Vakvágányon

A magyar társadalom jó tíz éve vakvágányra került. Az okokat és a felelősöket illetően természetesen vannak viták, magát a tényt illetően azonban széleskörű egyetértés uralkodott az országban már a választásokat megelőzően is. Ezért a társadalom többsége, köztük egyébként nem kevesen olyanok is, akik nem tekintik magukat a Fidesz elkötelezett hívének, őszintén reménykedett abban, hogy egy nagyon erős mandátummal rendelkező kormány képes lesz új teret nyitni a magyar társadalom előtt.

E helyett alig egy évvel a legutolsó választások után úgy tűnik, veszteglésünk a vakvágányon újabb szakaszához érkezik. A kegyelmi időszaknak is vége, a lassan illúzióját vesztő többség szerint a dolgok ismét rossz irányba mennek.

Gyakran gondoljuk, hogy az országok működésének két állapota van: virágzanak, vagy válságban vannak.

Valójában egy harmadik állapot – a stagnálás – nagyon is lehetséges, és, ahogy sok példa mutatja, akár évtizedekig is eltarthat. A mai magyar társadalom éppen azzal a veszéllyel néz szembe, - pontosabban az a veszély fenyegeti, de a társadalom vonakodik szembenézni vele - hogy fokozatosan az Európai Unió perifériájára csúszva akár egy újabb évtizeden keresztül vegetálni fog. Ennek már most is vannak jelei a gazdaságban: a piaci értékelés egyre inkább leválasztja és külön kezeli a magyar gazdaságot a csehek, lengyelek szlovákok alkotta csoporttól. Ez az alulpozicionálás megjelenik a több régiós országban jelen lévő befektetők döntéseiben is a fejlesztési és erőforrás allokációra vonatkozóan.

Ebben az írásban három, egymással szorosan összefüggő kérdéssel foglalkozunk, amelyek alkalmasak lehetnek a helyzet magyarázatára és alátámasztják, hogy a fenti forgatókönyv megvalósulása nagyon is lehetséges kimenetel.

• Kivételességtudat - létezik-e speciális „magyar út”?
• Az államadósság, mint külső korlát – megtanultuk-e a leckét?
• Elég-e az államadósság leszorítása? – a versenyképesség megromlása.

A különlegesség nem egyenlő a kivételességgel

A jelenlegi kormány a jelek szerint mélyen hisz abban, hogy a magyar társadalom lényegesen és pozitívan különbözik más országoktól, ha úgy tetszik, küldetése van a világban. Kommunikációjában visszatérő elem, hogy hamarosan majd' mindent jobban fogunk csinálni, mint más országok, elsősorban a volt kommunista országok. így például Közép-Európa legversenyképesebb országa leszünk, hamarosan elérjük az európai átlagos fejlettséget, és Európa mintának fogja tekinteni új gazdaságpolitikánkat. (A jelenség természetrajza iránt érdeklődőknek ajánljuk Örkény„Nézzünk bizakodva a jövőbe” című Egypercesét.) Mindez kiegészül egy kurucos daccal, tudniillik aki velünk packázik, annak jól megmutatjuk.

A küldetés- vagy kivételességtudat természetesen nem a magyarok privilégiuma. Minden nép különleges a maga történelmével, elszenvedett hányattatásaival, kiharcolt eredményeivel, kultúrájával, sportjával.

Nagy hiba azonban a különlegességet összekeverni a kivételességgel.

A kormány gazdaságpolitikájában és kommunikációjában a kivételességünk azt is jelenti, hogy ránk nem vonatkoznak a piacgazdaság törvényszerűségei, mintha lenne valamilyen út, ami más – kevésbé kivételes - országok számára nem ismert, vagy nem elérhető, amely révén megtakaríthatók azok nehézségek, szenvedések, kínlódások, amelyek normálisan a válságból kivezető utat kísérik. Zorán szavaival élve: “Elhittük, a törvény nálunk dől le majd.“

Elkopott a rendszerváltás előnye is

A tényeket nézve azonban a magyar gazdaság jószerével semmilyen említésre méltó adottsággal nem rendelkezik, ami a ezt a kivételességet alátámasztaná. A rendszerváltást követő első évtizedben rendelkezett ugyan egy komoly előnnyel – korábban indult és gyorsabban haladt előre a piacgazdaság kiépítése terén, mint a legtöbb környező ország - de ezt az előnyét a második évtizedre saját hibájából elveszette. Ám a piac mérete, fejlettsége, a munkaerő képzettsége és a természeti kincsek terén a magyar gazdaság a környező országokkal összehasonlítva átlagos, esetenként annál gyengébb adottságokkal rendelkezik. A magyar Nobel-díjasok, az olimpiai aranyérmesek számára hivatkozni pedig elég gyerekes dolog.

A fenti „árvalány-hajas” érvektől függetlenül nehezen képzelhető el, hogy pusztán az akarat, az összefogás és más egyébként valóban fontos „puha” feltétel – ha maradéktalanul rendelkezésre is állna – elégséges lenne az előttünk álló feladatok elvégzéséhez, még akkor is, ha a siker kizárólag az országon belül rendelkezésre álló feltételeken múlna. Ám nem ez a helyzet.

Az államadósság, amit elsősorban a külföldi intézményi befektetők, nemzetközi szervezetek és hitelminősítők döntései mozgatnak, alapvető korlátozó tényező a magyar gazdaságpolitika számára.

A jó hír, hogy a régóta folyó terméketlen vita lezárult; a Fidesz is elfogadta, hogy a magas államadósság a válságból való kilábalás legnagyobb akadálya. Ezzel a kormány megtette az első lépést a realitások tudomásul vétele felé, ami örömteli fejlemény.

A realitások tudomásulvétele azonban azt is jelenti, hogy nem folytatható olyan gazdaságpolitika, amely nem élvezi a külföldi befektetők, a nemzetközi szervezetek és hitelminősítők támogatását. A kormány megtette az első lépést, de csak ennyit. A befektetők támogatásának elnyeréséről egyelőre szó sincs, a piac álláspontja legjobb esetben semlegesen várakozó.

Milyen az új gazdaságpolitika?

Az a gazdaságpolitika ugyanis, amelyet a kormány „nem hagyományos”, „újszerű”, és egyéb eufemisztikus jelzőkkel illet, s amelyekről előszeretettel állítja, hogy a piac egyszerűen csak nem ért, a külföldi befektetők véleménye szerint inkább voluntarista, mint szakszerű és nem eredményezhet fenntartható növekedést. Az azért elgondolkodtató, hogy más nehéz helyzetben lévő régiós országok közül egyik sem követte a magyar gazdaságpolitikát egyetlen vitatható elemében sem. Talán, nem elég kivételesek.

Ezek az „újszerű” elemek (a különadók, a nyugdíjpénztári vagyon államosítása, a visszamenőleges hatályú adótörvények, a kilakoltatási moratórium fenntartása, a magánszektor bérgazdálkodásába történő beavatkozás) ugyanis nehezen megválaszolható kérdéseket vetnek fel: mi lesz ezek hatása a növekedés szempontjából kulcsfontosságú működőtőke importra? Hogy érintik a magántulajdon szentségébe vetett hitet, ami a piaci szereplők számára minimálisan szükséges komfort? Mi lesz a forráshiánnyal küzdő piaci szereplők számára létfontosságú banki hitelezéssel?

A Költségvetési Tanács megszüntetése, a jegybank „elfoglalására” tett kísérletek, az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása is komoly kételyeket ébresztenek a nyugati befektetők körében a magyar gazdaságpolitika irányát illetően.

Nem véletlen, hogy a piac szerint a választások óta megnövekedett a magyar országkockázat. Erre a fejleményre a hazai és külföldi befektetők többféle racionális választ adhatnak (illetve már adnak is): megnövelik a befektetéseiktől elvárt hozamot, elhalasztanak vagy lemondanak tervezett beruházásokról, lerövidítik befektetéseik időhorizontját, burkolt vagy nyílt áremeléseket hajtanak végre, költségtakarékossági megfontolásból csökkentik szolgáltatásaik minőségét, szűkítik piaci jelenlétüket, esetleg teljes egészében kivonulnak a piacról.

Mindez rontják az egyébként sem rózsás növekedési kilátásokat.

Ez pedig elvezet a harmadik kérdéshez.

Elég-e a „boldogsághoz” az államadósság leszorítása?

A válasz nem. Az államadósság mértéke nem az egyetlen tényező, amely a magyar gazdaságot vakvágányon veszteglésre kényszeríti. Súlyos problémáról van szó, de mégis igaz, hogy az államadósság mértéke viszonylag rövid idő alatt számottevően csökkenthető.

Nyílván könnyebb ezt növekvő gazdaságban végrehajtani, de stagnálóban sem lehetetlen. Szélsőséges példaként felhozható Ceausescu Romániája az 1980-as években, de mostanság Görögországban és Írországban és néhány más európai országban is igen drasztikus adósságlefaragás zajlik. Lehet csökkenteni az állami szolgáltatások körét, elhalasztani állami beruházásokat, csökkenteni a közalkalmazottak számát vagy az állami nyugdíjakat, netán adót emelni. Mindezek révén többletbevételek keletkeznek és kiadások maradnak el, így az adósság valóban csökken.

Természetesen a gazdaságban sincs ingyen ebéd, az ilyen lépések súlyos növekedési áldozattal és társadalmi feszültségekkel járnak.

Tételezzük azonban fel, hogy a magyar állam a következő években jelentős eredményeket ér el az államadósság csökkentése terén.

Vajon ebben az esetben elérkezik-e hozzánk a Kánaán? A túlzott mértékű eladósodás nyomasztó terhétől megszabadulva képes lesz-e a magyar gazdaság rövid időn belül 4-6%-os növekedésre (ami egyébként nem ritka a környező országok némelyikében) ?

A válasz ismét csak nem.

A magyar gazdaság az államadósságtól függetlenül is súlyos versenyképességi problémákkal küzd. A növekedés útjában álló másik nagy akadály az alacsony foglalkoztatottság, amely nem csak a gyenge gazdasági tevékenység miatt alacsony. A szakképzettség, a nyelvtudás, a számítógépes ismeretek, a mobilitás alacsony szintje strukturális munkanélküliséget eredményez.

Vannak más deficitek is, amelyeket ritkábban hozunk összefüggésbe a versenyképességgel, jóllehet a kapcsolat bizonyított. A Tárki 2009-es kutatása felhívja a figyelmet a bizalom alacsony szintjére a társadalom tagjai között egymás iránt és a közintézményekkel szemben, az alacsony normakövetési hajlandóságra, a korrupció eltűrésére, amelyek mind a növekedés ellen hatnak.

Ezeken a területeken rossz és romló mutatókkal rendelkezünk, miközben ezek egyike sem olyan, amiben rövidtávon jelentős javulást lehetne elérni. Ám ezek összessége adja azt a társadalmi tőkét, amely a sikeres felzárkózáshoz szükséges.

Az egymást követő kormányok nagy mulasztása, hogy érdemben nem néztek szembe a versenyképesség megromlásával. Ezért aztán hiányoznak hosszútávú, komplex programok, amelyek kormányzati ciklusokon átívelnek és esetenként össznemzeti egyetértést tételeznek fel és valóban annak is számítanak (például nyelvtudás, vagy számítógépes kultúra, hogy csak a politikailag semleges témákat említsük).

Bár természetesen a fenti problémák mindegyike fontos, a megtakarítási hajlandóság kérdését, mint a jelenlegi helyzet szempontjából igen csak jellemzőt, külön kiemeljük.

Hiba volt az szja-csökkentés

A magyar társadalom jelentős része – nem utolsósorban kormányzati intézkedések által ösztönözve – az elmúlt tíz évben messze lehetőségei felett fogyasztott. Ezzel párhuzamosan mentalitásában és értékrendjében a fogyasztás került előtérbe a jövő érdekében történő takarékoskodással szemben. Jellemző módon a mostani kormány egyik legfontosabb intézkedése a személyi jövedelemadó csökkentése volt azzal a deklarált céllal, hogy az ennek révén „felpörgő” fogyasztással serkentse a gazdaság növekedését. Szerintünk a kormány ezzel súlyos hibát követett el.

Nem csak azért, mert a személyi jövedelemadó-csökkentés növekedésösztönző hatása nagyon is kétséges. És nem is csak azért, mert az adócsökkentés ebben a formájában komolyan sérti a lakosság többségének igazságérzetét.

Amit azonban különösen károsnak tartunk, az a hosszútávú üzenet, amellyel a kormány - meg lehet szándékai ellenére - leértékeli a megtakarítási hajlandóságot, ami nélkül pedig nincs sikeres felzárkózás.

Meggyőződésünk tehát, hogy az ország mind társadalmi, mind gazdasági értelemben rossz úton jár.

Szeretnénk ezt az írást valamilyen mozgósító, vagy optimista üzenettel zárni. Úgy tűnik azonban, hogy a jelenlegi óriási felhatalmazottságú kormány nem igazán érdeklődik az övétől eltérő vélemények iránt. Láthatóan képes a korrekcióra, de csak akkor, ha a külső körülmények rákényszerítik. Közzétett elképzelései jó esetben a költségvetési hiány lefaragását és az államadósság leszorítását eredményezhetik, a fenntartható növekedéshez szükséges versenyképesség-javulást aligha.

Ez a hitelezők számára elégséges lehet, az ország számára azonban csak a vegetáláshoz elég.