A nagy bankrablás

Európa közös fizetőeszköze gyakorlatilag halott. Az euró helyzete menthetetlen. Az egyetlen nyitott kérdés most már csak az, hogy az európai kormányok és az Európai Központi Bank reménytelen utóvédharca még hány napig tartja a lelket Görögországban. Hiszen abban a pillanatban, amikor Athén csődöt jelent, Európát egy tízes erejű földrengés rengeti meg, ami egy teljesen új korszak nyitánya lesz az öreg kontinens életében.

Ugyanis Görögország csődje nem pusztán azt fogja jelenteni, hogy a görög állampapírok tulajdonosai egyáltalán nem kapják vissza befektetett pénzüket, hanem azt is, hogy az állam a belső tartozásait sem lesz képes teljesíteni.

Attól a pillanattól kezdve egyetlen görög tanár, orvos, rendőr, katona, minisztériumi és önkormányzati alkalmazott sem fog fizetést kapni, ugyanúgy, ahogy a nyugdíjasok sem számíthatnak nyugdíjukra jó ideig. A pénzautomaták percek alatt kiürülnek. A helyi bankok kezében ragadt állampapírok elértéktelenedésével egy azonnali likviditási válság a görög bankrendszer teljes összeomlásához vezet. Így a betétesek megtakarításai is elúsznak mivel a görög állam betétbiztosítási garanciája sem él ekkor már. Bankkártyájukról onnantól kezdve már nem csak otthon nem fognak tudni pénzt felvenni, de a világ egyetlen automatájából sem. A benzinkutakból elfogy az üzemanyag, ahogy az élelmiszer is a boltokból. Görögországban gyakorlatilag teljesen megáll az élet és minimum egy évtizedre megrázó szegénységbe süllyed a teljes ország.

A probléma az, hogy ebben az esetben ez a katasztrófa nem tud megállni a görög határon, hanem óriási gyorsasággal és lendülettel tovagyűrűződik majd a teljes euró zónában, Európában és végül megrázza az egész világot. A fertőzés terjedési csatornája természetesen egy ilyen forgatókönyv esetében is ismét a bankrendszer lenne. Ugyanis a nemzetközi bankok a Görögországban elszenvedett több száz milliárd eurós tőkevesztésükön túl azonnal zárolni kényszerülnének más bankok hitelkereteit, amelyeknek jelentős közük van olyan országokhoz, ahol - a befektetői várakozások szerint - a görög mennykő újra lecsaphat.

És amikor már a bankok sem bíznak egymásban, nem is hiteleznek egymásnak, akkor a nemzetközi pénzpiacok leállnak. Ez pedig annyit jelent, hogy minden pénzintézet magára marad az ügyfeleivel.

A gyenge országok, gyenge bankjaiból megkezdődhet a pánikszerű lakossági pénzkivonás. De mivel a betéteket lakossági vagy vállalati hitelek formájában kihelyezték és a bankközi piacról ezek a pénzintézetek nem tudnak áthidaló céllal hitelt felvenni, azonnali likviditási krízisbe kerülhetnek. Ez pedig minden olyan pénzintézetet csődbe sodorhat, amelynek nincs stabil tőkéje és nem áll mögötte erős, hitelképes állam. Az európai országok ma természetesen garantálják a betéteink biztonságát, de a bankrendszer megroppanása miatt nehéz anyagi helyzetbe kerülnének azoknak az országoknak a kormányai, amelyeknek a bankrendszerük hóna alá kellene nyúlniuk. Így az eszkalálódó pánik önbeteljesítő módon söpörhet végig Európán, ami aztán az eurózóna széteséséhez vezet.

Természetesen Angela Merkel, Nicolas Sarkozy és José Manuel Barroso naponta megismétlik unos-untalan, hogy az eurózóna felbomlásáról szó sincs, az euró mindenképpen marad, mivel ennek alternatívája óriási költség lenne minden tagállam számára. Csakhogy a valutaunió felbomlásának az egyik fő jellemzője vélhetően az lesz, hogy az nem egy Brüsszelből menedzselt folyamat, hanem egy hívatlan vendégként érkező pénzügyi apokalipszis eredményezi. Az euróövezet felbomlását, annak idejét, erejét az emberi tényezők, valamint a pénz és tőkepiaci erők és folyamatok határozzák majd meg, a politikusaink pedig csak velünk együtt pánikba esve nézik a fejleményeket, ahogy három évvel ezelőtt is tették, amikor a Lehman Brothers omlott össze.

A már négy éve tartó és egyre csak tomboló válságért a mohó, önző emberi természeten túl bizony nem a bankok, nem a brókerek, nem az időjárás és nem is a természeti katasztrófák, hanem mindenekelőtt és elsősorban a mindenáron való gazdasági növekedést, a hatalmat hajhászó politikai elit a felelős világszerte. Nevezetesen azok a törvényhozók, akiknek a többsége soha nem volt képes átlátni a nemzetközi pénzügyi folyamatokat, ezért a megfelelő krízismegelőző jogszabályok megalkotására csak akkor voltak kaphatók, amikor 2008-ban a világ már összedőlt.

Márpedig a bankokat szabályozni kell, nem pedig büntetni vagy megbélyegezni.

Az amerikai politikusok legalább azt mindig is értették, hogy a pénz- és tőkepiacok a hatékony gazdaságpolitika szövetségeseiként a befektetőkért, a vállalatokért vannak. Ezzel szemben az európai kollégáik sajnos még ma sem értik a piacok természetét, többségük azt gondolja, hogy a pénzügyi rendszer az ősellenség, mert az nem úgy működik, ahogy azt a saját politikai érdekeik diktálnák.

Óriási hiba és felelőtlenség volt a nemzetközi politikai elit részéről a krízis 2009-es enyhülésekor a saját hanyagságaik és hibáik palástolása végett a közvélemény indulatának feltüzelésével bűnbakot csinálni a pénzintézetekből. Amikor mindenki pontosan jól tudja, hogy az adófizetők pénzéből a kormányok nem a bankokat mentették meg, hanem a vállalati, lakossági és önkormányzati betétesek pénzét. Mindez nem politikai döntés volt - mint mondjuk az autógyárak vagy légitársaságok esetében - hanem egy súlyos rendszerhiba elhárítása.

Az emberek két dolog miatt viszik bankba a pénzüket: biztonságban szeretnék tudni azt és kamatot remélnek a megtakarításaik után. A banknak a biztonságot meg kell teremtenie, a kamatot pedig ki kell termelnie. Ezt viszont csak úgy tudja megtenni, hogy a betéteket hitel formájában kihelyezi oda, ahol pénzre van szükség a működéshez, a növekedéshez és a munkahely-teremtéshez. Ebből aztán elegendő kamatot kell beszednie, hogy tudjon kamatot fizetni a betéteseknek.

A bankok így a gazdaság legfontosabb üzemanyag-hordozói, amelyek válság idején a nemzetgazdaságok legsebezhetőbb pontjai, amelyeket éppen ezért mindenáron óvni és védeni kell. Végül aztán ezt belátva "eső után az esőköpeny" módjára Európában megszületett az EU Tőkemegfelelési Direktívája, az Egyesült Királyságban a Vickers Bizottság ajánlása, az Egyesült Államokban a Dodd-Frank Törvény, míg globális szinten a Bázeli Bizottság (Basel Committee on Banking Services) III. csomagja. Ezek mind egytől egyig a bankrendszer tőke és likviditási helyzetének megerősítéséről szólnak. Az előírásoknak, szigorításoknak - amelyeknek nem kis hatása van a magyar bankrendszer tőke- és likviditási helyzetére is -, azonban az az ára, hogy a bankok a hitelezés mértékének a visszafogására kényszerülnek, ami csökkentőleg hat a gazdasági növekedésre és növelni fogja a munkanélküliséget.

Van egy ország...

Mindezek ellenére azonban még mindig van egy ország Európában, ahol a politikai elit az elmúlt évek válságából sem tanulva gazdaságpolitikai zsákutcában folytatja tovább kalandozásait. Egy hely, ahol a politikusok továbbra is azt mantrázzák felelőtlenül, hogy a bankok jelentik minden probléma forrását és egy képzelt gazdasági honvédő háború részeként le kell győzni őket, ahelyett, hogy azok tőkéjének megerősítésére rohannának a közelgő eurókatasztrófa végső beállta előtt. Ahol még mindig komolyan azt gondolják: az ország javát szolgálja, ha tartósan a nemzetközi piaci folyamatokkal szembe menetelnek.

Ez az ország sajnos nem más, mint Magyarország, ahol az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság egy jelentős része nyakig eladósodva, a svájci frank fogságában tölti napjait. Mára már szinte mindenkinek a kedvenc témája a "mit kezdjünk a devizahiteleseinkkel" című történet, ami a politikai elitünknek köszönhetően ismét polarizálni kezdte a társadalmat. Annak ellenére, hogy a véleménykülönbség valójában nem a szenvedések és a szolidaritás hiánya között húzódik meg, hanem a megoldás és a helyzet tovább romlása között. A kormány végül egy váratlan, mindenkit megdöbbentő húzással villámgyorsan pontot tett a vita végére. Sokaknak a rekord gyorsasággal a parlamentben elfogadott, idevágó jogalkotás zene a fülnek. Én azonban azon kisebbséghez tartozom, mely szerint a kormány az ország számára a rossz, veszélyes és mérhetetlenül igazságtalan megoldást választott.

Ki a felelős a kialakult devizahiteles-helyzetért?

Ennek megállapításához nincs szükség vizsgálóbizottság felállításához. A kialakult helyzetért az elmúlt egy évtized teljes magyar politikai elitje felelős, mert rövidlátó és öncélú politizálásával a következő négy lépés eredményeképpen kiszolgáltatott helyzetbe juttatta országunkat.

1) A lakosság látványos eladósodása 2000-ben kezdődött el azzal, hogy az akkori Orbán-kormány egy drasztikus túlköltekezési program részeként belevágott a lakáshitelek nagyvonalú költségvetési kamattámogatásába. Mindezt annak reményében tette, hogy ez a 2002-es választások előtt majd segít a belső kereslet beindításával növekedési pályára tenni az országot egy nemzetközi krízis kellős közepén. A választásokat végül megnyerő MSZP-SZDSZ koalíció ezt aztán a maga "száznapos programjával" fejelte meg (amit az akkor ellenzékben lévő Fidesz is automatikusan megszavazott), amely még néhány további elképesztő gazdaságpolitikai lépéssel kiegészülve az ország totális eladósodásához vezetett. Mindkét politikai oldal abban bízott, hogy a belső keresletbővítés mesterséges felpörgetésével, az osztogatáson keresztül felgyorsítható a gazdaság, amely aztán majd automatikusan kitermeli a fedezetet az így keletkezett deficit eltüntetéséhez. Ez azonban téves hipotézis volt, annál is inkább, mert a felpörgetett hazai fogyasztás csak az importot serkentette, ez pedig csak az ország külkereskedelmi mérlegét aknázta alá. Az így kialakult fiskális egyensúlytalanság a jólét hamis illúzióját okozva katalizálta az egyre erősödő lakossági hitelkeresletet.

2) A magyar lakosság nem a saját devizájában adósodott el, hogy hitelei után ne az ország romló gazdasági állapota miatt a forintot sújtó kamatfelárat kelljen megfizetnie. A kilenc évnyi elhibázott gazdaságpolitika (a fenntarthatatlan nyugdíj, egészségügyi és lakástámogatási rendszeren túl, a minimálbér 50 százalékos növelése, a közalkalmazottak körében végrehajtott 50 százalékos béremelés, a 19 ezer forintos egyszeri nyugdíj-kiegészítés, a 13. havi nyugdíj bevezetése, a minimálbér adómentessé tétele, az átgondolatlan áfaváltoztatások, az állam és a magánszektor vélt vagy valós együttműködésén alapuló PPP-beruházások túlburjánzása, az irreálisan drága autópálya építések) egy kirívóan alacsony adófizetői morállal párosulva egyre nagyobb lyukat ütött az államháztartáson, ez pedig az ország eladósodását eredményezte. A fedezetlen jólétünket pedig érdemi gazdaságpolitikai irányváltás helyett a mindenkori magyar kormány a külföldi befektetőkkel finanszíroztatta, akik ezt persze mindezt a növekvő kockázatok miatt egy magas kamatfelár mellett voltak hajlandók megtenni.

3) A mindenkori magyar kormány hibája, hogy 21 évvel a rendszerváltást követően a pénzügyi és közgazdasági alapismeretek tantárgy még mindig nem kötelező része a középiskolai oktatásnak és az érettséginek. Az emberek emiatt nemcsak a hitelezésről tudnak keveset, de fogalmuk sincs mi a kamat és a THM közötti különbség, nincs kellő információjuk magukról a bankokról, a pénzügyi szolgáltatóról. Emiatt aztán kiszolgáltatottak, védtelenek, nem aktív megtakarítók, inkább erőn felül költekeznek. Amit mégis megtakarítanak, azt meg szeretik a párnájuk alatt tartani, idegenkednek a tőzsdétől és nem értik a legalapvetőbb közgazdasági összefüggéseket sem. Így persze nagyon fogékonyak a politikusaink demagóg bank- és tőkepiac ellenes retorikájára, amikor a kialakult helyzetben megoldások helyett megpróbálnak felelősöket keresni maguk helyett.

4) Az adóforintjainkból fenntartott pénzügyi kormányzatot és a piaci ellenőrző szerveket legmélyebb álmában lepte meg a válság 2008-ban. Feladatukat nem tudták ellátni, éppen ezért Magyarországot felkészületlenül érte a krízis, ezért hatása is súlyosabb volt. A mindenkori kormány, parlament, jegybank és a felügyelet feladata, hogy figyeljék, ha kell, szabályozzák a piaci folyamatokat és ha nagy anomáliákat vagy veszélyes trendeket tapasztalnak, akkor idejekorán lépjenek - a megfelelő törvénykezéssel mindenkit visszatereljenek a helyes vágányra. (Például ha egy bank felelősségteljesen akart volna viselkedni és ezért nem ad frank hitelt az ügyfeleinek, akkor az ügyfelek válaszképpen átmentek volna egy másik bankba, ahol kiszolgálják őket.) Éppen ezért az MSZP-SZDSZ kormány óriásit hibázott, amikor szabadjára engedte Magyarországon a devizahitelezést, ahelyett, hogy korlátozó jogszabályokat alkotott volna, amelyek minden bankkal szemben egyformán komoly követelményrendszert támasztottak volna a frank hitelezéssel kapcsolatban. Ezzel persze az akkori ellenzék sem foglalkozott a parlamentben.

A kormány Don Quijote szerepében

A magyar kormány a költségvetési helyzet kezeléséhez egy egyszerű, de annál populistább megoldást választott. A minden probléma eredőjének kikiáltott bankokat szisztematikusan sajtolni kezdte: válságadókat vetett ki a bankrendszerre, moratóriumot vezetett be a jelzálogjogok érvényesítésére, hároméves árfolyamrögzítéssel maximalizálta az adósok havi törlesztését. Ezek természetesen fájdalmas intézkedések minden pénzintézet életében, de még érthetőek és elviselhetőek a válságra való tekintettel. A kormány legújabb ötlete, a rögzített árfolyamos devizajelzáloghitel-törlesztés azonban már túlmegy a józanság összes létező határán.

A bankok látszólag jól állják az ütéseket, mert külső szemmel ők a pénz korlátlan forrásai (de a bankoknak nincs saját pénzük, a betéteseiknek van és a részvényeseiknek). A valóság azonban az, hogy a hazai bankok ezekkel a lépéssekkel elveszítik a jövedelemtermelő képességük és a tőkéjük jelentékeny részét, ami veszélyes helyzetbe sodorja a magyar bankrendszert pont akkor, amikor a világon mindenütt a bankok tőke és likviditás pozíciójának megerősítésén dolgoznak a kormányok. Az idehaza kialakult helyzetben, válaszképpen a bankok még inkább a hitelezés visszafogására kényszerülnek, a többségében külföldi kézben lévő bankjaink egy része pedig a távozás mellett dönthet. Persze erre az utóbbi lépésre mondhatjuk azt, hogy mindez kit érdekel: hiszen ez csak javítani fogja a magyar vezetés alatt álló pénzintézetek piacszerzési lehetőségét.

De a helyzet azért ennél jóval bonyolultabb. Egyrészt a magyar bankok mérete összesen sem elég nagy ahhoz, hogy csak hazai forrásból maguk finanszírozzák a teljes magyar gazdaság növekedését. Másrészt pedig költségvetési szempontból öngyilkosság bármilyen adófizető, munkahelyteremtő céget elüldözni, főleg ha az élen jár a magyar állampapírok vásárlásában. És végül, de nem utolsó sorban egy zsugorodó és egyre kockázatosabbá váló nemzetgazdaságban egyetlen felelősen működő pénzintézetnek sem célja növekvő piaci részesedést szerezni. Ha pedig ráadásul ez az ország még az adott bank anyaországa is, akkor ez azt jelenti: a kockázatok növekedésével egyre inkább kiszorul a nemzetközi pénzpiacokról és még a jelenleginél is sokkal drágábban, vagy egyáltalán nem fog tudni forrásokat bevonni külföldről.

Éppen ezért magasabb forintkamatokra és drámaian visszaszoruló vállalati, lakossági hitelezésre lehet Magyarországon számítani, ami mindannyiunknak rossz hír. Főleg akkor, ha figyelembe vesszük azt a törvényszerűséget, hogy minden egyes százalékpontnyi gazdasági növekedéshez nagyságrendileg négy százalékkal kell bővülnie minden évben a bankhitel-állománynak. Ennek hiányában marad az út a recesszió és a tovább növekvő munkanélküliség irányába. Ugyan az elmúlt három év pont azt mutatta meg, hogy a korlátlan és szabályozatlan hitelbővülés is milyen bajokhoz vezethet. De ettől még a hitel a gazdaságnak az, ami a víz az élő szervezetnek: nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. Arról pedig már nem is beszélve, hogy a versenyhelyzet és a kínálat hiánya növekvő banki költségekhez, továbbá csökkenő szolgáltatási minőséghez vezet.

Éljen a társadalmi igazságtalanság

A kedvező árfolyamon történő devizahitel-törlesztés lehetősége a reálgazdasági és pénzpiaci problémákon túl még egy fontos problémahalmazt is felvet: az intézkedés társadalmilag rendkívül igazságtalan is.

1) Vessen magára, aki nem adósodott el?

Azért fordulunk hitelért a bankhoz, mert így döntöttünk és nem azért, mert a bank pisztollyal erre kényszerít. A hitellel rendelkező ember olyan fogyasztó, aki a valós lehetőségein túli életvitelt folytat, vagyis jobb körülmények között él, mint amilyet megengedhet magának. Ez azonban még önmagában nem baj, csak éppen magánügy. Főleg, ha a hitelfelvétel forint helyett devizában történt. A devizában eladósodás ugyanis nem más mint spekuláció az adott deviza gyengülésére. A devizahitel felvevője arra fogadott, hogy a forint erősödik vagy erősödni fog, így a törlesztő részlete egyre kisebb lesz, vagy ha gyengül is, a gyengülés mértéke soha nem fogja meghaladni a svájci frank és a forint kamatkülönbözetből származó relatíve nyereségét. Az ügyfél maga dönti el a bankban, hogy az igényelt hitelt forintban veszi fel 10 százalék feletti kamattal vagy inkább a frank hitelt választja 6 százalékon. Az egyiknek nagyobb kamatterhe van, de nincs árfolyamkockázata, míg a másiknál a kisebb kamatteher árfolyamkockázattal párosul. Tehát a hitelfelvevő lehetőségeihez, kockázattűrő képességéhez viszonyítva választott. A döntésünk felelősségét pedig nem varrhatjuk mások nyakába, ha egyszer a nem jött be az, amit vártunk. Márpedig a kormány döntése értelmében a veszteségeket a bankoknak kell átvállalniuk. Ez annyit jelent, hogyha egy válságos helyzetben a pénzintézetek a szétporladó tőkéjük miatt az összeomlás szélére kerülnek, akkor a magyar kormánynak az adófizetők pénzéből kell majd talpra állítani őket, hogy ne vesszen oda a betétesek pénze, miután azokra garanciát vállalt. Vagyis leegyszerűsítve: amíg a forint erős volt, a devizahitelesek nyerőben voltak, majd amikor a részben saját maguk által felépített pozíció miatt meggyengülő forint miatt veszteségeik keletkeztek, akkor a kormány ezt megpróbálja azokkal kifizettetni, akik nem vettek fel hitelt, hanem helyette megtakarítottak és azt betét formájában bankjuknál elhelyezték. Azok akik pedig forintban adósodtak el, most a saját terheiken túl szolidaritásból még a devizahitelesek terheit is magukra vállalhatják, tehát duplán fizetnek. Ez rendkívül igazságtalan azokkal szemben, akik az életüket hitel felvétele nélkül a lehetőségeik határán belül tartották, vagy felelősen gondolkodva a drágább forint hitelt vették fel, szemben a hosszú évekig relatíve nyereséget biztosító devizahitellel.

A devizahitelesek azon hivatkozása, hogy senki nem mondta nekik, a forint ilyen mértékben meggyengülhet egyszerűen hiteltelen és elfogadhatatlan. Ráadásul pont egy olyan országban, ahol a lakosság hosszú évtizedeken át úgy szocializálódott, hogy legjobb devizában tartani a megtakarításokat, mert a forint már eddig is számtalan alkalommal lett leértékelve. Nem is beszélve arról, hogy az ember hosszas és alapos mérlegelés után választja ki ingatlanját. Nehéz azt elképzelni, hogy a finanszírozás feltételrendszerével kapcsolatban nem tájékozódik alaposan.

2) Támogassuk azokat, akik frankból vették a rózsadombi lakásukat?

A devizahitelesek megmentéséről szóló parlamenti döntés szerint a meglévő devizahitelét kizárólag az fogja tudni előtörleszteni, akinek megfelelő megtakarításai vannak, vagy kellően stabil és jó jövedelemviszonyok közt él, hogy mindezt újabb, immáron forint alapú hitelből finanszírozza. A kormány döntései következtében beindult forintgyengülés még nehezebb helyzetbe sodorja a valóban rászoruló devizahiteleseket, miközben mások kárára mentőövet dob azoknak, akik a hitelükből luxuslakást és balatoni nyaralót vettek.

3) Kukába a tulajdonjog szentségével

A kormány eddig csak azt üzente a választóknak: lehet felelőtlenül kezelni a közösségi és pénzügyeinket, mert ha baj van, akkor az atyáskodó állam majd segít. A parlament hétfői döntésével azonban már gyakorlatilag jogszabályt alkotott arról, hogy Magyarországon szabad bankot rabolni.

A bankok nem holmi maguknak való pénzeszsákok, ahonnét bármikor és bármennyi pénz szabadon kiszedhető. Olyan vállalatokról van szó, amelyeknek tulajdonosai, részvényesei vannak. Akik azért fektetnek pénzt ebbe az iparágba, mert jövedelmet várnak. A jövedelem pedig azoktól az ügyfelektől származik, akik a megtakarításaikat azért hozzák a bankba, mert biztonságot és kamatot várnak cserébe. A banknak pedig ki kell termelnie működésének a költségét, a betéteseknek a kamatát és a részvényeseknek az osztalékát. Ha ebbe a folyamatba a kormányzat mindenféle előzetes egyeztetés és józan átgondolás nélkül beleszól, akkor azzal a betétesek megtakarításait és a részvényesek befektetéseit kockáztatja. Ez pedig nemcsak bankcsődhöz vezethet rosszabb esetben, hanem oly mértékben megrendíti a bizalmat Magyarország iránt, hogy elriasztja azokat, akik pénzt szeretnének Magyarország gazdaságába fektetni.

Egy jól és megbízhatóan működő, piacgazdaságra építkező demokratikus országnak két fő ismérve van: a magántulajdon szentsége, megkérdőjelezhetetlensége és az a faktum, hogy az adósságot mindig mindenki rendben törleszti. És ezt a két tényezőt egyetlen politikai erő sem tudja és nem is akarja megpiszkálni. Mert mindenki tudja, hogy az az ország ahol a kormányfő reggeli közben kitalálja, aznap éppen melyik gazdasági szereplőtől fog valamit elvenni, amit aztán a parlament ebédre már alkotmányba is foglal, hogy a köztársasági elnök még aznap a vacsora előtt alá is írja és kihirdesse, az a befektetők szemében egy elkerülendő banánköztársaság.

Mi a gyógyszer?

A lakosság, a vállalatok, az önkormányzatok és az állam devizatartozásának a jelenlegi mértéke valós makrogazdasági kockázat, amit kezelni kell. A péktől az orvoson és buszvezetőn át a bankárig mindannyiunknak ugyanaz az érdeke: a minél elviselhetőbb árfolyamon való törlesztés. De ezt nem mindegy, hogy milyen módszerrel érjük el. A parlament által elfogadott devizahitel-törlesztésről szóló jogszabály rövid távon ugyan segíti a tehetősebb adósokat, de rendkívül igazságtalan és káros az ország nagyobb részének. Ez ugyanis olyan pénzpiaci és reálgazdasági folyamatok beindulásához vezet, amelyek inkább előbb, mint utóbb a 300 forint feletti euró árfolyam irányába visznek. Vannak lépések, amelyek lehet, hogy jól hangzanak ma, de valójában pont egy gyorsított pályán küldik az országot a görögök után. Míg más elképzelések nem hangzanak népszerűnek, de középtávon stabil és ésszerű megoldást kínálnak a devizahiteles problémára.

Ez utóbbiak azok a hiteles gazdaságpolitikai döntések, amelyek az állam méretének csökkentésével, a nyugdíj és egészségügyi, valamint a közigazgatási rendszer reformjával segítik a versenyképesség javulását. Olyan intézkedések, amelyek vonzzák a befektetőket és a beruházásokat, növelik az adóbevételeket, beindítják a növekedést - aminek köszönhetően végre csökkenhet a munkanélküliség -, kevesebb lehet az államadósság és végül, de nem utolsósorban erősödésnek indulhat a forint, hogy végre csökkenni kezdjenek a devizahitelek törlesztőrészletei.