De tényleg, mi történt a Deák téren?

Vannak a száraz tények. Szombaton, a kora esti órákban a Deák téri metróállomáson egy férfi előbb az ott tartózkodó utasokat fenyegette egy tűvel, majd egy időre feltartotta a kettes – kevésbé numerikus gondolkodásúak kedvéért a piros – metró egyik szerelvényét. Fenyegetőzés közben önmagát is megszúrta egy alkalommal. A zavart tudatállapotú férfit a rendőrök megbilincselték, majd átadták a mentőknek, akik kórházba, a hírek szerint a dél-pesti Jahn Ferenc kórházba szállították kivizsgálásra. A rendőrségtől és a mentőktől kapott tájékoztatás alapján ezt lehet tudni a történetről, amiről egy olvasói levél nyomán az Index számolt be először.

Ez csúnya lesz

A meglehetősen szűkszavú, és az eredeti levélnek itt-ott ellentmondó hivatalos tájékoztatás miatt cikkünkben azt is kértük, aki ott volt, írja meg, mi történt. Nos, csaknem tucatnyian vették a fáradtságot, és megírták. Most már tudjuk, Andy Vajna egy nímand, de Antal Nimród sem volt nagy szám a maga Kontrolljával, az igazi metrós akciófilmzsenik köztünk élnek. Olvasói levelek segítségével rekonstruáljuk, mi is történt a valóság számos dimenziójában körülbelül ugyanabban az időpontban, nagyjából ugyanazon a helyszínen.

Az eset negyed nyolc körül történt. Egy férfi fenyegetőzött több biztonsági őr és jegyellenőr gyűrűjében, az állomáson, hogy öngyilkos lesz, ha nem engedik el. „Nyugtatgatták, hogy menjen csak, nem nyúlnak hozzá, nem lesz semmi baj. Mégsem mozdult egy tapodtat sem. Ekkor észrevettem a kezében egy injekciós tűt, azzal hadonászott. Eközben megérkezett a metró is (közeledett az állomásra). Ekkor ő futásnak eredt, mint aki be akar ugrani elé. Azonnal szóltam barátnőmnek, hogy jöjjön onnan, mert ez csúnya lesz. Szerencsére mégsem ugrott, de ekkor már kellő figyelmet szenteltek neki az állomáson várakozók is, továbbá akik leszálltak” – írja egy olvasónk, aki a földalattiról szállt volna át.

Szánalmas könyörgésbe kezdtek

A metró már indult volna, amikor a férfi bemászott a két kocsi közé. Ekkor „az egyik őr eszeveszettül kezdett rohanni, hogy figyelmeztesse a vezetőt, míg a társának több esze volt, ő azonnal áramtalanította a rendszert”. A férfi ekkor visszamászott, majd – miközben a biztonsági őrök „gyakorlatilag szánalmas könyörgésbe kezdtek” – a kezében lévő tűt „tövig nyomta” a karjába, „annyira, hogy a végén már szabályosan ömlött belőle a vér”.

A rendőrök – „most végzett szöszi tinibuksza, ránézésre nulla százalék tapasztalattal + a gimis focimeccseket állandóan kispadról végignéző, vaságyastól is max. 40 kilót kóstáló szakember” – ekkor érkeztek meg. „Ők is szánalmas könyörgésbe és reménytelen utasítgatásokba kezdtek”, és nem vettek elő „semmilyen gázsprayt vagy gumibotot”. Ekkor kezdődött a tömegpánik: „a srác hirtelen elkezdett a tömeg felé szaladni, az emberek meg egymást taposva menekültek egymás hegyén-hátán. Ez már nekem is sok volt, így elhagytuk a helyszínt”. A levélíró szemtanú többet nem látott, a barátnője igen: „mentősöket is, továbbá a mozgólépcsőn találkoztunk létrát és minden egyéb herkentyűket cipelő tűzoltókkal, továbbá újabb két rendőrrel, akiknél már volt legalább egy gumibot”.

Aidses tű volt nála

Az eset háromnegyed nyolckor történt. „A 2-es metró, ami az Örs Vezér tere felé ment volna, bent állt, nyitott ajtókkal tömve emberekkel, s nem indulhatott az ámokfutó miatt, ám bennünket sem figyelmeztetett senki a mozgólépcsőn lefelé menet a veszélyre, egy biztonsági őr sem volt a mozgólépcső tetején” – írja egy másik olvasó, aki szintén az állomáson volt. Lenn az állomáson ekkor „már több nő sírt”, és pánik volt (szúrós szag viszont, amit az eredeti levél írója érzett, nem).

Az állomáson ekkor már az a hír terjedt, hogy az „illető ámokfutónál”, akit „több rendőr és biztonsági ember” vett körbe, „aidses tű volt, merthogy maga is aidses”. A levélíró ezt egy „18 körüli sráctól” tudta meg, aki vagy számottevőbb egészségügyi tapasztalatokkal rendelkezhet, mint Kvasztics Fedor orvos, morfinista és bárzongorista, vagy tudott valamit, amit senki más nem említett. A férfi ebben a történetben is a tömeg felé indult, természetesen a „rendőri kordont egyik pillanatról a másikra átszakítva”, és azt kiabálta, hogy „beleszúrja valakibe és végez magával is”. Ennek a történetnek is pánik a vége: „a tömeg megindult a Deák téri kijárat felé [...] mindenki kiabált, futott, többen leblokkoltak, volt, aki csak állt egy helyben sírt és nem bírt megmozdulni”.

Már nagyon kivolt

Az eset nyolc körül történt, és nem menekülni kezdett a pánikba esett tömeg, hanem a rendőrök ürítették ki a peront. „Mentem éppen a szigetre, mentem át a 2-esbe hogy elmenjek a Batthyány térre. Azt láttam, hogy áll az Örs felé menő kocsi, és valami nem stimmel, mert egy rakás ember csak néz egy irányba” – olvassuk ebben a történetben. „Egészen sokan voltak, és azon filóztam, hogy ha valaki fegyverrel fenyegetőzik, akkor tuti nem állnának ott – valamiért rögtön a norvég eset jutott az eszembe”

Szóval az emberek egy irányba bámultak, „és egyre tolattak, amikor megláttam, hogy a peronon már biztonságiak is vannak”. Ebben a történetben a rendőrök határozottabbak, mint az eddigiekben: „jöttek a rendőrök, és kizavartak a peronról mindenkit, és becsukták az álló metró ajtaját”, sőt, amikor meglátta a fenyegetőzőt „az egyik oszlopnál”, az már „nagyon kivolt, főleg hogy kb 2 rendőr térdelt a hátán, de ekkor már meg volt bilincselve”.

Az ürge tényleg olyan 50-es körüli vékony

A már korábban elzavart tömeg „egyre csak hátra rohant a helyszíntől”, ahol „kiáltozás hallatszott és dulakodás”, majd „egyszer csak nyöszörögni kezdett valaki”. Az eredeti levélben említett egyik szál visszatér, „biztos vagyok benne, hogy volt valami gáz, mert maguk a rendőrök is nagyon kivoltak, és fogták, meg törölgették a szemüket”. És fontos az is, hogy ebben a történetben „az ürge tényleg olyan 50-es körüli vékony, és nagyon zavaros tekintetű”, mondjuk ezt utóbbi olvasónk szerint érthető, „ha valakit lefújnak, és lezúznak a rendőrök, az így is, úgy is zavarodott”.

Az eset nem tudjuk, mikor történt, de félóráig tartott. Minimalista forgatókönyvünk szerint „semmiféle tetőre mászás és hajcibálás nem volt”. Az illető ebben a történetben „nem is a metrón utazott, hanem a megállóban volt, és onnan lépett a kocsik közé”. De aztán „jöttek a sünök, volt gázspré, és lekapcsolták a manust, egy drogos f..szt”. Akit végül a mentő vitt el.

Az eset nem tudjuk, mikor történt, de 20-25 percig tartott. Olvasónk a metrón ült, „de pár kocsival arrébb”, ám így sem maradt le mindenről. „Annyit észleltünk, hogy bizony 3 percenként rendőrérét könyörgött a metrókocsi vezetője, persze, hogy mihez kéne neki az utasok közül a rendőr, azt nem mondta meg”. A metró elég sokáig állt, „20-25 percet biztosan”.

Erős, szúrós szagú vegyszerszag

A történet a mellékszálakon feszíti pattanásig az idegeket. Nincs benne tű, vérző kar, fenyegetőzés, de a feszültség és a veszély érzése átsüt a sorokból. „Fel-felszólították a bámészkodókat, hogy szálljanak be a kocsiba, persze nem sokan szálltak be. Egyszer hirtelen becsukták az ajtókat, csoda, hogy nem lett belőle baleset”. A háttérzajok árulkodnak az igazi drámáról, „mintha az egyik kocsiból több ember gyorsan kiszállt volna”, sőt, később „volt némi kiabálás, nagyon sokára rendőrök is jöttek”. És egy fontos adalék, a gáz: „amikor végre elindultunk, tényleg erős, szúrós szagú vegyszer szag jött be a folyosóról”.

Az eset valamivel nyolc előtt történt. Olvasónk nem lenn volt a peronon, hanem fenn, az aluljáróban. „Jobb oldalamról, a piros metró felől vagy 15-en futottak a templom felőli felüljáró részhez. Egy nő hátranézett, én megszólítottam, gondolván, hogy kigyulladt a metrókocsi, mert a feljáróból épp 20 darab tűzoltó teljes gőzzel rohant felénk (piros metró lejárat felé)”. Így derült ki, hogy „gyulladásról szó sincs, lent egy merénylő van, aki elkezdte üldözni az utasokat, és kés, tű volt nála”. Olvasónk gyanút fogott. „Visszakérdeztem, hogy üldözte, azt mondta igen, nem véletlenül rohantak fel”. A történet látszólag lezáratlanul ér véget, mint egy korai Krasznahorkai-novella, de ettől szép: „ekkor már a tűzoltók eltűntek a mozgólépcsőn, vagy 3 létrát cipeltek le. Értelemszerűen nem követtem le őket”.