Kilábalás az elveszett évtizedből

2008. szeptember 15-e az igazság pillanata volt. A Lehman Brothers összeomlásával megindult a lavina, ami kishíján betemetette Magyarországot. Az összeomlást elkerültük ugyan, de a szembenézést nem fogjuk. Még ha gyorsan ki is lábalnánk a válságból, egy egész elveszett évtizedet fogunk magunk mögött tudni.

Az elveszett évtized

Ma már a múlt ködébe vész, de érdemes felidézni, hogy mi már a válság előtt bajban voltunk. 2002-ben megkezdődött a jóléti rendszerváltásnak nevezett állami pénzszórás, ami későbbi adóemelések sorozatát alapozta meg. Részben ennek áldásai nyomán, és annak ellenére, hogy 2004 óta az egész régió őrült vágtában növekedett, a magyar gazdaság teljesítménye meredeken hanyatlott. 2007-ben, a válság előtti utolsó évben Magyarország 1 százalékos növekedésével szemben Szlovákia 10,5 százalékos, Lengyelország 6,5 százalékos és Románia 6 százalékos expanziója állt.

Majd jött a krízis és majdnem vitt is minket magával. 2008 októberében és 2009 márciusában Magyarország vészesen közel került az államcsődhöz, illetve a bankrendszer megrogyásához. Hogy Tardos Gergő, az OTP elemzési központja vezetőjének metaforáját idézzük: az IMF lélegeztető gépére kerültünk. Mindeközben a lengyel gazdaság továbbra is nő, a csehek IMF hitel nélkül is stabilak, a szlovák vállalatok pedig 2 százalékos kamatú euróhitellel vészelhetik át a nehezebb napokat.

Magyarország jobban megsínyli a következményeket is: a mi 6-7 százalékos csökkenésünk ugyanis minőségileg mást jelent, mint a környező országok hasonló vagy kicsit jobb adatai. Mi az elmúlt három év növekedését bukjuk el egyetlen esztendő alatt, míg a többiek a legrosszabb esetben is csak egy évnyit. Ráadásul a kilábalásunk is lassú lesz. Az elemzők nagy része még enyhe recessziót vár jövőre, s legjobb esetben is csak 2011-ben kezdünk óvatosan növekedni.

Ez pedig összeségében egy elveszett évtizedet jelent. Egy évtizedet, amikor a régióban minden más ország állampolgára sokszor gyorsabban gazdagodott, mint mi. Egy évtizedet, amikor szinte megállt a felzárkózásunk Nyugat-Európához.

Egy évtizedet, amit egyszer és mindenkorra magunk mögött kell hagyni intellektuálisan is.

Bukott hiedelmek

E mélyrepülést nem csak politikai rövidlátás és felelőtlenség szülte, hanem egy közgazdasági hiedelemrendszer is, amelyet a befolyással bíró szakmabeliek döntő többsége hosszú éveken át osztott, és egy részük mindmáig oszt. E hiedelmek olyan keretek közé zárták a közgazdasági közgondolkodást, amelyeken belül bizonyos kihívásokra nem is lehetett megfelelően válaszolni. Ezek közül különösen ártalmasnak bizonyultak az alábbiak.

Hiedelem 1.: bármi is történjen, a felzárkózásunk biztosított.

Sajnos nem igaz. Nem igaz, hogy az európai uniós tagságunk és a vállalataink nyugat-európai gazdasági térbe való integrálódása garantálja a gazdasági felzárkózást, a konvergenciát. Az elmúlt húsz évben sokáig úgy tűnhetett, hogy ez a folyamat a mindenkori magyar kormány ügyességétől vagy szerencsétlenkedésétől függetlenül, megállíthatatlanul gördül előre. A tézist aztán a végletekig tesztelte az elmúlt évek kormányzati politikája. Majd láss csodát, „hirtelen” elkezdtünk divergálni (azaz távolodni Nyugat-Európától), és ennek egyelőre nem látszik a vége.

A nyugati gazdaságokhoz való felzárkózásunk alapját az elmúlt húsz évben a külföldi tőke folyamatos beáramlása jelentette. A kommunizmus „áldásos” tevékenységének köszönhetően ugyanis világviszonylatban is rendkívül tőkeszegény a régiónk. Tőke nélkül pedig az olcsó, de képzett munkaerő nem más, mint egy túlképzett szegényember. Ahogyan Münchausen báró nem húzta ki magát a hajánál fogva a mocsárból, ugyanúgy a kicsi és tőkeszegény országok sem képesek erre. Külföldi tőke hiányában nincs tartós és gyors növekedés, azaz nem biztosított a felzárkózásunk. Ilyen kiélezett és zavaros időszakban pedig a magyar kormány múltbéli és mostani tevékenysége nagyon is befolyásolja, hogy mennyi tőke érkezik az országba külföldről – azaz, hogy fenntartható marad-e a konvergencia.

Hiedelem 2.: az állami kiadások csökkentése önmagában vett érték.

Az állami kiadások csökkentésének szükségessége a magyar közgazdasági közbeszéd egyik állandó toposza (még ha sokan gyanúsan csendben is voltak az ügyben 2002 és 2006 között). Bárhogyan is történt, ez mindig üdvözlendő volt. Ez a tézis azonban csak akkor állná meg a helyét, ha minden állami kiadás haszontalan volna. Ha azonban van közöttük hasznos is, akkor annak vágása már nem feltétlenül kellene, hogy jó hír legyen.

Az elmúlt években rengetegszer alkalmazott fűnyíróelvű kiadáscsökkentés nagyon sokat rontott mind az oktatás, mind az egészségügy, mind pedig az államigazgatás minőségén. Ezek a károk pedig komolyan rombolják nemcsak a honi életminőséget, de bizony a versenyképességet is. Az állami szolgáltatások színvonala ugyanis a gazdasági környezet egyik legfontosabb tényezője.

Miközben Magyarországon valóban aránytalanul és indokolatlanul magasak az állami kiadások, legalább ennyit veszítünk az ebből finanszírozott szolgáltatások folyamatosan romló minőségével. A kiadásokat valóban csökkenteni kellene, de csak átgondolt, hosszú éveken át elnyúló átalakítási programok, értsd nem deklarációkban kimerűlő reformok segítségével. Summa summarum, nincs gyors megoldás.

Hiedelem 3.: az államadósságunk magas, de kezelhető. Ez a hiedelem mindennél többet tett azért, hogy ilyen mélyre jussunk. A magas államadósság egyrészt a GDP 4 százalékának megfelelő kamatterhet ró az államra, másrészt lejárati szerkezetéből adódóan folyamatos adósságmegújítási igényt támaszt. A korábban hangoztatott megközelítés szerint ez azért nem válhatott kezelhetetlen problémává, mert a külföldi tőke rendelkezésre állása csak ár (kamatszint) kérdése. Ez a mítosz pedig szabad kezet adott a legfelelőtlenebb gazdaságpolitikai ösztönöknek és embereknek. (A szerzők tisztán emlékeznek arra, amikor 2008 elején Járai Zsigmond konferenciát szervezett, hogy felhívja a figyelmet az állam- és a lakosság eladósodottsága okozta problémákra. Az eseményről az ún. szakma gyakorlatilag tudomást sem vett. A probléma ugyanis hivatalosan nem létetezett.)

Tavaly októberben aztán ébresztőt fújt a világ – senkinek sem kellett a kelet-európai állampapír, de ez minket összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetbe hozott, mint a többieket. Az államadósságunk gyakorlatilag kezelhetetlenné vált, és csak az IMF gyors mentőöve miatt nem következett be egy argentin típusú válság.

Az államadósság természetesen a gazdaságpolitika legfontosabb kérdése lett mára. A jelenlegi helyzetben ugyanis a magyar állam adósságpályája csak extrém feltételezések (tartósan magas elsődleges költségvetési egyenleg vagy magas növekedés) mellett fenntartható. Világos kitörési stratégia nélkül egyszerűen nem fogunk elég külföldi vevőt találni a magyar állampapírokra az IMF keret lejárta után.

Hiedelem 4.: a külföldi tőke ugyanolyan, mint a hazai. Erre még érvek sem voltak, ebben egyszerűen hinni kellett. Erre jön a válság és az Egyesült Államokban, a szabad piac fellegvárában a kormány nagy válságkezelő csomagjába „Buy American”, azaz amerikai cégektől való beszerzési kötelezettséget előíró paragrafusokat illesztenek. Nekünk pedig a külföldi tulajdonú bankok anyavállalatainak kell könyörögnünk, hogy azért itt is hagyjanak valami pénzt, hogy jussanak egy kis hitelhez a magyar vállalatok is. A külföldi tőke nyilvánvalóan nem ugyanolyan, mint a hazai.

Ugyanakkor nem lehet eleget hangsúlyozni: a magyar gazdaság egyszerűen nem nélkülözheti sem a külföldi tőkét, sem pedig az ezen keresztül érkező technológiát. A magyar államnak azonban sokkal tudatosabbnak kell lenni abban a tekintetben, hogy hova engedi be, merre tereli ezeket.

Hiedelem 5.: az európai pénzügyi rendszerbe szervesen integrálódott magyar pénzügyi piac szereplői mindig tudják, mit csinálnak. Legegyszerűbb lenne csak annyit írni: no comment.

A pénzügyi rendszerben hatalmas a beépített „morális kockázat”. A nagy összegek komoly kísértésbe hozzák a pénzek kezelőit, hogy vélt többlettudásukra hagyatkozva, a gyors profit reményében felelőtlen szintű kockázatot vállaljanak, vagy éppen információs előnyeiket kihasználva ügyfeleik kárára gazdagodjanak.

Ezeket a kockázatokat valójában szabályozással kellett volna és kell majd kezelni. A nehézséget az jelenti, hogy a szabályozónak értenie kell, hogy mi is történik a hozzá tartozó pénzügyi rendszerben. Ehhez pedig egyrészt rengeteg információ, másrészt nagyon jól képzett szabályozó kell. Ellenkező esetben nemcsak az irreális kockázatok, de a pénzügyi szektor növekedéstámogató funkciója is ki lesz gyomlálva.

A hiedelmek ára

Ha valaki elhitte, sőt, dogmaként kezelte a fenti hiedelmeket, akkor valóban nagyon könnyű volt felelőtlen, sodródó gazdaságpolitikát folytatni. Ha az ország így is, úgy is konvergál, akkor megéri jóléti rendszerváltással kísérletezni, vagy éppen a választási győzelem reményében évekig szórni a pénzt. Ha végső soron teljesen mindegy, hogy a GDP 50 vagy 70 százaléka az államadósság, akkor egyenesen önsorsrontás felelősnek lenni. Ha a külföldi befektető pontosan olyan kedves nekünk, mint a hazai, akkor nem gond, hogy az adórendszerünk miatt az utóbbiak termelékenysége alig-alig javul, hisz az előbbiek kompenzálják a veszteséget összgazdasági szinten. A lakossági devizahitel-felvétel korlátozására pedig nyilvánvalóan nincs szükség, hisz az ezzel kapcsolatos kockázatokat a bankok maguktól fedezik.

Egy szó mint száz, a fenti gondolkodási kereten belül teljesen logikus volt, hogy nem kell átfogó gazdaságstratégiát alkotni, nem kell egy évnél előrébb gondolkodni, és bőven elég a lobbik közt egyensúlyozni, valamint a heti horizontú belpolitikai csatákat megvívni. Kész csoda, hogy ezzel a szemlélettel ilyen sokáig kihúztuk. Valóban, egy globális buborékgazdaság kellett hozzá.

Útkeresés

A válság következményeképpen a következő jónéhány évben minden bizonnyal nem lesz elég tőke és nem lesz elég munkahely a világban. Ez pedig rossz hír a kis feltörekvő országoknak, akik külföldi tőkére és a külföldi keresletet kiszolgáló munkahelyekre alapozták gazdasági növekedésüket. Ők elengedhetetlenül a korábbinál is nagyobb versenyben lesznek egymással, és sokan közülük bizony elegendő tőke és munkahely híján le fognak szakadni. A kérdés az, hogy mit tehet Magyarország, hogy ne az utóbbiak közé tartozzon.

Először is szembe kell nézni a valósággal. Óriási kihívást jelent a visszaeső globális tőkeexportból nagyobb tételeket a nyakig eladósodott, alacsony versenyképességű Magyarországra vonzani. El kell fogadni, hogy a régi receptek, a régi hiedelmek már a régi világ próbáját sem állták ki, a mostani környezetben viszont az IMF védőernyőjének bezáródása után nagyon hamar katasztrófához vezetnének. Az új világgazdasági szabályok között alapvetően új stratégiára van szükség.

Az útkeresés időszaka jön. Az új kormánynak új gazdasági modellt kell kialakítania. E modellnek képesnek kell megfelelő mennyiségű, elsősorban külföldi tőkét mozgósítania (enélkül a foglalkoztatás egyébként szükséges bővülése is elképzelhetetlen), és fel kell szabadítania Magyarország nagyra nőtt termelékenységi tartalékait.

Előbbi érdekében elkerülhetetlen az adók, különösen a munkát terhelő adók, drasztikus csökkentése. Ahhoz azonban, hogy emellett finanszírozható maradjon a költségvetés, szükség lesz az IMF védőernyő meghosszabítására és a hozzá kapcsolódó feltételek átalakítására. Az új kormány egyik legfontosabb feladata éppen az lesz, hogy intézkedéseivel és víziójával meggyőzze az új magyar „sztoriról” az IMF-et.

Az utóbbi cél szempontjából is sokat segítene, ha Magyarország határozott lépéseket tenne termelénységi tartalékai mozgósítására. Részben éppen azért fontos a valóban jelentős adócsökkentés, mert ezzel csökkenthető lenne a hazai kis- és középvállalati szektorban az egyéni szinten érthető, de közösségi szinten óriási hatékonyságveszteséghez vezető szisztematikus készpénzalapúság és szürke illetve fekete munkavállalás. Számottevő potenciál van továbbá egy átfogó deregulációs hullámban (magyarul az üzleti élet állami agyonszabályozásának csökkentésében). A dereguláció ráadásul a bürokrácia kapcsolódó leépítése miatt jelentős képzett erőforrásokat szabadítana fel a versenyszféra számára, és csökkentené a korrupció mozgásterét is.

A nagy, akár az egész „új gazdasági modell” szempontjából emblematikus lépés azonban az államigazgatás, beleértve az önkormányzatok, valódi értékteremtő szolgáltatóvá történő átalakítása lenne. A tény, hogy a Magyar Nemzeti Bank vagy a Gazdasági Versenyhivatal állami intézményként is magas színvonalú, az egész gazdaság szempontjából előremutató tevékenységet folytat hosszú-hosszú évek óta, azt mutatja, hogy nem eleve lehetetlen feladatról van szó. A rendszerszerű átalakítás két-három éven belül kézzelfogható mértékben csökkenthetné a duplikációkból és felesleges munkából adódó bűnös pazarlást, és ami még fontosabb: biztosíthatná, hogy a kormányzati szándékok lényegesen gyakrabban valósuljanak meg, mint ma.

Nyilvánvalóan óriási feladatról beszélünk, amit elképzelni aránytalanul könnyebb, mint megvalósítani. Ugyanakkor mikor sikerüljön, ha nem most. A válság a legjobb kényszerítő erő a változásra.

Ha azonban ezt a lehetőséget elszalasztjuk, még egy évtized elveszhet.