy ez egy elismert építész elismert épülete, csak éppen ócska anyagokból megcsinálva, amit az eredeti stlusában lenne jó megtartani.)

Soha ilyen kilátást

A legfelső, hetedik emeletről indulunk lefelé. Elkerülhetetlen volt, hogy a földszinti hallon keresztül érkezzünk meg ide, így Barakonyi fotóművésszel együtt előítéletesen azt gondoltuk, hogy annál már semmi se lesz jobb. Hát tévedtünk, vagy minimum döntetlen. A legfelső szinten a legendás étterem – mármint a hűlt helye – és egy nagyobb, üvegfalú helyiség, jelenleg talán tárgyaló.

A körbe teljesen üvegfalú hetedik emelet a kilátás miatt vizuálisan mellbevágó. Nem is az a pláne, hogy az ember látja a Parlamentet, a Dunát, Budát, meg a Kossuth teret, hanem hogy milyen meredek szögben, a dolgok közepéből. Mintha egyszerre lennénk bent a Parlamentben, a metró előtti nyüzsgésben és kint a téren. Mindehhez jön a város legjobb és legnagyobb sarokerkélye.

Az étterem már nem üzemel, mert a korábbi bérlő nem újított, a teraszra most épp nem lehet kimenni, de korábban lehetett. Egy baja van, hogy rettentően szeles.

Néha nagyratörő, néha embertelen

Elindulunk lefelé. A ház olyan, mint maga a hetvenes évek: vicces, érdekes és nagyravágyó megoldások keverednek rettentő igénytelenségekkel, silány minőségű anyagokkal és konkrétan embertelen húzásokkal.

A folyosók a mai sztenderdhez képest szélesek, levegősek. Minden szint központja a négy ajtós liftbeszálló, ami, a lépcsőházhoz hasonlóan, szürke márvánnyal van borítva és egy csodásan dizájnolt óra dobja föl. A dunai és a Kossuth téri oldalon lévő irodákban az élet folyamatos bulizás lehet, de itt már kivillan a Kádár-rendszer embertelensége. A szintek alaprajza ugyanis olyan, hogy van egy nagy belső irodablokk is, amit körbevesz a folyosó. Aki ide kerül, az dolgozhatna a földfelszín alatt is, mert nincs se természetes fény, se természetes szellőzés. Pokoli cellák, a helyszínen járva nyilvánvaló, hogy ezen csak radikális szerkezeti beavatkozással, például egy átriummal lehetne segíteni.

Márvány és pozdorja

Az épület belülről kopott, a márványfallal szemben trehányul felszerelt, undorító, fehér pozdorjalapok alkotják a burkolatot, és nyilvánvaló, hogy minden csövet, vezetéket és gépészeti elemet cserélni kellene benne. Lefelé haladva egyre világosabb előttünk, hogy a tervezők nem az irodaszintekre tartogatták a finom belsőépítészeti megoldásokat.

Kivéve a harmadik emelet Dunára néző kis büféjét a csodás, szovjetgyanús hűtőpulttal.

Lelkes nyalás

De már meg is érkezünk a másodikra, és innen minden méznyalás. Mármint ha a szemünk tudna mézet nyalogatni, ami viszont undorító gondolat.

Innen nyílik ugyanis a 344 ülőhelyes színházterem felső bejárata. Az optimista űrkommunista stílusban épült nagy előadó a ház második csúcspontja a négyből. A tervező itt kicsit elengedhette magát, a két szinkrontolmácsfülke így egy óriásrobot gülüszemein keresztül néz be a színpad fölé, a plafon pedig kifejezetten sárkányhasszerű az azt borító, organikusan domborodó fa pikkelyzettől. Mindezt a plafon bal oldalán végigfutó, krómozott gömblámpasor dobja fel végképp.

A terem alsó kijáratán, vagyis inkább bejáratán kilépve az épület harmadik csúcshelyére, az első emeleti hallba kerülünk. Ennek a leghangsúlyosabb eleme a legendás csavarodó lépcső teteje, illetve a krómacél futurista szoborként megkomponált fémoszlopok sora. Kevés ilyen klassz hetvenes évekbeli térélmény van Budapesten. De ez is fokozható, ha a lépcsőn lemegyünk a földszinti bejárati hallba. Ez a város legjobb belépőinek egyike, ahol egyenrangú vizuális bomba a fémborítású ruhatár, a nagyvonalú liftfeljárat és az egészen fantasztikus, légiesen tekeredő lépcső, amiért George Jetson a fél vagyonát odaadná.

A végén kihátráltuk és megint jól megnéztük a homlokzatot. Szerintem nincs vele az égvilágon semmi baj. A semleges, lamellákkal fedett kubus feltűnésmentesen belesimul a historikus környezetbe, ami nem is rossz eredmény. Kétségtelen, hogy ha az ember becsvágyó, jobbat is el tud képzelni ide, de annak az elképzelt háznak bátornak kéne lennie. Márpedig az a legvalószerűtlenebb, hogy ezen a helyen egy újító terv nyerjen pályázatot. A belső terekre viszont ráférne a teljes szerkezeti áttervezés, az elsó háromra pedig a teljes és igényes felújítás, minimális arcfelvarrással.