Ki adja a bankot?

2009.03.13. 11:33 Módosítva: 2009-03-13 11:39:34
66 hozzászólás

Szinte másról sem hallunk, mint Magyarország külső adósságállományának tragikus mértékéről, az ebből fakadó deviza- és hitelválságról. Valóban, Magyarország a fizetésképtelenség szélére került, köszönhetően az elmúlt (néhány, de különösen az utóbbi) évtized felelőtlen gazdaságpolitikájának és a parlamenti pártok (nemcsak az aktuális kormánykoalició) által megszavazott „jóléti” törvényeknek (jelzáloghitel-kamattámogatási rendszer, minimálbér adómentessége, tizenharmadik havi nyugdíj, hogy csak a többszázmilliárdos éves kiadási tételeket említsük). Miközben ma már az is államcsődről beszél, aki ezen kifejezés egyik tagjának pontos jelentésével sincs tisztában, nemhogy az ország makrogazdasági és pénzügyi rendszerének helyzetét illető öszefüggéseivel és tényeivel, pillanatnyilag a legnagyobb bajban nem az állam van hiteleinek refinanszírozását tekintve, hanem a privát szektor (pénzügyi és nem pénzügyi vállalatok, lakosság), amely a világ pénzügyi piacainak likviditás szűkülése miatt az elmúlt két-három évben drámain növelte rövidtávú eladósodását.

Néhány szám. Az egy éven belül lejáró 26 milliárd eurós adósságból az államé 4,7 milliárd euró, a magánszektoré 21,3 (pénzügyi 15,7, nem pénzügyi vállalatok 5,7) milliárd euró volt az IMF megállapodás időpontjában, vagyis a multilaterális mentőöv elsősorban a magánszektor rövidlejáratú adósságának refinanszírozását hivatott biztosítani.

graf

Magyarország teljes, mintegy 114 (az azóta lehívott IMF hitel után 121) milliárd eurónyi külső adósságából „csak egyharmad, vagyis 35 (IMF-fel 42) milliárd euró az államé, a másik kétharmad, 79 milliárd a magánszektor és ezen belül kiemelten a bankrendszer (40 milliiárd euró) külső adóssága. A hitelintézetek külföldi forrásai 17 százalékról 27 százalékra emelkedtek három év alatt 2008 közepére és a rövidlejáratúak ezen belül alig több mint egy év alatt 38-ról 45 százalékra nőttek. Folyamatosan nőtt a hitel/betét arány, a lejárati- és devizafedezettség hiánya, és, hogy semmi ne hiányozzon egy jó kis hitelválsághoz, a hitel/ingatlanérték mutató. De erről inkább máskor.

Ezen problémák súlyára világít rá az is, hogy már több nyilvános fórumon kérték számon a jegybankon, hogy miért nem refinanszírozza nagyobb mértékben és a sporadikusan létező lejárati összhang jobb megteremtésével a külföldi tulajdonban lévő magyarországi leánybankokat, akiket szüleik állítólag meglehetősen mostohán kezelnek ebből a szempontból. Biztos, a már megtett lépéseken túl sok egyéb lehetősége van a Magyar Nemzeti Banknak, hogy a bankrendszer refinanszírozását és kockázatkezelését (ha már maguk a bankok erről nem tudnak gondoskodni) segítse, de felvetődik a kérdés, hogy amikor évi több tizmilliárd forint nyereségről kell rendelkezni, akkor a külföldi tulajdonosok bankjáról van szó, amikor a kockázatokat kezelni, vállalni, refinanszírozni, akkor viszont a magyar bankrendszerről, amit oldjon meg a magyar jegybank és az állam. Ennek a bonyolult kérdésnek az üzleti etikai oldalával nem kivánok foglalkozni, inkább az üzleti racionalitás kérdéseit feszegetném.

Mindenekelőtt ezek a bankok a nemzetközi (anya)bankok tőkemegtérülési rátáinak nagyjából dupláját (2004 és 2007 között átlagosan 25-30 százalékot) produkálva aranybányaként működtek, még akkor is, ha az elmúlt egy évben bejelentett leírásokkal nem igazítjuk ki a világ nagybankjainak jövedelmezőségét (illetve annak teljes hiányát nem állapítjuk meg). Ameddig a hitelfelvevők fizetik a (mára megemelt) kamatokat és törlesztőrészleteket ez a jövedelmezőség nem romlik lényegesen operatív szinten, így elég buta dolog a refinanszírozást nem biztosítva veszélyeztetni ezen pénzgyárak működését, de az anyabankok menedzsmentjének lelke rajta. Adódik a kérdés, hogy amennyiben – bármilyen kevéssé is logikus az anyabankok amerikai vagy európai központi banki és nullához közelítő költségű korlátlan renfinanszírozási forrásai ellenére – valóban nem biztosítják a leányaik refinanszírozását és kockázatainak kezelését (alapvetően swapok és más származékos ügyletek révén), akkor valóban a magyar kormánynak illetve jegybanknak kell-e lépnie az ügyben.

Tegyük fel, hogy igen. Akkor tiszteletteljes javaslatom az lenne, hogy bármennyire is a „csőd szélén állunk”, kérjünk tizenkilencre lapot, vagyis az IMF-fel, az EU-val és a Világbankkal egyeztetve hívjunk le még pár milliárd eurót és néhány magára hagyott, elárvult külföldi tulajdonban lévő pénzintézet tulajdonosainak javasoljuk, hogy vagy ők rendezik a leánybankjuk pénzügyi helyzetét, vagy a magyar állam a multilaterális szervezetek segítségével oly módon, hogy többségi tulajdont szerez ezen magyar bankokban piaci áron (ez az OTP és a régió többi bankjának árából kiindulva a könyvszerinti érték nagyjából 30-40 százaléka) és innentől biztosítja azokat a finanszírozási és kockázatkezelési facilitásokat, amelyek szükségesek a biztonságos működéshez. Én hiszek a piacban (nem annyira az értékmérő képességében, hanem a jelenlegi pesszimizmusában) és ezért jó okunk van feltételezni, hogy a jövőbeli leírási veszteségeket a fenti árazás tartalmazza. A következő évtizedben a régió bankjai az eddiginél alacsonyabb, de a világ bankjainak tőkemegtérülésénél magasabb szintet produkálva fognak működni, mondjuk konzervatívan számolva 15-20 százalékos sajáttőkearányos nyereséggel, ami azt jelenti a fenti vételárral kalkulálva, hogy (kevesebb mint) két év alatt térülne meg a befektetés, miközben várható, hogy a piaci árazás is javulna, vagyis a magyar bankprivatizáció második hullámában végre pénzt is keresnének a magyar adófizetők, ugyanis a bekerülési ár többszörösén lehetne túladni ezen vészjósló időkben eszközölt befektetéseken. Ezt továbbá a refinanszírozáson megkereshető jegybanki kamatspread is növelné, ami ma is kitünő terepe a bankcsoporton belüli jövedelem transzfernek. Meglepődnék, ha erre az ajánlatra lenne jelentkező eladó, de a gondolatmenet talán rávilágít annak a feltételezésnek az abszurditására, miszerint a külső adósságunk ezen (és hasonló logika mentén az FDI-hoz tartozó másik) része ne kerülne nagyrészt renfinanszírozásra a megfelelő ritmusban. Ettől persze még problémánk van bőven (azért a teljes államadósságot majdnem sikerült a GDP háromnegyedéig feltornászni olyan kiadásokkal, amelyek az ország lemaradását konzerválták a fejlődés és modernizáció finanszírozása helyett) miközben úgy tünik megoldás csak nem akad, pedig ahogy a vicc is mondja, igény lenne rá.