Honi gázháborúk II.

Sorozatunk előző részében bemutattuk a magyar gázkereskedelem kispályájának történetét és azokat az orosz és ukrán politikai szempontokat, amelyek meghatározták, hogy mely cégek kezdhettek bele és melyeknek kellett kiszállniuk az olcsó türkmén gáz kereskedelméből. Eljött az idő, hogy végre részletesen foglalkozzunk e gazdasági rendszer legfontosabb magyar szereplőjével, a mostanában sok vihart kavart Emfesszel. Ahogy azt korábban írtuk, az Emfesz azért különleges, mert nemcsak hozott gázt, hanem fogyasztóknak is árul belőle.

Európa éltanulói lettünk Firtas örömére

Az Emfesz volt az első független gázszolgáltató Magyarországon, amely élve az iparág liberalizációjának lehetőségével, közvetlenül fogyasztóknak adhatott el gázt. 2009-re az országban fogyasztott gáz 23 százalékát ők szolgáltatják.

Az iparág magyarországi liberalizációja nagyon gyorsan zajlott. Az erről szóló első törvényt a parlament már 2003-ban elfogadta, vagyis Magyarország már az EU-csatlakozása előtt biztosították a szabad verseny lehetőségét a piacon. A döntés egyrészről magától értetődő volt, hiszen a liberalizációt uniós irányelv írta elő. Ugyanakkor az egyes tagállamok azóta is meglehetősen különbözően értelmezik az irányelvet, vannak országok, ahol papíron ugyan szétvált egy-egy gázipari óriás szolgáltató és kereskedő részlege, de valójában új szereplők nem léphettek be a piacra. A ténylegesen kötelező európai gázliberalizációról a mai napig vitatkoznak Brüsszelben.

Az Emfesz az egyik első igazi új szereplője volt az európai liberalizációnak. „Az Európai Bizottságtól jöttek hozzánk, hogy sehol az Unióban nem működik, nálunk meg igen, nézték, hogy megy ez. Ők se teljesen értették, tanulni jöttek hozzánk Brüsszelből” – mondta Góczi István, az Emfesz ügyvezető igazgatója az Indexnek.

A liberálizációt akadályozó országoknak jellemzően két fő érvük van. Az egyik, hogy a gáz gazdasági és szociális szempontból is túl fontos ahhoz, hogy bárki belenyúlhasson, jellemzően hosszú távú szerződésekkel működik a piac, vagyis az ellátás biztonságát veszélyeztetné szétaprózódása, és kis játékosok belépése. A másik tipikus ellenérv, hogy sok országban lehetetlen az igazi verseny, mert nincs elég beszerzési hely ahhoz, hogy valódi verseny alakulhasson ki.

Az első érvet jórészt a nagy gázvállalatok képviselik, amelyek nemcsak a piacot, de saját erejüket is féltik. Több országban éppen ezek az óriásvállalatok lobbiztak a liberalizáció elodázásért vagy tessék-lássék teljesítéséért. Magyarországon a Mol volt az egyeduralkodó a gázpiacon az első liberalizációt előkészítő törvény elfogadásakor. A Mol már akkor is volt abban a helyzetben, hogy a nagy nyugati társakhoz hasonlóan megakadályozza a törvény elfogadását. A jóval későbbi lex Molként elhíresült, kifejezetten a társaság jelenlegi tulajdonosainak és menedzsmentjének érdekeit védő törvény jól példázza, hogy a vállalat érdeke könnyen válhat államérdekké.

A Mol azonban nem gördített akadályt a törvény elé. Ennek egyik oka volt, hogy a cég addigra már komolyan előkészítette gázüzletágának eladását. (Ez végül 2004 novemberében meg is történt.)

A másik, a beszerzési források szűkösségét hangsúlyozó érv viszont fokozottan igaz Magyarországra. Minden Magyarországra érkező gáz valamilyen formában átmegy a Gazpromon. Az Emfesz sem tud meglenni az orosz óriáscég nélkül. Mint előző cikkünkben láttuk, ez akkor is igaz, ha türkmén gázzal sáfárkodik. Ilyen értelemben akármilyen versenybarát is a magyar gáztörvény, lényegében az hozhat be gázt, akit a Gazprom kiválaszt.

Utóbbi felvetéssel kapcsolatban van egy érdekes érv. Magyarországnak elemi érdeke, hogy minél olcsóbban jusson gázhoz. Ha a Gazprom saját szempontjai szerint kiválasztott kedvenceinek hajlandó olcsóbban adni, akkor a magyar gazdaság ezzel akkor is jól jár, ha a piaci átláthatóság híveinek bőven van mit fintorogniuk a Gazprom sajátos üzletpolitikáján. Vagyis ha a Gazprom az ukrán politikai elitet moszkvai érdekek szerint korrumpáló maffiózókon keresztül hajlandó valamennyi olcsó gázt is eladni a magyar piacra, akkor ennek törvényi feltételeit hazafias érdek biztosítani. Ezen érv szerint nem lesz attól becsületesebb a világ, hogy csak a drágább gazpromos gázt fogadjuk el, csak azért, mert annak átvételekor kevésbé feltűnő, hogy piszkos pénzekkel operálnak Keleten.

A 2003-ban kezdődött magyar gázipari liberalizációval először az Emfesz élt, a céget még ebben az évben bejegyezték. A rendszer működéséhez kellett tehát, hogy a Mol ne akarja már magának a gáz-szolgáltatási üzletágát és kellett a Gazprom azon igénye is, hogy extra bevételhez juttasson neki fontos embereket, elsősorban Ukrajnában és Oroszországban. A liberalizáció kezdetkor ez az ember nyilvánvalóan Dmitrij Firtas volt (lásd előző cikkünket), akiről akkor még itthon sem lehetett tudni, hogy az Emfesznek, illetve a cégnek szállító Eural Trans Gasnak (majd a céget 2004 végén felváltó RosUkrEnergonak) is a tulajdonosa. Az Európai Bizottság emberei által állítólag megcsodált magyar liberalizációs modell lényegében neki készült, ami akkor is igaz, ha érdekei ez esetben egybeestek a magyar nemzetgazdaság aktuális érdekeivel is (abban az értelemben, hogy bejövetele olcsóbb gázt jelentett a magyar ipar egy részének). Hogy az Emfesznek azóta sem jelent gondot a magyar állami szervek jóindulatának megnyerése, azt cikkünk második felében még bemutatjuk.

Egyéb magyarországi érdekek

Az előbb felsorolt érvek mellett az új magyarországi szolgáltató megjelenését egyéb körülmények is segítették. Egy, a céget megalakulásakor jól ismerő forrásunk szerint az Emfesz azért juthatott minden gond nélkül piachoz, „mert a Mol vezetői belátták, hogy ha nem tudod az ellenfeled megölni, akkor támogatnod kell”. E változat szerint még a gáztörvény elfogadása előtt Dmitrij Firtas és Hernádi Zsolt (a Mol elnöke) megállapodtak, hogy Magyarországon meg kell lennie a gázliberalizációnak. Forrásunk tájékozottságában nincs okunk kételkedni, mondandójának igazságát azonban nem tudtuk ellenőrizni.

Gázipari körökben viszonylag elterjedt az a nézet, hogy a Mol és az OTP vezetőit is valamilyen módon érdekeltté tették az új gázszolgáltató megjelenésében. A két cég elnökei köztudottan jó viszonyban vannak, és általában is szokás minden magyarországi üzlet mögé Csányi Sándort és/vagy Hernádi Zsoltot képzelni. Esetünkben a legendákat tovább táplálhatta, hogy állítólag Firtas azzal az indokkal nem adta el korábban az Emfeszt a Gazpromnak, hogy annak felét titokzatos ám nagyon befolyásos magyar üzleti körök bírják. Góczi István erről az Indexnek határozottan azt mondta, hogy nincsenek magyar tulajdonosai a cégnek.

A hazai elméletet több körülmény is gerjesztette. Az egyik a már említett engedékenység, amit a Mol tanúsított az Emfesz bejövetelekor. Hiszen akármennyire is tárgyaltak már a gázüzletág eladásáról, az Emfesz kezdetben a Moltól vett el vevőket. Ráadásul az új, azonos tulajdonosi körhöz tartozó gázos cégek (Bothli Trade, Eural - lásd előző cikkünket) megjelenését egyes értelmezések szerint a Mol kifejezetten segítette azzal, hogy elkezdték ellehetetleníteni az előző generációs diszkontáras gázbeszállítót, az Eurobridge-t. Ahogy korábban írtuk, az Eurobridge bukását alapvetően az ukrán viszonyok megváltozása okozta, de a cég kiszorítása felé az első lépéseket a Mol tette meg, részben olyan szerződésmódosításokkal és kötbérezéssel, amely miatt később a társaság pert vesztett.

További kedvelt hivatkozási alap a magyar érdekeltségi szál létezésére, hogy az Emfesz fő pénzügyi partnere az OTP, illetve annak leánya, az OTP Kereskedőház Zrt. (korábban pedig az OTP Trade). Góczi szerint mindkét cég jól járt azzal, hogy az OTP hitelezett az Emfesznek, ezen túl nincs semmilyen összefüggés a cégek között. Szintén visszatérő motívum az összefüggést keresőknél, hogy egy korábbi cikkünkben már részletesen ismertetett, jelenleg is feltöltés alatt álló stratégiai gáztároló megépítése, és részben kereskedelmi célú működtetése a három cégnek – Mol, OTP, Emfesz – közös érdeke.

Az esetlegesen létező titokzatos magyar tulajdonosi kapcsolatról szóló vélekedéseket táplálta az is, hogy az Emfesz biztonsági főnöke Valenta László, aki az ORFK egykori gazdasági főigazgatója, majd Pintér Sándor belügyminisztersége idején a miniszter kabinetfőnöke volt. Pintérrel most is van közös vállalkozása, és további kombinációkra ad lehetőséget, hogy a volt belügyminiszter az OTP igazgatóságának a tagja. (Valenta az Indexnek már korábban cáfolta, hogy személye bármilyen magyar tulajdonosra utalna az Emfeszben.)

Minden pletyka ellenére csupán annyit lehet bizonyosan állítani, hogy az Emfesz a legnagyobb magyar bankkal jó kapcsolatban van, és sosem volt gondja a Mollal sem.

Felborult a rendszer

Idén áprilisig minden rendben ment az Emfesz körül. A cég dinamikusan növekedett, megbízhatóan jött a RosUkrEnergótól az olcsó türkmén gáz, háztartások is előnyös szerződést köthettek a céggel, amelynek nagy tervei voltak: megjelent a lengyel piacon, és Nyírtassra hatalmas erőművet tervezett, vagyis az áramellátásba is be akartak szállni.

Csakhogy idén januárban beütött a mennykő. A kijevi és moszkvai elit úgy döntött, hogy nem kell tovább a RosUkrEnergo. 2007 decemberében Julia Tyimosenko visszaszerezte miniszterelnöki székét, és ahogy 2005-ös rövid kormányfősége idején, ismét fő célja lett Firtas eltávolítása a gázüzletből. Ukrajna e két erős embere legendásan gyűlöli egymást, a kettejük közti trágár szóváltásokról szóló adomák kajánul kedvelt részei az ukrán politikai folklórnak (egyik kedvencünk szerint állítólag Firtas azt találta mondani Tyimosenkónak, hogy előbb szopja őt le a miniszterelnök, minthogy egy kopejkát is láthat a gázüzletből). 2008 elején már Tyimosenko kötött egy alkut a Gazprommal, hogy a RosUkrEnergót kiszedik a rendszerből, de ez a megállapodás végül nem teljesült.

A szokásos év végi orosz-ukrán gázelszámolási vita tavaly odáig fajult, hogy a Gazprom három hétre leállította a gázszállítást Ukrajna felé. A megoldást Tyimosenko és Putyin moszkvai négyszemközti találkozója hozta meg. Januárban a két politikus sok egyéb mellett megállapodott abban, hogy a RosUkrEnergónak tényleg vége. Vagyis Firtas (vagy a mögötte állók) ideje lejárt.

Hamar megindult a helyezkedés

Ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy Firtas bukik, információink szerint elkezdődtek a háttértárgyalások az Emfesz jövőjéről. A Gazprom állítólag meg akarta venni a céget Firtastól, de ő legfeljebb csak a felét adta volna.

Úgy tudjuk, hogy a cég jövője téma volt Gyurcsány Ferenc utolsó miniszterelnökként tett moszkvai látogatásán is, idén márciusban. A népes magyar kormánydelegáció két tagja állítólag jelezte Putyinnak, hogy ha kapnának gázt, akkor szívesen megvennék az Emfeszt. Az ajánlatot a történet szerint Putyin elutasította. (Góczi István az Indexnek azt mondta, nem tud arról, hogy magyar vevő valaha is jelentkezett volna az Emfeszért.)

Elzárták

Április 27-én, egy hétfői napon valahol valaki elzárt egy csapot. Azóta az Emfesz nem kap gázt a RosUkrEnergótól. Sőt, azóta a cég egyáltalán nem kap olcsó gázt. A gázpiac magyar surranópályáját a Gazprom egyelőre bezárta. Az Emfesz viszont megmaradt.

A titokzatos megmentő

„48 órám volt, hogy gázt szerezzek. Megkerestek orosz üzletemberek, hogy megvennék az Emfeszt, és vállalták, hogy lesz elég gáz” – mondta az Indexnek Góczi István az elzárás utáni helyzetről. Góczinak volt egy felhatalmazása még 2004-ből, ami alapján szabadon járhat el a tulajdonos Mabofi (Firtas ciprusi cége) nevében a céget érintő bármely ügyben. Góczi e felhatalmazást felhasználva eladta az Emfeszt mindössze 1 dollárért egy RosGas nevű, Svájcban bejegyzett cégnek, ami mögött állítása szerint orosz üzletemberek állnak.

Az események gyorsan felpörögtek. Még a csap elzárásának napján összeült egy kupaktanács a közlekedési és energiaügyi tárcánál Oláh Lajos államtitkár és Horváth J. Ferenc, a Magyar Energiahivatal elnöke részvételével, ahol Góczi István ismertette az Emfesz eladásának tervét. A tranzakciót a magyar cégbíróság alig néhány óra alatt bejegyezte, a Magyar Energiahivatal pedig egy nap alatt jóváhagyta az addig ismeretlen svájci offshore cég befolyásszerzését. A furcsa adásvételről júniusban már részletesen beszámoltunk.

A RosGas mögött álló ismeretlenek tartották a szerződésben vállaltakat, az Emfesznek tényleg lett gáza. Igaz, nem olcsóbb mint a magyarországi versenytársaké. Az Emfesz fő riválisától, a magyar piac közel 80 százalékát ellenőrző E.ontól vásárol gázt. Az E.on pedig a hosszútávú, még a Moltól örökölt szerződés alapján veszi a gázt a Gazpromtól. Ez a szerződés volt annak idején a viszonyító pont, amelyhez képest kialakult az olcsó gáz surranópályája, a modell, amire néhány év alatt felhúzták az Emfeszt.

Ahhoz, hogy az Emfesz gyorsan le tudjon szerződni az E.onnal, nagyon befolyásos moszkvai kapcsolatok kellhettek. Egy a régió gázpiacát jól ismerő forrásunk szerint Moszkvából Berlinbe, Berlinből Budapestre ment a telefon. Máshonnan e feltételezett lánc végpontjáról hallottunk beszámolót, miszerint a magyar energiaügyi minisztériumból odaszóltak az E.onhoz, hogy az Emfeszt el kell látni, mégpedig mérsékelt áron. A felemás helyzetet az energiahivatal is tudomásul vette. Az a veszély sosem fenyegetett, hogy az Emfesz fogyasztói gáz nélkül maradnak, mert a törvény szerint valamelyik szolgáltatónak át kellett volna vennie a gáz nélkül maradt Emfesz helyét. A cég bedőlésének lehetősége azonban reális volt, és épp a legnagyobb piaci vetélytársnak kellett mentőövet dobnia.

A tulajdonos tudta nélkül adták el

A Mabofi és az Emfesz irodái egymás mellett vannak a Szabadság téri Bankcenter egyik tornyában. A Mabofi bíróságon megtámadta a cég eladását jóváhagyó energiahivatali határozatot. A Firtas-féle cég szerint egyértelmű a helyzet: Góczi István ellopta az Emfeszt. Ügyvezető igazgatóként úgy adta el Magyarország 27. legnagyobb vállalatát egyetlen dollárért, hogy arról a tulajdonos nem tudott.

A magyar hatóságok elképesztő gyorsasága ebben a furcsa adásvételben minden forrásunk szerint erős politikai nyomásra utal. Üzleti körökben kész tényként kezelik, hogy az MSZP egy befolyásos politikusa személyesen utasította az energiahivatalt a gyors ügyintézésre.

Az elképesztő sebesség nemcsak az adásvétel körülményei miatt szemet szúró. Az energiahivatal a kevésbé zavaros ügyleteknél is legalább egy hónapig szokott vizsgálódni. Sőt, amikor a Mol részvényeinek az ötödét néhány hónapja egy orosz cég vásárolta meg, akkor ugyanez a hivatal nem engedte a vevőt tulajdonosi jogaival élni, mert nem volt átlátható a cég tulajdonosi struktúrája. A RosGas esetében egy tulajdonos sem volt ismert. Az energiahivatal úgy adta ki az engedélyt, hogy a svájci cég részvényeseivel kapcsolatban megelégedett egy későbbi tájékoztatással. A határidő azóta rég lejárt, a tájékoztatás persze elmaradt. Közel fél év alatt annyi derült ki, hogy az offshore cég mögött egy másik offshore cég áll. Az RGE Investment néven a Seychelle-szigeteken bejegyzett vállalkozásnál azonban ismét ködbe vesznek a valódi haszonélvezők.

A magyarországi következmények vegyesek. Egyrészt az energiahivatal vezetőjének szeptember elsején, alig néhány hónappal tervezett nyugdíjazása előtt távoznia kellett székéből, az iparágban dolgozók szerint nyilvánvalóan az Emfesz-ügy miatt. (A hivatalos verzió szerint Horváth J. Ferenc önként lemondott.) Egy elsőfokú bírósági ítélet szerint azonban a hivatal helyesen járt el, amikor jóváhagyta a RosGas tulajdonszerzését. A Nemzeti Nyomozó Iroda viszont különösen jelentős vagyoni hátrány okozásának megalapozott gyanújával nyomozást indított az adásvételi szerződéssel kapcsolatban, eddig azonban senkit sem gyanúsítottak meg az ügyben.

A Gazprom még nem osztott lapot?

Sok elmélettel találkoztunk azzal kapcsolatban, hogy kié most az Emfesz, és lesznek-e még látványos fordulatok a történetben. Az nyilvánvaló, hosszú távon csak olyan tulajdonos maradhat meg, akire a Gazprom is rábólint, hiszen a gázt csak az óriásvállalat biztosíthat a cégnek.

Egyes feltételezések szerint Góczi István önjáró lett. Miután az idén januári Putyin-Tyimosenko alku nyomán nyilvánvalóvá vált Firtas kegyvesztettsége, átvette a céget, hogy aztán ő adhassa tovább a Gazprom által kiszemelt új kedvezményezettnek. Ennek a történetnek a realitása azért tűnik csekélynek, mert aligha lehet képes bárki egyszerre megsérteni Firtast és a Gazpromot is. Ráadásul az E.on beállítása az Emfesz megmentésére arra utal, hogy nagyon befolyásos körök nem hagyják elbukni az Emfeszt – igaz, még nem is oldották meg a problémáit.

Ennél sokkal valószínűbb feltételezésnek tűnik, hogy a Gazprom már házon belül van, de még nem döntöttek Moszkvában, hogy ki és milyen feltételekkel vigye tovább a céget. Góczi azt mondta, hogy az elmúlt hónapokban sokat tárgyalt arról Moszkvában, hogy ne kezeljék a szanálásra ítélt RosUkrEnergoval egy kalap alatt az Emfeszt, és ebben az ügyben jó eredményeket ért el.

Az Emfeszt életben tartja a Gazprom gáza. Viszont az orosz óriáscégen belül hatalmi harc dúl, újraosztanak befolyási területeket, és amíg rendeződnek a viszonyok, addig nem tudni, hogy a magyarországi tortaszelet kinek jut. E szelet a teljes Gazprom méretét tekintve egészen apró, viszont a belőle potenciálisan kiszedhető pénz egy átlagembernek szinte elképzelhetetlen mennyiségű.

A helyzetet leginkább az zavarná össze, ha a Gazprom megindulna egy tisztulási úton, és csak egyféle áron, átlátható módon adna el gázt Magyarországra. Ha a türkmén gázra épített kiskaput bezárják, akkor értelmetlenné válik a hazai liberalizáció. Egészen pontosan a szolgáltató cégek vetélkedhetnének azon, hogy ki tud hatékonyabban működni, vagy szimpatikusabb logóval vevőket vonzani, de a nagy pénz reménye, és a magyar gazdaságnak egyébként hasznos olcsóbb gáz lehetősége eltűnne a rendszerből.

A Gazprom akciójára utal egy közelmúltban megjelent cikk a Vedomosztyi című orosz gazdasági lapban. Az Emfeszszel foglalkozó írást címlapon hozta, és egy bizonyos Szergej Prokopjev nevű volt KGB-s arról beszél benne, hogy felsőbb orosz utasításra járt el Góczi, mert Moszkva el akarta távolítani a cégből Firtast. Mivel a Vedomosztyi kifejezetten kormányközeli lapnak számít, az írás az orosz viszonyokat jól ismerő forrásaink szerint arról szól, hogy az új vevő a Kreml védelmét élvezi.

Abszurdnak tűnik, de nem kizárt egy olyan változat sem, hogy az egész adásvétel és a körülötte csapott botránysorozat ügyes porhintés és Firtas kigolyózása csak látszólagos. Vagyis Firtast látványosan eltüntették az Emfesztől és az érdekeltek kivárják a januári ukrán elnökválasztást. Azon ugyanis Julia Tyimosenko is indulni készül. Ha Tyimosenko győz, akkor mond csak le véglegesen Firtasról és a RosUkrEnergoról a Gazprom. Ha veszít, akkor pedig minden visszatérhet a régi kerékvágásba, legfeljebb megint megjelenik egy új cégnév, vagy átveszi a RosUkrEnergo helyét a RosGaz. Láthattuk, hogy az Eural Trans Gas–RosUkrEnergo-váltás nem hozott lényegi különbséget a modellben, Firtas is megmaradt.

E bizarr feltételezést erősítheti a kérdés, hogy tényleg képes lehetett-e a hatalmas vállalatbirodalmat működtető Firtas véletlenül teljes felhatalmazást hagyni Góczi Istvánnál a cégügyek intézésére, illetve miért nem kap közvetlenül gázt az Emfesz, ha egyszer annyira befolyásosak az új tulajdonosok, hogy még a német óriásvállalatra, az E.onra is tudnak hatni. Az is érdekes, hogy az új tulajdonosok szinte teljesen érintetlenül hagyták a cég magyarországi vezetését.

Valami történik majd

Az egymást kizáró feltételezésektől függetlenül abban minden forrásunk egyetértett, hogy hamarosan valami történik majd, lesznek még fordulatok az ügyben. Góczi István szerint az új tulajdonosok arra készülnek, hogyha rendeződik az Emfesz helyzete, akkor eladják a céget.

Góczi szerint a cég nagyszerű költséghatékonysága miatt nem okoz gondot az Emfesz működtetése, és nem vár veszteséget erre az évre sem. A piacot ismerők többsége ebben viszont erősen kételkedik. Nem tudni ugyan, hogy az E.on mennyiért adja a gázt az Emfesznek, de az biztos, hogy maga drágábban veszi a Gazpromtól, mint amenniyiért azt az Emfesz vette a RosUkrEnergótól. Viszont ugyanolyan olcsón adja a fogyasztóknak most is, olcsóbban mint amennyiért az E.on szolgáltat, bár az olcsóságra építő piaci modell alapja elveszett.

Az Emfeszt ezért a jelenlegi struktúrában értelmetlen finanszírozni. Most mindenki arra vár, hogy a Gazprom kijelölje azt, aki hozzáférhet az olcsóbb gázhoz.

A cikk az Energia Klub "Energia Kontroll" Projektjének keretében, a
Társaság a Szabadságjokokért Oknyomozó programjának együttműködésével, az Open Society Institute és a Trust CEE támogatásával készült.

Külön köszönet Spirk Józsefnek.