Az IMF-megállapodás igazi tétje

A Barosso-levél nyilvánosságra kerülése óta egyértelmű, csak akkor lesz megállapodás az IMF-fel, ha az „erőteljesen” megváltoztatni javasolt törvényi passzusokat módosítják. Ha nem, akkor  Magyarország külső források hiányában igen rövid időn belül mély recesszióba süllyed, amelyből hosszú évekig nem fog tudni kikászálódni. Ha lesz megállapodás, akkor esély nyílik az ország reorganizációjára.

Az elmúlt másfél év rapid törvénykezése nem szólt másról, mint arról,  hogy a kétharmados többség gazdasági hátországát hogyan lehet megsokszorozni, hogyan lehet a „nemzeti burzsoáziát” hatékonyan kiépíteni. Ennek a hátországnak természetesen nem érdeke az, hogy az ország pénzügyeibe beleszóljanak: az állam gazdasági tevékenységét finanszírozó (a gazdasági hátországot hizlaló)  re-disztribúcióból  tappodtat  sem engednek. Magyarország még most is az élbolyban van a tagországok között a közbeszerzések és a vissza nem térítendő támogatások GDP-hez viszonyított arányát illetően. A versenyszektorban végbenő, hipokrita állami újraelosztás forrásai azonban kevésnek bizonyulnak, újakat kell keresni.

Ezért vetettek szemet a jegybank devizatartalékaira. A jegybank függetlensége azonban akadályozza a hozzáférést.

Az állami emlőkön, hatalmi befolyással felhízlalt, illetve megszerzett vállalatokat működtető „nemzeti burzsoázia” a magyar gazdaság legnagyobb tehertétele. Mivel nem a piaci versenyben választódnak ki, nem lesznek  versenyképesek még magyar viszonylatban sem, nemhogy nemzetközi szinten,  további állami gondnokságra  szorulnak, felemésztve ezzel azokat a forrásokat, amelyeknek a hazai kkv-szektor fejlődését kellene szolgálnia.

Pontosan emiatt csak igen kis számban tudnak kifejlődni tőkeexportra képes magyar vállalatok. Pedig ezzel lehetne ellensúlyozni a globalizációba való félgyarmati beágyazódás igen hátrányos következményeit. Leginkább azt, hogy a magyar export zömét – és az utóbbi időben a lanyhuló növekedés szinte egyetlen forrását – adó importalkatrészeket összeszerelő nemzetközi vállalatok által előállított GDP-nek minimális az adótartalma, részben a globális kapitalizmus szabályai és részben a fejlett technológiákat meghonosító beruházásokért folytatott országok közti verseny következtében.

Emiatt a GDP másik felét produkáló hazai kkv-szektort  a termelékenységéhez képest túlságosan magas adókkal kell megterhelni.  A magyar GDP adótartalma negyven százalék. Ez azonban a nemzetközi vállalatok alacsony és a hazai kkv-szektor magas értékeinek az átlaga.

Ha az állam elvonja a kkv-szektorban megtermelt GDP nagyobbik részét, akkor nem marad forrás a növekedésre, rákényszerítve ezzel a szektor vállalatainak igen jelentős részét az adócsalásra. Ez az adósságspirál elsődleges oka. A megoldás éppen az lenne, ha elzárnánk a hátországot hizlaló csapokat, és nem kellene beszedni ilyen költekezést finanszírozó adórészeket. A kormánypártok kohéziója azonban éppen ezeknek a szivattyúknak a működtetésén alapul.

Az Orbán-kormány nemhogy megszüntetné, hanem éppen konzerválja az eladósodást okozó struktúrákat, ezért a deficitcélt csak újabb és újabb források bevonásával lehet tartani. Újabb források azonban egyre kevésbé állnak rendelkezésre, ezért az unió válságával, és várható recessziójával megnő az esélye annak, hogy az ország mély depresszióba süllyedjen.

Az újabb és újabb megszorításokat megelégeli az elszegényedés rémével szembetalálkozó lakosság és gyorsan  terjedni fog az Esztergom-szindróma, elkeseredett, lincselni kész tömegek követelik majd a felelősök megbüntetését. A magán-nyugdíjpénztári vagyon elherdálása, valamint a szabadságharc követelte egyéb felesleges véráldozatok elég okot szolgáltatnak erre.

Ezt elkerülni – ez az igazi tétje az IMF-fel folytatandó tárgyalásoknak. Amikor 2008-ban először kellett a valutaalaphoz fordulni, már akkor azt gondoltam, hogy ezt nagyon is az ország előnyére válhatna, hisz meg lehetne valósítani egyfajta magyar gazdasági csodát.

Mivel nem ez történt, tavaly ezzel a címmel jelentettem meg egy könyvet, amelyben a hazai kkv-szektorban általános kétcsatornás (bejelentett és zsebbe adott) bérezés jelenségét vettem górcső alá. Ennek a társadalmi ténynek a tüzetes vizsgálata nélkül nem lehet megérteni a magyar gazdaság duális struktúrájának mibenlétét.

De ha tisztázzuk és rendszerezzük az okokat, szinte magától értetődő módon összeáll az új paradigmáknak egy olyan rendszere, amelyekkel az adósságcsapdából ki lehet menekülni és le lehetne rakni egy virágzó gazdaság alapjait. Ezt  a paradigmaváltást, amely vezérlő elvének, hüvelykujjszabályának a redisztribúció radikális visszavágásának kellene lennie, az IMF – példaértéke miatt – optimális kondíciók mellett hitelezné meg.

Végre lehetne hajtani – anélkül, hogy megszorításként élné át a társadalom – egy 1500-2000 milliárd forintos kiadáscsökkentést a vissza nem térítendő támogatások és az állami, önkormányzati megrendelések, valamint a folyamatban lévő államosítások, tőkeemelések és -pótlások  blokkolásával. Ez kiváltaná ugyan a hátország haragját, de ezzel lehetőség nyílna egy olyan adóreform végrehajtására, amelyben az adók a kkv-szektor teljesítőképességének megfelelő szintre csökkennének. Ezzel lehetne visszaszorítani a kétcsatornás bérezést.

Így nyílna lehetőség egy új társadalmi szerződésre, melynek a lényege az, hogy a korábbihoz képest lecsökkent adókulcsok alapján mindenkinek adózni kell, de ezekkel az adóforintokkal a hatalom a lehető leggondosabban bánik. Ezzel tudnánk az adósságcsapdából kimenekülni. Az adócsökkenés miatti ideiglenes bevételi hiány pótlására pedig  be kellene vezetni  egy minden vagyontárgy bevallásán alapuló vagyonadót.

A támogatások felfüggesztésével  egyidejűleg kezdeményezni kellene az Európai Bizottságnál azt, hogy a nekünk megítélt uniós forrásokat teljes egészében az államadósság törlesztésére fordíthassuk. A jövedelmeknek ez a fajta redisztribúciója aláássa az unió versenyképességét is, mivel  a tagországok  befizetéseinek megengedhetetlen pazarlását eredményezi.

Ezt leginkább a négyes metró példáján keresztül lehet érzékeltetni. Tavasszal abban a szerencsében volt részem,  hogy mesterszakos projektvezetést tanuló hallgatóimmal együtt alászállhattunk az épülő Fővám-téri állomásra. A látvány sokkoló volt:  itt  egy olyan állomás készül, amelynek természetes megvilágítása lesz, nem csupán egy földalatti megálló, hanem turisztikai látványosság épül. A hihetetlenül drága állomás létjogosultságát ráadásul megkérdőjelezi az, hogy a két szomszédos megálló túl közel van, nem tudnak akkora sebességre felgyorsulni a szerelvények, ami miatt érdemes metrót építeni. Elegendő lett volna egyetlen állomást két kijárattal, mozgójárdákkal megépíteni a Vámház körút alatt. Mindennek tetejébe, a hely szűkössége miatt az állomás benyúlik a Duna alá, emiatt ezen a vonalon csak négy kocsiból álló szerelvények közlekedhetnek majd a másik két metrón megszokott öt helyett. És erre ad közel kétszáz milliárdforintnyi támogatást az unió.

Meg is érdemli a sorsát az, aki ilyesmikre herdálja el erőforrásait. Persze az összeg nagy részét a magországok globális vállalatai  (Alstom, Siemens, stb.) teszik zsebbe. Az ördögi (hipokrita) kör így zárul be. A nekünk megítélt uniós pénzek forrását ráadásul azok az adók (áfa, osztalékadó) képezik, amelyek a nálunk megtermelt hozzáadott érték után a nettó befizetők büdzséjébe folyik be, csak azért, mert a magyar gazdaság félperifériás módon ágyazódott be a világgazdaságba.

Magyarország visszaszerezhetné elvesztett tekintélyét, ha ezzel érvelve meggyőzné a többi tagországot arról, hogy a kártékony uniós redisztribúció helyett ezeket a forrásokat az államadósságok törlesztésére lehessen fordítani.

Külső források igénybe vétele nélkül nem tudjuk az adósságot csökkenteni. Az uniós pénzek erre való felhasználása a lehető legkézenfekvőbb megoldás lenne: az ütemes adósságtörlesztés következtében igen rövid időn belül megfizethető szintre esnének a kamatok. Az uniós pénzekből gazdagodók ugyan hoppon maradnának, de a méltányos adók által a  béklyóitól megszabadított kkv-szektor ugyanakkor az inspiratív (minimális inflációban, alacsony kamatszintben, stabil árfolyamban, drasztikus költségvetési szigorban megnyilvánuló) gazdasági klímát teljesítményének komoly növelésével hálálná meg.

A méltányos adók bevezetésével az állam rovására és a vállalkozások, valamint  a munkavállalók javára végbemenő jövedelemátrendeződés a nagy elosztó rendszerek hatékony reformjának (öngondoskodás, önrész kérése a közszolgáltatás igénybe vételekor, stb.) elengedhetetlen feltétele. Ezzel a paradigmaváltással az állam működése sokkal olcsóbbá válna, egyrészt a kisebb újraelosztás kisebb apparátust igényel, másrészt pedig az adócsökkentés az állami alkalmazottak foglalkoztatásának költségeire is jótékony hatással lenne.

Nem kellene továbbá a BKV forráshiányára hivatkozva megemelni a budapesti cégek iparűzési adóját sem. A BKV-hoz hasonló termelékenységi szinten vegetáló hazai vállalatok a béreket terhelő adók és járulékok elcsalásával tudnak csak talpon maradni. A kereseteket leadózó BKV nem kérheti el e terhek fedezetét teljes egészében, mert akkor senki nem váltana jegyet. Újabb adókat kell kivetni, ami jól mutatja a helyzet tarthatatlanságát.

Szakadékba taszítja az országot a kétharmados többség, ha megszavazza az MNB devizatartalékait a hátországba átcsatornázó újabb kalandor akciót, miközben kikényszeríthetnék azt is, hogy az IMF-tárgyalások elé egy igazi magyar csodát megalapozó programmal mehessünk. Érdemes ezen elgondolkodni, mielőtt megnyomják a szavazógombot. Nem mondhatják, hogy senki sem figyelmeztette őket.