Elfogyott a kutyaszőr

Amióta eldőlt, hogy a nagy gazdaságokban a kormányok és a jegybankok a „kutyaharapást szőrével” elvre építik a válságkezelést, a fő kérdés az volt, hogy ezzel a módszerrel az államok meddig képesek halogatni az őket működtető társadalmakkal szemben esedékes keserű beismerő vallomásaikat. Az elmúlt hónapokban egyre több jel mutat arra, hogy nagyjából eddig: 2011 és 2012 a nagy szembenézések ideje lehet. A világ legerősebb államai be fogják vallani, hogy nem mindenhatók, nem tudnak a semmiből valamit csinálni, nem tudnak tartós gazdasági növekedést, állandóan növekvő jólétet, gazdasági értelemben igazságos társadalmi viszonyokat teremteni.

Szó mi szó, az államok mindent megtettek, hogy ezt a szembenézést a fizikailag lehetséges utolsó pillanatig elkerüljék, és ez nem pusztán az utolsó, válságkezeléssel töltött 2-3 évre igaz. A világ legnagyobb gazdaságaiban a társadalmak évtizedek óta nem hajlandók megválni két mítosztól, az államok pedig minden tehetségükkel azon voltak, hogy ezeket a mítoszokat életben tartsák. Az egyik ilyen mítosz az, hogy lehetséges a folyamatos gazdasági növekedés. A gazdasági ciklusok törvényszerű körforgása a közgondolkodásban, de mára talán még a közgazdaságtanban is elveszítette korábbi magyarázó erejét, a gazdasági válságot a legtöbben működési zavarként, hibák és bűnök eredményeként fogják fel, olyan betegséget látnak benne, amelyet meg kell és meg is lehet gyógyítani. A másik mítosz lényege az, hogy ha van gazdasági növekedés, akkor annak a társdalom minden csoportjában növelnie kell a jólétet, vagy legalább enyhítenie kell a szegénységet.

Ezek a mítoszok sajnos hamisak. A gazdaságban, mint annyi minden másban ciklusok követik egymást, a gazdasági aktivitás bizonyos időszakokban nő, bizonyos időszakokban pedig csökken. Értelmes és komoly vita tárgyát képezi, hogy az államoknak kell-e, szabad-e bármit is tenni ez ellen, de arról nem érdemes vitatkozni, hogy az államok képesek-e a folyamatos gazdasági növekedés feltételeit biztosítani – éppúgy nem képesek rá, mint ahogy nem képesek megelőzni az árvizeket vagy a szélviharokat. Mint ahogy általában nem képesek arra sem, hogy a gazdasági növekedés jóléti hozadékát egyenletesen és/vagy igazságosan szétosszák a társdalom különböző csoportjai között. A jövedelmek állami újraelosztása az aktuális politikai berendezkedésektől tökéletesen függetlenül a társadalmon belüli érdekérvényesítési küzdelem részévé válik, ez a rendezőelve, nem bármiféle értékalapú megfontolás. A 2008-2009 óta folytatott válságkezelési modellek közeli bukása azért lesz különösen fájdalmas, mert éppen azoknak a tarthatatlan mítoszoknak a kőbe vésésére alapozták őket, amelyek a jelenlegi válságperiódus súlyosságáért is felelőssé tehetők.

A trükk neve: eladósodás

A hamis mítoszok hamar szétfoszlanak, ehhez mindössze arra van szükség, hogy találkozzanak a valósággal, illetve a racionalitással. Akkor uralkodhatnak hosszabb ideig, ha ezt a találkozást sikerül elkerülni – a szóban forgó két mítosz esetében ez sikerült. A valósággal való szembesítésük elkerülését lehetővé tevő trükk végtelenül egyszerű: eladósodásnak hívják. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európa nagyobb részében a társadalmak az eladósodással takarták el maguk elől a valóságot, amikor az nem kellően vonzó arcát mutatta. A valóságot, tehát a gazdaság működésének ciklikus természetét, a növekedésnek a globális versenykörnyezetből származó, illetve demográfiai, ökológiai, technológiai jellegű korlátait, a jövedelmek eloszlásának természet adta fájdalmas egyenlőtlenségét az eladósodás legkülönfélébb formái takarták, takarják el.

Az Egyesült Államokban ezekben a hónapokban a szövetségi kormány eladósodásának fenntarthatatlansága áll a hírek középpontjában, de ez csak a felszín, illetve egyfajta végstádiuma egy hosszú folyamatnak. A szövetségi kormány (egyelőre „csak” politikailag) fenntarthatatlan adósságpályára állását megelőzte a magánszektor évtizedeken át tartó folyamatos eladósodása, amely GDP arányosan 2007-re elérte az 1929-es rekordszinteket. Azt a tényt, hogy az amerikai társadalomban érvényesülő jövedelmi olló folyamatosan nő, bizonyos szegmensekben a reáljövedelmek évtizedek óta stagnálnak vagy éppen csökkennek, a magánadósságok állományának növekedése takarta el politikailag. A szűkebb értelemben vett explicit államadósság mellett nem szabad megfeledkezni a tagállamok és az önkormányzatok súlyos eladósodásáról, és az utóbbiak azon implicit adósságáról, amely a közszolgáltatások jövőbeni működtetéséből, és a közfeladatot ellátók nyugdíjának folyósítására tett vállalásokból adódnak. Könnyű belátni, hogy az implicit adósság változatlan feltételek melletti törlesztése lehetetlen, amikor az explicit adósság reálértéken történő visszafizetése is veszélyben van.

Ez természetesen máshol is igaz. Nyugat-Európa több országában az explicit államadósság mértéke és dinamikája már a jelenlegi válságperiódust megelőzően is felvetett fenntarthatósági problémákat, az elmúlt évek itt is bizonyos magánadósságok átvételével lökték fenntarthatatlan tartományokba az európai államadósság-pályákat. Európára fokozottan igaz, hogy a valódi probléma az implicit államadósság: a nyugdíjakra, a szociális transzferekre, a közszolgáltatások színvonalára, a közszférában foglalkoztatottak bérének szintjére vonatkozó ígéretek egészen egyszerűen nem tarthatóak folyamatos gazdasági növekedés nélkül.

Ázsia sem különb

Ami a nagy ázsiai gazdaságokat illeti, Japánban nyilvánvalóbb, Kínában nehezebben vehető észre, hogy a lényeget illetően, azaz a válságkezelési modellek fenntarthatatlanságát illetően nagyon is hasonló helyzetben vannak, mint a nagy nyugati gazdaságok. Japánban a képlet egyszerű: két évtizede, a vállalati szektor irracionális eladósodása által fújt buborék kipukkanása óta az állam elképesztő mértékű eladósodása, és komoly volumenű pénznyomtatás révén sikerül elkerülni egy elhúzódó, pusztító recessziót. Kínában ezzel szemben csak a jelenlegi válságperiódus kényszerítette ki a fenntarthatatlan válságkezelési modellt.

Vegyük tehát sorra, mit tettek az államok a nagy gazdaságokban, az Egyesült Államokban, az Európai Unióban, Kínában, Japánban annak érdekében, hogy kezeljék a jelenlegi válságot – természetesen komoly különbségek vannak köztük, de jelen keretek között az azonosságokra érdemes összpontosítani. Nem hosszú a lista, de fontos tételek vannak rajta: megmentették a pénzügyi rendszer alapinfrastruktúráját a totális összeomlástól, szélsőségesen expanzív költségvetési politikát, és szélsőségesen enyhe monetáris politikát folytattak. Az utóbbi kettő annyit jelent, hogy drámaian növelték az eladósodásuk ütemét, és olyan olcsóvá tették a hiteleket, illetve annyi újonnan nyomtatott pénzt pumpáltak a gazdaságban, amennyire illetve amennyit csak lehetett – ez utóbbi alól Európa egyelőre kivétel. Kína pedig abban kivétel, hogy ott nem közvetlenül az állam adósodott el a gazdasági aktivitás dinamikájának megmentése érdekében, hanem az állami vezérlésű bankrendszer a vállalatokat és a helyhatóságokat árasztotta el nagyobb részt nyilvánvalóan soha vissza nem fizethető hitelekkel, így finanszírozva egy magas szintű, mesterséges (főleg építőipari) aktivitást.

A túl sok explicit és implicit adósság felhalmozásával sokáig halogatott, és emiatt különösen fájdalmas válságperiódust tehát az államok még több explicit és implicit adósság vállalásával kezelték, ezt kombinálták a lehető legenyhébb, a nem konvencionális eszközökre is kiterjedő monetáris politikával. A kérdés tényleg nem az, hogy a kutyaszőr segít-e a kutyaharapás okozta seb gyógyulásában, csak az vár megválaszolásra, hogy mikor derül ki mindenki számára ennek a terápiának a szerényen szólva is kevéssé biztató kimenetele.

A pénznyomtatás orvosság?

Azok jelek, amelyek arra utalnak, hogy közeledünk a kutyaszőr-terápia végéhez, minden nagy gazdaságban egyszerre jelentkeztek az elmúlt hónapokban. A quantitative easing második körének végéhez közeledve sorra romlanak el a rövid bázisú konjunktúraindikátorok Amerikában, ahol a háztartások a hiteleik visszafizetésével vannak elfoglalva, az ingatlanpiacon a trendszerű áresés nem fordult meg, megfordult viszont a foglalkoztatottság javulása, a vállalatok az általuk birtokolt rekord mennyiségű készpénzt új munkahelyeket teremtő beruházások helyett legfeljebb felvásárlásokra, befektetési holdingok létrehozására költik el. A tavaly ősszel kialakult politikai konstellációban a fiskális expanzió nem folytatható, ahogy az előre látható volt, a monetáris expanzió pedig szintén lekerülni látszik a napirendről. A Fed-ben mély szakadék alakult ki a monetáris politikát illetően, nem adottak a pénznyomtatás folytatásának feltételei, inkább már az óvatos szigorítás ütemezéséről folyik a vita. Az alacsony statisztikai fogyasztói infláció és a valós megélhetési költségek növekedése között már akkora a feszültség, hogy a Fed fontolgatja a legjobban figyelt inflációs mutató módosítását, a dollárnyomtatás, amely a terményárak felhajtásán keresztül szinte bizonyosan hozzájárult az „arab tavasz” kirobbantásához, már nem „csak” a nemzetközi porondon okoz súlyos politikai problémákat.

Európa eközben egyelőre még a pénzügyi rendszert fenyegető államadósság-válság kezelésére sem hajlandó „igazi”, amerikai mintájú pénznyomtatási programba kezdeni, sőt, az amerikai pénznyomtatás által segített nyersanyag-áremelkedést is olyan inflációs kockázatként kezeli, ami indokolhatja az európai monetáris politika szigorítását. Ami az európai költségvetési politikákat illeti, ezen a téren elég egyértelmű a kép: megszorítások jönnek mindenhol, pénznyomtatás nélkül az adósságválság másképp nem kezelhető. A történet egy későbbi szakasza még elvezethet a nyomda beindításáig, elég jó eséllyel így is lesz, de még nem tartunk ott. Most, a következő hónapokban a relatív(!) fiskális és a monetáris szigor ideje jön el Európában is.

Kínában, ahol a politikai rendszer stabilitásának megőrzése érdekében lényegében egy masszív pénznyomtatási programmal sikerült megelőzni a tömeges városi munkanélküliséget, most ennek a pénznyomtatási programnak a törvényszerű mellékhatása, az infláció az elsőszámú közellenség. A vállalatokra és a helyhatóságokra zúdított mesterséges hiteláradat árát is meg kell fizetni, ennek az ideje is elérkezni látszik: kibontakozóban van egy gigantikus helyhatósági csődhullám, ezt az adósságtömeget éppen ezekben a hetekben készül formailag is magára venni az állam.

Japánt ebben a sorban csak a teljesség igénye miatt kell megemlíteni, az ottani eladósodás, az ottani pénznyomtatás eddig is csak a saját gazdaságuk zsugorodásának halogatására volt elegendő, világgazdasági húzó hatásról az ő esetükben nem lehet beszélni. Abban azonban Japán is illik a sorba, hogy az állam mértéktelen eladósodása ott az elméletileg lehetséges kereteket feszegeti, adóemelés nélkül lehetetlen megállítani az adósságállomány exponenciális növekedését.

A 2008-2009 óta alkalmazott válságkezelési modellek tehát elérkeztek a határaikhoz, ezekben a hónapokban annak lehetünk tanúi, hogy a nagy gazdaságokban az államok szembesülnek ezzel, és kényszerű korrekciókat hajtanak végre. Az államadóssággal és/vagy az inflációval kínlódó gazdaságpolitikákat pedig egészen biztosan nem lehet a növekedés stimulálására optimalizálni. Az államok szorongatott helyzete ráadásul nem pusztán a növekedési áldozatok szükségszerű vállalását hozza el, hanem biztosra vehetően elhozza az adóterhelés növekedését is, legalábbis bizonyos szegmensekben. Azokban a szegmensekben, amelyek addicionális megadóztatása a legnagyobb mértékben javíthatja a költségvetések rövid távú pozícióit, és amelyek a legkevésbé fenyegetik, sőt esetleg javítják a kormányzatok rövid távú politikai támogatottságát. Ez a fejlemény, mint tendencia kiszámítható ugyan, de az egyes országokat, szektorokat, vállalatokat illetően kiszámíthatatlanná teszi a tulajdonosokhoz eljutó profitok mértékét, ez pedig óvatosabbá teheti a megtakarítókat befektetési döntéseik meghozatalában, ami finanszírozási oldalról újabb sebet ejthet a növekedésen.

Az államok kényszerű fordulata a válságkezelési modellekben még csak az elején jár, a várakozások még csak most kezdtek el romlani, a pénzügyi piacokon még éppen csak repedezik a két éve kisebb-nagyobb megszakításokkal uralkodó optimizmus. Mondhatnánk, hogy kár érte, működhetett volna a kutyaszőr-terápia 2-3 évnél tovább is. Viszont minél tovább dörzsöljük a harapott sebbe a kutyaszőrt, annál valószínűbb, hogy amputálás lesz a vége – ezért inkább örüljünk, hogy elfogyott.