Limasszoli fiúk

A Magyarországon elterjedt gyakorlat szerint a pénzügyi kormányzat csúcspozíciói és a Big Four tanácsadó cégek szakértői állásai között szabad az átjárás . Két volt pénzügyminiszter és az Apeh volt alelnöke jelenleg is valamelyik adótanácsadó partnere, a bársonyszék  mostani tulajdonosa, akárcsak az MNB elnöke pedig az egyik első embere volt korábban. Ezek a cégek elsősorban nagy nemzetközi vállalatok számára végeznek adótanácsadást, valamint segítik a beruházói adókedvezmények megszerzését. Tevékenységük másik részét a magyarországi nagyvállalatok offshore ügyeinek intézése képezi. A Figyelő szerint egyetlen ciprusi címen – a CY-3030, Limassol, Chrysanthou Mylona 3. alatt – 293 magyar vállalat tulajdonosának van a székhelye. Ez a cím ad otthont a Deloitte-csoport helyi képviseletének is.

A posztok között átjáróknak adótanácsadóként adót, a pénzügyi kormányzat tagjaként pedig adórendszert kellene optimalizálniuk. Adótanácsadóként a bonyolult és átláthatatlan adórendszerből élnek. Érdekük fűződik a magas adókulcsok fennmaradásához, mert adókedvezményt csak magas adókból lehet adni, offshore tranzakciókat csak magas adóterhelésű országokban működő vállalatok számára érdemes megszervezni. Alacsony, méltányos kulcsok mellett, átlátható és egyszerű adórendszer esetén az adótanácsadás iránti szükséglet is meredeken csökkenne. További probléma,  mivel speciális (prémium) ügyfélkörrel dolgoznak, nem találkoznak a magyar kis-és középvállalkozások súlyos gondjaival. Limasszolból nem lehet megismerni ennek a szektornak az adórendszer kihívásaira adott jellegzetes válaszait, ezért pénzügyi kormányzati illetékesként, ha akarnának, sem tudnának olyan adórendszert működtetni, amely megfelel a magyar kis-és középvállalkozói szektor adófizetési képességének.

Ennek a szektornak a jövedelem-termelő képessége ugyanis olyan alacsony, hogy a többsége, ha akarná, sem tudná megfizetni az összes adót; csalni kényszerül, mert csalás nélkül nem maradna profitja. A csalás eszköze a kétcsatornás bérezés: egy minimálbér-közeli bejelentett bér és egy másik, zsebbe adott keresetrész fizetése a munkavállalóknak. A zsebbe adott munkadíj fedezetét általában fiktív számlázással veszik ki a cégből, amelynek ugyan vannak költségei, de eltörpülnek azokhoz a terhekhez képest, amelyeket akkor kellene fizetni a vállalatnak, ha a csalás révén kivett jövedelmet bérként leadózná.  (Ezt a sokak által megtapasztalt jelenséget vettem górcső alá és vontam le a tanulságait a most megjelent „A magyar gazdasági csoda” c. könyvemben)

Az egyik ex-pénzügyminiszter azt találta mondani egy tévéműsorban, hogy a magyar vállalkozók nulla adót szeretnének fizetni. Ezt egyrészt visszatetsző olyantól hallani, aki egyébként adóoptimalizálásból él, másrészt pedig egyáltalán nem igaz. A magyar vállalkozó, ha úgy tetszik, a csalással optimalizálja az adóterhelését. Az adókból annyit fizet meg, amennyit méltányosnak tart. A vállalatban megtermelt jövedelmet terhelő összes adót (köztük a legfontosabbakat: az szja-t, a munkavállalót és a munkaadót terhelő járulékokat, a társasági- és osztalékadót és a vállalat által megtermelt hozzáadott érték adóját, az áfát) a vállalat köteles megfizetni az államnak – még akkor is, ha a személyi jövedelemadót az egyén „vallja be”. A megtermelt jövedelmen (a GDP-n) a vállalkozás megosztozik az állammal (adók és járulékok), a munkavállalóval (nettó kereset), a pénzügyi vállalkozásokkal (nettó kamat). A vállalkozásnál maradó részből kell tehát fedezni az amortizációt és a tulajdonos profitját. A versenyszektorban (nem pénzügyi vállalkozásokban) megtermelt GDP-ből átlagosan 44%-ban részesült az állam 2007-ben, ahogy ezt a KSH tavaly megjelentetett nemzeti számláiból ki lehetett hámozni. Az átlagos adóterhelés azonban csalóka, mert a magyar gazdaság két gyökeresen eltérő pólusból tevődik össze. Egyfelől van a magyar kkv-szektor, amelynek jövedelemtermelő képessége alacsony, az egy foglalkoztatottra eső GDP fele a hét millió forint körüli országos átlagnak. Másfelől vannak a külföldi tulajdonú vállalkozások, amelyekben az egy foglalkoztatottra eső GDP kétszeresen haladja meg az országos átlagot. Ha a multinacionális vállalat minden adót megfizet, akkor a jövedelméből (GDP-jéből) az adóterhelés 35%ot tesz ki. Ha a tipikus magyar tulajdonú vállalkozás is mindent megfizetett volna a tavaly júliusig érvényes adókulcsok szerint, akkor a terhelése 60 százalék körül alakult volna. Pontosan ezért kényszerül csalni, mert egyébként nem maradna profitja. Az adócsalással azonban leviszi terhelését a méltányosnak érzett 40% alá. Hogy az átlag mégis 44%, annak az a magyarázata, hogy a vállalkozó a fiktív számlázással eltitkolja a tényleges jövedelmét és a regisztrált GDP jóval kisebb nevezőjére vetítve a méltányos terhelés sokkal nagyobbnak látszik. Ráadásul a multik tényleges terhelése is alacsonyabb, mivel a nagy exportőrök a nálunk előállított hozzáadott érték után nem itt fizetnek áfát és a kivitt profit sem nálunk osztalékadó-köteles, a társasági adóban pedig kedvezményeket élveznek – csak így hajlandóak ide jönni. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy egy foglalkoztatottra vetítve jóval több adót fizetnek, mint a hazai kkv-szektor reprezentánsai. A multik azonban csak ötszázezer embert foglalkoztatnak, a kkv-szektor pedig 2,7 milliót, akik közül egymilliónyian még mindig minimálbéren vannak bejelentve.

A 2010-ben bevezetett adókulcsok alapján, ha egy tipikus hazai tulajdonban lévő vállalkozás mindent adót megfizetne (a béreket teljesen leadózná), akkor az adóterhelése 60-ról 50%-ra csökkenne. Ez azonban jottányit sem enyhít a kkv-szektor csalásra kényszerítettségén. A méltányosnak érzett 40% közelébe kellene levinni az adóterhelést, akkor már meggondolnák, hogy továbbra is érdemes-e csalni. A Bajnai-kormány adókönnyítése a leadózott , és így a 200.000 forintos átlag  feletti havi bruttó béreket fizető munkáltatók adóterhelését kétségkívül csökkenti, ilyen fizetések azonban nem tipikusak a kétcsatornás bérezésre kényszerülők körében, viszont annál inkább jellemzőek a multinacionális vállalatoknál és a kormányzati szektorban.

A Bajnai-kormány „adóreform”-ja a Bibó-féle hamis realista magatartás jellegzetes esete. Nem ismerve a kkv-szektor viselkedésének valóságos természetét, a jónak gondolt intézkedések valójában – akarva, akaratlanul – a multiknak kedveznek. (Az állam, mint munkaadó terheinek csökkentéséből adódó költségvetési megtakarítás ellensúlyozza a multinacionális cégek közterheinek csökkenéséből keletkező bevételkiesést. Az alacsony bejelentett bérrel operáló kkv-szektorban a munkáltatói megtakarítás alig érezhető.) A hamis realisták évről évre olyan adótörvényeket terjesztenek be, amelyeket az adófizetők egy része nem tud, más része meg nem hajlandó betartani. Egyébként a magyar kapitalizmus nem működne, százezrek, de inkább milliók csalás nélkül képtelenek lennének megélni. Ezeket a törvényeket a képviselők minden skrupulus nélkül megszavazzák, a köztársasági elnök ellen jegyzi, az alkotmánybíróság ilyen okból sohasem kifogásolja. Ez egyfelől a demokrácia szégyene, másfelől pedig a fő oka annak, hogy a magyar gazdaság jelentősen lehetőségei alatt teljesít.

Félő, hogy a Fidesz által tervezett, radikálisnak mondott, de fokozatosan bevezetendő adócsökkentés sem hozza meg a kívánt hatást. Mindaddig, amíg nem lesznek a vállalkozók által méltányosnak érzett terhelést eredményező adókulcsok, lényeges változás nem következik be a magyar gazdasági klímában. Ehhez egy új társadalmi szerződést kellene kötni, amelynek a lényege az volna, hogy a méltányosan alacsony, egyszerű és semmilyen kedvezményt nem tartalmazó adókat mindenkinek meg kell fizetni. Az adócsalásnak főben járó bűnnek kellene számítania. A méltányos adók bevezetésének feltétele, hogy végre olyan, fenntartható költségvetést fogadjon el a parlament, amely igazodik a magyar vállalkozások adófizető képességéhez. Ehhez  mind a jóléti, mind pedig a vállalati körben végbemenő redisztribúciókat a racionális minimumra kell redukálni, befejezve ezzel a félbemaradt rendszerváltást. A csalás kényszerével gúzsba kötött vállalkozások a felszabadítást gyors gazdasági növekedéssel, munkahely-teremtéssel és a gazdaság kifehéredésével fogják meghálálni.

Amíg ez nem következik be, családi adózásról sincs értelme beszélni: A kényszercsalók százezrei kimaradnának belőle, a vállalkozásokra pedig olyan adminisztrációs terheket róna, amelyek csak felerősítenék a csalási kényszert. Ugyanakkor érdemes lenne elgondolkodni egy, a limasszoli fiúk által az IMF előtt alibiként bevezetni szándékozott, elkapkodott és így a közvélemény előtt lejáratódott vagyonadó gyökeresen új intézményének a bevetésén. A háztartásokra kivetett, minden, még a külföldön tartott vagyontárgy teljes körű bevallásán alapuló vagyonadó, azon túl, hogy végre megvalósulna a legigazságosabb közteherviselés, egyidejűleg több fontos célt is teljesíthetne. Nem kerülhetnék meg az adófizetést azok, akik jelentős vagyonra tettek szert adózatlan jövedelemből. Ugyanakkor, akik vagyonukat adózott jövedelemből gyarapították, nem fizetnének több adót, mint korábban, mivel jövedelemadójuk sokkal alacsonyabb lenne. Végre maradéktalanul érvényesülhetne a rászorultsági elv is a szociális segélyezésben. Sokkal kevesebb ráfordítással sokkal hatékonyabb szociálpolitika valósulhatna meg. A vagyonadó alanya a háztartás lenne, így minél nagyobb létszámú a család, annál kisebb lenne a fizetendő vagyonadó. Ez lenne az igazi családi adózás! Végül, a vagyonadóval – svéd mintára –, a gazdagok áldozatvállalásával az egyébként csak kín-keservvel csökkenthető államadósságot is gyorsan lehetne törleszteni.

A hazai kkv-szektor csalásra kényszerítettségét az elviselhetetlen adókon túl a környező  országokhoz képest jóval magasabb hitelkamatok és energiaárak is fokozzák. Az állami megrendelések végső teljesítői, az alvállalkozók alvállalkozói olyan nyomott árakon jutnak csak munkához, hogy azt csalás nélkül képtelenség teljesíteni. Miközben a közbeszerzések  szakértők szerint legalább 25%-kal túlárazottak. Ez a korrupciós haszon természetesen  limasszoli segítség nélkül nem realizálható. A hazai kkv-szektor jövedelemtermelő képessége – okos kormányzással, a megfelelő környezet biztosításával – jelentősen javítható, még igazán pénzbe sem kerül, csak túl kellene lendülni a hamis realizmuson és a magyar egy virágzó gazdaság lehetne. Még Limasszolból nézve is.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!