Ezért lett nehéz sok európai élete

2013.11.20. 07:20 Módosítva: 2013-11-20 07:23:17
1 hozzászólás

Bár valószínűleg nem erre a hírre voltak a leginkább kiéhezve a hazai újságolvasók, de: az eurózóna periféria-országaiban az idei év során zárulni látszik a folyó fizetési mérlegek hiánya. Ez azt jelenti, hogy ezek az országok elérték, hogy már nem költenek többet a jövedelmeiknél. Ez mérföldkőnek tekinthető az eurózónán belüli káros egyensúlytalanságok felszámolására irányuló folyamatban, noha ettől még mind a válságországok, mind az euróövezet előtt továbbra is hosszú, nehéz út és komoly dilemmák állnak.

Fenntartható és nem fenntartható fizetési mérleg hiányok

Bár a figyelem gyakran irányul a kormányok pénzügyi problémáira, az eurózóna perifériájának (görögök, írek, olaszok, portugálok, spanyolok) válsága valójában – bár országonként eltérő mértékben – leginkább fizetési mérleg válság volt. Ennek során a meghatározó elem a nemzetgazdasági összjövedelmet meghaladó túlköltekezés volt, ami a fizetési mérlegek tartós és/vagy nagymértékű deficitjében nyilvánult meg. Ehhez képest kisebb jelentőséggel bírt, hogy ezt a túlköltekezést épp az állami vagy a magánszektor hozta össze. Nem véletlen, hogy más országok – például Japán vagy Németország – ahol az államadósság szintén magas, de ahol nem görgettek tartós fizetési mérleg hiányokat, nem kerültek bajba.

Ha egy ország tartósan többet költ a jövedelmeinél, akkor a különbözetet külföldi forrásból (hitelfelvétel vagy közvetlen tőkebefektetés) kell finanszíroznia. Ez hosszú távon a külföldi tartozásokat fenntarthatatlan szintre emelheti, ami válsággal együtt járó korrekciót von maga után.

A valóságban persze a közgazdászok különbséget szoktak tenni „jó” és „rossz” (tartós) fizetési mérleg hiány között: ha a hiány nem nagy, a finanszírozásában kisebb az adósságtípusú források aránya, valamint a túlköltekezés produktív beruházásokat finanszíroz, akkor a növekedési hatás elég erős lesz ahhoz, hogy a külföldi tartozások GDP-arányos szintje kezelhető maradjon. Vagyis a hiány minősége is számít: nem is véletlen, hogy az Európai Bizottság által épp az euróövezet válságára adott válaszként bevezetett makrogazdasági egyensúlytalansági eljárásban több mutatót is néznek, mint csupán a fizetési mérlegdeficitet (ezekről egy remek elemzés a legfrissebb MNB-szemlében).

Léteznek is pozitív (vagy egyelőre annak látszó) példák a megfelelő minőségű fizetési mérleghiány tartós fenntarthatóságára: Új-Zéland például 1973 óta folyamatosan mínuszos fizetési mérleg – és növekvő külső adósság – mellett működik eddig súlyosabb következmények nélkül. Az is igaz persze, hogy gyakran csak utólag derül ki, mennyire volt fenntartható egy hiányidőszak: ha például valaki megnézte volna 2005-ben Görögországot vagy Spanyolországot, azt látta volna, hogy előbbi több mint 25, utóbbi 15 éve működget el fizmérleghiány mellett.

Nem zárva ki tehát annak lehetőségét, hogy létezhet „jó”, de legalább is nem „rossz” (tartós) fizetési mérleg hiány, utólag az biztosnak látszik, hogy az eurózóna perifériájáé nem volt az.

Miért volt szükség a korrekciója?

A világban szinte minden valutaövezetben előfordul, hogy egyes régiók tartósan többet költenek a saját jövedelmeiknél, így elvileg nem lenne kizárható, hogy az eurózónán belül is legyenek tartósan deficites régiók, tagállamok.

A gyakorlatban azonban az ilyen esetekben a hiányok finanszírozását többnyire nem a piac, hanem valami állami újraelosztási mechanizmus biztosítja (pl. Németországban az ún. Länderfinanzausgleich, ami automatikus finanszírozást áramoltat a gazdagabb Dél-Nyugatról a szegényebb keleti tartományokba).

Ezt az utat elméletileg az eurózóna is járhatná: „csak” politikai elhatározás kérdése, hogy a tagállamok felállítanak-e valamiféle szolidaritási mechanizmust, ami valamekkora pénzösszeget újraoszt a tagállamok között és így a potenciálisan tartós fizetési mérlegdeficitek finanszírozására is alkalmas.

Ez nem is csak kormányok közötti transzferekkel, hanem akár állampolgárok szintjén is elképzelhető. Ez a fiskális unió – vagy ahogy a Németországra nehezedő kötelezettségektől félő német sajtó pejoratívan nevezni szokta: a „transzferunió” – koncepciója. Egyelőre az európai válságkezelés még nem ment el ebbe az irányba, így tagállamok közötti újraelosztás híján maradt a fenntarthatatlan fizetési mérleghiányok korrekciója.

Egyértelmű volt, hogy a hiányok korrekciója sikerülni fog?

Az, hogy a szükséges mérlegkorrekció valóban meg fog történni az eurózónában, egy-két évvel ezelőtt még nem volt teljesen evidens. A fizetési mérleghiányok mérséklődését általában két mechanizmus kényszerítheti ki:

  • (reál)árfolyam-leértékelődés, ami az adott ország export-versenyképességét javítja, az importot drágítja, így export nő, import csökken;
  • az elérhető külföldi finanszírozás csökkenése, extrém esetben teljes leállása, ami az importot – és persze a fogyasztást és a növekedést – nyomja le, néha egész drasztikusan. Ez a két mechanizmus sokszor együtt és egymásra hatva is jelen van (a fizetési mérlegalkalmazkodások típusairól egyébként ez az EKB-tanulmány ad jó áttekintést).

Az eurózóna válságországai esetében azonban mindkét mechanizmussal gondok voltak: egyfelől az euró használatát megtartva ezekben a gazdaságokban az árfolyam nominális leértékelése nem volt lehetséges, az ún. belső leértékelés – amikor a termelési költségek, fizetések csökkentésével érik el a versenyképesség javítását – pedig komoly politikai konfliktusok felvállalását igényelte.

Másfelől az eurózónában működött egy „kiskapu”, amin keresztül úgy tűnt, a válságállamok tudják a hiányukat finanszírozni akkor is, ha a befektetők erre már nem hajlandók: az Európai Központi Bank, akitől a periféria bankjai jelentős mennyiségű, olcsó forráshoz juthattak.

Bár – amint azt egy későbbi BIS-tanulmány feltárta – az EKB-finanszírozás valójában csak kisebb mértékben szolgálta a fizmérleghiányok finanszírozását, és jelentős részben tőkemenekülést és portfolióátrendezéseket fedezett, az tény, hogy az EKB-nál elérhető likviditás a perifériaországokra nehezedő alkalmazkodási nyomást csökkentette.

És mégis sikerült

Az eredmények mostanra viszont bizonyították, hogy az alkalmazkodás az euróövezet jelenlegi működési keretei között is lehetséges. Az említett déli országok 12 hónapra visszatekintő fizetési mérlegegyenlege 2013 közepére nulla közelébe került (Írország már eleve 2010 óta szufficites volt).

Az euróövezeti tagság fentebb leírt körülményei azonban a korrekció időtartamát jelentősen, közel 5 évre elhúzták (összehasonlításul: a 97-es ázsiai válság idején, vagy a mostani válságkor az új EU-tagok között hasonló méretű mérlegkiigazításokra nem ritkán egy év alatt került sor). Az Európai Bizottság legfrissebb prognózisa szerint az elért egyensúly-javulás fenntartható és folytatódni is fog (kivéve az egyre inkább menthetetlennek látszó Görögországot).

Az alkalmazkodás szerkezete – bár országonként eltérő mértékben – szintén mutat biztató jeleket: az egyensúly helyreállása csak Görögországban köszönhető kizárólag az import és a belső kereslet összezuhanásának (vagyis tulajdonképpen az elszegényedésnek).

Más országokban fontos szerepet játszottak a belső leértékelés és versenyképesség-javítás érdekében tett erőfeszítések, és az ezek hatására élénkülő export is (különösen Írországban és Spanyolországban, kisebb mértékben Portugáliában és Olaszországban).

Az sem teljesen igaz (szemben az angolszász sajtóban gyakran megjelenő vádaskodással), hogy az über-versenyképes és takarékoskodó Németország fundamentálisan akadályozná a külső egyensúly helyreállítását a periférián: bár a német folyó fizetési mérleg tényleg óriási többletet mutat, ennek nagy része már nem az eurózónában keletkezik.

Valójában Németország euróövezettel szembeni egyenlege jelentősen romlott a válság kitörése óta, és emögött ugyanúgy német oldalról is van konvergencia (például emelkedés az egységnyi kibocsátásra jutó munkaerőköltségekben), noha természetesen további német alkalmazkodás kívánatos lenne.

Az alagút vége még messze van

Az alkalmazkodási folyamat azonban jelentős reálgazdasági költségekkel és az életkörülmények számottevő romlásával, a munkanélküliség tartós és egyes esetekben drasztikus mértékű megemelkedésével is járt a periféria államaiban.

Ráadásul az alagút vége is még messzinek látszik: a felhalmozott tartozás visszafizetése még évekig lefojtó hatással lesz ezeknek az országoknak a gazdasági teljesítményére, így a problémák kinövése sokáig eltarthat.

Ha az Európai Bizottság 2015-re előrejelzett – és az idei mutatóknál sokkal jobb – növekedési és egyensúlyi adataiból indulunk ki, Portugáliának például még akkor is 2020-ig tartana, hogy elérje csak azt a GDP-arányos nettó külső tartozási szintet, ahol 2008 végén állt (és ami már akkor is túl magas volt). És akkor a külső egyensúlyon túli egyéb problémákról még nem is beszéltünk.

Vagyis a helyreálló fizetési mérleg egyensúly csak annyit bizonyított be, hogy az euróövezet mostani keretrendszerében sem tart a tagállamok divergenciája a végtelenbe, és igenis lehetséges az egyensúlytalanságok korrekciója. Ez azonban egy költséges és időigényes folyamat, és nem biztos, hogy a válságországok lakosságának és politikusainak lesz türelme kivárni a végét. Így hátradőlni nincs okunk: az eurózóna válságának intenzitása csökkent ugyan, de a probléma még nem oldódott meg teljesen.