A római hadvezérek és uralkodók csaknem mindegyike igyekezett a népet maga mellé állítani. Ennek rövidlátó verziója volt az, amikor egy hadvezér egy győztes háború, új területek elfoglalása után bevonult Rómába. Egyfajta propagandaakcióként végigvezette Róma utcáin az ellenséges hadsereg foglyait, az elfoglalt területek népének tagjait, vezetőit, vezérét. Mindeközben megszerzett vagyonának egy részét – piciny részét – az utcán ünneplő tömegek közé szórta, szóratta. Vagy éppen akár hetekig is eltartó gladiátor küzdelmeket finanszírozott.

Évek óta gyakorlatilag lehetetlen olyan elemzést, véleményt olvasni nálunk, ami ne a hitelezés beindítását sürgetné. Ez visszatérő elem volt a kormányoldalon és annak kritikusainál egyaránt, a két csoport között csak a hitelezés elmaradása mögött felfedezni vélt okokban volt különbség ("magas kamat" vs. "kiszámíthatatlan gazdaságpolitika").

Bár nyilván a policy-döntések szerepe sem elhanyagolható, szerintem valójában a hitelezés visszaesése mostanáig jelentős részben Magyarország külső eladósodásában bekövetkező szükséges korrekció természetes következménye volt. És bár nem vitatható, hogy a hitelezés élénkülése rövid távon mindig jótékonyan hat a növekedésre, ez a pozitív hatás hosszabb távon egyáltalán nem automatikus: csak akkor következik be, ha az új hitelek jó, megtérülő projektekre fordítódnak. Ezért a hitelélénkítésnél nem árt az óvatosság: a „rossz hitelezésnél” valójában még a nem-hitelezés is jobb.

Egy nyugati diplomata meséli elkerekedett szemekkel: "te, ha ebben az országban öt percet késel egy megbeszélés tervezett kezdetéhez képest, akkor egész pontosan az első öt percből ki is maradsz". Melyik országról lehet szó? Szinte az összes, fejlett nyugati országbeli válaszadó a távol-keleti országokat jelölte meg. Afrikait egy sem. Pedig ezt Elefántcsontpart kapcsán hallhattuk. Ahol a közszolgák duplasávos autópályán özönlenek a városba, a róluk elnevezett „közigazgatási dugó” kora reggeli időszakában, hogy aztán modern, csupa üveg felhőkarcolókban landoljanak pontban fél nyolckor, eleget téve az ország legfelső közszolgája, a miniszterelnök rendeletének.

Nálunk a politikai elit az elmúlt 20 évben túlhangsúlyozta az adórendszer szerepét - a gazdasági növekedésre gyakorolt hatását mindenképpen, ennek a részleteiről bővebben ebben a korábbi posztban írtam. Politikusaink leginkább azzal érvelnek, hogy az adócsökkentés Magyarországon a gazdasági növekedés gyorsulásához vezet. Erre két magyarázatot is szoktak adni.

Az elmúlt közel hat év  összes erőfeszítése ellenére a fejlett gazdaságokban igen lanyha a növekedés, az euró övezet recesszióban van, rendkívül magas, sok esetben emelkedő a munkanélküliségi ráta, a válság előtt és/vagy a válság eredményeképpen felhalmozódott adóssághegyek leépítése pedig továbbra is várat magára. A fiskális politika mozgástere szinte mindenhol teljesen beszűkült, így a világ a jegybankoktól várja, hogy megoldja a problémákat, hiszen - szól az érvelés - egyedül a jegybankoknak vannak meg az eszközeik a válság megnyugtató rendezésére.

Észak-Korea, ha hinni lehet a sajtóértesüléseknek, gyakorlatilag hadat üzent az Egyesült Államoknak a minap. Ha ez múlt hétfőn történik, gyenge áprilisi tréfának tűnne a hír. Mint amikor a második világháborúban Bárdossy László, Horthy miniszterelnöke átadta a magyar hadüzenetet az amerikai nagykövetnek, aki nem értette, hogy egy királyságnak miért van kormányzója, hogy ha az országnak nincs tengere, akkor az miért ellentengernagy, és hogy miért az Egyesült Államoknak üzennek hadat, ha területi követelésük a körülötte lévő kelet-európai országokkal szemben van.

A kivándorlásnak nem csak gazdasági vetületei vannak, hanem mindenféle egyéb, szociális és érzelmi következményei is. Mégis, az alábbiakban ezen szempontok értékelésétől eltekintek és maradok az objektívebben megragadható gazdasági szempontoknál.

Amióta tavaly tavasszal a közvélemény - szinte véletlenül - felfigyelt egy, egyébként már régóta rendszeresen készülő Tárki-közvéleménykutatás eredményeire, azóta alig lehetett nálunk józan hangvételű elemzést olvasni a kivándorlásról (tisztelet a néhány kivételnek). Ez nem is annyira meglepő, hiszen az elvándorlás vagy az arra való hajlandóság egyfajta hangulati indikátor is, márpedig a hangulat már egy ideje nem valami jó Magyarországon, ráadásul a hangulati kérdések gyorsan bele is csúsznak a politizálás mocsarába. Szerintem azonban a kivándorlás fontosabb probléma annál, hogy ilyen alacsony színvonalon tárgyaljuk. Ezért – bár alapvetően pénzügyekkel foglalkozom – a következőkben megpróbáltam összeszedni egy körültekintőbb helyzetelemzést. (A cikket két részben közöljük, az első azt veszi számba, hányan, kik és feltehetőleg miért mentek el, míg a holnap megjelenő folytatás a kivándorlás nemzetgazdasági hatásait próbálja bemutatni.)

Miként azt a nemzetközi elemzők és hazai szakértők is sokat hangsúlyozták az elmúlt hetekben, a stabil növekedés szempontjából hatalmas a jelentőséggel bír, hogy a kormány képes lesz-e a választások közeledtével is tartani magát a tervezett államháztartási hiányhoz. Sokan találgatták, többek között a Bank of America Merrill Lynch elemzői is, hogy képes lesz a kormányzat folytatni az elmúlt két évre jellemző viszonylagos költségvetési fegyelmet vagy a választás közeledtével nem tud majd ellenállni a rövidtávú szavazatmaximálás logikájának és a növekedés szempontjából káros kiadásokra fecsérli a nagy áldozatok árán szerzett fiskális mozgásteret. A nemrég bejelentett rezsicsökkentés ez utóbbi forgatókönyv megvalósulását valószínűsíti. Hogy pontosabb képet kapjunk az esélyekről érdemes segítségül hívni a közgazdaság tudományi irodalom politikai költségvetési ciklusokkal foglalkozó eredményeit.

2011 után tegnap ismét sikerült dollárkötvényt eladnunk a világnak. Most ne azt firtassuk, hogy miért e két év szünet, azt majd megtesszük kicsit lejjebb. Kezdjük inkább azzal, hogy minek örülhetünk. A vártnál nagyobb érdeklődés – 12 milliárd dollárnyi ajánlat – és a vártnál alacsonyabb hozamok egyértelműen ünneplendőek. Sikerült szintén a várakozásoknál több, 3,25 milliárd dollárnyi öt- és tízéves dollárkötvényt kibocsátani, a megfelelő amerikai kötvényhez képest 335 és 345 bázispont felárral, azaz 4,125 és 5,375 százalékos hozammal. Ezzel a mennyiséggel az idénre tervezett devizaalapú kötvénykibocsátási kvótánk több mint felét letudtuk. Sőt, mindez megengedi azt a feltételezést is, hogy a kormány ezzel már finanszírozási szempontból ki fogja húzni a választásokig. Nem lesz tehát szükség a rettegett IMF pénzére, hacsak nem omlik össze közben a világ.

Az idén elkezdődik az „ingyenpénz”, a bankópréssel finanszírozott kormányzati költekezés korszaka. De ez még elméletben is egyedül a Jupiterek számára járható út. A kicsi, kevésbé fejlett országok csak öngyilkosságra használhatnák ezt a fegyvert, Magyarországot valószínűleg mégis meg fogja kísérteni az ingyen pénz gondolata. De bármennyire szeretnénk, nem vagyunk Jupiterek. Ellen kell állni a kísértésnek.

Mostanában híre ment, hogy az USA kincstárának ki kellene bocsátania egy platinaérmét, amit a Fed ezer milliárd dollár értékben megvenne, és ebből finanszíroznák az idén a költségvetés hiányát. Mi van? – kérdezhetik sokan.

Ahogyan néhányan szégyenlősen megjegyezték, a tandíj önmagában nem ördögtől való. Az átlag magyar diplomás kétszer annyit keres és harmadakkora eséllyel lesz munkanélküli, mint akinek nincs diplomája. Az az ötlet, hogy cserébe a diplomája költségének egy részét neki kéne állnia, elég igazságosan hangzik. A probléma az, hogy a jelentős részben tandíjból fedezett felsőoktatatás koncepciója a mai Magyarországon nem valósítható meg.

Pár hónappal ezelőtt elolvastam Michael Schuman The Miracle című könyvét. A könyv arra tesz kísérletet, hogy bemutassa az ázsiai csoda gazdasági hátterét, okait és a gazdaságpolitikai döntéshozók gondolkodásmódját. Ami meglepett, hogy számos Dél-Kelet Ázsiai országban még az igen keménynek tartott diktatúrákban is komoly gazdaságstratégiai elképzelésekkel rendelkeztek a vezetők. Többségük nem közgazdász volt, ennek ellenére azonban mindannyian tudták, hogy hatalmuk megtartásához szükséges a jólét számottevő növelése. Mivel a közgazdaságtanhoz nem értettek, külföldről, „Nyugat”-ról kértek szakértői segítséget. Évtizedeket átölelő gazdaságstratégiai elképzeléseket valósítottak meg. Bár az állam rengeteget ruházott be, az ázsiai csoda valójában a magángazdaság, a szabadon működni hagyott piac csodája.

Mi a különbség egy dinamikus, fejlődésre képes és egy az elitje által kizsigerelt vesztes ország között? Mi magyarázza, hogy a régióban vannak éllovasok és egyre inkább leszakadó, elszegényedő vesztesek, mint Magyarország is? Jaksity György írása.

A világ városiasodása a huszadik század közepe óta folyamatosan nő, de nem minden város nyertese a folyamatnak. A hetvenes években New York és Detroit, a két korábbi amerikai fellegvár hasonló gödörbe került. A termelési központok csillaga leáldozott, a szállítási költségek huszadik századbeli megtizedelődésének hatására a termelés a világ olcsóbb munkaerejű helyeire települt, pácban hagyva így az amerikai városokat. A New York-i kikötő elveszítette jelentőségét, az autóra épülő világban a metró és a busz elavultnak tűnt, és a város pénzügyi helyzete katasztrofális volt annak ellenére, hogy az USA legmagasabb adóit szedte. New York és Detroit is csőd közeli helyzetbe jutott, és a munkájukat elvesztő dolgozók társadalmi problémájával is szembe kellett nézniük. Negyven évvel később New York virágzik, Detroit pang. New Yorkba özönlenek a turisták, és a letelepedni vágyók csillagászati összegeket fizetnek a lakásokért. A soha nem alvó városban csak Manhattan dolgozói több jövedelmet tesznek zsebre más államok teljes lakosságánál, ráadásul, még a válságot is sokkal jobban vészelték át, mint Amerika többi része. Ezzel szemben Detroitban nyomasztóan üresen állnak az egykor csúcsminőségű irodák, a munkanélküliség jóval magasabb az országos átlagnál, és az alacsony lakásárak ellenére a lakók inkább elköltözni vágynak: hatvan év alatt a lakosság közel kétharmada hagyta el a várost.

Időről-időre fellángol a vita, hogy miért teljesít a magyar gazdaság az egyik leggyengébben a régióban. Ennek során azonban a figyelem elég egyenlőtlenül oszlik meg a különböző tényezők között: míg a kormányzat szerepéről – amely rövidtávon és könnyebben megváltoztatható – szinte minden nap lehet olvasni, addig a – hosszabb távon, politikai ciklusokon átívelő adottságnak tekinthető és nehezebben is megváltoztatható – gazdasági fundamentumokról kevesebb szó esik, az is inkább szűkebb szakmai körökben. Így meglepő módon Európa egyik legeladósodottabb országában az általános diskurzusnak alig része az adósság növekedésre gyakorolt hatása, holott ez a nemzetközi szakirodalomban manapság igen felkapott téma. Pedig nagyon valószínű, hogy az ország magas külső finanszírozási igénye és adóssága még hosszú éveken keresztül lefojtó hatást gyakorol majd a növekedésre, így valószínűleg nem a következő néhány évben fogunk visszazárkózni olyan, kedvezőbb finanszírozási helyzetű régiós versenytársainkhoz, mint Csehország vagy Szlovákia.

Felére eső olajexport, elszálló infláció, egekbe szökő munkanélküliség, recesszió és a cserekereskedelem visszatérése. Így néz ki az az ország, aki egy éve még a világ negyedik legnagyobb olajexportőre volt, és a közel-keleti politika egyik legfontosabb szereplőjének számít. Irán ma a túlélésért küzd, miután az Egyesült Államok bombák helyett a dollár erejével kényszeríti térdre az országot.

Ha ma nem esne az eső, akkor is tudnánk, hogy vége van a nyárnak: a héten megszállták Budapestet a brit, amerikai és svájci bankok és befektetési alapok képviselői. Új lendületet kapott a feltörekvő piaci alapokba történő beáramlás, ami tükröződik a sorozatban érkező, sokszorosan túljegyzett céges és állami kötvénykibocsátásokban. Ebben a kedvező hangulatban a külföldi befektetők szeretnék tisztábban látni a magyar piacra jellemző kockázatokat, amelyeket a magas hozamszintért cserébe vállalni kell. A globális környezet most olyan, hogy igen jelentős összegekkel tudnának beszállni magyar eszközökbe, amennyiben kiderülne, hogy a kockázatok vállalhatók, netán túl vannak becsülve.

Rögtön az elején tisztáznunk kell, hogy a címben hivatkozott 56 éves kínai úrnak semmi köze valóságos, Kína által 1964 óta birtokolt nukleáris fegyverekhez, hősünk egészen más foglalkozást űz. Az atombomba emlegetése csak amolyan képes beszéd. Elvégre akár egy gazdaságpolitikai intézkedést is be lehet mutatni úgy, hogy az olyan taktikai atomfegyver a XXI. században, ami lehetővé teszi, hogy a foglalkoztatás terén felvegyük a versenyt az ázsiai országokkal.

A világ tőke- és pénzpiacai egy igazi junkie módjára várták az újabb adagot. A Fed nevű tudatmódosító kereskedő várható volt, hogy régóta kívánt árujával újra megjelenik a világgazdaság (szellemi) szegény negyedeiben és pár hétre a gazdasági fellendülés és árfolyamemelkedés illuziójába tudja ringatni a az egyre jobban lecsúszó, a monetáris és fiskális drogoktól függő piaci szereplőket.

Lehetséges-e máshogy is spekulálni kedvenc futballcsapatunk sikerére, ha már meguntuk a tippmixet? Felmegy-e egy csapat árfolyama, ha megnyeri a bajnokságot? Értéktelenebbé válhat a befektetésünk egy rossz becsúszás miatt? Foci elemzői szemmel.

Szinte már a sarki fűszeres is arról beszél, hogy Görögország jogi értelemben is csődöt jelent, kilép az euróövezetből, sőt akár az egész európai valutaunió felbomlik. A felmerülő lehetőséget egyre inkább tényként kezdi kezelni a befektetői társadalom, pánikot hozva a tőzsdékre és a pénzpiacokra is. Pedig egyet hátrébb lépve, higgadtan, racionálisan végiggondolva a lehetőségeket, teljesen más kép rajzolódik ki. Valóban elhagyja Görögország az euróövezetet, valóban szétesik a valutaunió? Véleményem szerint mindkét kérdésre nem a válasz, hiszen a hatalmas károkat, melyeket ez a lépés okozna, senki nem meri bevállalni, sem az uniós vezetők, sem a görög politikai erők közül.

A paroi reptéren a repülőből kiszálló gyanútlan turistát hatalmas óriásplakát fogadja, rajta az ifjú királyi pár és a tavalyi esküvőjüket ünneplő mondatok. Talán a jóképű uralkodónak köszönheti az ország, hogy viszonylagos elzártsága ellenére többet tud róla a világ és nem utolsó sorban, a harmadik legfontosabb gazdasági ágazatot fellendítve, borsos áron is évente több tízezer turista jön az országba. Mindez azért, mert a királyságban a gazdasági mutatók helyett apja nyomdokain haladva, a jólét mérésére a boldogságot helyezte előtérbe.

Az átláthatatlan kormányzás újabb mélypontját sikerült tegnap elérni: immár nem ismertek a kormányzati döntéshozatal jogi keretei sem. A következő lépés már csak az lehet, amikor azt sem fogjuk tudni, hogy kik töltenek be meghatározott állami pozíciókat. Bár tulajdonképpen ettől már ma sem vagyunk messze...