Kína megtanult németül

Manapság a politikusokat és a gazdasági szakembereket foglalkoztató egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen módon szűnhet meg a nagy megtakarítók (így például Kína és Németország), valamint a magas fizetési mérleghiánnyal küszködő országok, elsősorban az USA közötti egyensúlytalanság. Különösen élesen rajzolódik ez ki a külkereskedelmi forgalom részletesebb vizsgálata után, hiszen a kínai teljes exporttöbblet szinte pont ugyanakkora, mint amennyi az amerikai deficit Kínával szemben - azaz az ázsiai ország a világ többi részét tekintve lényegében egyensúlyban van - így itt húzódik  jelenleg a legkomolyabb törésvonal.

A válasz egyszerre egyszerű és bonyolult. Egyszerű, mert mindössze arról van szó, hogy az egyik oldalnak többet kellene fogyasztania, míg a másiknak többet megtakarítania, ugyanakkor bonyolult is, főként azért, mert alapvetően eltérő érdekek és gazdasági filozófiák mentén mozognak a különböző szereplők. A kérdés vizsgálatához érdemes visszamenni a múltba, amely segíthet megérteni a mai folyamatokat is.

A viszonylag új megtakarító szerepét játszó Kína mellett létezik a világban egy régi, kipróbált versenyző is: Németország. Amennyiben megnézzük a német külkereskedelmi  egyenleg alakulását a Szövetségi Köztársaság megalakulásától kezdve , igen érdekes számokat láthatunk.

A német wirtschaftswunder

Ami megdöbbentő: 1951 óta  egyetlenegy év sem volt, amikor Németország külkereskedelme hiánnyal zárt volna. Néhány évben, így a második olajválság vagy a német újraegyesítés időszakában az exporttöbblet lecsökkent ugyan, de nem szűnt meg. Mindezt úgy érte el, hogy egy nyersanyagokban igen szegény ország, amely ráadásul nem sokkal azelőtt vagyonának, fizikai tőkejavainak nagy részét elvesztette – ezért persze leginkább saját magát okolhatta. Egy ilyen országban inkább devizahiánytól és komoly importigénytől kellett volna  tartani. Erre volt is példa, hiszen 1950-ben Németország fizetési mérlege válságba került és külső segítségre is szorult. De ezen gyorsan sikerült túllépni és kezdetét vette a német wirtschaftswunder, éves átlagos 5% feletti reál GDP növekedéssel két évtizeden keresztül - amely ma ismét dübörög, kiemelkedő exporttöbblettel és majdnem 20 éves mélyponton lévő munkanélküliséggel.

Ezen  elképesztő exportteljesítmény értékelése könyveket megtölthetne, az innováción, a német vállalati struktúrán , társadalmi és kulturális beágyazottságon, a magas megtakarítási és beruházási rátán túl külső tényezők is segítették, így például a koreai háború következtében fellépő globális hiány gépipari termékekből, amelynek komoly szerepe volt az export felfutásában és a gazdaság talpra állásában. Emellett azonban egészen biztosan szerepet játszott az is, hogy Németország nem sietett felértékelni még viszonylag fiatal devizáját. Gyakorlatilag húsz éven keresztül a német egymárkás érméből  4 darabot kellett adni egy dollárért – miközben az ország gazdasági teljesítménye már lehetővé tette volna a felértékelést.

Fontos hangsúlyozni persze, hogy az 1944-től egészen a hetvenes évek elejéig élő bretton woods-i árfolyamrendszer alapján a világgazdaság a kötött devizaárfolyamokra épült, amelyekben nem volt gyakori a változtatás  – nem is volt szokás. Bár a felértékelés lehetősége többször is felmerült a Bundesbank folyosóin, azonban a stabil árfolyamban és az exporttöbblet szükségességében feltétel nélkül  hívő német gazdasági elit és a  német kormány, nem elhanyagolható módon egyik erős embere, Franz-Josef Strauss vezényletével folyamatosan elhárította ezen törekvéseket, egészen a hatvanas évek végéig. Ráadásul már ebben az időszakban több európai ország, így Olaszország, Franciaország, de főképpen Nagy-Britannia folyamatosan fizetési mérlegproblémákkal küszködött, így a márka felértékelése nemcsak a dollárral, de az európai devizákkal szemben is indokolt lett volna – de ez mégsem történt meg gyorsan.

Kína a német tankkönyvből tanul

Mi következik ebből? Például az, hogy Kína nagy kereskedelmi többletével és fix árfolyampolitikájával nem egy különutas, eddig még mások által nem tesztelt módszert próbált ki, hanem a klasszikus merkantilista gazdaságpolitika német változatának megvalósítását tűzte ki célul. Lényegében levették a polcról a német tankönyveket, és úgy tűnik, alaposan meg is tanulták a bennük foglaltakat. Kína nem akar sietve felértékelni. Az is érdekes azonban, hogy miért választották ezt a módszert.

A kérdésre adott válasz összetett, elegánsan azzal lenne magyarázható, hogy ez már máshol is bevált, de ne üssük el ennyivel, hiszen van egy közös elem. A német gazdaságpolitika politikai rendszereken átívelő egyik fő problémája már régóta az, hogy milyen módon biztosítsák a természeti erőforrásokban szegény ország ilyen irányú szükségleteit. Néhány, enyhén szólva is balul sikerült kísérlet után a válasz erre a kérdésre a II. világháború után az volt, hogy egy diverzifikált, exportra és magas belső megtakarításra épülő gazdaságot kell létrehozni, amely a féken tartott lakossági fogyasztással együtt biztosítja az ország devizaszükségletét és ezáltal a megvásárolandó nyersanyagok fedezetét.

Ez egy békés stratégia, amelyben nem jut érdemi szerep a katonai erőnek a gazdasági érdekérvényesítésben. A németek - és mellesleg a japánok is - tizenkilencedik századi logikával megpróbálták ugye korábban így kezelni a modern, iparosodott gazdaság nyersanyagigénye, és a saját ebbéli hiányosságaik közötti feszültséget, de ebbe kevés híján belepusztultak.

A háború utáni német gazdaságpolitikusok folyamatosan ezt az új irányt hangsúlyozták,  számukra az ötvenes évek elején komoly dilemmát okozott egyébként, hogy a dollárhiány miatt milyen módon tudják majd az ország importigényét biztosítani. Ebben azután segítségükre volt a szép lassan felbomló, de akkor még létező angol és francia gyarmatbirodalmak jelentős nyersanyagkészlete – ott  nem dollárral kellett fizetni.

Kínát – legalábbis részben - hasonló megfontolások vezérelték. Népességéhez és potenciális gazdasági teljesítményéhez képest ő is egy erőforrásokban szegény ország – persze kivételek vannak, erre jó példa a mostani, ritkaföldfémekkel kapcsolatos kérdéskör. De térjünk vissza a múltba: a cél itt is egy nemzetközileg is versenyképes gazdaság létrehozása volt, még mielőtt a lakossági fogyasztás gyeplőjét elengednék, annak érdekében, hogy a növekedés következtében fellépő  óriási nyersanyagigény devizafedezete majd  rendelkezésre állhasson. Fontos hangsúlyozni, hogy a németekhez hasonlóan Kína is az ún. „velencei-típusú” kereskedőállam modellt választotta a katonai-territoriális megoldás helyett, pontosan abból okulva, hogy az utóbbi módszer látványosan kudarcot vallott a XX. század közepén. Ma már nyilvánvaló, hogy Kína elérte a kitűzött célt, sőt a külkereskedelmi adatok alapján bőven túl is teljesítette  feladatát, és itt az ideje, hogy az exportvezérelt gazdaság a belső fogyasztás felé forduljon.

Megváltozni azonban nehezebb, mint a változás szükségességét felismerni. És ez a fordulat olyan lépés lenne, amelyet Kína – főként a várható társadalmi problémák és feszültségek miatt – csak lassan akar megtenni. Addig a korábbi rendszer a saját tehetetlenségénél fogva megy tovább, komoly gazdaságpolitikai feszültségeket okozva ezzel. Ráadásul nincsen arra garancia, hogy egy felértékelődő jüan eltüntetné az USA kereskedelmi mérleghiányát. A kínaiak ezt az egyébként nem alaptalan érvelést gyakran hangoztatják is, mindemellett azonban a lehetőségét sem adják meg annak, hogy Amerika  kipróbálja, milyen lenne az élet erősebb jüanárfolyam mellett.

Fontos különbségek

Néhány különbség természetesen azért akad a két ország,  Kína és a németek helyzete között. Íme rögtön három: Amerika, bár alapvetően nem akart sohasem európai szuperhatalmat létrehozni, arra azért ügyelt, hogy Európa gazdasági újjáépítése – amely Németország nélkül elképzelhetetlen lett volna – rendben menjen, azaz egy egészséges, prosperáló Németországra szüksége volt (már csak azért is, hogy a szovjet érdekszféra határa a végén nehogy az Atlanti-óceánnál legyen). A másik: az ötvenes-hatvanas évek német expanziójával párhuzamosan az Egyesült Államok is egy erőteljes növekedési szakaszban volt: ha az autópályán mindkét sávban jól haladunk, akkor nem számít, hogy megelőznek, ellenben ha én dugóban ülök, mellettem pedig száguldanak el az autók, na az rendkívül idegesítő tud lenni. Amerika jelenleg az utóbbi helyzetet éli át.

A harmadik különbség pedig, hogy Kína mai világgazdasági szerepe és súlya sokkal jelentősebb, mint annak idején a dinamikusan fejlődő, de mégis relatíve kicsi Németországé volt. A kereskedelmi mérleg GDP-re vetített  egyenlege ráadásul a távol-keleti országban jóval nagyobb, mint annak idején a németeké. Így a német többlet nem tudott annyira fájni senkinek, mint amennyire ma zavarja az amerikai döntéshozókat a kínai felértékelési csigatempó.

Egy dologban így biztosak lehetünk:  ma Amerika  jóval türelmetlenebb, ez pedig a kereskedelmi / árfolyamháború nem túl szép jövőbeni vízióját csak tovább erősíti.

Amerika nem akar húsz évig várni.