Ahol Fenyő Miklós megismerte az egóján kívüli önmagát

Milyen idők, micsoda dicső idők! Januárban az ország mintegy szabadságharcos sikerként felszabadult a nemzetközi pénzügyi körök őrjítő elnyomása, a nemzetközi pénzügyi ellenőrzés alól. Februárban jött a nagyszabású fejlesztéseket ígérő Huba – és a java még csak ezután következett. LSD-stül, teflonostul. Zsidótörvényestől, bécsi döntésestül, győri programostul.

1938 volt; a Népszövetség megszüntette Magyarország pénzügyi ellenőrzését, a Koronatanács elfogadta a Huba néven ismert légierő-fejlesztési, egy repülőhadosztály felállításáról szóló tervet, a győri program előszobáját.

És júniusban, amikor az akkor épp független Szlovákiában tárgyalások indultak a magyar autonómiáról, Magdolnaváros néven új városrész született Budapesten. Bő tíz évvel később elnyeri mai, több mint 13 négyzetkilométeres területét Angyalföld, Vizafogó, Újlipótváros, a Margitsziget és a Lőportárdűlőt egyesítő XIII. kerület, majd hetvenöt évvel később, 2013-ban ünnepségsorozat kezdődik az 1938-as születésnap megünneplésére.

„Ezt nem hiszem el” – robog be a Radnóti művelődési központ, a RAM ünneplőbe öltöztett termébe Fenyő Miklós díszpolgár az ünnepségsorozatot bejelentő sajtótájékoztató megkezdése után néhány perccel. Először a RAM másik oldalán egy MLM-rendszerben működő pénzügyi szolgáltató bulijára tévedhetett be, ha jól értjük – mi is így jártunk, rossz ajtón érkezve kellett átvágnunk magunkat az öltönyök, kosztümök és junitlinkedek tengerén, mielőtt minket vágtak volna át –, de lényegében épp a kezdésre sikerül átérnie a megnyitóra.

A pódiumra kiültetett meglepetésvendégek mellett a szintén díszpolgár Farkasházy Tivadar – akivel legutóbb, nem hivatalos keretek között, a Dagály strand gyerekmedencéjénél találkoztunk – ezúttal a nézők közé szorult. De a meghívott díszpolgárok, Fenyő, valamint Baranyi Ferenc költő-műfordító és Horváth Ádám egykori tévéelnök, „mindenki szomszédja”, ahogy mellettünk emlegetik, nélküle is bőségesen elsztorizgattak a kerülethez kötődő élményeikről.

Sajnos Fenyő is prózában, kimaradnak az Angyalföldi pálmafák, legalábbis azt hisszük (a végén azért magnóról mégis csak megszólalnak az örökzöld dallamok), viszont megtudjuk, hogy vérbeli XIII. kerületi, akinek ráadásul ez a szerencseszáma. Egész életében a kerületben élt, és már háromévesen érezte, hogy különleges helyre született, amikor kisgyerekként levitték az újlipóti Szent István parkba, amelyet azóta is még szűkebb értelemben vett hazájának tekint a kerületen belül. „Kezdem megismerni magam az egómon kívül” – mondta mosolyogva arról, mit adott neki a kerület, és mesél arról, hogy az újlipótiak, ha kicsit nagyobb léptékkel nézzük a dolgot, végül is angyalföldiek.

Horváth Ádám a kerület egy egész más oldalát villantotta fel: szerinte olyan ez, mint egy kisváros a nagyvárosban, ahol megmaradtak a kis üzletek, és minden helyben van, legyen szó akár csak egy zipzárcseréről. „A Váci utcán nem érdemes végigmenni, mert kihalt, a Pozsonyi úton érdemes végigmenni, mert újjáépült” – mondta (hallgattunk is rá, az ünnepség után ott, a Pozsonyi kisvendéglőben kötöttünk ki). Ha pedig megkérdeznék, milyen állampolgárnak vallja magát, azon sem nagyon gondolkozna: „13. kerületi állampolgár vagyok”.

„Ízig-vérig angyalföldinek érzem magam” – kezdte Baranyi Ferenc, amin többen elmosolyodtak, mivel rögtön utána kiderült, hogy a szemben lévő épületben, vagyis az Újlipótvárosban lakik, és hát, bizony még a kerületen belül is sokakban erősen él a lokálpatriotizmus. Baranyiban folyamatosan fejlődött ez az érzés, először Milánóból vágyott vissza egy Pozsonyi úti sörözőbe, majd már nem is lehetett kérdés, hogy a kerület a hazája, miután a költői képeiben is itteni képek bukkantak fel. A költő végül elszavalta friss, még meg sem jelent, „Én menjek el?” című versét, amit a kerület ihletett; itt felidézte József Attila költői képeit is, amiket éppúgy a környezet szült, mint az övéit, például a kavicsbányák magányosságáról szólót.

Itt viszont nincs magányosság sugallta szomorúság, ünnepi hangulatban toporgunk félszegen, a bennszülött Andris, aki az egykori iskolája romjaiból kinőtt épületcsodán búslakodik, és a bevándorló János, akinek a szomszédos Pannónia diákszállón töltött első, nem épp ünnepi ihletettségű angyalföldi éjszakája jut eszébe a kilencvenes évek közepéről. Közben Tóth József polgármestert hallgatják arról, hogy „először tudja megmutatni magát a kerület”, és hogy a rendezvénysorozattal erősíteni akarják a lakókban a kötődést Angyalföldhöz (és Vizafogóhoz és Újlipóthoz ésatöbbi), és lehetőséget látnak a fejlődéstörténet bemutatására is.

Az ünnepségsorozat keretében 75 programmal készülnek december 20-ig a szervezők, lesz itt kiállítás, fesztivál, családi nap, fontos szerep jut a kerület 75 éves lakóinak, valamint a 75. házassági évfordulójukat ünneplőknek is. helytörténeti séta, angyalföldi utcazenei fesztivál, vízimajális, autóbuszos városnézés, és még Ruttkai Éva szobrát is felavatják. És a kerületnek arca is lett erre az évre, Sárosi Éva, aki 75 évesnek határozottan fiatal, viszont lelkes, bár a beszéde kicsit egy gimnáziumi dolgozatra emlékeztetett az olyan fordulatokkal, mint hogy „a mai elidegenedő világban üde színfolt a kerület”.

Amely egyébként a népessége – több mint száztízezer lakó – alapján az ország kilencedik legnagyobb városa lenne, ha kiválna a székesfővárosból. De hát ilyesmire még 75 évvel az önállóvá születés után is bátor dolog vállalkozni, inkább szerzünk egy 75-ös érmét, eszünk egy 75-ös tortát, megnézzük, ahogy a „visszafelé hull a hó” verssort felidézve beleeresztenek 75 lufit a nagy havazásba – figyelem, aki megtalálta egyiküket, értékes ajándékot nyerhet! –, majd, hogy enni induljunk, trolira szállunk.

Igen, a 75-ösre.