A Normafa az én Tajgetoszom

Évtizedek óta nem voltam a Normafánál télen: hétköznap nem érek rá, hétvégén túl nagy a tömeg. Síelhető hó szinte sosincs, sílift sem, és a hozzám hasonló, nagy hóhoz és komoly síterepekhez szokott, elkényeztetett felnőtteknek méltóságon aluli egy nyúlfarknyi pályán, lesíelt, jeges havon kanyarodni párat, hogy aztán izzadva kelljen visszamászni. A valódi ok persze nem ez.

Nem voltam mindig 43 éves, és nem voltam mindig ilyen puhány. Gyerekként a különböző síedzések és tanfolyamok keretében szinte minden havas hétvégét fent töltöttünk a Normafán, ami akkor a szememben még egy hatalmas, vadregényes hegyoldal volt.

Az “egyetemi” pálya pokoli meredeknek és buckásnak tűnt, nem is mertem soha lecsúszni. A nekünk való terep a Kis-norma és a Nagy-norma volt. Egy mámorító siklás a tetejétől az egész “pályarendszert” keresztbe vágó Mátyás Király útig egy percig se tartott, visszamászni viszont legalább fél óra volt. Soha életemben annyit nem másztam felfelé, mint ott. Ha pedig a sebességtől megrészegülve továbbcsúsztunk a Harang-völgybe, onnan már meg sem kíséreltünk visszakapaszkodni, annyira nem volt arányban a szenvedés az elérhető örömmel.

Mehettünk körbe BKV-val: busszal, fogaskerekűvel és újabb busszal, meg némi szerencsével akár másfél óra alatt is vissza lehetett érni a Normafa tetejére.

Régen állítólag sok sílift volt, de a 80-as évek elején már csak kettő működött: a tárcsás sílift az "egyetemi" pályánál, és a másik, az Anna rétnél, bár oda szinte sose mentünk át. A tárcsásnál talán 5 forint volt egy menet, vagy valami hasonló súlyos összeg, amire persze nekünk nem telt, vagy ha igen, csak pár körre, így aztán a felvonó mellett reménykedtünk, hátha kiesik valaki, akinek a tárcsájára ráhiénázhatunk.

És volt még egy sílift.

Az OSC-é (Orvosegyetemi Sport Club), ahová az öcsémmel jártunk síelni, és ahol zömmel nálunk sokkal gazdagabb gyerekekkel kellett valahogy felvenni a tempót. Nekik csatos műanyag-, nekünk fűzős bőrbakancsunk volt. Nekik szuper Fischer, Völkl és Atomic síjeik voltak, nekünk bolgár Pamporovo. Ők gleccsersízni jártak Kaprunba, mi örültünk, ha a Tátrába kijutottunk. Ők, ha nem volt hó, Rollka görsível edzettek. Mi addig futkároztunk.

A pokoli megaláztatásokat, amiket gyerekként a szocializmus nagyon is létező osztálykülönbségei miatt kellett elszenvednünk, még hosszan sorolhatnám. Ma már viccesnek tűnnek, akkor cseppet sem voltak azok. Mégis, összeszorított foggal tűrtem az élet szörnyű igazságtalanságait, mert tudtam, hogy ha elég ügyes leszek, ha elég jól fog menni a párhuzamos lendület és a kanyarokban sem rolózok, akkor egyszer be fogok kerülni a Guszti bácsi csoportjába.

És akkor majd én is használhatom az OSC síliftjét.

A sílift egy bárhol hamar felállítható, elmés szerkezet volt: egy kis benzinmotor, egy hosszú drótkötélhurok, és a végén egy csigás megfordító. A drótra csuklós acélfogantyúkkal lehetett ráakaszkodni. A síliftet Zoli bácsi, az egyesület vezetője kezelte, aki egy VW kisbusszal járt. Ma, amikor pénzért már bármit meg lehet venni, ez nehezen érthető, de 1980-ban egy ilyen privát sílift és egy VW kisbusz számomra a nagyvilágiság olyan csimborasszója volt, amihez még csak foghatóról se hallottam addig.

Tízéves gyerekként a VW persze még álomnak is elérhetetlen volt. De a sílift, az nem. Az maga volt a siker, a beérkezettség: aki használhatta, az lényegében körön belül volt, annak már sikerült az élet, az már megérkezett a jóba. Míg oldalt a pórnép léccel a vállán, csatakosan mászott felfelé, az osc-seket felhúzta a saját síliftjük. Aztán lesíeltek a kapuk között. És megint fellifteztek. Lecsúsztak, fellifteztek, lecsúsztak, fellifteztek. Naponta sokszor. Nagyon, nagyon sokszor.

Azokon a teleken csak a vágyat éreztem, hogy többet síelhessek, a fáradtságot a sok mászástól, és a szörnyű frusztrációt, amiért nekem nem lehet részem ebben a könnyű, elegáns életérzésben.

Kínunkban az öcsémmel, akit akkoriban az összes eszement ötletemre rá tudtam beszélni, egyszer a síbotjainkból és a bőrbakancsaink összekötött fűzőiből mi is saját síliftet is eszkábáltunk. Össze is állt a dolog: a sorba rakott botok csuklópántjaiban futott a zsinór, és az volt a terv, hogy az egyikünk majd mindig felhúzza a másikat.

Megpróbáltuk. A botok azonnal kidőltek, mindketten elestünk, és a fűzőtlen, laza bakancsainkkal kellett visszamásznunk, amikbe belement a hó. Az OSC-sek a liftről röhögtek, bár lehet, hogy ezt már csak hozzáképzeltem, hogy teljes legyen a megaláztatás.

Sohasem használhattuk az OSC liftjét. Ma már azt mondanám, hogy nyilván nem voltunk elég menők, nem voltak elég gazdagok a szüleink, nem voltunk körön belül az egyesületben. De gyerekként csak azt éreztem, hogy kevés vagyok, hogy soha nem juthatok el oda, mert az egy másik világ, egy magasabb kategória, ahová az ilyeneknek, mint én, nincs bebocsájtás.

Aztán valamelyik télen, amikor az öcsémmel egy egynapos sítáborba mentünk Szlovákiába, az oktatók nem vették észre, hogy már a legelső menetnél lemaradtunk. Nem akartunk egyedül tévelyegni a ködös hegyen, inkább lent, a bezárt busz mellett vártunk a többiekre a liftzárásig.

11-12 évesek lehettünk. Anyánk Pesten óriási patáliát rendezett, a Guszti bácsit meg a többieket annyira leteremtette, hogy a fülüket-farkukat behúzva lapítottak. Talán még a kisliftre is ráengedtek volna. De anyánk haragja pusztító volt, és mi akkor és ott megszűntünk OSC-sek lenni. Ha volt is valaha bármi esély a síliftre, akkor szállt el végképp.

Aztán jobb idők jöttek, igazán jó fej síedzővel, egyre jobb hangulatú sítúrákkal, és persze mi is egyre nagyobbak lettünk. Rendesen megtanultam síelni, alig fáj már az OSC kicsi síliftje. De egy dolog biztos. Építhetnek nekem bárhány hatüléses vagy kabinos gyorsliftet a Normafára, hóágyúzhatják felőlem az egész budai oldalt novembertől áprilisig: a gyerekeimet, ha megnőnek, bármikor szívesen felviszem, de én ott többé nem fogok síelni.