Iván
17 °C
32 °C

Szeretjük a pénzt, gyűlöljük a pénzt

2014.03.09. 14:52
Az egész életünk a pénzről szól, de ha az ölünkbe hullik, csak nem tudunk mit kezdeni vele. A hitelt annyira gyűlöljük, hogy már szinte el is felejtjük, hogy az is csak pénz. Se elkölteni, se befektetni nem szeretjük, szóval sehogy se találunk helyet neki. A magyar gimisek ugyanolyan neurotikusan viszonyulnak a pénzhez, mint a szüleik. Ezt azokból a tapasztalatokból próbáltam leszűrni, amit a Káva Műhely tagjai meséltek nekem, és amit az ő egyik előadásukon láttam. A Káva egyik projektje arról szól, hogy hogyan lehet a pénzügyi tudatosságot színházi módszerekkel fejleszteni. Megtudtam azt is, hogy ki a pénz maga. Egy jól öltözött, vonzó és ravasz hölgy.

Egymillió forintot nyertek együtt egy kaparós sorsjeggyel, de nem tudnak örülni neki. Ülnek hárman a közös albérletben a konyhaasztal körül, amikor kiderül a dolog, ketten picit be is vannak rúgva, és egyre rosszabbul érzik magukat. Sértettségek bújnak elő mélyről, vádaskodni kezdenek, mindhárman úgy érzik, hogy őket alázzák meg a barátaik. Kikről van szó?

  • Anna: A Corvinusra jár, harmadéves, semmi támogatást nem kap otthonról. Ötvenezer forintnyi ösztöndíjból és ötvenezer forint bérből él, amiből éppen pont ki tudja fizetni a kiadásait. Havonta egyszer hazajár Gyulára.
  • Luca: Anna pesti barátnője, szintén Corvinusos, a szüleitől kap mindig pénzt, ha kér. Másfélszer annyi pénzből él, mint Anna, de nem csak magára költi.
  • Tamás: Luca barátja, 170 ezret keres pultosként, de egy menő fotósiskolába jár, ami nem olcsó. Épp azon tépelődik, hogy elmenjen-e egy új helyre üzletvezetőnek kétszer annyi pénzért, vagy mondjon fel és tanuljon operatőrnek.

Anna, aki nemrég hagyta ott megalázó munkahelyét, és tért át a diákhitelre, a legszívesebben azonnal kivenné a pénzt, és félretenné. Tamás már ravaszabb kapitalista, ő megforgatná az egymilliót, és némi munkával megsokszorozná. Luca szerint viszont jobb lenne gyorsan elkölteni ezt a pénzt, azt javasolja, menjenek el nyaralni Olaszországba, és igyanak koktélokat a tengerparton. Hiszen mi értelme a pénznek, ha nem költjük el?

A három színész körül nagyjából huszonöt 17-18 éves gimis ül. A Káva Kulturális Műhely Egymillió című előadását nézem, aminek az a lényege, hogy életszerű pénzügyi helyzetekbe vonják be a diákokat. Anna, Luca és Tamás három fő téma körül csapnak össze:

  • Érdemes-e felvenni a diákhitelt, ha annak az alternatívája egy szadista főnök?
  • Hogyan egyeztethetőek össze az álmok és a pénzkeresés?
  • Mit csináljanak a könnyen jött egymillióval?

Sokat lendít az előadáson, hogy az albis társakat játszó színészek – Bánky Sára, Tomasovszki Flóra és Kovács Gergő – teljesen zökkenőmentesen vezetik át a jeleneteket egymásba, és ugyanilyen természetesen hozzák be a közönséget is, ha valami fontosat meg lehet tanácskozni. Amikor túl szigorúvá válna a darab, pont jókor jött a néhány viccesebb jelent, amelyek viszont egyszer sem váltak öncélúvá.

Elkérjük a megalázási felárat

Amikor Anna, Luca és Tamás összeköltöznek, több konfliktus is kirobban a pénz körül, ebből ismerjük meg a karaktereket. Valaki mindig megalázva érzi magát a pénz miatt, és a gimisek szerint ezzel nincs is alapvető gond. (A szex- és erotikus munka témája szerencsére egyszer sem jön elő, pedig a penzcentrum.hu közelmúltbeli cikke szerint "nyílt titok", hogy ez gyakorlatilag az egyetlen magyarázat arra, hogy hogyan járhat egy egyetemista lány "méregdrága cuccokban".)

Anna ötvenezer forintért takarít egy irodában, ahol rendszeresen megalázza a főnöke. Olyan munkát viszont nem talál, ami részmunkaidős, és ilyen jól fizetne. Ha nem jut pénzhez, már mehet is vissza a koliba az albérletből. Mit csináljon? Vegye fel a diákhitelt? Semmiképp, ítélnek egyértelműen a gimisek.

És mennyiért érdemes bevállalni a munkahelyi megaláztatást? Mondjuk kétszázezerért, mondja valaki. Ezek szerint a megalázási felár 150 ezer forint, ennyit várhatunk el cserébe, hogy nem vesznek emberszámba. A diákok szerint a spórolós Anna számára a pénztelenség az alapállapot, ezért a pénz a biztonságot jelenti, de közben fél is tőle. Nyomasztó számára, hogy nincs pénz, a megszerzésének lehetősége folyamatos teher. Ezért nagyon idegenkedik tőle. Elhangzik olyan vélemény is, hogy igazából ő tehet a helyzetéről, miért nem áll ki jobban magáért.

Megalázva érzi magát Tamás is, őt nem akarja elengedni a főnöke a lakásavató bulira, és fájdalompénznek ad neki egy húszezrest. És közben meg akarja győzni, hogy jöjjön el hozzá dolgozni teljes állásban üzletvezetőnek, dupla pénzért. Tamás itt egyszerre több dolgon tipródik. Mit jelent ez a húszezres: zsarolják, le akarják fizetni, vagy egyszerűen zsebre teheti az eddigiekért? És azon is gondolkodik, hogy megéri-e feladni az operatőri álmait a jól fizető állásért.

Az ő pénzhez való hozzáállása kiforrottabb, eszközként tekint a pénzre, minden helyzetben csinálni akar vele valamit. Ezt díjazzák a gimisek, de megállapítják, hogy a sorsjeggyel nyert egymilliónak ő sem tud felhőtlenül örülni, és a legtöbben azt mondják, hogy a helyében elfogadnák mind a zsebébe tűrt húszezrest, mind a jól fizető állást, még akkor is, hogy ha nem azt csinálnák így, mint amire vágynak.

Kevésbé fogadják el a diákok a folyton menő ruhákat vásárló Luca megaláztatásait, neki ugyanis a szüleinek kell hazudnia, hogy adjanak neki pénzt. Pedig az ő lelkes költekezésének van egy jó oldala is, hiszen nem csak magára gondol, Annát is rendszeresen kisegíti, mint a jelenetekből kiderül. A megaláztatás a gimisek szerint igazán csak akkor elfogadható, ha kemény munka van benne.

Számára viszont az a természetes, hogy van pénz, sose szorult rá, sose dogozott meg érte, el van kényeztetve – mondják a gimisek, többé-kevésbé elítélően. Valójában Luca viszonyait is a pénz határozza meg, mondják a diákok, akik úgy látják, hogy ő már nem is tudja magát pénzköltés nélkül elképzelni, teljesen pénzfüggő az élete.

Ha a pénz ember lenne

Egy középkorú, elegánsan öltözködő, vonzó nő. Ha a pénz egy személy lenne, ő lenne az. Ezt a gimisek mondják az előadás alatt, amikor erről kérdezik őket. Miért nő? Mert irányítja a férfiakat, és “bonyolult”. Középkorú pedig azért, mert ezt nagyon ravaszan, okosan, sőt, manipulatívan teszi, tehát egy tapasztaltabb nőről van szó. De csak külsőre vonzó, belső tulajdonságokra már nem biztos – teszi hozzá az egyik lány.

Voltak persze más válaszok is a pénz kilétével kapcsolatban, tudtam meg később a színészektől és az előadást vezető kávás tanároktól, Patonay Anitától és Bori Viktortól, amikor leültünk beszélgetni a foglalkozás után. Volt, hogy nem a pénz okossága és ravaszsága dominált a gimisek képzeletében, hanem az, hogy a pénz valami megfogható dolog, amit meg lehet enni. Akik ezt akarták megragadni, általában egy kövér nőt képzeltek el, akin annyi hús van, ami soha nem fogy el. Nekik fizikailag és átvitt értelemben is zsíros a pénz.

Voltak, akik egy szigorúbb figurát, egy cilinderes, szivaros férfit társítottak a pénzhez. Az egyik helyen pedig képlékeny volt az elképzelés: a pénz egy varázslény, aki lány, ha fiúnak kell, és fiú, ha lánynak kell. Mint egy deformált tükör, mindenki azt látja meg benne, ami kell neki. Egyszerre romlott és vonzó karakter, jó a dumája, cinikus a hozzáállása, de picit fura is, “mint egy metroszexuális srác”.

Ennél is érdekesebb, amikor a pénzt az idegensége felől képzelték el. Elsőre viccesnek tűnik, hogy a pénz ufó (miért? mert zöld a színe, mondta az egyik diák valamelyik előadáson), de sokan utaltak arra, hogy milyen nehéz megközelíteni a pénzt, mennyire idegen az ő világuktól, vagy annak a működésétől. Magyarországon, ahol pénzáldás megy a tévében, és valódi életben is tobzódik a pénzmágia, ez a társadalom egészében fel-felbukkanó gondolat.

Mi a baj a hitellel?

Az, hogy úgy szar, ahogy van. A gimisek utálják – vonták le a Kávások a következtetést több, mint húsz előadás után. A Diákhitel például gyakorlatilag univerzális elutasítottsággal találkozik, senki nem szeretné felvenni. Ez teljesen független attól, hogy az erdészeti szakközépben, vagy a budaörsi elitsuliban adtak elő. Utálják a gondolatát is, hogy

eladósodva kezdjék az életet.

Az egyik srác azt mesélte nekik, hogy az apja az ő nevében vette fel a diákhitelt a saját céljaira – pénzügyi szempontból érthető, hiszen remek kondíciói vannak –, eladósítva őt.

Ha hitelről van szó, akkor a leginkább lakás- és autóhitelre gondolnak a középiskolások, vidéken néha előbukkant az áruhitel is, leginkább az LCD-tévére felvehető kölcsön formájában. Többen emlegették, hogy "anyu felvette a deviza lakáshitelt, jól meg is szívtuk vele". Mindenesetre csak a fogyasztási hitelről van szó, a vállalkozásokat indító tőkéről soha: ez az utóbbi húsz előadás alatt egyszer sem merült fel.

A hitel ráadásul egyfajta jelképe lett annak, hogy mi a baj az országgal. A gimisek szinte azonnal előhozzák a legkülönbözőbb társadalomkritikai témákat, ha feljön a hiteltéma.

Reálisat kell álmodni

Az előadásban mindhárom helyzetnél – a diákhiteles, a karrieres és az egymilliós nyereményes példánál is – központi kérdés szokott lenni, hogy milyen álmai lehetnek az embernek.

Olyat kell álmodni, ami reális, és kifizetődő

– hangzik el azon az alkalmon, amikor én is ott voltam. Pedig ez jobban belegondolva elég paradox: ha reális, akkor minek álmodni? A realitás mindenesetre az – hangzik el szinte mindig, iskolától függetlenül –, hogy kapcsolatok vagy smúzoló-nyaló tehetség nélkül itthon nem lehet érvényesülni, legfeljebb elkezdeni valamit itthon, és külföldön befutni. Mik jutottak eszükbe, mint reális álmok?

Barátok közt szereplő! Nemzeti Dohánybolt eladó! 

– hallatszott be két oldalról egyszerre. Mindenesetre igazán kiteljesedni csak külföldön lehet – mondják a magyar gimisek országszerte egybehangzóan.

Miután az ember elmúlt harminc éves, már nem álmodhat, “legfeljebb álmodozhat”, mondja az egyik középiskolás. És tényleg, mintha a 30-as egyfajta határvonal lenne a gimisek fejében, az után már az embernek be kell áldoznia magát a komoly élet és a család oltárán, nem kergethet tovább valószerűtlen elképzeléseket.

Hogy mi az az álom, ami reális, elég kevés diáknak dereng pontosabban. Továbbtanulni nem érdemes, mondják sokan, inkább kifizetődő dolog szakmát tanulni. De hogy melyik az a szakma, ami az egyetemi slágerszakokkal ellentétben biztos megélhetést ad, már kevesen tudják megnevezni.

A kávások tapasztalata szerint egy osztályban egy gyerek szokta mondani nagyobb tudatossággal, hogy az egymillió forintot hogyan használná fel, mint alaptőkét. Volt, aki autót venne és bérbe adná, egy másik srác pedig gondolkodás nélkül mondta, hogy belevágna a fémkereskedelembe. De egyébként nagyon ritka a vállalkozási kedv, mint ahogy minden más is, amihez kockázatot kell vállalni.

Néhány osztályban egyébként alapvetően tisztában voltak azokkal dolgokkal, hogy mibe lehet tenni a pénzt, tehát milyen bankbetétek vagy kincstárjegyek vannak – főleg azokban az iskolában, ahol az MNB Pénziránytű alapítványa segítségével tanítottak pénzügyi alapismereteket. Máshol viszont egyáltalán nem. 

Már csak két előadás van hátra

A 2012 októberében indult, és azóta folyamatosan fejlesztett előadás mögül lassan el fog fogyni a támogatás, ezért nem fogják tudni folytatni. Eddig a Citibank támogatta a kezdeményezést egy kisebb összeggel, és az MNB Pénziránytű adott szakmai tanácsokat.

Bori Viktor és Patonay Anita, a Káva tanárai elmondták, szívesen folytatnák a sorozatot, de egyelőre nem találtak olyan pénzintézetet, amelyik támogatná, a pályázati rendszertől pedig nem remélnek sokat. A kávások szerint egyelőre sem a bankoknál, sem az állami oktatási rendszerben nincs túl nagy fogadókészség arra, hogy a pénzügyi tudatosságról az információk átadásán túl is foglalkozzanak. Ők viszont hisznek benne, hogy nem csak a középiskolásoknál, hanem akár még fiatalabbakkal is lenne értelme hasonló részvételi színházi eszközökkel tartott foglalkozásokra.

Van értelme a pénznek, ha nem kezdünk vele semmit?

Az előadás már messze nem csak azt veti fel, hogy “tudnak-e bánni a pénzzel a mai fiatalok”, mintha lenne valami olyan, hogy helyes pénzzel bánás. A foglalkozások visszaigazolják az általános, már-már irracionális magyar hitelundort, ami nem is olyan meglepő egy ilyen elementáris devizahitel-sokk utáni években. Nagyon nehezen vonja ki magát bárki abból, amit otthon lát, ott pedig a túlnyomó többség nem találkozik mással, mint folyamatos pénzzavarral, spórolással.

Így aztán a túlnyomó többség érezhetően bizonytalan a pénzzel kapcsolatban, talán ezért azonosulnak a gimisek a szereplők közül a legkevésbé Lucával, és a leginkább Annával. Lucának könnyű (olcsó) a pénz, Annának pedig nehéz (drága) – úgy látszik, a gimisek nem hagyják jóvá a túl olcsó pénzt. Pedig Luca az, aki örül a pénznek, és tud kezdeni vele valamit, nevezetesen, elkölteni. Anna inkább csak a fenyegetést látja benne.