Nándor
6 °C
22 °C

Haldoklik az innováció, megeszi a kapitalizmus

f.gif
2017.06.14. 17:55 Módosítva: 2017-06-19 14:59:11
A piacgazdaságban mindenki szabadon ötletelhet és fejleszthet, valamiért mégis egyre többen érzik, hogy egy helyben toporgunk, és már a Szilícium-völgyben is kifulladt az innováció. A nagy techcégek és alapítóik körüli mitológia túlzott jelentőséget tulajdonít az egyéni zsenialitásnak, de a valóságban néhány magányos feltaláló nem képes visszahozni az innovációs lendületet. Nagyobb ugrásokhoz az államnak kellene újra megjelenne a fejlesztések mögött, és keményebben szabályozni a monopolhelyzetre törő cégeket, ez azonban egyre nehezebben megy.

A technológiai fejlődést temetők kedvenc kérdése sok éve már, hogy hol vannak a repülő autók. A múlt század közepén mindenki készpénznek vette, hogy kétezer táján már ilyenekkel fogunk közlekedni, ehhez képest csak a drónokig jutottunk el nagy nehezen. Kéthetente megírják az újságokban, hogy most már tényleg majdnem működnek az önvezető kocsik, de tényleg ez lenne a maximális innováció, amire képességeinkből futja közel fél évszázaddal azután, hogy embert küldtünk a Holdra?

A megrekedés egyik laikusok számára is érzékelhető jele, hogy egyre többen kongatják a vészharangot a technológiai fejlődés Mekkájaként számon tartott Szilícium-völgy innovációs problémái miatt. Az onnan újabban kikerülő “fejlesztések” ugyanis gyakran nem fantasztikus újdonságuk miatt kerülnek be a sajtóba, hanem mert olyan orbitális kamuk vagy hülyeségek, mint például a Juicero vagy a Theranos. Ha valakinek nem lenne meg:

  • A Juicero feltalálója, az önmagát szerényen csak Steve Jobshoz hasonlító Doug Evans kiagyalt egy 200 ezer forintos gépet, ami zacskóból préseli ki a gyümölcslét. A briliáns projektre egyébként összesen 35 milliárd forintnak megfelelő pénzt kalapozott össze befektetőktől, köztük a Google-től.
  • A Theranos nevű startup feje, Elizabeth Holmes sokáig azzal tartotta lázban a techipart és az orvostudományt, hogy feltalált egy szerkezetet, amely képes egy csepp vérből sokféle betegséget kimutatni. Csakhogy aztán kiderült, hogy a dolog mégsem olyan egyszerű, az egycseppes módszer nem működik megbízhatóan. Kockázati tőkének pedig nem voltak híján a fejlesztők, a befektetők elképesztő összeget, több mint 110 milliárd forintnak megfelelő dollárt tettek gyors megtérülés reményében a startupba, ami ellen végül nyomozás indult a befektetők megtévesztésének gyanújával.

Álmodozók, bolondok és csalók persze mindig voltak, a fenti példákban inkább az az érdekes, hogy mostanában nem nagyon van más, amire felkaphatná az ember a fejét. Míg a Szilícium-völgy 1970-es évektől kezdődő aranykorában a csak úgy röpködtek az újabb és újabb szabadalmak, amelyek könnyebbé tették a felhasználók életét, manapság kis túlzással annyiban merül ki az innováció, hogy évente kihoznak egy még nagyobb képernyőjű iPhone-t és a Facebook fokozatosan lenyúlja a Snapchat összes funkcióját. Hogyan jutottunk idáig?

Ömlött az állami pénz

Az egyéni teljesítmény, a garázsban bütykölő magányos, bogaras, de zseniális feltaláló kapitalizmusbeli mítosza kitartóan él a közbeszédben elfedve azokat a valós folyamatokat, amelyek a legtöbb nagy áttörés hátterében állnak. És arra sem kapunk választ a segítségével, miért jut oda egy ágazat, hogy leragad a fejlesztés a zacskóból gyümölcslét nyomó gép és az egymást másoló mobilappok szintjén. A baj ugyanis nyilvánvalóan nem az, hogy elfogytak az okos emberek.

A Szilícium-völgyet ma óriáscégek uralják, így első látásra talán nem egyértelmű, de az ottani innovációs robbanás alapjait nem a piac (és a piacon érvényesülő néhány zseni), hanem az amerikai állam rakta le a kockázati tőkebefektetők megjelenésénél és az ős-techcégek 1970-es évekbeli indulásánál évtizedekkel korábban. A magánszféra közreműködésével persze, de ha a kormányok nem lépnek be első számú befektetőként a kutatás-fejlesztés területére, a mai techcégek többsége valószínűleg sehol sem lenne.

Mielőtt a Szilícium-völgy elment a lakossági piacra termelés felé, elsősorban ipari és katonai fejlesztés folyt a térségben, csakúgy mint másik híres innovációs tengelyen, a Massachusetts államot körülölelő országút mentén. Az amerikai védelmi minisztérium a hidegháború kezdetétől öntötte a pénzt egyetemi projektekbe K+F-támogatások formájában, hogy mást ne mondjunk, egy ilyen együttműködésből (az 1969-ben a BBN Technologies-ban induló ARPANET-programból) nőtt ki maga az Internet. Az is közhely, hogy a telefonunkban lévő funkciók nagy része (pl. a GPS) valamilyen katonai találmányból lett továbbfejlesztve lakossági felhasználásra. 

Hidegháborús paranoiából innovációs paradicsom

Ahhoz, hogy a kutatók merjenek nagyokat álmodni, és belekezdhessenek rövid távon pénzt nem termelő projektekbe, olyan szponzorra van szükség, aki valami okból érdekelt a technológiai áttörésekben, de nem vár gyors megtérülést a támogatásért cserébe. Ezt a szerepet töltötte be az amerikai állam évtizedeken keresztül, nagyjából függetlenül attól, melyik párt volt éppen hatalmon. 

A kor hangulatára jellemző háborús paranoia lehetővé tette irgalmatlan összegek ráfordítását olyan fejlesztésekre, amelyekről az adott pillanatban még senki nem látta előre, mire lesznek jók (ha jók lesznek egyáltalán bármire); korábban az atombombával bizonyítást nyert, hogy még olyan absztrakt dolgok, mint a 19. századi matematika és az abból kinövő relativitáselmélet is hasznosak lehet katonai célokra idővel.

Az államilag támogatott, egyetemek és vállalatok együttműködéséből születő ipari, katonai fejlesztések szépen kialakították a megfelelő hátteret a lakossági piacra termelő techipar számára. Ennek úttörői olyan garázscégekből multinacionális vállalatbirodalmakká növő cégek voltak, mint a Microsoft vagy az Apple.

Ezek alapítóit hajlamosak vagyunk nagy innovátorokként számon tartani, de Steve Jobsék legnagyobb innovációja az volt, hogyan lehet a fogyasztók számára felhasználhatóvá, és persze vonzóvá tenni egy csomó, alapjaiban már rendelkezésre álló technológiát. Vagyis végső soron anyagi hasznot húzni a tudásból, ami az elmúlt évtizedek során felgyülemlett a Szilícium-völgyben. Ez önmagában nem probléma, viszont jól jelzi, hogy nem várhatjuk kizárólag kockázati tőkésektől és vállalkozóktól (legyenek bármilyen kreatívak), hogy kikormányozzanak minket az innovációs gödörből. 

Alig áldoznak rá a közösből

Az állam azonban egy ideje már nem olyan bőkezű K+F-téren: a GDP arányában számolt költés alakulása jól jelzi, mekkora érvágás volt a Szovjetunió fenyegetésének fokozatos alábbhagyása majd megszűnése mind a célzottan katonai, mind az egyéb fejlesztési keretnek: míg 1965-ös csúcsán a szövetségi költségvetés közel 12 százalékát fordították rá, ma ez az arány 2 százalék alatt van. GDP-arányosan a helyzet nem ilyen drámai, de ott is látszik a mélyrepülés, különösen a 2010 utáni időszakot nézve.

Budget

Ez persze nem kizárólag a szándék, hanem a lehetőség hiányát is tükrözi. Az állami innovációs ráfordítás csúcsán még teljesen más volt az adórendszer az USA-ban (is),

jóval több pénz jött be a szövetségi költségvetésbe vállalati adókból, mint manapság,

de a globalizáció, a cégek mozgékonysága miatt ma már nem tud olyan adókulcsokat kivetni az állam, mint a huszadik században. Ez egyébként mint látszik, hosszabb távon visszaüthet a cégeknek is, ugyanis kevesebb olyan fejlesztés pottyan ki a nagy állami projektekből, amelyeket aztán piacosítani tudnak. De a hatás túl késleltetett ahhoz, hogy ezt figyelembe tudja venni a rövidtávú profitot hajszoló piac.

Felmerül a kérdés, innovációfronton nem léphet-e legalább részben az állam szerepének a helyébe akármelyik nagy magáncég, amelynek van elég pénze rá, hogy rövid távon meg nem térülő projekteket finanszírozzon? A hatalmas profitokat realizáló techóriásoknál elméletileg minden szükséges elem (tudás, eszköz, hálózat, pénz) megvan hozzá, hogy fejlesztéseket vigyenek véghez; ha nem is olyan nagy ambiciózusakat, mint amelyek a hosszú állami projektekből kinőhetnek, de legalább valami eladhatót.

A versenytársakkal folytatott küzdelem ideális esetben ki is kényszerítené az ilyen innovációt a cégekből, de persze csak ha lenne még valódi verseny, és ezzel el is érkeztünk az innováció döglődésének másik kulcseleméhez.

Régen nagyobb volt a szigor

A szabadjára engedett kapitalizmusban hajlamosak monopóliumok kialakulni egy-egy iparágon belül, ennek meggátolására találták ki a versenyjogi törvényeket. A piacgazdaságban jó esetben a cégek egymással versenyeznek a vásárlók kegyeiért, ez kényszeríti ki a termékek optimális minőségét és árát, valamint a fejlesztéseket. A szabályozó szervek feladata, hogy biztosítsák az ehhez szükséges feltételeket, a szigor mértéke azonban korszakról korszakra változik.

Amerikánál maradva: az államnak az elmúlt évszázad folyamán több esetben is keményen neki kellett mennie a monopol, oligopol piacoknak és a nagy cégek által elzárva tartott szabadalmaknak a verseny és a technológiai fejlődés biztosításáért. Az 1900-as évek elejének ismert példája az 1911-ben felszámolt Standard Oil-monopólium, de jellemző volt az is, hogy egy cég szabadalmak kizárólagos birtokosaként teljes iparágakat kontrollált (ilyen volt a J. P. Morgan Thomas Edison, George Westinghouse és Nikola Tesla szabadalmaival).

A huszadik századtól kezdődően gőzerővel megindult az állami beavatkozás a monopóliumok ellen, Roosevelt New Dealjének második szakaszában, az 1930-as években a kormány legendás trösztellenes lépéseket tett, és a következő évtizedekben törvényi erővel kikényszerítette a szabadalmak tízezreinek licenszelését a nagyvállalatokból, így a szabadabbá vált a hozzáférés a szellemi javakhoz.

Sokak szerint ezzel rakták le az információs forradalom alapjait.

A folyamat nem állt meg később sem, időről időre, amikor egy piacon monopólium fenyegetett, az állam beavatkozott. Az 1950-es években az AT&T telekommunikációs vállalat túlburjánzó piaci pozíciója ellen léptek fel (a céget az 1980-as években fel is darabolták), az 1960-as és 70-es években az IBM hardver- és szoftverszabadalmait választották szét. Még 1990-ben is volt olyan jelentős versenyjogi per a Microsoft ellen, amelynek bírósági ítélete tette később lehetővé a Google számára a keresőfejlesztést.

Ha nincs verseny, minek fejlesztenének? 

Az elmúlt több mint 15 évben, a Bush, Obama- és Trump-adminisztrációk (bár utóbbi még csak nemrég kezdett) alatt azonban ismét elbillent a mérleg nyelve a szabályozástól a nagyvállalati lobbi felé, és a techpiacon nem történtek új intézkedések a monopolizálódás megfékezésére.

Evidens, hogy ez a verseny szempontjából miért nem ideális állapot, de talán kevésbé nyilvánvaló, miért blokkolja az innovációt, sőt, egyes közgazdaságtani teóriák szerint még külön jót is tehet neki. Ezek azt tartják, a hatalmas profitra szert tevő monopóliumok nagyobb büdzséből gazdálkodva elviekben képesek lehetnek olyasmi szerepet betölteni, mint az államok, és hosszabb távra tervezni.

Elméletben szépen hangzik, de ebből a gyakorlatban kevés látszik megvalósulni mostanság, mivel a pénz hiába áll rendelkezésre, a cégek kiélezett verseny nélkül nem igazán motiváltak rá, hogy nagyobb volumenű fejlesztésekbe fektessenek. Az innováció ugyanis drága dolog, és gyakran előfordul, hogy még csak nem is eredményes, vagy legalábbis rövid távon nem eladható, ami kijön belőle. Az ARPANET-program kezdete és az internet tényleges megindulása között eltelt két évtized – melyik nagy cégnek vagy kockázati tőkalapnak lenne ma türelme, hogy ennyit várjon a befektetésének megtérülésére? 

Ha sokan vannak a piacon, akkor ennek ellenére muszáj mindenkinek fejleszteni, mert a jobb, modernebb termékek előállítói gyorsan lenyomhatják az ellustult behemótokat. 

Megeszik a kishalakat

A mai techóriások azonban szigorú versenyszabályozás híján nincsenek rászorítva nagyszabású fejlesztésekre, nyitva áll számukra egy sokkal könnyebb út, ami egyszerre biztosítja a rövid távú növekedést és a konkurensek kiiktatását:

ha felbukkan egy potenciális vetélytárs, azt egyszerűen felvásárolják.

Százával lehetne sorolni a példákat az iparágból, a Google és a Facebook gyakorlatilag hetente olvaszt magába új, valamilyen szempontból innovatív startupcégeket, amelyek így megszűnnek versenytársként létezni. A Google 2001 óta több mint 200 céget vett meg, a Facebook 2005 óta több mint 60-at, a sor folytatható az Amazonnal, a Microsofttal, az Apple-lel, bár utóbbinak sokáig nem volt olyan nagy étvágya, Steve Jobs ugyanis az innováció ellenségeként tartotta számon a felvásárlást és visszafogottan élt vele. De az ágazaton kívülre is tekinthetünk példákért, klasszikus bekebelező volt a vegyiparban utazó Monsanto is, amíg meg nem vette őt is egy még nagyobb cég, a Bayer. (Ezen a linken vizualizálva látható a techcégek Big Five-jának összes felvásárlása 1985 óta.)

Az óriáscégek a felvásárolt startupokat aztán ötleteikkel együtt nyugodtan parkolópályára állíthatják. De ha nem szándékosan süllyesztenek el egy céget, az akkor sem lesz már olyan motivált rá, hogy a saját tulajdonosa fejére nőjön innovációkkal, mint ha versenytársak lennének a piacon.

A dolog rövidtávon mindenkinek megéri: a startup alapítői és befektetői jól keresnek az exiten, az új tulajdonos kézhez kapja a terméket, amivel vagy kezd valamit, vagy nem, mindenesetre egy konkurenssel kevesebb. Viszont hosszabb távon ha minimálisra szűkül a verseny, és egy oligopol piac óriásvállalatai kezdik diktálni az új technológiák bevezetését, akkor lassanként egyre kevesebb befektetésre érdemes kis cég, a kreativitás egyre kevesebb terepe marad meg.

Ez aztán hamar az értelmes találmányok visszaesését vonja magával: a csúnya bukásokat korábban még a zűrös időszakokban (pl. a kétezres évek dotkomlufijakor) is ellensúlyozta a sikeres új cégek megjelenése, ma viszont nem igazán látni, mi ellenpontozná az innováció groteszk paródiáit a techpiacon.

Fogyasztói és befektetői igény persze továbbra is volna ilyesmire, nem véletlen az elsöprő hype, ami a vizionárius, innovatív imázst sikeresen építő Tesla körül kialakult, a megújuló energiában és autógyártásban utazó cég becsült értéke mára a befektetői bizakodásnak köszönhetően utolérte a Fordét. Csakhogy a növekedést sokan lufiként, a cég részvényeit pedig a valaha volt legkockázatosabb befektetésként tartják számon, ami nem is csoda: Elon Muskék előtt hatalmas kihívások állnak, és a piac pont olyan gyorsan hátrálhat ki mögülük, ahogyan felkapta őket.

Új állami stratégiák kellenek

Hiába van évszázados hagyománya a technológiai fejlesztésnek a Szilícium-völgyben, mindennek alapján úgy tűnik, mostanában nem onnan fognak kikerülni a legizgalmasabb újdonságok – bár a ciklusa elején járó Trumpnak még megvan a lehetősége, hogy rásegítsen az ügyre. A gazdaságpolitkában a libertarianizmus felé hajló Trump-adminisztrációtól adóemelést és abból finanszírozott nagy állami befektetéseket a kutatásba és innovációba nem kell várni (eddig inkább visszavágásokat láthattunk tőlük), versenyjogi fellépés azonban már inkább benne lehet a pakliban.

Az állami K+F-szerepvállalás huszadik századi modellje fölött, amelyeket még teljesen más adózási környezetben, sokkal magasabb vállalati adókulcsok mellett alkalmaztak, eljárt már az idő. Léteznek azonban alternatív stratégiák is az olyan országok számára, amelyek áldoznának az ambiciózusabb technológiai fejlesztésre: Finnország és a közel-keleti Szilícium-völgyként működő Izrael például azzal kísérletezik, hogy az államilag támogatott kutatásokból kinövő innovációkat piacosító cégekben állami tulajdont tart meg, így részesedik a haszonból. 

Olyan szabályozást is érdemes lehet fontolóra venni (ha már az adóztatásba beletörik az államok bicskája, amerikai cégek például 2 billió dollárt meghaladó pénztömeget tartanak külföldön), amely kötelezi a nagy cégeket a profitjuk bizonyos százalékának visszaforgatására a fejlesztésbe, az ugyanis nyilvánvalónak látszik, hogy a piac magától nem fogja megoldani az innováció lelassulásának problémáját.

(Címlap és borítókép, illusztráció: szarvas / Index)