Emlékbankett

A neonfény kivezetett minket a rengetegből

Terepen vagyunk. Kémfalvy Tibor, ismert esztéta és jómagam átkelünk a Köztársaság téri parkon, ami a kora tavaszi időnek köszönhetően egységes dágvány. Fel-felbukunk a sötétben sétálgató kutyákban, de mielőtt még úrrá lenne rajtunk a reménytelenség, a fák között megpillantjuk az Emlékklub bejárata fölé szerelt piros neon-jét (a betűre tessék gondolni). Korona van rajta.

Már belépéskor azonnal érezhető, ami a meghívóként eljuttatott tájékoztatón áll, hogy ti. ezt a család hozta létre. A hangulat ennek megfelelően egy nagy létszámra kiterjesztett családi vacsorára emlékeztet. Különböző irányokból cicanadrágos kiscsaj rajok áramlanak át a vidáman beszélgető Laokoón-csoportok között. Ezüstös tollú baglyoknak nézem az álmennyezeten túl megcsillanó szellőzőcsöveket, Kémfalvy eközben igyekszik úgy fordulni a zenegéphez, hogy egyenletesen barnuljon le a fényben. Barta Balázs, ments meg minket.

Érkezés, tartózkodás

Előlép egy mosolygós fiatalember. Ő a szervező. Megkér minket, hogy fotózzuk le a szponzori hirdetéseket.

Az Emlékhely amúgy egy kicsinek tűnő, nagy hely. Kis előtér, felette kis galéria, hátrébb egy újabb galéria, alul egy háromosztatú pince, ahol népszerű előadók lépnek majd fel. Tippeljünk Balázs Palira. Szinte minden helyiségben van televízió.

A lépcsőfordulót egy Zámbó Jimmyt ábrázoló szobor díszíti

Lenn három jelentős dolgot tapasztalunk. Ez egyik, hogy megtekinthetjük Jimmy trónját, egy külön tárolóban fellépő öltönyét, amelyen egy hajat helyeztek el - mindezek láttán egy középsúlyos pánikroham lesz rajtam úrrá. Szépen meg is dermednék a fal mellett állva, de jön egy furcsa ember, aki a mellkasomra helyezi a tenyerét és arra kér, hogy semmilyen körülmények között ne merjek fotókat készíteni. Kémfalvy előrántja a szervező névjegykártyáját, azt mondja, megszereztük az előző szinten az ezüst kulcsot, de a furcsa ember újra a mellkasomra helyezi lapáttenyerét, és azt mondja, ne.

A harmadik jelentős esemény, hogy rájövök - jelenleg a magyarországi white trash univerzum zahadonjában álldogálok a trónnal szemben, erősen alulöltözött állapotban. Itt az év minden napján érettségi bankett van szervezve azoknak, azoknak nem vehettek részt ilyenen.

Távozás

Miközben lassan viaszosodik az idegrendszerem, Kémfalvy azzal próbál valami lelki energiát generálni számomra, hogy azt mondja, mindeközben pár ezer ember homokzsákokat dobál az árvíz szájába. De ez sajnos egyáltalán nem jut eszembe, nem tudom felidézni. Csak azt érzem, hogy egészen biztos újra felénk tart a lapáttenyerű nyugtatóember, nálam pedig nincs szúrófegyver, ami most jó lenne nagyon.

Egy dundi szőke hölgy rajongókat kezd puszilgatni, bár hamar láthatóvá válik, hogy számára mindenki rajongó. Már felénk indul, amikor valami meleg nyomódik a mellkasomhoz. Egy kéz az. A hölgy hangosan Mainapos vagy Sztorimagazinos fotóst kéret magához - a megfelelő személy kilép a virágok közül és a dokumentálandó esemény felé igyekszik. A tenyérember azt mondja várjunk. Nem várunk.

Utoljára még figyelmem elsiklik afelett a furcsa tény felett, hogy a ruhatár egy olyan szobába nyílik, ahol egy család dohányzóasztalra tett lábbal, békésen tévézik.