Iskola, ami generációk életét tette tönkre

Kanadában a XIX. század végétől egészen a hetvenes évekig működtek azok a bentlakásos iskolák, amelyekben otthonuktól gyakran több száz kilométerre elszakítva indián (amerikai őslakos), mesztic és eszkimó (inuit) gyerekeket akartak „civilizálni”. Ezekbe az iskolákba kb. százötvenezer gyerek járt, de az itt történtek több generáció életét nyomorították meg, és máig is nehezen kezelhető társadalmi problémákat okoztak. A kanadai miniszterelnök 2008-ban a parlamentben kért bocsánatot az őslakosoktól azért a tengernyi szenvedésért és tragédiáért, amit ezek az iskolák okoztak.

Ez az iskola sem volt kötelező. Elvileg. A kanadai hatóságok a XIX. század végétől kezdve hol rábeszéléssel, hol zsarolással szakították el a rezervátumokban élő gyerekeket családjaiktól, írja Gyarmatosítás és kiengesztelődés: őslakos hagyomány Kanadában című könyvében dr. Németh Tibor. Gyakran elég volt azt mondani az őslakosoknak, hogy ha nem adják oda gyermekeiket, akkor kevesebb élelmiszeradagot kapnak. Máskor a törzs főnökének ígértek előnyöket, ha elég gyereket enged el. Amikor jöttek a gyerekeket begyűjtő teherautók, mindenki sírt, a gyerekek próbáltak menekülni, de összefogdosták őket, és a teherautó elindult. Ezeket az őslakosok csak marhavagonnak nevezték, amiről Európában az embernek egészen más jut az eszébe.

Megtanították őket fogat mosni

A bevagonírozott indián gyerekek elhanyagolt állapotú, visszhangos folyosójú, hatalmas intézményekben találták magukat. Ahogy egyikük egy interjúban mesélte: úgy érezte, mintha valami hatalmas és fura lény benyelte volna őket. A frissen érkezettek ruháját elvették, megfürdették, majd alkohollal, petróleummal fertőtlenítették őket, a fiúk haját levágták. A fiúkat és a lányokat szétválasztották, innentől a különböző nemű testvérek is csak ritkán láthatták egymást.

Az intézetben megtiltották nekik, hogy anyanyelvüket használják – még egymás között is. Emiatt szinte állandó megfigyelés alatt álltak, a kihágásokat szigorúan büntették. Bár papíron tiltották a kegyetlenkedéseket, még a nyolcvanas évek közepén is előfordult, hogy gumicsővel, baseballütővel, árammal, tűvel, forró vízzel büntették a gyerekeket. Kultúrájuk, hiedelmeik vallásuk gyakorlását szigorúan tiltották. A gyerekek előtt megbélyegezték tanulatlan vagy alkoholista szüleiket. Azt próbálták meg minden eszközzel a gyerekek fejébe verni, hogy a pokolra jutnak, ha nem viselkednek és tanulnak rendesen, nem válnak civilizált kanadai polgárrá.

Az ébresztő reggel hatkor volt. Megtanították őket mosakodni, fogat mosni, beágyazni és rendesen sorba állni. Ezután minden reggelt a kápolnában kezdtek a több mint egyórás misén. Itt a szószékről is azt hallották, hogy nem szabad „indián” módra gondolkodniuk, cselekedniük és beszélniük. A gyerekek nemcsak iskolába, hanem egyfajta munkatáborba is jártak: jelentős részben saját munkájukkal kellett megteremteniük a napi betevőt a sanyarú anyagi helyzetben lévő intézetekben.

Rossz eredmények, mély lelki sebek

A véglegesen csak a kilencvenes évek közepén felszámolt bentlakásos iskolarendszer katasztrofális eredményekkel járt. Az iskolák a járványok melegágyaivá váltak. A 2008-ban felállított és 2015 júniusáig működő Igazság és Megbékélés Bizottságának (Truth and Reconciliation Committee, TRC) jelentése szerint az ott oktatott mintegy százötvenezer gyerek 5-7 százaléka, azaz négyezer diák halt meg. Volt olyan iskola, ahol 47 százalékos volt a halálozási arány tüdőbajban.

Az 1890 és 1950 között végzett diákok 60, bizonyos időszakokban pedig 80 százaléka viszont nem érte el a harmadik osztály lezárását igazoló vizsga szintjét se. Legfeljebb írni és olvasni tanultak meg, de ez egybevágott a múlt század eleji kormányok tervével: eleve nem akarták, hogy az indiánok túlképzetté váljanak.

Eredmény alig volt, a bentlakásos iskolarendszer viszont jóvátehetetlen károkat okozott: több generáció életét tette tönkre. A bentlakásos iskolában nevelkedett indiánok körében a kanadai átlagnál tízszer nagyobb volt az öngyilkosok aránya. Tömegesen váltak az alkohol és a drog rabjává. A „túlélők” (nyugodtan nevezhetjük így őket) a velük készített interjúkban arról számoltak be, hogy vagy teljesen érzelemmentessé váltak, vagy fogvatartóik (nyugodtan nevezhetjük így „tanáraikat”) és minden fehér ellen olthatatlan gyűlölet élt bennük.

Az abúzus melegágya

Gyermekként tömegesen váltak szexuális erőszak áldozatává is, a zárt intézetek az abúzus melegágyai voltak. Miután eleve nem volt előttük semmilyen érzelmi, szülői és családi minta, tönkrementek a párkapcsolataik, házasságaik, családjaik. Az átok a második és a harmadik generációt is sújtotta: egy felmérés szerint a bentlakásos iskolában nevelkedett szülők gyermekei sokkal nagyobb számban tapasztaltak otthon agressziót, mint annak idején a szüleik.

A bentlakásos iskolák talán egyetlen területen értek el „sikert”: nyomasztó identitásválságba sodorták tanítványaikat és teljesen szétzilálták az őslakos közösségeket. Az elszakított gyerekekbe egyedül azt sikerült beleverni, hogy meggyűlöljék és lenézzék szüleiket, és ezzel együtt önmagukat is. Szinte lehetetlenné tették a visszailleszkedést korábbi családjaikba, és azok sem voltak már képesek visszafogadni őket fura beszédük vagy éppen „fura szaguk” és kiesett törzsi szocializációjuk miatt, miközben a gyökértelenné tett indiánokat a fehér közösségek sem fogadták be.

Ötletelés Magyarországon

A közelmúltban Magyarországon ismét fölmerült egy olyan javaslat, hogy a hátrányos helyzetű, jelentős részben roma diákokat bentlakásos iskolákban kellene nevelni. Palkovics László oktatási államtitkár azt mondta: a PISA-vizsgálat eredményeit elemző jelentés elkészítésekor „szülői javaslatra” valóban felvetődött ilyen elképzelés, de ezt sem az Emmi, sem ő személyesen nem támogatja. Végül a kormány elé sem került ilyen tervezet.

Valami mégis lehet abban, hogy hasonló megoldás újra és újra előtérbe kerül Magyarországon.

• 2005-ben Gyurcsány Ferenc beszélt a romákkal összefüggésben az önkéntes alapú bentlakásos iskolákról. A miniszterelnök azt mondta, bentlakásos intézményeket kellene csinálni akár már óvodától, késő délutánig tartó napköziket kell létrehozni, hogy megszakítsák „a rossz generációs láncot”, és már kisgyerekkortól megpróbálják megtanítani a rendszeres felelősségvállalást, tanulást és munkát. Mindezt úgy, hogy ne sértsék a család jogait a saját gyerekéhez. A Fidesz akkor ezeket az elképzeléseket „a roma családokat súlyosan sértőnek és érzéketlennek” nevezte.
• 2010-ben a Jobbik állt elő ilyen javaslattal. És bár a párt hangvétele azóta sokat változott, ehhez a javaslathoz láthatóan máig ragaszkodik. Dúró Dóra, a parlament oktatási bizottságának jobbikos elnöke legalábbis január 31-én büszkén beszélt arról a Hír Tv-nek, hogy az ő javaslatuk nem az önkéntességen alapul. Szerintük a rossz szociális helyzetű diákokat a gyermekvédelmi rendszernek kellene kötelező érvénnyel beutalnia ilyen intézetekbe. Mégpedig azért, hogy ezzel azokat a diákokat és családokat védjék, akik „az eredményes tanulást és tanítást hátráltató tanulók” miatt kényszerülnek másik iskolába menni.

Vajon tényleg segíthet a rossz szocializációs minták leküzdésében a családtól elszakító bentlakásos iskola? Azt könnyű belátni, hogy eleve más életesélyekkel indul egy nagyvárosi orvoscsaládba születő gyerek és egy szabolcsi zsákfaluba születő roma. Utóbbiak már az óvodában olyan hátrányokkal indulnak, amelyeket csak nehezen lehet behozni, az iskola így eleve kudarc számukra. Magyarországon pedig különösen az: épp a PISA-vizsgálat mutatott rá ismét nagyon élesen arra, hogy a családi hatás nálunk határozza meg legerősebben az iskolai teljesítményt. A magyar iskola a „jó családok” gyerekeivel viszonylag jó eredményeket ér el, a nehéz sorsú diákokat viszont alig képes fejleszteni. A bentlakásos iskola lenne a megoldás?

Zsákutca a zsákutcába jutottaknak

Kevesen ismerik jobban a mélyszegénységben élő gyerekek és felnőttek problémáit az Észak-Magyaroszágon szegény és roma gyerekek oktatásával foglalkozó Igazgyöngy Alapítvány vezetőjénél, L. Ritók Nóránál. Amikor először olvasott a sajtóban a roma gyerekek bentlakásos iskolába küldéséről, mélyen felháborodott.

Aki bentlakásos iskolára akarja kötelezni a gyerekeket, az a szülőt hibáztatja. Azt üzeni, te nem neveled jól a gyereked, add ide nekünk, mi majd tudjuk, mi kell neki, mondta L. Ritók Nóra. A szakember szerint a mai magyar oktatásirányítást és az általános módszertani kultúrát ismerve igazi tragédia lenne, ha ezt az oktatási formát rászabadítanák erre a rendszerre. Ez Észak- és Kelet-Magyarországon gyerekek tízezreit érintené. Nem mintha bárki is elengedné a gyerekét egy ilyen iskolába, jegyezte meg L. Ritók Nóra, ezek a családok ugyanis szeretik maguk mellett tudni őket.

A szakember szerint az, hogy hasonló ötlet már a Gyurcsány-kormány idején, aztán a Jobbiktól és most is felmerült, csak azt mutatja: egyik kormányzat sem tud mit kezdeni a problémával. L. Ritók Nóra szerint egyértelműen hibás beavatkozási pont, ha ezt csak az iskolával akarják megoldani.

A szülők nélkül nem megy

A probléma ugyanis jóval összetettebb. A szegénység ezekben a családokban generációkon át öröklődik. Ebben a körben már a szülők, sőt a nagyszülők sem jutottak rendes oktatáshoz, munkához és életkörülményekhez, nem beszélve a mostani gyerekekről. Ezekben a családokban nem alakult ki a tanuláshoz való viszony, és idegenbe sem szívesen engedik el tanulni a gyereküket. Ezt az átörökített szocializációt csak nagyon komplex módon lehet kezelni.

Mi a mostani gyermekgenerációval dolgozunk azért, hogy a következő generáció egyáltalán előbbre léphessen

 – mondta az Igazgyöngy Alapítvány vezetője. De ez sem megy úgy, ha csak a gyerekbe fektetnek energiát. Mivel az ő előrelépésüket kétségtelenül amortizálhatja a rossz családi háttér, a fejlesztés a szülők nélkül lehetetlen.

Az Orbán-kormány 2010-től a közmunkára koncentrált, ami a helyzetet nem oldotta meg, viszont közben az oktatás esélykiegyenlítő szerepét elhanyagolták. Hiába vezették be a délután négyig kötelező iskolai foglalkozásokat, ez nem hozott megoldást: egyrészt, mert az iskola nincs megtöltve a gyerekeknek vonzó, fejlesztő programokkal, másrészt mert a gyerekek ugyanabba a környezetbe mennek haza, ahol nincs áram, nincs meleg, nincs vezetékes víz, nem lehet tanulni. „Őrület, hogy még mindig azt hiszik, egy heti negyvenöt perces óra, amikor elmondják ezeknek a gyerekeknek, hogyan kellene megfelelő életvitel szerint élni, változást hozhat” – írta blogjában az alapítvány vezetője.

Mindeközben a központosítással az egész iskolarendszer egyre rosszabb lett, növelte a társadalmi szakadékot, véli L. Ritók Nóra. Egyre kevesebb ezeken a környékeken a jó és elkötelezett tanár. A gyerekek nagy része szegregált iskolákba jár, amelyek száma az utóbbi időben jelentősen megemelkedett.

Az egyházi iskolák jobb anyagi helyzetben vannak, de többségük ajtaja zárva van a roma gyerekek előtt, tisztelet néhány kivételnek. Az egyházak nagy része legfeljebb mutatóban tart fenn néhány hátrányos helyzetűek számára nyitott iskolát, inkább az elitképzésre koncentrál. A szegény gyerekek a közeli, eleve rosszabb anyagi helyzetben lévő állami iskolákban ragadnak, pedig oda kellene igazán jó tanár, fejlesztő pedagógus, gyógypedagógus és pszichológus. Mindehhez jön a 16 éves korra leszállított tankötelezettségi korhatár, majd az újabb generációknak is a közmunka.

Ha jól csinálják, van értelme

Halász Gábor oktatáskutató, az ELTE egyetemi tanára azt mondja: nincs „varázsgömb”, általános érvényű megoldás a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek fejlesztésére. Azok a rendszerek sikeresek a szélsőségesen leszakadt társadalmi csoportok kezelésében, amelyek sokféle megközelítést alkalmaznak. Az integrált vagy az éppen fejlesztési céllal szegregált oktatás mellett a bentlakásos iskola is lehet az egyik megoldás, ha jól csinálják, mondta Halász Gábor.

Nagyon nem mindegy azonban, hogy kötelező vagy önkéntes alapú bentlakásos iskolákról beszélünk. A kötelező bentlakásos iskolát az oktatáskutató teljesen értelmetlennek tartja, az önkéntes alapú bentlakásos iskolák vagy a már létezők fejlesztéséről azonban szerinte érdemes beszélni.

„Az lehet sikeres, ha az öt-hat ilyen kísérleti intézmény létrehozását támogatják uniós programokból” – mondta Halász Gábor. Ha ugyanis van megfelelő elkötelezettség, pedagógiai és szervezeti kultúra, módszertan az ilyen intézmények működtetésére és az ezzel járó kockázatok kezelésére, az Halász szerint hozhat eredményt. Az oktatáskutató szerint ha mindezt jól csinálják, nincs korhatár: akár elsős gyerekek is tanulhatnak bentlakásos iskolában, ha szüleikkel folyamatosan kapcsolatot tarthatnak.

Nem bentlakásos iskola, hetes otthon

Erre vannak jó példák és működő modellek Magyarországon, még ha ezekből nem is lettek országos programok. A nyírteleki Kedvesház az elmúlt húsz év alatt például közel 120 gyerek felnövekedését segítette bejárós és bentlakásos formában. A kollégiumban 25 roma és nem roma gyerek tud lakni hétfőtől péntekig 8 évestől 21 éves koráig. Egy dolog köti össze őket: mind halmozottan hátrányos helyzetűek.

De ezeket a gyerekeket nem szakítják el családjuktól. A volt állami gondozott Lázár Péter roma pedagógus által kidolgozott program egyik alappillére ugyanis épp a hídépítés a család és az iskola között. „A gyerekek a hétvégéket a családjukkal töltik, de sok olyan programot szervezünk, amikor hozzánk jönnek be a szülők, az egész családok” – mondja Batári Zsolt, aki 2000 óta vezeti a Kedvesházat. A tanyabokrokban élő szülőkért buszt küldenek, és megvendégelik őket az intézményben, a szülők ilyenkor bekapcsolódnak a kollégium életébe, közösen rajzolnak vagy kézműveskednek. Sokan itt érzik meg először a gyermekeikkel közös alkotás örömét.

Ezért is nevezik inkább „hetes háznak”, mint kollégiumnak vagy bentlakásos intézménynek magukat. Lázár Péter pedagógiájának fontos része a közös megegyezésen alapuló saját szabályok kialakítása vagy a kooperatív tanulás. Több mint húsz év munkája van abban, hogy a környéken élő családokat már nem kell győzködni gyermekeik elengedéséről a Kedvesházba. Sokuknak a szülei és a testvérei is már ide jártak. A kisebb testvérek a családi napokon látják, milyen jó hely ez, és ők is ide akarnak jönni. Volt olyan szülő, aki azzal íratta be a gyerekét, hogy ő is ide járt, és szeretné, ha a gyerekének is legalább ugyanaz a jó megadatna.

Milyen eredményt lehet így elérni? Sokat, nagyon sokat – persze ezt mindig a körülményekhez mérten kell érteni, hangsúlyozza Batári Zsolt. Sok tanyasi és/vagy roma gyerek azért válik egyre sikertelenebbé az iskolában, mert nem tud, egy idő után pedig már nem akar bejárni az iskolába. A Kedvesház lakói garantáltan ott vannak minden reggel csengetésre. Rendszerességet, személyes felelősségvállalást, együttműködést tanulnak. A nagyobbak innen járnak be Nyíregyházára középiskolába. Többen leérettségiztek, de arra is volt példa, hogy ennek hatására az anyjuk is beült az iskolapadba, és ő is megszerezte az érettségit. Számukra már érték a tudás.

Ezeket az eredményeket embert próbáló munkával, néha nyomasztó anyagi bizonytalanságban, adományokra, 1 százalékos adófelajánlásokra szorulva érték el. A Kedvesház tapasztalatait mára leírták, van akkreditált pedagógus-továbbképzési programja, ismerik a minisztériumban, és meglátogatta az intézményt Orbán Viktor miniszterelnök is, aki külön is elismerte az itteni pedagógusok munkáját. Ahhoz azonban, hogy mindez országosan elterjedjen, sok pénzre és elkötelezett pedagógusokra lenne szükség. És sok időre. Mert egy ilyen iskolát minimum két év alatt lehet egyáltalán megalapozni, amíg sikerül elnyerni hozzá a szülők támogatását.

Az Index 2012-ben forgatott riportfilmet a Kedvesházról. Nézze meg, és látni fogja, miért hívják így.