Jegesmedvéknek készült metrómegálló Budapesten

A Bocskai úti metrómegállóban szinte láttam magam előtt az építészt, amint alsónadrágban, izzadtan ül a tervezőszoftvere előtt, és miközben átkozza a sorsot, hogy más bezzeg nyaral a kánikulában, míg ő vonalakat húzkod a képernyőre. És lassan kirajzolódik Újbuda megállójának körvonala. Elképzelhetetlen más élethelyzet, amelyben ehhez az állomástervhez ihletet kap az ember.

A 4-es metró Újbuda központi állomása ugyanis azt az érzést kelti, mint amikor a legnagyobb nyári hőség idején váratlan ötlettől vezérelve felrántjuk a hűtő ajtaját, bedugjuk a fejünket, és odabenn szemlélődünk kicsit, miközben üzemi hőmérsékletünk lassan visszaáll a normális szintre.

A drapp kővel burkolt aluljáróból az állomástérbe lépve rögtön feltűnnek a zöldes fényű, vaskos üveglapok a mozgólépcső körüli falakon. A felületek nem csillognak, közelről repedések finom hálója teszi opálossá az anyagot. Távolról akár jégnek is tűnhetne a fal, de erre itt még nem gondolunk. Csak az jut eszünkbe, hogy az ilyen üvegburkolatok mögé rakódik le néhány év alatt a szürke, toxikus por, hogy aztán olyan szomorúan nézzen ki az egész, mint a Nyugati aluljáró üvegezett dizájnelemei.

A mozgólépcsőn ereszkedve megjelenik előttünk a már bemutatott megállókból ismert magas, tágas tér. Mellettünk pedig folytatódik a zöld üvegfelület, teljes egészében körbeölelve a mozgólépcső zónáját. Ekkora területen a zöldes üveg már olyan domináns, hogy egyértelműen üzenete van. Az utas itt még gondolkodik. Akváriumba érkeztünk?

A zöldes színek akváriumüzenetét azonban elnyomja, hogy a tér egyértelműen fehér. A struktúra a már korábban megismert megállókhoz hasonló. Puritán doboz, amelynek tíz méter körüli belmagasságát távtartó betongerendák sora domesztikálja. A világítást itt a gerendákba süllyesztették, nem pedig reflektorok vetítik a mennyezeten elhelyezett tükrökre, ahogy például a II. János Pál pápa térnél láttuk.

Az összhatást az módosítja, hogy a szürke betonfelületeket fehérre festették, amitől a tér tágas, és még hűvösebb érzetet kelt. Egyre gyanúsabb a helyzet. A mennyezeten fodros, gyűrött fémborítást pillantunk meg, hideg, kristályos minták futnak a fejünk felett. Majd elérkezünk az állomás hátsó falához, és eloszlik minden kétség. A fal kékes fényben úszik, töredezett jégformák futnak a távoli magasba. Megtapogatjuk, és eszünkbe jut az érzés, amikor a hűtőbe dugott fejjel szemléljük a falra rakódott jégfelületeket. A tervezői munka bravúrja, hogy egy megállóban állva az ember nem a következő szerelvényre gondol, hanem hogy végre készült egy állomás a jegesmedvéknek is, ha már elolvadt a talpuk alatt az Északi sark.

A kedvező összképet csak az tette idézőjelbe, amikor a felszínre érve néhány perc gyaloglással váratlanul a Móricz Zsigmond körtéri megállónál találtam magam. Sokkoló volt megtapasztalni a metróépítés értelmetlenségét, amelyben monumentális erőfeszítéssel építenek tömegközlekedési rendszert, látótávolságban elhelyezett megállókkal. Az egészre csak az lehet magyarázat, ha az egészet groteszk művészi alkotásnak tekintjük, ízléses megállókkal és erős, kelet-európai üzenettel.