Milliárdos cserepekért dúl a háború a Zsolnaynál

Aki nem követte igazán, hogy mi van mostanában Magyarország egyik leghíresebb porcelángyárában, a pécsi Zsolnaynál, azt igazán meglephette, amikor áprilisban arról lehetett olvasni, hogy a gyárban razziázik a NAV, az önkormányzat és a gyár többségi tulajdonosa pedig egymásra mutogat, hogy a másik tönkre akar tenni egy igazi nemzeti kincset. Április óta

• a Zsolnay-gyár ellen már benyújtották a felszámolási kérelmet,
• a cég és többségi tulajdonosa, Bachar Najari annyi pert indított és annyi per zajlik ellene, hogy már megszámolni is nehéz,
• a cégnél már az állam által kijelölt vagyonfelügyelő van,
• Najari és a kisebbségi tulajdonos pécsi önkormányzat között pedig már egészen durva nyilatkozatháború alakult ki.

Az önkormányzat nagyon szeretné kirúgni a gyárból a jelenlegi tulajdonost, közben pedig feltűnt egy, a kormánnyal jó viszonyt ápoló cég, a West Hungária Bau, amely úgy tűnik, nagyon szívesen továbbvinné az üzletet, ha sikerül a gyárnál a hatalomváltás. Najari nagyon szeretné megtartani azt, amit megvett a pécsi önkormányzattól, és úgy érzi, megtámadták. Arról viszont mindegyik fél meg van győződve, hogy csak ő védheti meg ezt a 160 éves hungarikumot a másik féltől, aki csak rombolni és nyerészkedni akar. 

Összefoglaljuk, mi is történt és történik a Zsolnay-gyárral és a híres magyar porcelániparral, hogy érthető legyen, mik a tétek a Zsolnay körüli marakodásban.

Nagy múltú, lassan haldokló hungarikum

Arról mindenkinek van valami elképzelése, hogy a porcelángyártásnak nagy múltja van Magyarországon, a Zsolnay, a Herendi és a Hollóházi porcelángyárakat pedig legalább névről mindenki ismeri, ha nem is tudná megkülönböztetni a termékeiket teljes biztonsággal. Ezek a cégek mind az 1800-as években alakultak, akkor pedig a korszak csúcstechnológiájának számítottak, termékük, a porcelán pedig a kor egyik csúcsterméke volt. A porcelángyártáshoz  kaolint, kvarchomokot és földpátot kevernek össze vízzel és sütik ki kemencében, ebből lesz az a szép, fehér vagy sárgás, csillogó anyag, ami tökéletes edények, tányérok és dísztárgyak készítésére, és könnyen festhető, díszíthető. 

Az 1800-as években megalakuló gyárak, vagyis inkább manufaktúrák egészen az 1990-es évekig nagyjából ugyanazzal a technológiával működtek, vagyis gépesített gyártás helyett szinte minden darab termékhez kézzel kell megformálni és díszíteni. Az is csak az 1990-es években vált lehetővé, hogy a gyárak szépen előkészítve, zsákokban vehessék meg a porcelánkeveréket Németországból, addig minden gyárnak magának kellett beszereznie valahonnan és  kevergetnie a hozzávalókat. Gépesítés pedig még mindig nem nagyon van ezekben a gyárakban. 

Persze a technikai fejlődéssel egyszerűbb lett porcelánt gyártani, és meg is jelentek az olcsó versenytársak – például Kínában, Bangladesben, de közelebb is, például Romániában és Lengyelországban –, amelyek sorozatban gyártják az olcsó, mindennapi használatra szánt, IKEA-ban és hasonló helyeken vásárolható étkészleteket. Ezzel a klasszikus porcelánmanufaktúrák lassan arra a sorsra jutnak, mint a fazekasok, akiknek a kenyerét pont ők vették el úgy 150 évvel ezelőtt. Ráadásul

már nem annyira menő esküvőre vagy ballagásra egy Zsolnay készletet vagy egy Hollóházi pálinkás butykost adni, így a kínálati mellett a keresleti oldalon is egyre nagyobb a nyomás a magyar gyárakon. A piacot ismerő forrásunk szerint ez az iparág már eléggé az életciklusának a végén jár, még van benne úgy húsz év, de utána már végképp életképtelen lesz ez a fajta porcelángyártás.

A nehéz középút

A megmaradt régi, klasszikus porcelángyáraknak alapvetően három választásuk van:

1. vagy elkezdenek nagyon high end, kézzel készített luxustermékeket gyártani, és a brandjük miatt nagyon sok pénzt elkérni ezekért;
2. vagy ráállnak az olcsó tömegtermékek gyártására és egyszerű, egyszínű tányérokból és csészealjakból gyártanak millió darabot;
3. vagy megpróbálnak valahol a kettő között lavírozni.

Ebből a háromból az első kettő látszik fenntarthatónak, Magyarországon például azok a gyárak sikeresek, amelyek ezek közül választottak egyet, míg a magukat középre becélzók évek óta gyötrődnek.

Az első utat a Veszprém melletti Herendi Porcelánmanufaktúra választotta. Ez a cég luxustermékeket gyárt, és elsősorban dúsgazdag külföldieknek árulja őket itthon és külföldön. Ez  világszinten az egyik legismertebb porcelánmárka, egy Herendi készletnek vagy porcelánszobrocskának hatalmas értéke van Amerikától a Közel-Keleten át Japánig. Utóbbi annyira fontos piaca a Herendinek, hogy a magyar vállalat már vagy húsz éve támogatja a japán szumóbajnokságot, ahol a nyertesek óriási porcelánvázákat kapnak ajándékba. 

és hosszú várólistára felkerülve lehet csak hozzájutni. Ebből remekül meg is él, stabil 4-5 milliárd forint körüli bevétele és 600-700 millió forint profitja van. A cég 25 százalékban a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőé, a maradék pedig különböző formákban a cég dolgozóinak és vezetőinek a tulajdona.

A másik végletet a hódmezővásárhelyi Alföldi Porcelán és Edénygyár képviseli, ami a legfiatalabb a magyar porcelángyárak közül, csak az 1960-as években alapították. Ez a cég olcsó, hétköznapi használatra, éttermekbe, szállodákba szánt étkezési kerámiákat gyárt, 11 millió darabot egy évben. A cég 1999 óta a francia Guy Degrenne vállalat tulajdona, ez is leginkább exportra gyárt, a stabilan évi közel 3 milliárd forintos bevételének alig egynyolcad része származik Magyarországról.

A két véglet között pedig ott van a Zsolnay- és a Hollóházi-gyár, amelyek gyártanak szép, kézzel készített készleteket és dísztárgyakat és olcsóbb, egyszerűbb termékeket is nagyobb mennyiségben. A Zsolnay például valaha gyártott az IKEA-nak készleteket, Hollóházán pedig többek között azokat a csészéket gyártják, amelyekben a skandináv SAS légitársaság gépein felszolgálják a kávét. Ennek a két cégnek a tragédiája az, hogy 

• nem olyan ismertek, mint a Herendi, ezért nem tudják olyan drágán eladni a drágább, exkluzív termékeiket,
• és nincs is olyan fejlett termelésük, mint az Alföldinek, így nem igazán tudnak árban versenyezni az ilyen gyárakkal a mindennapi használatra szánt termékek piacán. 
  

Ha nem is tud ezeknek a cégeknek a neve a Herendihez hasonló bevételeket generálni, azt azért tudja garantálni, hogy mindkét céget életben tartsa az állam, mint amolyan nemzeti kincset. A Hollóházi Porcelángyár Rt. 100 százalékos állami tulajdonban volt mindig is, de 2011-ben így is föl kellett számolni, az eszközöket, dolgozókat és a menedzsmentet pedig a Magyar Porcelánmanufaktúra Kft.-be mentették át, ami 2013 óta üzemelteti a gyárat, szintén 100 százalékos állami tulajdonban. A Zsolnay szintén állami tulajdonban volt 2006-ig, amikor átkerült az önkormányzathoz, amely már többször próbálta privatizálni a céget, de eddig egy magánbefektető sem maradt meg hosszú távon (de erről még bőven lesz szó).

Bár valaha tudtak több mint egymilliárd forint értékben porcelánokat eladni, mára viszont ez csak egy szép emlék a két cégnek, amely az elmúlt tíz évben általában veszteséges volt. Ezt a két céget először a rendszerváltás csonkította meg, a 90-es években az addig úgy 2000 főt foglalkoztató gyárak állománya úgy 400 fősre csappant, majd ez a 2008-as válság után megint több mint megfeleződött. Ezeknek a cégeknek az exportja is elenyésző a bevételükön belül, bár mindkét gyár próbálkozik többet termelni külföldre. 

Milliárdokat aszal a nap a háztetőn

A Zsolnaynak viszont van még valami a tarsolyában, ami évekig ellátná a gyárat munkával és komoly bevételekkel. Míg más porcelángyárak az étkészletekre, kisebb nagyobb szobrokra és hasonló dísztárgyakra koncentrálnak, a Zsolnaynak már a kezdetektől elég komolyan foglalkozott az épületkerámiával. Gondoljanak csak az Iparművészeti Múzeum cseréptetejére vagy a Parlament vízköpőire: ezeknek a többségét még az alapító Zsolnay Vilmos vezetése alatt készítette a manufaktúra a Zsolnay által kifejlesztett pirogránitból, amolyan műkőből. Ilyen épületkerámiák több mint 500, többnyire – részben ezek miatt – műemlékké nyilvánított épületen vannak Budapesten és vidéken egyaránt. Ezekből pedig, főleg most, hogy a kormány úgy tűnik, kezd fantáziát látni a műemlék épületek felújításában, milliárdokat lehetne keresni. Hozzáértő források szerint

vagy annak, aki elnyeri az amúgy már meghirdetett, összesen 25 milliárd forintos projektnek ezt a részét. De régóta szó van a Postatakarék épület felújításáról a Bank utcában, aminek szintén csupa Zsolnay cserép a teteje, amivel szintén százmilliókat kaszálhatna a cég.

Eddig a cég összes vezetője a műemlék-felújításoktól remélte a megváltást az amúgy folyamatos pénzügyi gondokkal küszködő gyárnak. Ilyen projektekért lobbizott a cégvezetés akkor is, amikor állami és önkormányzati tulajdonú volt a Zsolnay, valószínűleg ezért látott benne fantáziát a Közgép 2011-ben, és a mostani többségi tulajdonos, Bachar Najari is az épületkerámiákat emlegeti, mint ami a Zsolnay jövőjének a kulcsa. A cég jelenleg is két nagyobb felújítási projekten dolgozik Budapesten

• a Párizsi udvarban a Ferenciek terén 
• és a Budavári Palota egykori Szent István-termében.

Ezekért a projektekért nagyjából 500 millió forintot kap a cég, ami több, mint a Zsolnay tavalyi bevételének kétharmada.

Ilyen beruházásokat viszont nem olyan egyszerű megszerezni csak azért, mert eredetileg a Zsolnay készítette az épületkerámiákat. A Zsolnay korábbi vezetésének például keményen kellett lobbiznia, hogy a Mátyás Templom tetejére a régi helyett újra Zsolnay cserepek kerüljenek, több hasonló beruházást pedig el is veszítettek, például már csak Zsolnaynak látszó mázolt cserepek vannak a Gresham Palota udvarában, vagy a Várkert Bazárban. A Zsolnay ugyanis jóval drágábban tudja legyártani ezeket az elemeket, mint egy akármilyen cég a megfelelő gépesítéssel és pár emberrel. Ráadásul a Zsolnay kézi gyártása nemcsak drága, de lassú is, éppen ezért például még a pécsi Zsolnay negyed felújításánál sem került minden épületre Zsolnay kerámia, mert a cég egyszerűen nem tudott mindent legyártani időben.

A Zsolnaynak három ütőkártyája van, ami mégis felé terelhet ilyen megrendeléseket:

1. Bizonyos szobrokat, formákat, mintákat sikerült levédetnie a cégnek, így azokat más nem is újíthatja fel, éppen ezért például a Szent István-terem felújításnál nem is volt konkurenciája.
2. Zsolnay Vilmos egy nagyon precíz ember volt, ezért minden valaha készült Zsolnay épületkerámia terve megvan a cég irattárában. Ha valahol egy cserepet vagy szobrot pótolni kell, csak elő kell venni a tervet vagy akár az eredeti formát, és gyártani, ami valamekkora versenyelőnyt jelent a versenytársakkal szemben.
3. A Zsolnay mégiscsak Zsolnay, nagyobb egy épület presztízse, amin eredeti Zsolnay épületkerámiák vannak, ez pedig esetekben (például a Mátyás-templom esetében) a drágább és lassabb megoldás felé terelheti a megrendelést.

Viszont a gyár helyzetét ismerők szerint nem biztos hogy a Zsolnay a mostani állapotában képes lenne igazán nagy projekteket teljesíteni, ahhoz ugyanis akár milliárdos beruházásokkal még egy üzemet fel kellene húzni és visszavenni azokat a szakembereket, akiket korábban elküldtek a gyártól. Ráadásul egyesek szerint a termék minősége is elmarad attól, amit a Zsolnay 100-150 éve elő tudott állítani.

Ez azt is megmagyarázza, hogy miért marakodnak annyira a felek egy olyan cégen, ami amúgy már jó ideje csak veszteséget termel és egyre megy össze. Arról viszont ez nem mond el semmi, hogy miért durvult el annyira a helyzet, hogy mindegyik érintett gengszternek és csalónak látja és láttatja a másikat, magát pedig egy 160 éves hungarikum megmentőjének tünteti fel. Nehéz megmondani, hogy a szögesen ellentmondó nyilatkozatokból mi is az igazság, ha van egyáltalán olyan. Mindenesetre úgy néz ki, hogy az önkormányzat és a kiszemelt leendőbeli tulajdonos, a West Hungária Bau minden trükköt bevet, hogy kitakarítsa a cégből a jelenlegi többségi tulajdonost, Bachar Najarit és a cég menedzsmentjét, utóbbiak pedig jobb híján a botrány keltette figyelemben és a magyar jogállamiságban bíznak. Az pedig egyelőre egy nagy kérdés, hogy a kormány mennyire van benne az egész balhéban.

A Zsolnay-gyár jelenleg 74,5 százalékban egy szír származású, svájci állampolgárságú, de Magyarországon évtizedek óta jelen lévő üzletember, Bachar Najari tulajdona, 19 százalék a pécsi önkormányzat vagyonkezelőjéé, a Pécs Holding Zrt.-é, a maradékon pedig pár kisrészvényes osztozik. Ez az állapot 2013 óta áll fönn és ez 2010 óta a harmadik kísérlet a gyár sikeres privatizációjára.

A Zsolnay 2006-ban került az ÁPV Rt.-től, vagyis a magyar államtól Pécs városának tulajdonába és 2010-ig a város is menedzselte a céget. A gyár ebben az időszakban egyesek szerint amolyan önkormányzati kifizetőhelyként szolgált, amit pártállástól függetlenül kihasznált a város vezetése, miközben a cég folyamatos finanszírozási gondokkal küszködött, fejlesztés nem nagyon történt, és még a válság is lökött egyet a cégen a csőd felé. Ebben az időszakban történt az is, hogy az Európa Kulturális Fővárosa projekt kertében Pécs gyakorlatilag megvásárolta a Zsolnaytól a Zsolnay negyedet, 860 millió forint uniós pénzen.

A céget először 2010-ben privatizálták, amikor Zsolnay 49 százalékos tulajdonrészét és menedzsment jogait a Jászai Gellérthez tartozó SCD Group ingatlanfejlesztő cég szerezte meg. Ez a cég akkor a magyar ingatlanfejlesztések sztárja volt a Balatontól Budapestig, ráadásul Jászai tulajdonában volt több, felújításra szoruló műemlék épület, például a most a Zsolnay részvételével renovált Párizsi udvar vagy a Klotild-palota. Az SCD viszont 2012-re teljesen bedőlt, Jászai pedig szinte minden érdekeltségét eladta. A Zsolnayban tulajdonos cégét, az Manufaktúra Befektető Kft.-t  még 2011 májusában megvette tőle a Közgép, amely forrásaink szerint szintén a műemlék-felújítások és az épületkerámia miatt látott fantáziát a gyárban.

Sokan azt gondolták, ezzel megvan oldva a gyár helyzete, hiszen az új tulajdonos tőkeerős, van tapasztalata az építőiparban és finoman szólva jó politikai kapcsolatokkal rendelkezik (vagy hát rendelkezett akkor még), úgyhogy nemsokára el lehet kezdeni pénzt sütni a Zsolnay kemencéjében. A Közgép 400 millió forintot be is fektetett a cégbe, a kormány pedig állítólag direkt visszatartott több műemlék-felújítási projektet, hogy adjon időt a Közgépnek és új tulajdonának felkészülni.

A cég akkori közleménye szerint azért hagyták ott a gyárat, mert rájöttek, hogy még nagyobbak az anyagi gondok a Zsolnaynál, mint azt korábban sejteni lehetett, az elmaradó pályázati lehetőségek és a porcelánpiac folyamatos zsugorodása miatt amúgy is tarthatatlan volt a Zsolnay üzleti terve, ráadásul a Közgépet „gátlástalan politikai és sajtótámadások” érték, úgyhogy inkább elhúzott Pécsről.

Az önkormányzat ekkor újra pályázatot írt ki a Zsolnay többségi tulajdonára, amire egyedül Bachar Najari jelentkezett. Az órakereskedésből meggazdagodott üzletember érkezésének akkor még nagyon örült az önkormányzat és a kormány, a Zsolnay részvényeinek átadását akkor még mint a diplomáciai és gazdasági sikert ünnepelte Páva Zsolt pécsi polgármester és a kormány is. A viszony viszont elég hamar megromlott, mostanra pedig nyílt háborúvá vált.

Je suis Zsolnay

Hogy pontosan hol romlott meg a viszony, vagy miért és mióta haragszik a gyár többi tulajdonosa Najariékra, azt nem tudni, de az biztos, hogy több olyan eset is történt, ami miatt egy idő után már nem látták szívesen az új tulajdonost Pécsett.

Szeretném előrebocsátani, hogy ebben az ügyben mindenki mindig mindenre máshogy emlékszik, úgyhogy legjobb esetben is csak az olvasatokat lehet összefésülni vagy egymás mellé tenni, azt megmondani, hogy pontosan ki mit miért csinált és hogy teljesen pontosan hogyan történtek a dolgok, azt nem. 

Az első olyan ügy, ami miatt elromlott a viszony a tulajdonosok között, az egy telek miatt pattant ki: a várossal kötött szindikátusi szerződés értelmében Najarinak 500 millió forintos tőkeemelést kellett volna végrehajtania a Zsolnayban a 180 milliós vételáron felül. Viszont mivel azt nem írta elő a szerződés, hogy ezt hogyan kell végrehajtani, ezért Najari 200 milliót készpénzben tett be a cégbe, a maradék 300 milliót pedig egy telekkel törlesztette, amit apportált a Zsolnayba.

ráadásul abban is kételkedtek, hogy a telek egyáltalán ér-e 300 millió forintot. Az önkormányzat be is perelte Najarit, az ügy egészen a Kúriáig ment, viszont minden szinten az alperesnek adtak igazat, vagyis hogy teljesen rendben volt ez a fajta tőkeemelés. 

Najariéknak ezután még több olyan lépése is volt, ami miatt a többi tulajdonos átverve érezte magát. Először is Najari nagykereskedelmi szerződést kötött felesége – a Zsolnay igazgatóságának elnöki posztját is betöltő Cséplő Petra – cégével, a Swiss Art Kft.-vel. Ez a szerződés ráadásul jóval kedvezőbb volt, mint a többi nagykereskedő szerződése, a Swiss Art ugyanis a befolyó bevétel 65 százalékát megtarthatta, míg a többi nagykerrel fele-fele volt az arány. Elég jól is ment a Swiss Artnak, a 2013-ban alapított cég 2015-re megötszörözte a bevételeit és megtízszerezte a tőkéjét. Emiatt

hiszen a Cséplő saját cége többet keres minden eladott tányéron, mint maga a porcelánmanufaktúra. Cséplő szerint azért kötöttek ilyen szerződést a cégével, mert sávosan állapítják meg, hogy egy nagykereskedő mekkora részét teheti el az eladásból származó bevételnek, a Swiss Art pedig jóval nagyobb tételben vett termékeket a Zsolnaytól, mint a többi nagyker. 

Ennél még nagyobb botrányt kavart, amikor kiderült, hogy

így megszerezve a jogot, hogy bárhol az EU-ban Zsolnay néven termeljen vagy árusítson. Amikor ez kiderült, a többi tulajdonos ezt úgy értékelte, hogy Najari és a felesége el akarják lopni a Zsolnay márkanevet.  Ezzel ráadásul Najariék (a többi részvényes értelezése szerint) megszegték a várossal kötött szindikátusi szerződést, ami kimondja, hogy a Zsolnay márkanevet nem lehet eladni, másra ruházni, megterhelni, vagy ahhoz másnak használati jogot adni, a márkanévvel kapcsolatos bármilyen jogi lépést pedig csak a Zsolnay Zrt. közgyűlésének jóváhagyásával lehet megtenni. A szerződés megszegése miatt pedig az önkormányzat föl is mondhatja a szerződést. 

Ráadásul egy 2005-ös kormányhatározat is kimondja, hogy a Zsolnay márkanevet kizárólag a manufaktúra vagy a pécsi önkormányzat védetheti le, és minden ezzel kapcsolatos ügyletről tájékoztatni kell a kormányt. A Swiss Art ellen helyi szocialista képviselők feljelentés is tettek hűtlen kezelés vádjával, az ismeretlen tettes elleni nyomozást viszont pár hónapon belül megszüntette a rendőrség.

Cséplő szerint azért kellett levédetniük a Zsolnay márkanevet, mert az EU-ban még nem volt levédve, viszont tudomásukra jutott, hogy bizonyos kisrészvényesek le akarják védeni azt az igazgatóság tudta nélkül. Cséplőék narratívájában ők igazából megmentették a Zsolnay nevét, ezt pedig azért kellett a Swiss Art Kft.-n keresztül megoldani a Zsolnay Zrt. helyett, nehogy az ügyeskedő kisrészvényes megneszelje a dolgot. (A részvényes, aki Cséplő szerint ezt akarta csinálni, amúgy megjelent a Zsolnay múlt hét szerdai budapesti sajtótájékoztatóján, de Bachar Najari kidobatta a teremből.)

Végül a Swiss Art átíratta a védjegyet a Zsolnayra, Cséplő szerint azért, mert már nem volt szükségük arra, hogy a Swiss Artnál legyen, hiszen sikerült megvédeni a Zsolnay márkanevet. Egy másik értelmezés szerint azért adták vissza a védjegyet, hogy megszűnjön a nyomozás a Swiss Art ellen és az önkormányzat ne bontsa fel a szindikátusi szerződést. Cséplő Petra szerint Páva Zsolt polgármester tényleg felszólította őt, hogy a cége adja a védjegyet a Zsolnay Zrt.-nek, de ennek valós ereje nem volt, mert sem ő, sem a Swiss Art nem tulajdonos a Zsolnayban, és így nem írta alá a szindikátusi szerződést.

Cséplő szerint szerződésszegésről sem volt szó, mert a privatizációs szerződés szerint csak a már meglévő védjegyekre vonatkozik, arról nincs benne szó, hogy újakat nem lehet létrehozni. Példának okáért nemrég Zolnay Vilmos egyik örököse és a gyár kisrészvényese, Matyasovszky-Zsolnay Viktor levédette a Zsolnay nevet (vagyis a saját nevét) kulturális termékekre, vendéglátásra és épületkerámiákra az EU szabadalmi hivatalánál. Ez a védjegy viszont nem a porcelángyártásra vonatkozik.

Megvan az új kérő

Akárkinek is van igaza, ezek a konfliktusok, a folyamatos pereskedés és a bizalom elvesztése vezetett oda, hogy jelenleg a pécsi önkormányzat, úgy tűnik, mindent megtenne azért, hogy kipaterolja Najarit és Cséplőt a gyárból. Hogy miért pont mostanában lendültek akcióba, miért nem mondták fel a szerződést, amikor erre lehetőség lett volna, vagy miért nem indítottak be a mostanihoz hasonló hatósági offenzívát a cég ellen, arra nincs pontos magyarázat, csak elméletek. A helyi viszonyokat ismerő források szerint

• egyrészt az önkormányzat nem akarta átvenni a gyárat korábban, mert akkor neki kellett volna fizetnie az ott dolgozó 150-200 ember bérét (ahogy most végül kell, de erre majd még visszatérünk);
• másrészt a polgármester és köre nem akart még egy külföldi befektetőnek nekimenni azután, hogy jókora médiavisszhang mellett és sok szempontból aggályos módon kirúgták a pécsi vízműtől a francia Suezt 2009-ben.

Az is lehet, hogy korábban nem érezte úgy a város vezetése, hogy van elég kormányzati támogatottsága ahhoz, hogy nekimenjen Najarinak, és nem volt olyan jelentkező, aki vitte volna a céget azután, hogy sikerül megszabadulni a mostani többségi tulajdonostól. Ezek viszont mostanra úgy tűnik, megvannak.

Ez a vállalatcsoport pont azért lehet szimpatikus a pécsi önkormányzatnak, amiért annak idején a Közgép ígéretes volt: sok pénze van (a csoport tavalyi árbevétele 40 milliárd forint körül alakult), nagyon jól fekszik a kormánynál és nagy tapasztalata van a közbeszerzésekben. Ez a cég építette az MTK új stadionját és ez végezte a Nemzeti Közszolgálati Egyetemhez tartozó Ludovika vagy a Várkert Bazár felújítását, ami annyira jól sikerült hogy a kormány több hivatalos átadóünnepséget is szervezett neki.

A WHB arról híres még, hogy

• irányítási joga van a Mészáros Lőrinchez és Szijj Lászlóhoz köthető építőipari cégben, a Magyar Építő Zrt.-ben
• a WHB vette meg Tiborcz Istvántól azt a cégét, amin keresztül a miniszterelnök unokájának édesapja tulajdonos volt a közbeszerzéseken szintén nagyon eredményesen induló Elios Zrt-ben.

A WHB 2013-ben több mint 4 milliárd forint értékben nyert el közbeszerzéseket, a cég vezetője, Paár Attila pedig 2016-ban 55. volt az ország 100 leggazdagabb emberének listáján.

A WHB Cséplőék elmondása szerint 2015 őszén jelent meg a Zsolnay körül, amikor az önkormányzat állítólag közölte Najarival, hogy el kívánja adni a 19 százalékos részesedését Paár cégének. Miután Najari (akinek elővásárlási joga van a részvényekre) ezt nem engedte, állítólag találkozott vele a WHB vezetése Budapesten, és arra kérték (vagy szólították fel), adja át a Zsolnay részvényeinek 51 százalékát és a menedzsmentjogokat, cserébe békén hagyják majd, és megtarthat valamekkora részesedést. Kerestük a WHB-t, hogy ők is így emlékeznek-e arra, ami történt, de eddig nem kaptunk választ. Paár Attila cégéről a Zsolnay környékén többen is úgy beszélnek, mint ha már eldőlt volna, hogy ez a cég fogja bevezetni a gyárat a műemlékfelújításokkal kikövezett szép új világba.

Felszámolni, bármi áron

Az önkormányzat terve az lehet, hogy felszámolást indítanak a Zsolnay ellen a gyár köztartozásaira hivatkozva, miközben alapítottak egy új céget, a Ledina Kerámia Kft.-t, ami majd valahogy átveszi a felszámolás alatt a Zsolnay tőkéjét, épületét és nevét, majd az önkormányzati tulajdonú céget vagy annak egy részét eladják a WHB-nak.

De mivel ennek a cégnek semmije nincs, pénze meg főleg nincs (sőt, teljesen hivatalosan még be sincs jegyezve, mert Najari fellebbezett a cég bejegyzése ellen, ezért erről még egy bírónak döntenie kell), ezért a cég a Tettye Forrásház Zrt.-től, vagyis az önkormányzati tulajdonban lévő pécsi vízműtől kap kölcsönt. A dolgozóknak annyit fizetnek, amennyit a Zsolnayban kaptak, összesen havi bruttó 40 millió forintot. Az otthon ülő dolgozókat pedig Szabó Iván, a Zsolnay elleni hadművelet fő koordinátora, az önkormányzatot képviselő ügyvéd (aki anno a Suez elleni attak vezetője is volt) és Bódis Krisztina, a Tettye ügyvédje nyugtatgatja egy titkos Facebook-csoportban, hogy minden rendben lesz, mert nemsokára felszámolják a Zsolnayt és megint mindenki dolgozhat majd.

A felszámoláshoz először Páva Zsolt 2016 elején kérte a kormányt hogy nyilvánítsa stratégiailag kiemelt gazdálkodó szervezetté a Zsolnayt, hogy aztán állami felügyelettel egyszerűbben lehessen felszámolni a céget. Ezt L. Simon László kulturális örökségvédelemért felelős miniszteri biztos készségesen meg is tette. Később a WHB megvásárolta a Zsolnay évtizedes, 400 milliós tartozását a Magyar Fejlesztési Banktól (rossz nyelvek szerint potom 130 millió forintért), majd mint újdonsült elégedetlen hitelező felszámolást kezdeményezett Zsolnay ellen.

Najari és Cséplő először azt állították, hogy nem is létezik az a hitelszerződés, amire a WHB hivatkozik, pert is indítottak emiatt, de végül július végén letétbe helyezték a 400 millió forintos tartozást. Hozzá kell tenni, hogy ezt a hitelt a Zsolnay még 1999-ben és 2002-ben vette fel, amikor az ÁPV Rt. és az MFB volt a tulajdonos, Najari pedig állítása szerint azt az ígéretet kapta az önkormányzattól, hogy a város megpróbálja rendezni a hitel kérdését az MFB-vel. Mindenesetre most remek ütőkártyának bizonyul az adósság. 

A gyárba már vagyonfelügyelőt is kirendeltek, aki Najariék szerint egyszer megjelent, utána két hétig elérhetetlen volt, majd állítólag kijelentette, hogy a cég vezetése nem működik vele együtt. Ezt azért állítja, mert Najari anélkül fizette be a Zsolnay 91 millió forintos adótartozását, hogy erről egyeztetett volna a vagyonfelügyelővel (Najari szerint erre nem is volt szükség, mert a pénzt magánvagyonából és nem a Zsolnay pénzéből fizette.) Ez azért érdekes, mert  most, hogy Najari hajlandó lenne kifizetni a tartozását, csak hogy elkerülje a Zsolnay felszámolását, 

Ezt végül a bíróság múlt pénteken elutasította, úgyhogy most egyelőre döntetlenre áll a meccs, de ki tudja, meddig. Eközben még több pert is indított minden fél mindenki más ellen, a Nemzeti Vagyonkezelő is követel pénzt Najaritól arra hivatkozva, hogy a Zolnay nem éri el az előírt évi 800 millió forintos bevételi küszöböt, amit előírtak a privatizálásnál. A Zsolnayban áprilisban a NAV is razziázott, ahol le is foglalták az árukészlet egy részét. A zárlatot azóta feloldották, de költségvetési csalás miatt még mindig tart a nyomozás. 

A porcelángyár többégi tulajdonosa egy ideig arra játszott, hogy politikai kérdéssé teszi az ügyet, hogy az önkormányzat mindenféle érdekkörökkel összenőve ki akar tenni még egy külföldi befektetőt Pécsről. Most emellett azt próbálja játszani Najari és Cséplő, hogy mindent kifizetnek, amit követelnek rajtuk, és bíznak abban, hogy a bíróság így nem fogja felszámolni a céget, és hogy ahogy Cséplő Petra a cég legutóbbi sajtótájékoztatóján fogalmazott, “Magyarország még jogállam”.

A Zsolnay-gyárba azóta vettek föl embereket azok helyére, akiket elcsábított a Ledina, a cég vezetése szerint jönnek is új megrendelések, külföldről is és a magyar államtól is. Éppen ezért Cséplő és Najari nem is érzi úgy, hogy a kormánynak közvetlenül lenne baja azzal, hogy ők vezetik a gyárat, ezt a pécsiek magánakciójának gondolják. Mások úgy tartják, kormányzati rábólintás nélkül nem indulhatott volna el az offenzíva úgy, ahogy most zajlik. Akárhogy is, a háborúskodás még egy ideig esélyesen eltart, így nem tudni, hogy mikor fog kiderülni, ki maradhat majd tulajdonos Pécs büszkeségében. 

(Borítókép: Sóki Tamás/MTI)