Miklós
-7 °C
4 °C

Pannonhalmi Whiplash és az elmaradt engesztelődés

2015.05.28. 08:04 Módosítva: 2015-05-28 10:53:22
  • Hétfőn közleményben jelentette be a Pannonhalmi Főapátság, hogy kiskorú veszélyeztetésének gyanújával egy tíz évvel ezelőtti cselekménysorozat miatt vizsgálatot folytattak le. A közvélemény megdöbbent.
  • Hónapok óta tartó munkánk során megpróbáltuk kideríteni, hogyan zajlott a belső vizsgálat, és mi vezetett oda, hogy az egykori tanítványok megkeresték Várszegi Asztrik főapátot.
  • Világi értelmiségi barátai közül többen már tavaly ősz óta tudták, eljárás indult a népszerű bencés szerzetes-tanár ellen. 
  • Az eljárásban vallomást tevő öregdiákok is válaszoltak kérdéseinkre, és elmondták, mi történt velük. Szexuális visszaélésről senki nem számolt be, közös zuhanyzásról, zavaró érintésekről igen. Szexuális töltetük ezeknek nem volt.
  • A szerzetes a visszaemlékezések szerint nem tudott mit kezdeni a tanárszereppel járó hatalmi viszonyokkal. Furcsa, a gyerekek lelkét olykor súlyosan megviselő légkört alakított ki az osztályban: a diákok egy részét túl közel engedte magához, a többieket mellőzte.
  • Pannonhalma nem tehetett mást, mint hogy szigorúan lefolytatja az eljárást. Több diák azonban úgy gondolja, a katolikus egyház pedofilbotrányai miatt volt tanáruk most valami olyasmiért bűnhődik, amit nem is követett el.

A srácok háborognak. Azt szerették volna, hogy ki tudják beszélni, zavarta őket az intim szférájuk megsértése, nem egy szexuális zaklatási ügyet akartak.

A pannonhalmi gimnázium egyik volt tanára ellen indított belső vizsgálattól szinte senki nem azt kapta, amiben reménykedett, sokkal inkább azt, amitől félt.

A főapátságon állítólag nem értik, hol rontották el, amiért több helyen második Sipos-ügyről, gyerekeket molesztáló bencésekről és súlyos pedofilbotrányról cikkeznek. A közvélemény nem érti, hogy ha a főapátságnak nincs takargatnivalója, miért nem árulnak el több részletet. És főleg, hogy miért nem tettek feljelentést.

De ami a legfontosabb: a vizsgálatban részt vevő diákok egy részének, akikről a fenti idézet szól, most azt kell látniuk, hogy a hosszú évekkel ezelőtti, őket nyomasztó esetek megnyugtató kibeszélése továbbra is elmarad. 

Muszáj, hogy nyilvánosságra kerüljön?

Alig valakinek az arcán láttam csak meglepődést, amikor az elmúlt hetekben egy már-már rutinszerű koreográfia szerint leültem beszélgetni olyan humán értelmiségiekkel, akik közel állnak vagy álltak a pannonhalmi bántalmazásos ügy főszereplőjéhez, a bencés gimnázium egykori szerzetes-nevelőjéhez. A bencés tanár, aki szerzetes létére világi értelmiségi körökben is otthonosan mozgott, szinte megszemélyesítette Pannonhalma nyitottságát.

Milyen ember? Kinézik-e belőle? – a válaszaik alapján úgy tűnt, ezeket a kérdéseket az elmúlt hónapokban már ismerősei, barátai is jó párszor feltették maguknak.

Az első kérdésre adott válaszok egyrészt nagyvilági nyitottságról, hihetetlen műveltségről, a kortárs művészetek iránti érdeklődésről, elbűvölő barátságosságról, választékos öltözködésről, finom ízlésről szóltak. És narcisztikus személyiségről, emberek eszközként kezeléséről, osztálytermi konfliktusok generálásáról, a renden belüli kivételezettségről, a bizalmi helyzet kihasználásáról, belső vívódásokról.

Nem tudják elképzelni, nem nézik ki belőle, nem olyan, aki fizikailag fenyegetően tudna fellépni – és így, szinte teljesen egyöntetűen válaszoltak a másodikra (kinézik-e belőle?). 

A hír elég gyorsan terjedt. Volt, akinek egy ismerőse még tavaly ősszel, egy ellenzéki tüntetésen mesélt a főapátság „molesztálási ügyben″ zajló belső vizsgálatáról . És olyan is, akinek maga a meggyanúsított szerzetes számolt be az ügy állásáról. Egyik régi ismerőse arra tippelt, az a világi értelmiségi közeg, amiben a szerzetes otthonosan mozgott, óriási csapásként fogja megélni a botrányt, és joggal fordul el tőle. Azonban akadt, aki akár még a nevét is vállalva állt ki az általa kiváló embernek tartott szerzetes mellett, és a katolikus egyház súlyos pedofilbotrányai, illetve a tavalyi Sipos-ügy következményének, egyfajta hisztériának tartja, hogy az eljárás idáig jutott.

Valaki még azt is megkérdezte: muszáj, hogy ez nyilvánosságra kerüljön?

Pünkösd után

Pannonhalma nem válaszol

A főapátság média-kapcsolattartója, Papp Áron a megkeresésemre azt mondta, a hivatalos közleményeken és Várszegi Asztrik főapátnak a Nők Lapjában megjelent interjúján kívül sem a főapát, sem helyettese nem ad interjút a témában.

Hortobágyi Cirill főapát-helyettesnek, a vizsgálóbizottság vezetőjének több mint húsz kérdést küldtem el az eljárással kapcsolatban, aki szintén az MTI-közleményt és a Nők Lapja-interjút ajánlotta, szerinte ezekben „zömében benne vannak a válaszok”.

Viszontválaszomra, miszerint nincsenek, és pont ezért tettem fel a kérdéseimet, úgy reagált: a vizsgálat az elmúlt évek során jelentősen megszigorított kánonjogi szabályoknak megfelelően folyt le, és a sértettek hozzájárulásának hiányában a vizsgálatról bővebb tájékoztatást nem adhatnak.

Ez nem volt kérdés. Pannonhalma azonban megpróbálta időzíteni és előkészíteni az ügy tálalását. Információink szerint az intézményi vizsgálati szakasz ugyanis már jóval korábban lezárult, és az eredeti tervek szerint már kora tavasszal a nyilvánosság elé akartak állni. Végül eltolták a vizsgálatról beszámoló nyilvános közlemény megjelenését pünkösd utánra, és úgy gondolták, a szűkszavú közleményen túl elég lesz, ha a főapát jó előre ad egy interjút a Nők Lapjának.

A szerzetest a vizsgálat alatt Pannonhalmáról eltávolították, a hétfői hivatalos közlemény szerint már elhagyta a bencés rendet. A legsúlyosabb büntetés, ami az egyházi eljárás végén rá várhatott volna, a laicizálás; ezt azonban információnk szerint saját maga kérte. A szerzetes a bencés rendből való kilépéssel együtt mindazokat a tisztségeket otthagyta, melyeket még a rend képviselőjeként töltött be a Pannonhalmához kapcsolódó különböző intézményekben.

Úgy tudjuk, külföldre távozott, és most is ott van. 

Még kora tavasszal egy közvetítő segítségével üzentem a a szerzetes-nevelőnek, hogy cikket írok a vizsgálatról, és szeretnék vele beszélni. A válasza az volt, gondolkodik. Később, a főapátság hétfői közleményének megjelenése előtt nem sokkal, majd az követően, kedden is kerestem. Az üzenetet megkapta, ám továbbra sem reagált. Egy vele kapcsolatban álló ismerőse szerint a szerzetes most valahogy úgy gondolja, „feláldozták″. Mindenki érzékeny, depresszióra eleve hajlamos személyiségként írta le, akit csak még jobban megviselt az eljárás. 

Pannonhalma egy sziget a magyarországi katolikus életben. A bencés főapátság a Magyar Katolikus Egyház helyett közvetlenül a pápának, vagyis a Vatikánnak van alárendelve. Ennek is köszönhetően Pannonhalma a szabad szellemiségével, a világi műveltségre való nyitottságával, a főapátsághoz kötődő kulturális teljesítményekkel, sikeres üzleti vállalkozásaival és a bencés gimnázium magas színvonalával sokszor valami egészen mást képvisel, mint a hazai katolikus fősodor. A főapát, Várszegi Asztrik nemcsak a vallásos, de a laikus értelmiségi közéletnek is fontos figurája. 

Annak a szerzetesnek pedig, aki a vizsgálat miatt otthagyta a bencéseket, ismerősei szerint még Pannonhalma eleve szabad világában is több szabadsága volt, mint bárkinek. Hogy ő is intenzíven részt vett a világi kulturális életben, a szerzeteseknél egyáltalán nem magától értetődő.

Kivételezett helyzetben volt, amihez a rend részéről is nagyfokú bizalomra volt szükség. 

Honnan lehet tudni, hogy mi történt?

A történteket

  • a pannonhalmi vizsgálatot közelről végigkövető, a téma érzékenysége miatt azonban anonimitást kérő forrásaink,
  • több, a vizsgálatban vallomást tevő egykori bencés diák beszámolója, valamint
  • a szerzetes egykori és jelenlegi közeli ismerőseivel, barátaival folytatott beszélgetések

alapján próbáltam meg rekonstruálni. Az Indexhez így eljutó információkból egyértelmű, hogy nem történt olyasmi Pannonhalmán, amit szexuális erőszaknak, zaklatásnak vagy molesztálásnak lehetne nevezni, és aminek – a kiskorú veszélyeztetése tágan értelmezhető tényállás kívül, ami miatt a győri rendőrség eljárást folytat – büntetőjogi következménye lehetne.

Ezt erősíti meg a főapát már említett interjúja is, aki nem erotikus töltetű, de traumatizáltsághoz vezető „illetlen érintésekről", illetve „érzelmi zsarolásról" beszélt. Hogy ez pontosan mit jelent, az ebből a cikkből nagyjából ki fog derülni. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy az egy-két évtizeddel ezelőtt történtekre az érintettek eltérően emlékezhetnek, főleg traumatizálódás esetén. És mivel a szerzetes megosztó személyiség, megosztó tanár volt, aki radikálisan máshogyan bánt azokkal, akiket kedvelt, mint azokkal, akiket nem, az egyes tanítványok tapasztalatai is sok esetben ellentmondhatnak egymásnak.

És a kép természetesen azért sem lehet teljes, mert sem a vizsgálat során tanúskodó összes egykori gimnazistával nem tudtam beszélni, sem magával a szerzetessel.

A vizsgálat

Várszegi Asztrik interjúja szerint tavaly október végén néhány korábbi diák megkereste és elmesélte neki, hogy az egyik volt tanáruk „elfogadhatatlanul viselkedett”.  Az ügy azonban nem ezzel a hivatalos bejelentéssel kezdődött. A szerzetes egy volt tanítványa már hosszú évek óta pszichológushoz járt, és mivel ennek az osztálynak a belső köre a gimnázium után is szoros közösség maradt, gondjaikat-bajaikat megbeszélték egymással. Egyik forrásunk elbeszélése szerint a volt diák egyik terápiája során bukkanhatott fel a szerzetes alakja, mint a lelki problémák egyik forrása, ami persze hamar téma lett az osztály összetartóbb magjának gyakori találkozóin (ezek ugyanakkor nem rendes osztálytalálkozók voltak, olyanokat csak ötévente tartanak).

Az osztállyal a gimnáziumi évek óta szoros kapcsolatban állt egy külső személy, akinek katalizátorszerepe volt abban, hogy az öregdiákok utólag milyen jelentést adtak a történteknek, és hogy ezáltal végül elszánták magukat. Bár az osztályt eredetileg a szerzetesen keresztül ismerte meg, a vele való viszonya azóta megromlott. Ezt a személyt is megkerestem, ám nem akart beszélni.

A Pannonhalmi Főapátság külön eljárásmódot dolgozott ki a bántalmazás- vagy visszaélésgyanús ügyek kezelésére: a gyanút a főapátnak vagy az ilyen ügyek kivizsgálására felállított állandó bizottságnak kell jelezni, és ha a gyanú nem tűnik „minden kétséget kizáróan” alaptalannak, a főapátnak – Várszegi Asztriknak – vizsgálatot kell indítania, melyet a bizottság folytat le. Az eljárás a bejelentés után hamar beindult, a november 4-én felállt vizsgálóbizottságot Hortobágyi T. Cirill perjel, a főapát gazdasági helyettese irányította, a főapáton kívül egy külsős pszichológus, Palotai Gabriella volt még a tagja.

A bizottság első körben megkereste a meggyanúsított szerzetes összes volt osztályának egykori diákját, több mint hatvanat, hogy be tudnak-e számolni bármi hasonlóról. Több diák is jelentkezett, nemcsak az eredeti bejelentést tevők osztályából, hanem korábbi, még ‘90-es évekbeliekből is. A vizsgálatot közelről követő egyik forrásunk szerint az eredeti bejelentőkkel együtt összesen nyolc diák tanúskodott, a Vatikánnak felterjesztett vizsgálati anyaghoz pedig ezek közül hármat csatoltak.

A vizsgálat helyi, intézményi szakaszának lezárulta után a Hittani Kongregáció a főapát elmondása szerint úgy döntött, hogy Pannonhalma egyházi bíróság előtt folytasson le egy egyházjogi eljárást.

Mint a Whiplashben

A gyanúba hozott szerzetes rengeteg konfliktust vitt az osztályba. Voltak kedvencei, és voltak, akiket ignorált – egyik régi, nem bencés ismerőse szerint a szerzetes többek közt ezért nem tűnt alkalmasnak a tanári pályára. Miközben intellektusával, műveltségével és karizmájával óriási szellemi hatása volt nem csupán a diákokra, hanem még a rendtársakra is, ő maga végig küzdött a tanárszereppel, és azzal, hogy miként kezelje az alá-fölérendeltségi viszonyokat. Egy volt diákja szerint a tanárt hihetetlenül zavarta, hogy hatalmi viszony van közte és a tanítványai között, és ezt megpróbálta tagadni. Egyszer állítólag azt mondta:

Csak azért van hatalmi viszony, mert azt akarjuk, hogy legyen.

Várszegi Asztrik a lelki bántalmazásról 

„Az egyik a pszichés bántalmazás, ez a rendtársunk rendkívül szoros lelki kapcsolatra törekedett a diákjaival. Azt akarta, hogy érzelmi kapcsolatba kerüljenek egymással, vonódjanak be egymás életébe, feltétel nélkül fogadják el őt, mert csak így tudnak előre haladni. Nagyon erős elvárásai voltak a vele való kapcsolat minőségét illetően, azt mondta a diákjainak, hogy a vele való kapcsolaton keresztül mérhetik le, hogyan fognak majd viszonyulni az életükben az emberekhez, ha most nem figyelnek rá, akkor másokra sem tudnak majd figyelni, ha őt nem tudják szeretni, akkor másokat sem tudnak majd. Ez ugyan nem szexuális természetű, de mindenképpen bántalmazás. Úgy mondanám, hogy zsarolta a diákjait, visszaélt az érzelmi kiszolgáltatottságukkal, ki kellett engesztelni őt, jóvátenni, ha valamivel megbántották. Ennek a rendkívül intenzív kapcsolatnak meglettek aztán a gyümölcsei a különböző kiemelkedő teljesítményekben, amelyekről már beszéltünk, ami természetesen egyáltalán nem igazol semmit."

A tanítványok beszámolóiból kiderül, ahelyett, hogy a szerzetes-nevelő klasszikus tanári szerepben egységesen távolságot tartott volna az osztályától, inkább kettéosztotta azt. Az osztály egyik felével nagyon szoros kapcsolatot alakított ki, a másik viszont a perifériára szorult. Ez a fele olykor attól szenvedett, hogy a szerzetes személyiségének teljes súlyával rájuk nehezedik, a másik viszont éppen ellenkezőleg, a mellőzöttségtől. Azok, akik lelki terrorról, lelki bántalmazásról számoltak be a vizsgálat során, jórészt az utóbbi, „alulteljesítő″ csoportból kerültek ki.

Akik nem akartak neki megfelelni, azokat hagyta elmenni a szűk körből, nem gyakorolt rájuk nyomást.

„Kisuraim, ezt azért érteniük kellene ám!” – mondta egyszer a szerzetes, amikor valaki nem értette meg egy irodalmi mű elemzését, és a diákot, aki „kiakadt″ a mű pszichoanalitikus értelmezésétől, innentől több mint két éven át negligálta. Az ilyen példák elsőre nem tűnnek durvának. De a nagy nyomás és kirekesztettség egy zárt közösségben, ahol 15–19 éves fiúk vannak összezárva, kiszolgáltatottan, távol a családjuktól, lelki sérüléseket tud okozni. Eközben két olyan diák, aki vallomást tett és részt vett a vizsgálatban, méltatta volt tanárát, amikor azt a kérdést tettem fel nekik, mit is gondolnak róla. Ha nem tanította volna, nem az lenne, aki; nagy befolyással volt a világlátására; az egyik legjobb tanár volt, aki az életről és az emberekről is sok mindent megtanított – sorolták válaszaikban, hogy mit köszönhetnek a szerzetesnek.

Kimagasló tanulmányi eredmények, OKTV-győzelmek és egy magas intellektusú, briliáns elméjű, vonzó, rajongott tanárszemélyiség – hogy eközben a rendtársak számára mi látszódott kívülről, azt Várszegi Asztrik így írta le az interjújában. Az egyik volt gimnazista azonban azt meséli, nem is annyira a tanulmányi teljesítmény volt a cél, sokkal inkább az, hogy

a szerzetes mintha valamilyen fejlődésregénynek képzelte volna a négy évet, és ebben volt Whiplash-jelleg,

utal az Oscar-díjas filmre, melyben egy neves konzervatórium tanára, azért, hogy kinevelje a következő dzsesszlegendát, elképesztő lelki és fizikai megpróbáltatásoknak, megaláztatásoknak teszi ki tanítványait. A filmben a tanár ellen belső vizsgálat indul és eltávolítják az intézményből.

Úgy tudjuk, még a formális eljárás megindítása előtt több diák találkozott a szerzetessel, mert első körben ki akarták beszélni a történteket. A vizsgálat során erre már nem lett volna lehetőség, ugyanis a kánonjog szerint ott a szerzetes már csak anonimizálva ismerheti meg, hogy mit mondtak volt tanítványai. Az egykori tanítványok elsősorban a pszichés bántalmazásként megélt eseteket akarták tisztázni.

Egy volt diák szerint talán a vizsgálat is máshogy alakul, ha a szerzetes a személyes találkozáskor bocsánatot kér és igazat ad tanítványainak. Ehelyett gyakorlatilag utólag is megvédte azt a légkört és viszonyrendszert, amit az osztályban kialakított: nem kényszerített rá senkit, hogy vele jóban legyen, és ha bárkit bármi zavart, mondhatta volna neki.

Nem volt tisztában a kisugárzásával

Azt kell megérteni, mások az intimitás határai egy olyan közösségben, ahol négy évig össze vagyunk zárva 

– kezdte egy elsőre furcsán hangzó magyarázkodással egy volt tanítvány, aki a vizsgálatban egyébként nem vett részt. Elmondása szerint Pannonhalma világában sokkal több a fizikai kontaktus, a másik megérintése, és a volt bencés diákok egy jó részének gesztusaira ez későbbi életükben is jellemző marad. Bár hétvégén van kimenőjük, a diákok a „világtól elzártan, fent a hegyen″ hosszú heteket csak egymás és persze nevelőik társaságában töltenek. Az ott kialakuló barátságok, sőt közösségek sokszor egy életre szólnak, egyfajta második családként funkcionálnak.

Hogy a szerzetes szexuálisan közeledett volna hozzájuk, azt egyik vallomást tevő diák sem állította. Sőt, egyikük már a történteket firtató kérdéseket is kifogásolta, szerinte ugyanis azok arra az előfeltevésre épültek, hogy visszaélés történt, aminek ő áldozata. Ő azt állítja, ilyesmiről szó nincs, ezt egyáltalán nem így élte meg:

A családtól távol a bencés nevelők apaszerepben vannak a diákokkal szemben. Semmi olyan nem esett meg velem, ami egy apa és a gyereke között ne lenne mindennapos. Szexuális töltete meg végképp nem volt az egésznek. Gáz, hogy pedofilügy kerekedik belőle.

Hogy akkor miért vett részt a vizsgálatban? Azt mondja, azért, hogy az igazság kiderüljön.

Hozzá hasonlóan egy másik diák is a vizsgálóbizottság megkeresésére reagálva csöppent bele az eljárásba. Ő azt mondja, korábban eszébe sem jutott, hogy zaklatásról lenne szó. Takarodó után a szerzetes körbejárt a közös hálóban, leült az ágyakhoz és szólt pár jó szót a fiúkhoz. Volt, hogy végigsimította a fiú arcát, esetleg a mellkasához is hozzáért, szexuális töltet nélkül.

Mivel a gimnázium első két évében közös hálókban alszanak a diákok, nincsenek titkok, ezeket a jeleneteket mindenki láthatta. Otthon, a fiú családjában azonban a testi érintés és a hasonló gesztusok nem voltak megszokottak, ezért ez „kicsit zavarta” az intim szféráját. A fiú szóvá tette volna a szerzetesnek, ha az érintés nagyon zavaró, ám nem akarta, mert így lazult volna az emberi kapcsolatuk.

Hogy egy ilyen a zárt közegben, valamint az osztályok belső körre és perifériára osztásában miféle jelentősége lehet az ágy mellé leülésnek és az érintésnek, és hogy azoknak a hiánya is traumát okozhat, azt talán jól mutatja a következő történet, melyet egy, a vizsgálatból kimaradó diák mesélt el. Az egyik lelkigyakorlat során, lefekvéskor egy olyan tanítvány, aki nem tartozott a tanár szűk köréhez, felrótta a szerzetesnek, hogy hozzá miért nem ül oda az ágy szélére, pedig az neki is jól esne. A tanár erre állítólag úgy reagált: „De hát ez egy emberi viszonyt feltételezne!"

A vizsgálatban szintén részt vevő harmadik diák pedig arról számolt be, zavarta, hogy zuhanyzás közben egy idősebb férfi – a szerzetes – körbejárt a zuhanyzóban, és hogy a gimnáziumon kívüli eseményeken, lelkigyakorlatokon, osztálykirándulásokon velük együtt tusolt. A szerzetes a fiú állítása szerint a közös zuhanyzásokkor nem ért sem hozzá, sem máshoz, de véleménye szerint egy tanárnak mégis nagyobb távolságot kellene tartania a diákjaitól.

Ilyen közös zuhanyzásra ugyanakkor a gimnázium épületén belül, már csak annak kialakítása miatt sem került sor, kizárólag külső helyszíneken. Ezekről a tusolásokról egy másik, vallomást nem tevő diák úgy fogalmazott:

Ha tőlem anyám ezt megkérdezné, én sem tudnám neki elmagyarázni, hogy ez helyes.

A lefekvés előtti érintésekhez hasonlóan ezek az esetek sem kettesben, nem a tanár és egy-egy diák között történtek, hanem több fiú jelenlétében. Molesztálásra, szexuális közeledésre a hozzám eljutó visszaemlékezések szerint egyszer sem került sor, és ilyesmiről pletykák sem terjedtek. Ezt három, vallomást is tevő öregdiák válaszai is megerősítették. Egyikük szerint azok, akik nem kedvelték a tanárt, a háta mögött ugyan „lebuzizták”, de az osztály előtt semmilyen zaklatási ügy nem maradhatott volna titokban.

Egy konkrét történet szerint pedig akkor, amikor a szerzetessel megpróbált kikezdeni az egyik meleg tanítványa, a szerzetes határozottan visszautasította a közeledését. Ez a diák pedig később pont emiatt a „lepattintás″ miatt panaszkodott volt osztálytársainak.

A szerzetesnek a tanárszereppel, illetve a tanár-diák hatalmi viszonnyal való belső viaskodása, az intimitás határainak eltolódása külső szemlélőknek is feltűnt. A szerzetes egy világi ismerőse például azt furcsállta, hogy előfordult, a tanárhoz este, pizsamában és könyvekkel átment szűk tanítványi köre, hogy különórán vegyenek részt. Egy másik, szintén világi ismerős úgy fogalmazott: a cölibátusban élő szerzetes valószínűleg nem volt tisztában saját kisugárzásával, azzal, hogy a fizikai közelsége milyen hatással van a zárt közösségben élő kamasz tanítványaira.

Pannonhalma nem mérlegelhetett

A vizsgálatban részt vevő egyik volt diákja arra a kérdésre, mit szeretne, mi történjen a szerzetessel, azt válaszolta: reméli, fel tudja dolgozni, ami most történik vele. Szerinte az érintett diákok közül senki nem akart egyházi jogi, főleg nem világi eljárást, a gimnázium viszont „ágyúval lő verébre”. Ugyanakkor azt is tudja, hogy a katolikus egyház molesztálási botrányai miatt „szétszednék Pannnonhalmát”, ha a szerzetes a rendnél maradhatott volna – így viszont most ő bűnhődik a pedofil papok szexuális visszaélései miatt, pedig ő ilyesmit nem követett el.

A vizsgálóbizottsággal együttműködő másik diák az eljárásról azt mondta, az elmúlt években sokat szigorodó szabályozás szűk teret hagyott a főapátságnak. Szerinte azonban ez az eljárás éppen csak arra nem volt alkalmas, ami a lényeg lett volna: hogy emberileg ki lehessen beszélni, kinek mi esett rosszul. Ő például korábban is gondolkodott rajta, hogy felhozza volt tanárának ezt a témát, de valahogy sosem úgy jött ki a lépés. És legnagyobb sajnálatára a kibeszélés és az engesztelődés ezúttal is elmaradt. A szerzetest pedig most már alapvetően inkább sajnálja, mert szerinte nem ezt érdemelte.