Tölgyessy Péter: Rajtunk múlik

(Tölgyessy Péter írásának első része azzal fejeződött be, hogy ha a miniszterelnök nem tudja a tiltakozó megmozdulások dinamikáját megtörni, akkor a hatalmának alapjait feszítő ellentétek olyan erővel összegződhetnek, hogy az már veszélyes lehet kormányára. Ebben az esetben viszont a 1989-es hosszú tárgyalásos átmenettől eltérően haragos emberek szabályos kelet-európai rendszerváltása jöhet, annak minden következményével együtt. Az írás tehát innen folytatódik.)

A kormány parlamenti ellenzékének mindegyik szervezete szerves része a Fidesz-rendszer centrális erőterének. A vele legharciasabban szembenálló Gyurcsány-párt a legbiztosabb igazolója a miniszterelnök hatalmának. A korábbi évek tapasztalatai alapján a tiltakozások szervezői eddig pontosan átlátták, hogy azon nyomban megtörhet megmozdulásaik lendülete, amennyiben bármelyik parlamenti képződménnyel azonosíthatóak lesznek. Az eddigi beállítódásaikat magukban legyűrő tüntetők megvetéssel tekintenek az elmúlt idők parlamenti politikájára, és nem érhetik be kevesebbel, mint az új Magyarország reményével.

A megmozdulások rendszerint valamely konkrét kormányzati elhatározás elleni tiltakozással szerveződnek, de többnyire gyorsan eljutnak a rendszer leváltásának követeléséhez. Szervezőik telve vannak jó szándékkal. A világot meglehetősen egyszerűnek látják, többük agresszív szókimondással fogalmazza meg ellenvéleményét. Döntéshozó magjuk első helyen a különböző jog- és környezetvédő, kisebbségi alapítványok, a legkülönbözőbb civil csoportok aktivistái, hivatásos munkatársai közül érkezik. Egy részük a baloldali progresszió régi híveinek leszármazottja. Néhányan korábban a szabad demokraták vagy a szocialisták között politizáltak. Számottevően hatnak körükben a globális kapitalizmus rendjét a birodalmi központok kizsákmányolásával azonosító újbaloldali avantgarde tételek. Csaknem egyformán bizalmatlanok a hazai politikai és gazdasági elitcsoportokkal szemben. Egy kisebbségük hevesen antikapitalista. Az Orbán-rendszer és általában a magyar elitek bűneinek eltakarítása után egyszerű megoldásokkal viszonylag könnyen elérhetőnek vélik az ország bajainak orvoslását. Szívük szerint azonnal sokkal többet költenének az elesettek támogatására, közoktatásra és környezetvédelemre. Tökéletesen érzékelik az új pozitív társadalmi vízió megalkotásának szükségességét.

Új közönség mozdult meg

A tüntetők ezrei ennél messze sokszínűbb csoportokat jelenítenek meg. Közöttük már érezhetően nagyobb arányban lehettek szabad nyugatos világot, igazi kapitalizmust igénylő, kifejezetten magasabb társadalmi státusú tiltakozók. Megmozdult az internet meglehetősen hatalomkritikus népe. Bizonyára ezúttal is a közterületekre vonultak a kormányellenes megmozdulások régi résztvevői is. Mégis alapvetően új közönség élteti a tiltakozásokat (ez egybehangzó benyomása a legtöbb a tüntetésekkel foglalkozó nyilvános közlésnek).

Mindannyian többnyire felháborodásukat kívánták megmutatni, és társaikkal együtt átélni. A megmozdulások szónokainak nem lehetett dolga bármiféle jövendő kormányzati program bemutatása. 2006-tal ellentétben az Orbán-rendszer rendőrsége eddig jobbára példás módon járt el a tiltakozásokkal kapcsolatban. De a tüntetések szervezői is meg akarták előzni az erőszakot.

A miniszterelnöknek a legegyszerűbb az lenne, ha idővel magától elgyengülne a tüntetések ereje. A magyarok többsége egészen mostanáig olyannyira kevéssé vélte előrevivőnek az állampolgári önszerveződést és az alkotmányos jogok melletti kiállást, hogy a mégis elinduló új kezdeményezések eddig általában gyorsan kifulladtak. Ám a Fidesznek így is legalább részben vissza kellene hódítania most elvesztett szavazóit. Részletkérdésekben Orbán Viktor engedhet a tiltakozóknak, ám rendszere lényegén már bajosan változtathat. Egy népszerűbb politika eszközigénye viszont újabb konfliktusokat hozhat az üzleti élettel, a bankvilággal, és tovább terhelheti az államháztartást. A választási esztendő őszére a tavaszi szavazóik jó részét elveszítő, ám a hatalmukhoz mégis ragaszkodó kormányok rendszerint már ugyancsak szerény teljesítményt nyújtottak. Az Orbán-rendszer belső feszültségei a tiltakozó megmozdulások sorsától függetlenül továbbra is hatnak.

A kormánytöbbség választói támogatottsága azonban jelentős vesztesége után is kiemelkedő. A párt törzsközönsége általában rajongó tisztelője Orbán Viktor tehetségének. A Fidesz tényleges vezető magja mindig is egyedülállóan zártnak és fegyelmezettnek számított. Ha a bajtársiasság érzete már nem is olyan meghatározó, mint régebben, a valóban kulcspozícióban állók most is világosan tudhatják, mit jelentene mindannyiuknak a közvélemény visszafordíthatatlan fordulata. A veszélyérzet egy darabig csak tovább erősítheti a hatalom belső egységét. Ennyiben a helyzet egészen más, mint 1989-ben volt: a Fidesz-állam szilárdan eltökélt rendszere megvédésében.

A miniszterelnök meggyőződése, hogy berendezkedése az ország javát szolgálja. A tiltakozók és hatalom viszonya ezzel azonban gyorsan tovább romolhat. A rendszer hívein kívül eleve kevesen kívánnak tartósan együtt élni Orbán Viktor Alaptörvényével. A közelmúlttal minden korábbinál inkább szakítani akaró újabb rendszerváltás igénye egyre erősebb kívánsággá emelkedhet a hatalom reakcióit tapasztalva a demonstrálók között.

Nemzeti egységmozgalom

A társadalom többségében régóta erősen él a hit: a vétkes hatalmasságok elkergetésével egyszerre jobb lehet. „Sokan pedig minden hátramaradásunkat a kormánynak tulajdonítják”, holott gondjaink jelentékeny részben a polgárosodás előtti magyar beállítódásoknak tudhatók be – fejtegette Széchenyi István majd kétszáz esztendeje a Hitel előszavában. A valóban reményteli fordulathoz a nemzeti önismeret jókora előrehaladására lenne szükség. Ennek pedig aligha kedvez a heves közéleti szembenállás. A lengyel vagy észt sikerek megoldásainak saját negyedszázados tapasztalataik alapján kevéssé hisznek a magyarok. A tiltakozók közül többen egy újabb nemzeti különút lehetőségét kutatják. Így azonban az egyik tévút után könnyen egy másikban találhatja magát az ország.

A megmozdulások sikerének euforikus pillanatai hamarjában általános csalódásba válthatnak át. Egy rendszert el lehet mozdítani tömeges tiltakozásokkal, ám kormányozni az utcáról már lehetetlen. Magyarországra nehéz döntések sora vár. Ezek terveinek elgondolásához, megvitatásához nem lehetnek elégségesek az utcai nyomásgyakorlás formái. Az ország gazdasági versenyképességének megteremtéséhez az eddigi közéleti szekértáborok harcával felhagyó, a legszélesebb választói csoportok tartós támogatását megnyerő kormányzásra volna szükség. Ennek azonban még az előképei sem látszanak. Ami nélkül egy újabb rendszerváltás után veszedelmes káosz is következhet. Nem elég a Fidesz-hatalmat leváltani, a hozzávezető fundamentálisan szembenálló jobb- és baloldali blokkok rendszerével is szakítani kellene végre, amire csupán a meglévő pártokon átlépő, széles nemzeti egységmozgalom lehet képes.

Az ország lemaradásának politikán kívüli okai

A tiltakozók dühösen eltávolítani kívánják a Fidesz-kormányt, ám a miniszterelnök globális világkapitalizmus elleni alapvetésében közülük többen osztoznak. Tulajdonképpen ők is a politikai forradalom eszközeivel kívánják megfordítani a magyar társadalom szomorú viszonyait. A hazai politika természetének lényegi megváltoztatása nélkül bizonyosan nem lehetséges megoldani az ország gondjait, csakhogy bajaink nagyobbik fele a politikán kívül keletkezett.

A második világháború utáni német vagy japán demokrácia is eredetileg gyenge belső legitimáción alapult, ám rövidesen mindkét államban beindult a „gazdasági csoda” növekedése.

1945 után nem csupán a régebben is előbbre álló, hanem a kevésbé fejlett európai országoknak is megnyílt a felzárkózás kilátása. A megfelelő társadalmi, emberi és intézményi képességekkel rendelkező nemzetek a felgyorsult tőke- és technológiatranszfer, valamint a hatalmasra növekedett világkereskedelem révén az élenjáró államok meglepően dinamikus megközelítésére lehettek képesek. A szovjet befolyási blokkon kívüli Európában korábban sohasem látott gazdasági és politikai konvergencia mutatkozott. A huszadik század nyolcvanas éveinek végén Nyugat-Európa mag-országai és egykori perifériái között az egy főre vetített gazdasági kibocsátási különbségek már csak csekély hányadát tették ki a korábbinak. Ebből a felzárkózási lehetőségből azonban Magyarország fájdalmasan kimaradt.

A két világégés között még az irányított gazdaság és a tekintélyelvűség különféle formái felé forduló Olasz-, Finn-, vagy később Spanyolország a régi nyugati mag-országok kapitalizmusa és demokratikus pluralizmusa rendjében találta meg a maga tartós jövőjét. Ezen a módon az 1910-ben Magyarország gazdasági fejlettségétől még valamelyest elmaradó, pusztító polgárháborúja után egy darabig rendszerébe merevedő Spanyolország zárkózhatott fel teljesen eddig utoljára.

Sérült magyar értékvilág

1989-ben még úgy tetszhetett, nekünk, magyaroknak csupán követnünk kell a bonni Alaptörvény Németországa által megformált, utóbb nemzetek sora által kitaposott szociális piacgazdaság és jogállam építési gyakorlatot. Majd megalkotva az előrehaladás saját hagyományainkon alapuló új magyar modelljét, kitartó erőfeszítéssel belátható időn belül lehetséges lesz a nyugatos felzárkózás. Csakhogy az 1989-es fordulat után nálunk nem a középrétegeket gyorsan kiszélesítő, néhány évtized alatt eredményes európai felzárkózás következett, hanem elhúzódó válságidőszak. A kommunizmus öröksége messze terhesebbnek bizonyult a korabeli várakozásoknál.

Hamarosan kiderült: a Kádár-korszak felemás kispolgárosodásából nincsen közvetlen átjárás a valódi piaci kapitalizmushoz. A kádári alkudozás és szabálykerülés világában felnőtt embereknek nehezebb az alkalmazkodás a világpiaci versenyhez, mint más közép-európai polgároknak. A szabaddá vált országban egyszerre kiviláglott: a magyarok ösztönei, vágyai és reményei, kultúrája és magatartásmintái súlyosan sérültek, inkább mutatnak kelet-európai és balkáni, mint közép-európai alakzatot.

De a régi ázsiai civilizációk szorgos és szerény igényű népeinek visszatérése a globális kapitalizmus rendszerébe általában is messze nehezebb versenyhelyzet elé állítja térségünk valamennyi felemelkedést óhajtó nemzetét. 1990 után a gyors gazdasági felzárkózás lehetőségének előnyeit elsősorban már az igyekvő ázsiai országok élvezik, és nem a Köztes-Európa államai. De azért ennek sikeresebb népei is érezhető közeledést mutattak az ezredforduló után. Csakhogy a pénzpiaci világválság évei óta régiónk két legfejlettebb országának, Szlovéniának és Csehországnak a fejlődése is megakadni látszik.

De már Görögország és Portugália felzárkózása sem fejeződhetett be, és a többi, már beérkezni látszó dél-európai állam eredményei is meginogtak. Valószínűsíthetően jelentősen romlottak vagy esetleg egy időre be is zárultak a teljes európai felzárkózás esélyei térségünkben. A magyar polgárosodás, mint kétszáz éve mindig is, most sem bizonyult elérhetőnek egyetlen nekirugaszkodással.

Ettől még aligha van lényegileg más út, mint amin régebben a spanyolok és újabban a lengyelek járnak. A végletesen csalódott dél-amerikai nemzetek próbálkoznak ismétlődően sikertelenül népbarát antikapitalista eszközökkel. Kína vagy India éppen hogy visszatért a korábbi maoista kommunizmusától, vagy Nehru harmadik utas kísérletétől a globális világgazdaság rendjéhez. Csakhogy mindegyik eredményesen felzárkózó ország a saját hagyományai alapján kialakított nemzeti megoldásai révén emelkedhetett fel, haladásában volt valami atipikus. Egészen más volt az olasz, ír, finn vagy éppen a dél-koreai modell. Ám egyik sem kívánt kiválni a nyugatos kapitalizmusból, hanem annak körülményeihez okosan igazodva, a maga társadalmi tradíciójára építkezve érte el eredményeit.

Nincs előre elrendelt magyar fátum

A korábbinál messze több állampolgári részvétel nélkül nem lehet egészséges a magyar demokrácia, de a képviseleti formák, a joguralom intézményei adják a kormányzás és a hatalommegosztás alapját. 1989-ben ajándékba kapta az ország az alkotmányos állam szabadságát. Így aztán kevésre is becsülte. Most azonban kitartóan meg kell küzdenie érte. Az önszerveződés sikerei ismétlődően pozitív élmények sorát adhatják az új utakon elindulóknak. Ez idővel megváltoztathatja a magyar közéleti kultúrát, a gyűlöletszerkezetek ereje helyett a részvétel élménye mozgathatja meg az embereket. Akik végre megismerhetik a közös cselekvés előnyeit, megélhetik a kiszámítható alkotmányosság hasznát. Felmondhatják a régi közéleti szekértáborok pusztító szembenállásának negyedszázados logikáját.

Mindent egybevetve, mégis messze legvalószínűbb, hogy a miniszterelnök megvédi rendszerét. Ám egy időre megszakadt a Fidesz-hatalom hézagtalansága. Az Orbán-rendszer mindenre rátelepedő hatalma nemrégen még tartós változtathatatlanságot ígért az országnak. A kádári konszolidáció éveitől kezdve a magyar társadalom jobbára képtelennek bizonyult bármiféle hatékony önszerveződésre, de 2014 őszén mintha hirtelen megmozdult volna valami. A nyolcvanas évek végi Lengyelország gondjai csaknem megoldhatatlannak látszottak, mára a lengyelek mégis érdemileg előttünk járnak. Most újra megnyílt nálunk is némi remény. Döntően rajtunk múlik, mihez kezdünk vele.

(Az írás első fele itt olvasható)