Luca, Ottilia
2 °C
5 °C

Ölelj át, zárj magadba, új pajtásunk, Kína!

2011.07.25. 12:54
Három éve, a pekingi olimpia kezdete előtt nem sokkal bojkottot hirdetett a nagyvilág, és ezen felbuzdulva én is, Kína ellen. Mostanra Kádár Jánost megszégyenítve szeretjük kínai testvéreinket. Három éve kiderült, nem lehet Kína nélkül élni. De lehet-e 2011 nyarán Magyarországon csak Made in China-életet élni?

A nyárnak ezt a részét Gyulán töltöm, ahogy minden nyárból egy-egy részt ott kellene; a forróság elől a várfürdőbe vagy a Körösök vizébe menekülni, szökőkutakat bámulni, folyóparton sétálni, elismerő tekintetemmel huszonéves lányok önbizalmát építeni, kerthelyiségekben nagyokat enni, mindezek mellett és közben, a lehető legnagyobb intenzitással, búzasört inni vagy fröccsözni. Persze minden nyáron nem történhet ez így, de most igen.

Vagyis nagyjából egy hétig így történt minden.

Szerdán aztán nagyot fordult az életem. Kelet felé, és éppen szembe három évvel ezelőtti önmagammal (ezzel egyébként korántsem vagyok egyedül). Talán emlékeznek, talán nem, 2008 kora nyarán, nem sokkal a pekingi olimpia előtt, a világ közvéleménye Tibet és általában emberi jogi problémák miatt hirtelen igencsak aggódni kezdett, és komolynak számító emberek szájából is elhangzott a komolytalan ötlet, hogy bojkottálni kellene ezt a böhöm nagy országot. Kellően kivitelezhetetlennek tűnt ez ahhoz, hogy kipróbáljam, és ki is derült, ahogy vártam, hogy még egy jelentéktelen ország jelentéktelen embere sem képes egyetlen hónapig sem meglenni Kína nélkül (viszont megszületett az Index egyetlen írógépen készített cikke).

Nos, ezúttal a három évvel ezelőtti kísérletnek – hogy életemben először hasznát vegyem egy általános iskolai matematikaórán rám ragadt kifejezésnek – az ellentettjét valósítom meg. A mínuszegyszeresét. Vagyis míg 2008-ban, hogy úgy fogalmazzak, egy szelet fújtam a világpolitika nagy megmondóival, mint okos polgármester a kormánypárti képviselővel, és ahol csak lehetett, bojkottáltam Kínát, most, 2011-ben, a magyar politikai közhangulattal fújom a szelet nemzeti együttműködésben. Sőt nemzetköziben.

Így miután a nemzet kétharmada ráébredt a Magyar Köztársaság és a Csunghua Zsenmin Kunghokuo közötti három-, sőt ötharmados együttműködés káprázatos lehetőségeire, rálelt elveszett kínai testvéreinkre, akikkel, mint egérke és elefánt a hídon, együtt dübörgünk a munka, a haladás, a dolgozó nép és a totális demokrácia egységfrontján – a munkáén és a demokráciáén annyira, hogy még kormányhivatalok szombati nyitva tartásának rendszerét is megteremtjük –, nem maradt más hátra, mint hogy józan nemzeti felelősségvállalással vezérelvemmé válasszam Schmitt Pál tavaly augusztusi gondolatát, és a változásnak ne fékje, hanem motorja legyek.

Lehetőleg Great Wall Motors-gyárban gyártott motor.

Szóval a július 20-án kezdődő egy hónapban életemet a szegénységből tömegeket emberhez méltó élet szintjére emelő országnak, új szövetségesünknek szentelem. Amiből kínai gyártmányú termék vagy szolgáltatás Magyarországon megvásárolható, használható, fogyasztható, abból a következő hetekben nem fogok nem kínait venni, használni, fogyasztani. A cél az, hogy az egy hónap végére – de remélhetőleg ennél hamarabb – teljesen kínaizáljam az életemet, vagyis kínait egyek, kínaiba öltözzem, kínai eszközökkel dolgozzak, közlekedjek, kínai gyógymóddal gyógyuljak, ésatöbbi, ésatöbbi. Mindezt a lehető legwebkettesebb módon, vagyis a nyájas olvasó aktív közreműködésével, tapasztalatainak, jó tanácsainak a felhasználásával. Hetente beszámolok arról, életem milyen területeit hódította meg Kína, és hol maradtak még fehér foltok.

Hogy maradnak, abban biztos vagyok, annak ellenére is, hogy az elmúlt hetekben fordítottam némi időt a felkészülésre. Ami alatt azt értem, hogy jártam számos kínai üzletben, kínai piacon és a nagy újpalotai bevásárlóközpontban is. Emellett beszélgettem, többször is, a lépcsőházunkban lakó kínai egyetemistákkal – a Google fordítóval kínaira varázsoltam magyarul megírt szövegemet, majd megpróbáltam úgy kiejteni a szavakat, ahogy a géptől hallottam; szerencsére tudtak angolul és egy kicsit magyarul is, így végül megértették, mit akarok –, illetve számos jó tanácsot kaptam a Világgazdasági Kutatóintézet Kína-szakértőjétől, Szunomár Ágnestől.

Hihetetlen elméleti felkészültségem már-már egy Burundiba szerződött magyar fociedzőével vetekedett, mire szerda hajnalban, az aktuális benzinárameléssel egyidejűleg elindult a teszt. Azóta nem ittam búzasört sem, fröccsöt sem. A napi három étkezésemből egyelőre kettő volt kínai: a reggeli nem, napközben és este viszont a város (még mindig Gyula) egyetlen kínai kisvendéglőjébe jártam vissza. Csodálatos árak, egy leves és egy főétel körettel 720 forint, egyébként a főételekből 200-300 forint egy kisadag, 600 forint fölötti nagyadagot nem nagyon láttam, délután öttől minden, ami még van, féláron kapható. A kínálat nem túl változatos, de valószínűleg ugyanezeket a kajákat ehetném Záhonytól Letenyéig bármely kínai étteremben vagy büfében. Ettem már illatos omlós csirkét és szezámmagos édes csirkét és ananászos-szószos csirkét és rizst zöldséggel és tésztát szójaszósszal és csípős levest mindennap, a tavaszi tekercsről viszont rendre lemaradtam.

A főtt kajára, figyelembe véve, hogy a szakmai becslések ezres nagyságrendre teszik a Magyarországon működő kínai vendéglátóhelyek számát, nem lesz gondom. Persze azt nem tudom ellenőrizni, hogy minden alapanyag, amit felhasználtak, Kínából származik-e, vagy sem, de abban az országban, amely fokhagymát és vöröshagymát és pirospaprikát is importál Kínából – tavaly nagyjából 12,6 millió dollárnyi élelmiszer érkezett onnan –, azt hiszem, elfogadható, hogy a kínai étteremben vett ételt kínainak számítjuk. Sok kínai alapanyagot – például rizst, fűszereket, tésztákat, szójaszószt – nemcsak a kínai piacon lehet megvenni, hanem nagyobb áruházakban is. Amiből a dolgok mostani állása szerint nem tudok kínait beszerezni, az a friss péktermék, a tojás, a gyümölcs – bár például pomelót és licsit jó néhány helyen lehet venni, de azokat nem szeretem –, a tej és a tejtermékek, és általában az italok, a szeszesek és az üdítők egyaránt.

A ruházkodással nem lesz baj. Bár mint arról már három éve is írtam, a kínai boltokban nagyon sok nem Made in China, hanem más távol-keleti országban gyártott – vagy akár török, pakisztáni, itt-ott magyar – termék van, azért föl lehet öltözködni kínai ruhákba. Igaz, erre költenem kellett, illetve kell. Pólóm, zoknim, alsóneműm van – a 2008-as bojkottom idején küzdöttem is a ruhatárammal –, most vettem 3000 forintért kínai sportcipőt, 1290 forintért kínai fürdőnadrágot, a farmereiem és pulóvereim származását még át kell néznem. Papucsom csak vietnami van, szóval biztos, hogy szükségem lesz vásárlásra.

A technikai kütyük többségét ma már Kínában gyártják ugyan, de sajnos az én laptopom elég régi ahhoz, hogy ne kínai legyen. A jövő héttől egy kölcsönkért Lenovót tervezek használni. Ezen a területen a legnagyobb gondot vélhetően a mobiltelefon jelenti, az enyém ugyanis komáromi Nokia, igaz, kínai elemmel és töltővel. A HTC okostelefon biztos jó – jelentsen bármit is az okostelefon kifejezés –, és még az sem zavar, hogy tajvani, Tajvant ugyanis ezúttal a szakértő javaslatára Kína részének tekintem, ahogyan az emberiség nagy része is; venni viszont biztosan nem fogok egy hétre (ha van valakinek kölcsön, az persze más, ezúton is köszönöm a szíves felajánlást). Kínában egyébként számos telefon készül, de ezek közül talán csak a Huaweit lehet itthon is kapni – igaz, most azt sem tervezek venni, de persze ha van valakinek kölcsön... Kínai tévé szintén kapható Magyarországon – Hisense LCD-ket évekig gyártottak is nálunk –, bár amennyit én nézem, anélkül el is vagyok.

Összességében két terület van, ahol még jelentős gondokra számítok. Az egyik a közlekedés: szerintem a BKV-nál nincsenek kínai járművek, nálunk kapható kínai autókról és biciklikről sem tudok, bár elképzelhető, hogy vannak olyan nagy autógyárak, amelyeknek van kínai tulajdonosuk. A hétvégén vonattal utaztam, ami szintén nem kínai gyártmány, de legalább arról már volt szó, hogy a MÁV-ba beszáll a kínai állami vasút. A másik a higiénia: a gyógyítással és az egészség megőrzésével foglalkozó cégeket találtam, de egyelőre itthon kapható kínai szappannal és mosószerrel és habfürdővel és samponnal és borotvahabbal és borotvával, ésatöbbivel, ésatöbbivel még nem találkoztam.

Viszont legalább az olvasásra nem lesz gondom: a keménypapírból, egy-kétéves gyerekeknek készített lapozgatókat ugyanis Kínában nyomják. Betáraztam az Altatót és a Három királyokat, de most éppen Kiss Ottó Barni világot látját olvasgatom. És mit látok: Barni, a kis mosómedve egyszer éppen Kínába utazik.

Ugye-ugye.

Ötlete van? Tud kínai termékről, amiről a kínai kommunisták sem? Örül a keleti nyitásnak, vagy bántja a Free Tibet-eszme elárulása? Ne habozzon, írja meg!