Amerika bénító demokráciája

Amerika alapító atyái valószínűleg forognak a sírjukban, ha látják, hogy modernkori utódaik mit művelnek az adósságplafon megemelésének ügye kapcsán.

Mint ismeretes, Amerikában törvény rögzíti, hogy mekkora lehet a nemzeti adósság szintje. Mivel a Kongresszus által jóváhagyott költségek miatt felhalmozott adósság rendre meghaladja az adósságplafont, azt időröl időre fel kell emelni. Ez a múltban rutinszerűen történt, a republikánus ikon, Ronald Reagen elnöksége alatt éppen 18-szor, és azóta is rendszeresen. Most azonban a Képviselőházban többséget nyert, többnyire fiskális szigort hirdető Rebublikánus Párt beintett és szigorú megszorításokhoz kötötte az adósságplafon felemelését, kizárva bármifajta, a Demokraták által javasolt, adóemelés lehetőségét.

A huzavona azon folyik, hogy mennyi és milyen összetételű legyen a költségmegszorítás, illetve mennyivel emeljék az adósságplafont (azaz mennyi idő múlva kerül elő újból ez a téma).

A tét óriási: ha nem sikerül megegyezni, Amerika történelme során először fizetésképtelen lenne (részlegesen), ami újból recesszióba taszíthatja az ország, és nem túlzás azt állítani, az egész világ gazdaságát.

Véleményem szerint az adósságplafon körüli cirkusz azonban csak tünete az amerikai politikai rendszer diszfunkcionalitásának.

Amerika alkotmányos szövetségi köztársaság, ahol a szervező elv a „checks and balances” azaz, hogy egyik hatalmi ág (törvényhozói, végrehajtói, bírói) és egyik politikai párt befolyása se legyen túl nagy. Magyarán szólva a hatalom gyakorlóinak, főképp a kongresszus két házának és az elnöknek rendszerint kompromisszumos módon kell intézniük az unió ügyeit. Az országban két évente választásokat tartanak. újraválasztják a képviselőház mind a 435 tagját, a 100, hatéves mandátummal rendelkező szenátor egy-egy harmadát, illetve az elnököt minden negyedik évben. A jelöltek minden esetben előválasztáson vesznek részt, ahol más, saját pártbeli vetélytársakkal kell megküzdeniük pártjuk jelöléséért. A megválasztott képviselők alkotják a két kamarás kongresszust, ahol bonyolult törvények szabályozzák a jogalkotás menetét. A rendszer célja, hogy minél szélesebb körben támogatott jelöltek, minél szélesebb koalíciója (kompromisszuma) hozza meg a fontos döntéseket.

E nemes cél mára súlyosan kompromittálódott. Amerikában a választókerületek/területek nagy részét döntően egyik vagy másik párt dominálja. Ennek következtében a jelöltek közti verseny sok helyen az előválasztásokon dől el, ahol a cél nem a többség, hanem az ezeken a szavazásokon részvevő, általában radikálisabb kisebbség kegyeinek elnyerése. így a Kongresszusba gyakran egyáltalán nem a mérsékelt közép nézeteit képviselő jelöltek kerülnek, hanem a szélsőségesebb kisebbsége. A két párt ily módon megválasztott képviselői sokkal kevésbe képesek, vagy hajlandóak a kompromisszumra.

A kétéves választási ciklus hozadéka, hogy az ország szinte állandóan választási lázban él, az ezzel járó médiafelhajtással és politikai sárdobálással együtt. A rövid ciklus másik – még súlyosabb - következménye, hogy szinte lehetetlen bármilyen hosszú távon szükséges stratégia intézkedést meghozni, vagy azért mert a másik párt nem ért vele egyet, vagy mert nem érdeke, hogy az épp többségben lévő arassa le a sikert.

Márpedig a kongresszus és az elnök viszonyát szabályozó törvények rengeteg eszközt adnak a kisebbségnek az obstrukcióra. Először is a törvényeket mindkét háznak abszolút többséggel jóvá kell hagynia, így bármelyik ház többsége (de összességében a képviselők és szenátorok kisebbsége) meg tud bármilyen törvényt torpedózni.

Egy másik látványos példa a politikai zsarolás lehetőségére a Szenátus úgynevezett „filibuster” szabálya, ami egy vita újbóli és újbóli (tulajdonképp vég nélküli) meghosszabbítását teszi lehetővé. A 100-ból 40 szenátor támogatása elég hozzá és gyakorlatilag vég nélküli, napokon át tartó felszólalásokat eredményez, amely általában megakadályozza, hogy a javaslatról szavazni lehessen. A „filibuster” szabály túlzott használata vagy az azzal való fenyegetőzés azt eredményezi, hogy a Szenátusban 60 szavazat alatt, gyakorlatilag alig lehet valamit átvinni.

Külön problémát jelent a rendszer finanszírozása. Amerikában egyrészt rengeteg pénzbe kerül a politikai kampány, másrészt nagyon liberális az adományok szabályozása. Így értelemszerűen a lobbira, politikai adományokra sokat költeni tudó cégek, szervezetek érdekei képviseltetnek erősebben. Hiába lenne például hosszú távú érdeke Amerikának (és a világnak) alternatív energiaforrásokba fektetni, az olajlobbi épp elég erős ahhoz, hogy meg tudjon akadályozni bármilyen épkézláb javaslatot.

A példákat vég nélkül lehetne sorolni. A probléma az, hogy a mai felgyorsult, média uralta, pénz vezérelte, rövidtáv központú világban az Amerikai politikai rendszer több százéves ideáljai oly mértékben torzultak, hogy az már veszélyezteti az ország versenyképességét. Az ötletek versenyeztetése helyett a rendszer gyakran káoszt eredményez, ahol a kisebbségnek a „minél rosszabb, annál jobb” az érdeke, míg a többségnek sem ideje, sem mandátuma nincs arra, hogy elképzeléseit megvalósítsa. Ráadásul mindez pont akkor, amikor egy olyan rivális lépett színre, Kína személyében, akinek – politikai berendezkedése révén – döntési flexibilitása és hosszú távú tervezési képessége messze meghaladja Amerikáét.

Ha Amerika, a történelem sok más legyőzhetetlennek hitt birodalmához és szuperhatalmához hasonlóan, elveszti vezető szerepét a világban, könnyen lehet, hogy a történészek saját demokráciájának bénító hatását fogják a hanyatlás egyik okaként megjelölni. Ez nem az, amit az alapító atyák megálmodtak.