Haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló

2008-ban négy hónapra lezárták a Baross teret, hogy a metróépítéssel párhuzamosan felújítsák a Keleti pályaudvart és környékét. A korlátozást hat évvel később feloldották, és most szembesülhetünk a végeredménnyel.

Budapest egyik legfontosabb közlekedési csomópontja a felújítás hosszához képest elnagyolt, az új metrómegállók színvonalához képest pedig silány lett.

A tervezők láthatóan közlekedéstechnikai problémaként tekintettek a térre, amelyet egyébként úgy tűnik, sikerrel meg is oldottak. A Thököly úton és a Kerepesi úton áramolhat a forgalom, lehet kanyarodni minden irányba, van busz-, sőt, kerékpársáv is.

A gyalogosokat szintén kulturált módon nem terelik le az aluljárókba, hanem a felszínen juthatnak el a pályaudvarhoz, vagy az egyik oldalán futó Thökölytől a másik oldali Kerepesi útig.

A pályaudvar előtt ráadásul jóval nagyobb tér alakult ki, ahol jelentős számú utazóközönség haladhat át. Feladat megoldva.

Kérjük, ne állják el az utat!

A 70-es években szocializálódott szakember egyet felejtett el: hogy az utazóközönség nem feltétlenül csak továbbhaladni akar, hanem - közelekedéstechnikai nonszensz! - megállni, találkozni egy másik közlekedővel, nézelődni, fotókat készíteni, sőt, akár leülni, hogy ezáltal a közlekedési folyamat teljesen felfüggesztésre kerüljön.

Ám hiába lenne alkalmas kikapcsolódásra is a terület, a Baross tér sivár lett, mint egy észak-koreai mintaprojekt.

A rendezőelv a szigorú funkcionalitás, és az olcsóság volt.  

A pályaudvar előtti területet műkővel burkolták, és igénytelen lakóparkos korlátokkal szerelték fel.

Semmi nem csábítja az embert arra, hogy megálljon, vagy éppen leüljön, már csak azért sem, mert nem nagyon van mire. A közlekedési folyosókat magas, betonkávák határolják, amelyekbe vagy néhány cserjét ültettek, vagy egyszerűen csak úgy állnak a térben, mintha fegyveres konfliktushoz tervezték volna fedezékként. Tény, hogy ha valaki meg akarná rohamozni a Keletit, remek lehetőségei lennének a rejtőzködéshez. A felállított betonfalaknak más funkcióját azonban nem láttuk.

Kialakítottak egy amúgy barátságosabb, fával borított beugrót, néhány ülésre is alkalmas dobogóval. A tér ipari jellege miatt a hangulat azonban nem olyan, hogy oda más is leüljön, mint aki várja a vonatát, vagy elfáradt a szotyiárulásban.

Talán az volt a koncepció, hogy a felszín alatti, részben fedett területen alakítanak ki találkozópontnak? Ami egyébként elavult, az embert a motorizáció javára a föld alá küldő megoldás lett volna. Mindenesetre aláereszkedve nyilvánvalóvá vált, hogy nem, a léha szocializálásnak itt sem adtak helyet, a terület ugyanis a metró irányába enyhén lejt, ami gyaloglásnál nem zavaró, de kényelmetlen érzéssel tölti el az embert, ha csak úgy álldogálna, mint egy parkban szokás.

Galapagos-szigetek a város közepén

A térnek van egyébként egy távoli gyarmata, egy kis sziget a négysávos utak közé ékelődve. A kalandvágyóknak néhány hónap után majd érdemes lesz odautazniuk, hogy kiderüljön, mi történik a teljesen sík, egyetlen Baross-szobor által benépesített szigeten. Vajon kialakul rajta olyan egyedi, izgalmas élővilág, mint a Galapagos-szigeteken? Vagy marad mindörökre kopár, mint valami sivár, vulkanikus rög az Indiai-óceánban?

Nem tudni, életnek egyelőre semmi nyoma. Annyi biztos, hogy a szobor ezen a helyen állt eredetileg, és csak 1968-ban költöztették a pályaudvar mögé.

A Baross tér tehát tartogat izgalmakat, összességében viszont inkább Budapest sok pénzből kihagyott lehetősége. De legalább gyorsan eltűnhetünk a környékről valamelyik közlekedési eszközzel, azzal a reménnyel, hogy a Moszkva teret nem ez a társaság tervezi majd.