15 ezer forint volt a hiány a mohácsi csata idején

2017.10.28. 09:49
16 hozzászólás

A gazdaságtörténet kutatása a legnagyobb hatású történelmi eseményeket is új megvilágításba helyezheti. Ezt bizonyítja C. Tóth Norbert tanulmánya, amely a Magyar Királyság 1522. évi költségvetésének rekonstruálásával bizonyítja: a mohácsi vereséget nem a gyenge kezű Jagelló királyok vagy a széthúzó magyar elit, hanem az Oszmán Birodalom hatalmas túlereje okozta.

Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (1860 körül)
Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (1860 körül)
Fotó: Orlai Petrich Soma

1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában a Tomori Pál vezette magyar sereg teljes vereséget szenvedett az oszmán erőktől. II. Lajos király mellett a magyar főurak nagy része odaveszett, a törökök akadálytalanul folytathatták az utukat Buda irányába. Az ország központját 1541-ben foglalták el, az ország három részre szakadt, a háborús állapotok 150 évig állandósultak.

Mohács okai között a hagyományos magyar történetírás fontos tényezőként azonosítja a királyi hatalom gyengeségéből fakadó belső viszályokat is. Eszerint a Mátyást követő II. Jagelló Ulászló, és a trónon utána következő fia, a még lényegében gyerekként megkoronázott II. Lajos gyenge kezű uralkodásának köszönhető, hogy a nemesség, a parasztok és a mezővárosok helyzete is egyre rosszabbá vált. A közvélekedés szerint a csökkenő bevételek és az ország vezetőiben megingott bizalom lehetetlenné tették a megfelelő előkészületek megtételéhez szükséges adók behajtását; az ország lényegében védtelenül várta az oszmán seregeket.

A kutatás

A Weisz Boglárka irányításával működő „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport 2015 és 2020 között kap támogatást a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Fiatal Kutatói Program keretében. A magyar gazdaság mozgatórugói a középkorban című kutatási projekt két nagyobb területet ölel fel. A gazdasági élet egyik lefontosabb szereplője a királyi hatalom volt. A projekt ezért vizsgálja az uralkodók bevételeit, a pénzverés rendszerét, a pénzügyigazgatás intézményrendszerét és az uralkodók gazdasági intézkedéseit. A kutatás másik iránya a királyságot az európai gazdasági vérkeringésbe csatlakoztató városok szerepének vizsgálata. Ezen belül a fókusz arra kerül, hogy a városi adminisztráció és az infrastruktúra hogyan alakította a polgárok gazdasági tevékenységét és külső gazdasági kapcsolatait. C. Tóth Norbert A Magyar Királyság 1522. évi költségvetése című tanulmánya a kutatócsoport munkájának első eredményeit bemutató, Pénz, posztó, piac című tavalyi kötetben jelent meg.

Ezt a képet kérdőjelezi meg C. Tóth Norbert tanulmánya, amely a Magyar Királyság 1522-es költségvetésének rekonstruálására tesz minden korábbinál átfogóbb kísérletet.

A cikk eddig feldolgozatlan forrásokat is felhasználva bizonyítja, hogy az állam az Oszmán Birodalom fullasztó közelsége ellenére sem működött kevésbé hatékonyan, mint a megelőző évtizedekben.

Így működött a korabeli NAV

A munka az egyforintos rendkívüli hadiadó 1522-es beszedésén keresztül kínál bepillantást az Oszmán Birodalom ellen hadakozó Magyar Királyság működésébe és gazdasági helyzetébe. Az adószedés alapját az 1521-es Erzsébet-napi országgyűlés határozata jelentette, amely 75 dénár (100 dénár = 1 forint) rendkívüli adót vetett ki a nemeseken kívül mindenkire. Ehhez adódott még hozzá a portánként fizetendő 25 dénáros kamarahaszna (vagy füstadó), így együttesen az 1522-es adószedés során a cél portánként 1 forint beszedése volt. A városok a kincstár képviselőjével történő alkudozás után rájuk kivetett adót – kiváltságaiknak köszönhetően – egy összegben fizethették meg.

Thurzó Elek
Thurzó Elek

Az adószedés irányítója Thurzó Elek frissen kinevezett királyi kincstartó volt. Az ő kézbesítési könyve alapján rekonstruálható az adószedés rendszere és annak szereplői. A szokásoktól eltérően Thurzó munkáját az országgyűlés által megválasztott négy országos kincstartó segítette – a törvény alapján két-két báró és nemes: Kanizsai László és Esegvári Ferenc a Dunától nyugatra, Ráskai Gáspár és Verbőci István a Dunától keletre. Ezt a korábban nem alkalmazott megoldást a nemesség kényszerítette ki.

Elvesztették a türelmüket a török fenyegetés miatt kirótt újabb és újabb rendkívüli adók miatt, és szerepet követeltek maguknak a bevételek és kiadások felügyeletében. A kincstartók megyénként két embert – általában a megyei közéletben ismert nemeseket, „jóravaló és tisztességes” embereket – bíztak meg az adó kirovásával és beszedésével. Összesen 52 megyében szedtek adót – a folyamatos török előrenyomulás hatását jól mutatja, hogy az öt legdélebbi megyében a hatalmas pusztítások miatt ekkor már meg sem kísérelték az adó behajtását.

Az adószedők a befizetett összegről nyugtát adtak az adózónak, az összegyűlt összeget pedig bemutatták a megyei hatóság előtt. Thurzó Elek királyi kincstartóhoz a pénz negyede került, háromnegyedének őrzését és elköltését a nemeseket képviselő országos kincstartók felügyelték. Valószínűleg erre az intézményi reformra is szükség volt ahhoz, hogy a szorongatott helyzetben is sikerült a korábbihoz hasonló mértékű bevételhez jutni.

A fennmaradt iratokból látszik, hogy az adóbeszedés és kifizetés adminisztrációja kifinomult rendszerben történt, készült megyei, személyenkénti és tematikus áttekintés is. A kincstartóknak az általuk adminisztrált összegekről számadást kellett tenniük, amelyet a király és a rendek által közösen kinevezett ellenőrök felügyeltek.

Nem teljesített rosszabbul az ország

Az egyforintos adóból beszedett összeg nagyságát a viszonylag sok fennmaradt forrás ellenére sem lehet pontosan meghatározni; erre a tanulmány a kiadások áttekintésén keresztül tesz kísérletet. A kiadások egy részéről rendelkezésre állnak pontos feljegyzések, másik részük jól becsülhető a korábbi évek tételeiből következtetve.

A beszedett pénz háromnegyede az országos kincstartókhoz került, akik az országgyűlés határozata értelmében az ország védelmét finanszírozták. Ez magában foglalta a személyes járandóságokat – a kapitányok és a zsoldosok fizetését – valamint a végvárak megerősítésének jelentős költségeit. A déli határszakaszon 10 ezer végvári vitéz zsoldja 224 ezer forintot tett ki, és legalább 100 ezer forintos kiadás volt a várak megerősítése is. A beszedett pénz maradék része, Thurzó Elek királyi kincstartóhoz került – az udvar ebből 131 ezer forintot költött.

A bevételi oldalon a rendkívüli, egyforintos adóból minimum 160 ezer forint származott, míg a rendes királyi jövedelmekből 281 ezer forint. A becsült bevételeket és kiadásokat összevetve az látszik, hogy a költségvetés 1522-ben körülbelül 15 ezer forintos hiánnyal zárhatott. Ez a gyakorlatban azt jelenthette, az országos kapitányokat vagy a saját bandériumokat kiállító nemeseket (zászlósurakat) birtokadományokkal vagy a jövőbeli fizetés ígéretével kompenzálták.

Békésebb időkben ez nem jelentett feltétlenül gondot, de a török fenyegetés árnyékában már a védekezőképesség rovására ment. A beszedett adók nagysága azonban még így is jelentősen felülmúlta a korábban becsült mennyiséget, és valószínűleg nem volt nagyságrendileg kevesebb a Mátyás uralkodása idején beszedettnél. Ennek nagyságát – C. Tóth Norbert elmondása szerint – eredeti források hiányában, az egykorú jelentésekre támaszkodva sokáig túlbecsültek a történészek.

Forrás: C. Tóth Norbert (2016): A Magyar Királyság 1522. évi költségvetése. In.: Weisz Boglárka (ed.): Pénz, posztó, piac. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról.
Forrás: C. Tóth Norbert (2016): A Magyar Királyság 1522. évi költségvetése. In.: Weisz Boglárka (ed.): Pénz, posztó, piac. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról.

A törökök három Mohácsot is megvívhattak volna

Láthatjuk, hogy a Magyar Királyság néhány évvel a tragikus vereség előtt is működő állam volt. Nagyságrendileg annyi adót szedett be, mint a korábban fénykorként értelmezett időkben, Mátyás uralkodása idején. Ha ez így volt, felmerül a kérdés: honnan ered ez az egyoldalú negatív megítélés – és ami még fontosabb: miért nem volt esély 1526-ban?

C. Tóth Norbert szerint a válasz egyszerű: a törökök hatalmas fölényben voltak a gazdasági tartalékok és az embermennyiség tekintetében is – ahogy fogalmazott: „három Mohácsot is megvívhattak volna”. Nehéz pontos számításokat tenni, de az Oszmán Birodalom bevételei óvatosan számolva is legalább négyszer-ötször nagyobbak voltak, mint a Magyar Királyságé – mondja a történész. A birodalom, melynek a 16. század elején része volt a mai Egyiptom, Szíria, a Fekete-tenger teljes térsége és a Balkán, hatalmas tartalékokkal rendelkezett.

Az újabb és újabb hódítások könnyen hadra fogható emberek tömegeit biztosították, a területek egy része pedig a nagyobb hadiértékkel bíró harcosok fizetségéül szolgálhatott. Legalább ennyire fontos volt az utánpótlás kérdése is: a sereg élelmezése a nagy területi kiterjedésnek és a kitűnően szervezett hadtáprendszernek köszönhetően egész évben biztosított volt.

A Magyar Királyság ezzel szemben teljesen kimerült az állandó készültségben. Azt követően, hogy 1512 során a törökök az első végvárvonal három magyar várát elfoglalták, szinte folyamatosan jelentős létszámú sereg volt a végeken. Az ő élelmezésüket és fizetésüket a nemesek számára különösen feszültté tette, hogy látszólag nem csináltak sok mindent, „csak” felkészülten várták az esetleges támadásokat és betörési kísérleteket. Az állandó készültség, és nem az ország vezetőinek felkészületlensége és korruptsága magyarázza azt, hogy az 1520-as évekre a köznemesség jelentős része elvesztette a hitét a török feltartóztatásának realitásában, ezzel párhuzamosan az elitben is. C. Tóth Norbert szerint ezért amikor 1526-ban végül hadba indultak, sokan már annak ellenére is túl akartak esni az összecsapáson, hogy tudták: nem fognak hazatérni.

II. Lajos
II. Lajos

A csatavesztés magyarázatát évszázadokig a 16. századi történetírói értékelések határozták meg, számukra pedig a szomorú realitások – mint az ellenség túlereje – elfogadásánál könnyebb volt a bűnbakok keresése. Így szembe lehetett állítani a vélt, Mátyáshoz kötődő aranykort a korrupt, rossz képességű és külföldről érkezett Jagellók uralkodásával. Ez a kép lényegében a 20. század második feléig meghatározó volt, ekkor jelentek meg az első olyan történészek, akik a történetírói források mellett eredeti dokumentumokra támaszkodva próbálták feltárni a múlt eseményeit – mondja C. Tóth Norbert.

A Jagellókról kialakult kép árnyalásával párhuzamosan kiderült az is, hogy Mátyás állítólagos gazdagságát az egykorú követi jelentéseken túl más nem támasztja alá, ők pedig nem láthatták, hogy a pompázatos udvar mögött valójában milyen gazdasági erő állt. II. Lajos uralkodása idején ezzel szemben az állt a magyar udvar érdekében, hogy helyzetét még a valóságosnál is sötétebbnek mutassa a külföldi szemek előtt – hiszen csak így reménykedhetett a nyugati hatalmak támogatásában. Bár ígéretekből nem volt hiány, Franciaország jó török kapcsolatai, valamint a magyar és a német rendek közötti bizalmatlanság miatt jelentős segítséget csak a Szentszéktől kapott a Magyar Királyság. Nándorfehérvár eleste után VI. Adorján és VII. Kelemen pápa is jelentős anyagi támogatást biztosított az országnak, a végeken részben pápai pénzből fizetett katonák harcoltak.

Az erőviszonyokat azonban a szórványos, de nem elhanyagolható mértékű támogatások sem befolyásolhatták érdemben. C. Tóth Norbert munkája bizonyítja, hogy az ország vezetése a köznemesség bevonásával – a rendi kincstartói intézmény révén – el tudta érni a korábbi, békésebb évekhez hasonló mennyiségű adó beszedését.

Nem igazak tehát azok a korábban elterjedt nézetek, hogy a mohácsi katasztrófához a Jagelló uralkodók rossz döntései vagy az elit tisztességtelensége vezetett. A szomorú igazság ezzel szemben az, hogy az ereje teljében lévő Oszmán Birodalommal szemben – jelentős külföldi támogatás hiányában – nem volt esélye Magyarországnak, és valószínűleg már 30 évvel korábban sem lett volna.

Az eredeti cikk az Összképben jelent meg.