Viola
3 °C
13 °C

Vízháború Magyarországon I.

2010.02.09. 00:02
| Módosítva: 2010.03.18. 14:31
Bár a kormány tagadta, burkolt privatizációs előkészület volt az MNV Zrt.-nek a regionális vízműtársaságok átszervezésére tett kísérlete tavaly. Az Index megszerezte az ezt bizonyító, az állami vagyonkezelőnél készült előterjesztést, amelyet az ügyben kirobbant politikai botrány nyomán eddig a pénzügyminiszter és a vagyonkezelő is rejtegetett. Forrásaink szerint az előterjesztésben foglaltak egy titkos háttéralku eredményét tükrözik, amely még a Gyurcsány-kormány és a Magyarországon jelenlévő két legnagyobb multinacionális víziközművállalat, a Veolia Eau és a Suez Environnement illetékesei között köttetett a vízműpiac felosztásáról – ezt azonban az érintettek cáfolják.

„A vízi közműveket üzemeltető társaságokban a kizárólagos állami/önkormányzati tulajdon helyett a többségi részesedések állami/önkormányzati kézben tartása mellett tőkeerős befektetők részére is célszerű lenne megnyitni a tulajdoni struktúrát, ehhez azonban a vízgazdálkodásról szóló törvény 9. paragrafus (1) bekezdésének módosítása szükséges.” Ez áll a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő 2009. március 26-i keltezésű, az akkori vezérigazgató, Tátrai Miklós által jegyzett előterjesztésében. A Regionális vízi közmű társaságcsoport kialakítása egyes szolgáltatók vagyonkezelésbe adása útján címet viselő anyagot az MNV Zrt. Társaságokért Felelős Igazgatósága készítette.

Az előterjesztés szerint a vízgazdálkodásról szóló törvény „indokolatlan korlátokat szab a vízközmű társaságok tulajdonosi összetételének meghatározásában” annak ellenére, hogy az előterjesztő is megállapítja, hogy csak a kizárólagos állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő vízi közművek jogosultak az akár nyolcvanöt százalékos uniós támogatások igénybevételére. A racionálisabb működés és az optimális üzemméret elérésének ürügyén mégis több forgatókönyvet dolgoztak ki az öt állami tulajdonban lévő regionális víziközmű-társaság privatizációjának előkészítésére.

Az előterjesztést, amelynek létéről a tavaly tavasszal fellángolt, politikai színezetet is öltő vízprivatizációs vitában kormányzati tisztviselők is beszéltek, mindeddig hiába próbáltuk hivatalosan megszerezni, az MNV többszöri megkeresésünkre is elzárkózott a kiadásától.

Egy erről a témáról szóló véleménycikkre reagálva viszont Oszkó Péter pénzügyminiszter személyesen ajánlotta fel, hogy „készséggel engedek betekintést minden korábbi kormányzati döntésbe és dokumentumba, amiből kiderül, hogy ez a kormány soha semmiféle regionális vagy egyéb privatizációját nem tervezte a vízvagyonnak vagy az azt hasznosító társaságoknak. Ezt egyébként korábban ellenzéki képviselőknek is felajánlottam, amivel sajnos nem kívántak élni, hiszen csak megzavarta volna a politikai célú üzenetek gépies ismétlését.”

Oszkót többször is megpróbáltuk a szaván fogni, de több hónap elteltével, ismételt kérésre sem kaptunk betekintést tőle semmiféle kormányzati döntésbe vagy dokumentumba. (Oszkó Péter április vége óta pénzügyminiszter, tény, hogy az előterjesztés elkészülte idején még nem volt köze a politikához.)

A más forrásból megszerzett előterjesztésből viszont az derül ki, hogy az ellenzék vádjai megalapozottak voltak, hiszen valóban léteztek kormányzati elképzelések a regionális víziközmű társaságok privatizációjának előkészítésére. Igaz, azok még az előző, a Gyurcsány-kormány idején manifesztálódtak a vagyonkezelő Veres János által kinevezett vezérigazgatója, Tátrai Miklós előterjesztésében.

Ártatlannak tűnő kezdetek

A vízközművek magánosítása világszerte a privatizáció egyik legvitatottabb formája. Történelmileg a víz közösségi tulajdonnak, és nem piaci terméknek számított, a vízi közművek közösségi – önkormányzati vagy állami – tulajdonban működtek. Az elmúlt húsz évben egyre több olyan előrejelzés látott napvilágot, hogy az édesvízkészletek korlátos volta és az emberiség gyorsan növekvő vízigénye miatt az édesvíz lesz „a 21. század olaja”, és ezzel párhuzamosan multinacionális óriáscégek jelentek meg a vízközmű-szolgáltatások piacán.

DPECS20091006005
A pécsi vízmű botrány. Nyirati István, a Pécsi Vízmű Zrt. vezérigazgatója és a székházat birtokba vevő Winkler Tamással a Tettye Forrásház Zrt vezérigazgatója

A vízközművek privatizációjával kapcsolatban nagyon vegyesek a tapasztalatok, számos nemzetközi példa azt mutatja, hogy a vízszolgáltatás privatizációja magasabb árakhoz, szociális feszültségekhez és munkahelyek megszűnéséhez vezethet. A privatizációval szembeni civil ellenállás emellett általában abból táplálkozik, hogy a vízvagyon magánosítása társadalmi igazságossági problémákat vet fel, és a természetes monopóliumok liberalizálása a magánvállalatok minden korábbinál nagyobb piaci hatalmával fenyeget.

Ma Magyarországon viszont – annak ellenére, hogy a regionális vízművek még állami tulajdonban is képesek nyereséget termelni – inkább úgy merül fel ez a kérdés, hogy mi kerül többe az országnak, egy monopolhelyzetben lévő magáncég profitja, vagy egy köztulajdonban, politikai irányítás alatt álló cég pazarlása és korrupciós ügyei?

Természetes monopólium

A természetes monopólium olyan monopólium, amelynek gazdasági okból nem maradhat fenn versenytársa, vagyis nem tud legalább két tartósan nyereséges cég ugyanazon a piacon ugyanolyan szolgáltatást vagy terméket kínálni. Ilyen helyzet akkor állhat elő, ha a piac mérete relatíve kicsi egy vállalat hatékony méretéhez képest, például a magas fix költségek következtében. A természetes monopóliumok általában erős szabályázottságot és szervezettséget igényelnek, ezért a vállalatoknak szoros kapcsolatban kell lenniük az államhatalommal. Az Egyesült Államokban a természetes monopolhelyzetben lévő vállalatok ugyan szinte kivétel nélkül magántulajdonban vannak, de működésüket az állam szabályozza és felügyeli. Az elmúlt évtizedben az Európai Unió országaiban elmozdulás történt az amerikai modell, az állami monopóliumok liberalizálásának irányába. Magyarországon természetes monopóliumnak tekinthető például a vasúti és a közúti infrastruktúra üzemeltetése. Forrás: Wikipédia

A vagyonkezelő belecsap a lecsóba

A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) tavaly áprilisi közleménye szerint a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács határozott egyes, állami kézben lévő regionális víziközmű-társaságok átalakításáról: az Észak-magyarországi Regionális Vízművek Zrt. (ÉRV) vagyonkezelésébe adják a Tisza Menti Regionális Vízművek Zrt. (TRV) és a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. (DMRV) állami tulajdonú üzletrészét. Az MNV az átalakítást azzal indokolta, hogy „a társaságcsoport megalakulásával a régió meghatározó piaci szereplőjévé lép elő, nő a versenyképessége, hatékonyabbá válik a víziközmű-társaságok működése. A vízi közművek a vízgazdálkodási törvény értelmében továbbra is kizárólagos vagy többségi állami tulajdonban maradnak”.

IMG 7104

Regionális víziközmű-társaságok

Észak-Magyarországi Regionális Vízművek Zrt. (ÉRV, Kazincbarcika)

Tisza Menti Regionális Vízművek Zrt. (TRV, Szolnok)

Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. (DMRV, Vác)

Észak-Dunántúli Vízmű Zrt. (ÉDV, Tatabánya)

Dunántúli Regionális Vízmű Zrt. (DRV, Siófok)

A bejelentésnek nagy visszhangja volt, az ellenzék és az ellenzéki sajtó az állami kézben lévő regionális víziközmű-társaságok, sőt a stratégiai jelentőségű magyar vízbázisok privatizációjának rejtett előkészületének első lépcsőfokát vélte felfedezni a döntés hátterében. Fónagy János, az Orbán-kormány volt közlekedési és vízügyi minisztere parlamenti interpellációjában azt mondta, hogy a korábbi privatizációs folyamat a szakmai és érdekvédelmi tiltakozás eredményeképpen ugyan megakadt, de a döntésből úgy tűnik, hogy a kormány ilyen irányú szándékát nem adta fel.

oszkop11
Oszkó Péter

Oszkó Péter pénzügyminiszter erre úgy felelt, hogy „nem, nem és nem. Nem adjuk el a vízvagyont, nem adjuk el a vízhasznosítást, nem adjuk el a vízszolgáltatást” Az átszervezést a racionálisabb működéssel indokolta, és azt mondta, hogy félreértés vezethetett arra a következtetésre, hogy privatizáció előkészítése zajlana.

A Magyar Nemzet válaszul hazugsággal vádolta Oszkót, és olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyekből kiderül, hogy a pénzügyminiszter 2004-ig egy olyan ügyvédi irodának az egyik vezetője volt, amelyik kidolgozott egy koncessziós modellt a regionális vízi közművek üzemeltetésére és privatizációjára. A koncepció a privatizáció egyik lehetséges formájaként a vízművek vagyonkezelésbe adását írja le, az állam ebben az esetben nem a vízművek tulajdonjogát adná el, hanem magáncégek üzemeltetésébe adná a víziközmű-társaságokat.

Az ellenzéki interpretáció szerint a DMRV és a TRV vagyonkezelésbe adásával ennek a receptnek az első része valósulhat meg, és a miniszter nem mondott igazat a parlamentben.

A vízügyesek és a környezetvédők is tiltakoztak

Az MNV döntése ellen maguk az érintettek is tiltakoztak, a DMRV üzemi tanácsa és szakszervezete, és az érintett települések lakói az MNV székháza előtt demonstráltak.  Ányos József, a Magyar Víziközmű-szövetség elnöke szerint, ha nem az önkormányzatok kapják meg a regionális vízműveket, az történhet, ami a gáz- és az árampiac privatizációjánál: a multinacionális vállalatok érdekei érvényesülnek a fogyasztókéval szemben, az árak pedig elszabadulhatnak. Ányos szerint a kormányzat terve a regionális vízművek összevonásáról a privatizáció  előkészítése, hosszú távon ez nem a köz érdekét szolgálja, csupán forráskivonás a költségvetési lyukak betömésére.

Az ügyben megszólalt a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa is, és a regionális víziközmű-cégek átszervezésének felfüggesztését kérte az MNV-től. Fülöp Sándor számos panaszt és bejelentést kapott az üggyel összefüggésben. A többi között panasz érkezett a DMRV feldarabolásával, az egységes vízbázis külön cégekhez csatolásával kapcsolatban is.

viz
Ivóvízkutak

A panaszok egy része szóvá teszi, hogy az átszervezés eredményeként a vízi közművek hosszabb távon kikerülhetnek a közösségi tulajdonból, miután 2007-ben a vagyontörvény a regionális vízi közműveket kivette az állami törzsvagyon köréből, és forgalomképessé tette őket. 2008-ban az is felmerült, hogy az Új Tulajdonosi Program keretében privatizálnák a regionális vízi közműveket, és az önkormányzatok is bejelentették igényüket a területüket érintő regionális vízi közművek tulajdonjogára.

Bár a Gazdasági Versenyhivatal az ÉRV kérésére 2009. júliusában – mivel nem minősül vállalkozások összefonódásának, érdemi vizsgálat nélkül –  jóváhagyta a DMRV és a TRV állami tulajdonú részesedésének az ÉRV vagyonkezelésébe adását, a tranzakcióból végül mégsem lett semmi. Az MNV ugyanis szeptember elején, a vezérváltás után hatályon kívül helyezte az áprilisi döntést arra hivatkozva, hogy a vagyontörvény újabb módosításával időközben ismét tartós állami tulajdonba kerültek a regionális vízi közművek.

Ezt a törvénymódosítást azonban éppen a privatizációtól tartó fideszes képviselő, Fónagy János kezdeményezte, a kormány pedig azért támogatta, hogy meggyőzze a kétkedőket: nincs privatizációs szándéka. A hivatalos verzió szerint nem a privatizáció előkészítéséről szóló áprilisi MNV-döntést viszont ezek szerint mégis okafogyottá tette.

07
Fónagy János

Az MNV áprilisi döntését megalapozó dokumentumokat a vagyonkezelőtől és a pénzügyminisztertől is hiába kértük. Más, neve elhallgatását kérő forrástól viszont sikerült megszereznünk az előterjesztést, amelynek tartalma finoman szólva ellentmond a pénzügyminiszter állításainak. Meggyőződtünk arról is, hogy az Oppenheim és Társai – Freshfields Bruckhaus Deringer ügyvédi iroda, Oszkó Péter akkori munkahelye valóban tanulmányt készített még 2003-ban A regionális vízi közművek üzemeltetése, privatizációja címmel.

A, B, C és D terv a tőkebevonásra

Az MNV 2009. március 26-i előterjesztése négy utat is felvázol a magántőke bevonására az öt állami tulajdonú regionális vízműtársaságba.

tatrai miklos
Tátrai Miklós

Az első variáció a „minősített többséget biztosító befolyásszerzés konstrukciója” elnevezésre hallgat az előterjesztésben, ez még „2008 augusztusában került előkészítésre”. Az A terv szerint két vállalatcsoportot alakítanának ki, az egyiket az ÉRV, a másikat a DRV vezetné. A másik három regionális vízi közmű (az ÉDV, a TRV és a DMRV) állami tulajdonú részvényeit eladták volna a két befolyásszerzőnek, amelyek „megfelelő jogszabályi módosítások után már tőzsdeképes társaságok lettek volna, megteremtve annak lehetőségét, hogy piaci befektetők friss tőkével belépjenek ezen vállalatokba”.

Az A terv azonban nem tudott megvalósulni, mert – áll az előterjesztésben – „a Vgtv. módosításából mind a mai napig nem lett semmi, ami akadályát jelenti a regionális vízmű társaságokba történő esetleges tőkebevonásnak”.

A második variáció, a B terv egyfajta „holding struktúra” kialakítása lett volna. Ebben a forgatókönyvben az MNV egy olyan leányvállalatot hozott volna létre, amely vagyonkezelésbe kapja az összes regionális vízművállalat állami tulajdonú részvényeit. Ez a konstrukció kikerülte volna a törvényi akadályt, de „feltételezve, hogy a Vgtv. kívánt módosítása ősszel bekövetkezik”, a szakértők elvetették.

A harmadik, C variáció az „átalakulás” lett volna, „miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Vgtv. módosítása nem következik be ősszel”. Az átalakulással keleten a DMRV és a TRV az ÉRV-be, nyugaton az ÉDV a DRV-be olvadt volna be. „Ezzel a módszerrel szintén biztosítható az, hogy két olyan méretű társaságot hozzunk létre, mely már tőzsdeképes lehet akkor, amikor a Vgtv. megnyitja ennek a lehetőségét.” Az átalakulás azonban nagyon időigényes lett volna, ezért végül a D terv, a „vagyonkezelésbe adás módszere” vitte el a pálmát.

A D terv már csak a három kelet-magyarországi társaság összevonását célozza meg a fent már ismertetett módon, azaz a DMRV és a TRV beleolvadna az ÉRV-be.

rakossztm01
Víztározó Budapesten

Az előterjesztés ezután hosszan taglalja a konstrukció előnyeit a racionálisabb működés és a költséghatékonyság szempontjából. Érdemi indoklás nélkül marad viszont az a javaslat, miszerint a Duna mindkét partján szolgáltató DMRV dunántúli területei kerüljenek át az ÉDV-hez.

Az előterjesztés többféle sztenderd elutasító válaszszöveget is tartalmaz a területükön lévő regionális vízi közművekből tulajdonrészt igénylő önkormányzatoknak, mert „szakmai szabályozás és önkormányzati koncepció hiányában a részvények átruházásával kapcsolatban felelős döntés semmilyen formában jelenleg nem hozható”. Az is kiderül az előterjesztésből, hogy az MNV jogi igazgatósága által megbízott külsős ügyvéd szakmai közreműködésével készült, de a megbízott neve nem szerepel az anyagban.

Hátsó szándékok

Az MNV által titkolt előterjesztésből két mögöttes cél világosan látszik. Az egyik, hogy kidolgozói tőkebevonás címén kívánatosnak tartották a regionális víziközmű-társaságok tőzsdére vitelét és legalább részleges privatizációját, az átszervezésre kidolgozott forgatókönyvek mindegyike ennek a nem is leplezett célnak alárendelve készült. Ráadásul a dolog sürgős is lett volna, mert a C tervet, az „átalakulást”, azért vetették el, mert megvalósítása 9-11 hónapig tartott volna.

A másik mögöttes cél az volt, hogy az öt regionális víziközmű-társaságból két vállalatcsoport alakuljon ki a Duna két partján, ezért lett volna szükség az egységes vízbázison szolgáltató DMRV dunántúli területeinek szakmai indokokkal nehezen alátámasztható leválasztására.

Nevük elhallgatását kérő, a vízügyi szakmában tevékenykedő forrásaink szerint az előterjesztésben foglaltak egy titkos háttéralku eredményét tükrözik, amely még a Gyurcsány-kormány és a Magyarországon jelen lévő két legnagyobb multinacionális víziközmű-vállalat, a Veolia Eau és a Suez Environnement illetékesei között köttetett. Bár a háttéralku tényét mindkét oldalról határozottan tagadják, forrásaink szerint az MNV vezetősége akkoriban többször is tárgyalt a Veolia és a Suez embereivel, majd a DMRV-től és a TRV-től kirúgták azokat a vezetőket, akik a vízművek közösségi tulajdonban tartását szorgalmazták volna.

Az önkormányzati tulajdonú, helyi vízművállalatokban az értékesíthető tulajdonrészek ugyanis a rendszerváltás óta már túlnyomórészt elkeltek Magyarországon. Utoljára a miskolci városi vízmű került kalapács alá 2006-ban, a „vízprivatizációs éhséget” pedig jól jelzi, hogy a meghirdetett, egymilliárd forintos árhoz képest négymilliárdos ajánlat is érkezett rá, ám az önkormányzat végül mégis visszalépett.

Felosztották a piacot

Azóta minden befektető arra vár, hogy mikor fogják privatizálni a regionális vízműveket, és erről szólt az állítólagos háttéralku is: Kelet-Magyarországon a Veolia, Nyugat-Magyarországon a Suez kapta volna a regionális vízi közműveket, és ezeket az elaprózódott, helyi vízművállalatokkal összevonva érték volna el az optimális, regionális üzemméreteket. Ez a megoldás nem lett volna szokatlan, hiszen 1984-ben Párizsban is a Szajna mentén osztozott meg az önkormányzati vízművállalaton a Veolia és a Suez.

Nem véletlen az sem, hogy a Kelet-Magyarországon elhelyezkedő regionális vízműtársaságok éppen a kazincbarcikai székhelyű ÉRV-be olvadtak volna, mert ezzel a társasággal a Veolia szoros kapcsolatokat ápol, már a miskolci városi vízműre is konzorciumban adtak be árajánlatot. Ha az ÉRV-nek sikerül bekebeleznie a Duna menti és aTisza menti regionális vízművet, az már európai szinten is jelentős privatizációs célpont. „Mindenki tudta, hogy a Veolia táplálja ezt az ötletet” – fogalmazott egyik neve elhallgatását kérő forrásunk.

A Dunántúlra viszont a Suez vetette ki a hálóját hasonlóképpen, Pécset hídfőállásnak szánták a regionális terjeszkedéshez, aminek a következő nagy lépése a Dunántúli Regionális Vízmű Zrt. (DRV) privatizációja lehetett volna. A regionális piacbővítést a Pécsi Vízmű Zrt.-n keresztül kis lépésekben addig is elkezdték, vesztükre, mert ez casus bellit szolgáltatott a pécsi vízműháborúra.

(Folytatjuk)

A cikket itt lehet kommentálni

A cikk a Társaság a Szabadságjokokért jogvédő szervezet Oknyomozó Programjának támogatásával készült.

Felfedeznéd Portugáliát?

Itt a remek alkalom, hogy megismerd. Beszámolók, fotók - böngéssz!

Varázslatos Szicília

Baboci2006 felhasználónk jóvoltából vadonatúj fotók segítségével visszatérhetsz a nyárba!