Ahol egy élet munkája 2000 forintot ér

Kína az utóbbi időszakban sokkal inkább a figyelem középpontjába került, a válság viszont úgy látszik nem tud akkora sebeket okozni, mint a fejlett országokban. Nem feledkezhetünk meg arról azonban, hogy az országot sokkal jobban érinti a globálisan megfigyelhető trend a társadalom öregedésében, amire választ kell találniuk a kínai politikusoknak, hiszen a mostani nyugdíjrendszer képtelen a problémák kezelésére. A szükséges intézkedések megtétele nélkül pedig egy katasztrófa sem kizárt, hiszen az állami nyugdíjrendszer csak a munkaerőpiacon megjelenő munkavállalók 30 százalékát fedi le, főként azért, mert a mezőgazdaságban dolgozók tömegesen szorulnak ki a rendszerből - derül ki a CSIS (Center for Strategic & International Studies) legfrissebb tanulmányából.

A demográfia változások (a magas halálozással és termékenységgel jellemezhető időszakból egy alacsony halálozású és termékenységű időszakba lép a társadalom) egyik jó mutatója, az időskori függőségi ráta, ami azt mutatja meg számunkra, hogy az idős népesség hogyan viszonyul a munkaképes korú lakossághoz. A 2005-ös adatok alapján Kínában 100 emberből 16 számított idősnek (60 éven felülinek), 2025-re ez az arány a 32 százalékra fog emelkedni a becslések szerint, 2050-re pedig 61 százalékra. A változás annak tudatában még inkább sokkoló, hogy a kínai gazdaság és szociális ellátórendszer még a fejlődési szakaszában van, ez pedig megfelelő gazdaságpolitika nélkül azt jelenti, hogy tömegesen úgy vonulnak majd nyugdíjba az emberek, hogy nem tudják még a minimális életszínvonalat sem biztosítani maguknak.

A fejletlenséget talán a legegyszerűbben az egy főre jutó GDP alapján lehet jól bemutatni, Kínában például most negyedakkora az egy főre jutó GDP, mint Amerikában, miközben mind a két ország ugyanakkora időskori függőségi rátával rendelkezik. Az ázsiai régiónál maradva pedig például Japán, vagy Dél-Korea is sokkal jobb feltételekkel néz szembe a demográfiai átalakulással. A kínai gazdaságot viszont teljesen felkészületlenül érheti a gyors átalakulás, intézkedések nélkül pedig egyre nagyobb teher hárulhat a fiatal korosztályra, a gazdasági- és életszínvonalbeli emelkedés lelassulhat, a társadalom pedig destabilizálódhat, hiszen már most is komoly ellentétek okozója a rohamos növekedés miatt kettészakadó társadalom (városi és vidéki területek közötti szakadék tágulása).

A világ legnépesebb országa is bajban van

A demográfiai átalakulás gyakorlatilag elkerülhetetlen a gazdaság-, az egészségügy és orvostudomány fejlődésével, valamint az életszínvonal emelkedésével, azonban koránt sem mindegy, hogy az átmenet milyen gyorsan zajlik le egy országban. Egy gazdagabb és fejlettebb ország teljesen triviális, hogy könnyebben meg tud birkózni az átmenettel, mint egy relatíve fejletlenebb és szegényebb ország. A gyors átalakulást pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Kínában 1960-ban még a medián életkor 20 év volt, tehát a társadalom fele 20 évnél fiatalabb volt, ez viszont a halálozási ráta javulásával és a várható élettartam gyors emelkedésével összhangban alaposan megváltozott. A drasztikus változást talán még szemléletesebbé teszi, ha azt mondjuk, hogy 2050-re Kínában 408 millió ember lesz 60 évnél idősebb, miközben ezek közül 103 millió 80 év feletti lesz, a medián életkor pedig 47 év lehet a becslések szerint.

A társadalom pedig például hazánkhoz hasonlóan nem csak öregedni, hanem csökkenni is fog. A munkaképes korú lakosság valószínűleg 2015-ben éri majd el a csúcspontját, 2050-re pedig 23 százalékkal fog csökkenni a mai demográfiai trendeket figyelembe véve a potenciális munkaképes korú lakosság (a csökkenés a 20-as és 30-as korosztályban drasztikusabb lesz). Az alacsony termékenység miatt a kínai társadalom 2030-ban érheti el a csúcspontját, onnan pedig fokozatos csökkenni fog a népesség. 2020-ban pedig a várakozások szerint a világtörténelemben először fog előfordulni, hogy nem Kína a legnépesebb ország, hanem India.

A nyugdíjrendszer még gyerekcipőben jár

A gyors társadalmi átalakulás pedig a nyugdíjrendszer felépítettségének ismeretében még jobban megerősíti a rendszer tarthatatlanságát. A második világháború után a tervgazdaság időszakában az állami nyugdíjrendszer gyakorlatilag az állami vállalatok dolgozóira terjedt csak ki, akik a rendszer specialitásai miatt kimagasló javadalmazásban részesültek, miközben a mezőgazdaságban dolgozók nyomorogtak, és esetlegesen csak úgy tudták túlélni a nyugdíjas kort, ha a családtagjaikra támaszkodtak.

Az új rendszer elviekben egy felosztó-kirovó elven működő alap állami nyugdíjrendszer lett volna, mint például nálunk az első pillér (ezen felül megjelentek a magánpillér kezdeményei is), azonban a gyakorlatban azt láthatjuk, hogy a munkavállalók lefedettsége meg sem közelíti az elvárt értéket. A 2007-es adatok viszont arról tanúskodnak, hogy a városi munkaerő 65 százalékát fedi csak le közvetlenül és közvetve az állami nyugdíjrendszer, miközben a teljes munkaerőpiac lefedettsége minimális, a rohamosan növekvő magánszektor ugyanis kívül esik az állami nyugdíjrendszer hatáskörén, a vidéki lakosság pedig szintén kevés figyelmet kap.

Az előző nyugdíjrendszer esetlegességei átöröklődtek az újkori rendszerbe is, a strukturális problémák pedig egy sor nehézséget okozhatnak a jövőben. Az alacsony járulékokkal, és fedezettséggel például a következő évtizedekben tömegesen nyugdíjba vonuló emberek járadékának kifizetése kerül veszélybe, amire mindenképpen megoldást kell találni. Az alapvető állami nyugdíjrendszerből gyakorlatilag teljesen elszigetelődik a vidéki lakosság, közülük is azok, akiket a városokban vagy falvakban alkalmaz a magánszektor, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a társadalom nagyobb része még mindig a mezőgazdaságból él meg. Elsősorban itt lenne jelentősége az egyéni számlás rendszernek, ami viszont az önkéntesség, és az alacsony megtakarítási hajlandóság miatt minimális járadékot eredményez. Az átlagos havi nyugdíj a vidéki munkaerő számára például mindösszesen 12 dollár, ami mondani sem kell, hogy gyakorlatilag semmire sem elegendő.

A magánvállalatok által működtetett nyugdíjrendszerben résztvevők 2007-ben mindösszesen 9.7 millióan voltak, a városi munkaképes korú lakosság lefedettsége 3.2 százalék volt, míg a teljes lakosságra vetítve 1.2 százalék, ami nagy jól mutatja a rendszer kezdetlegességét. A szociális biztonság érdekében azonban az állam a minimális életszínvonalat megpróbálja fenntartani egyes csoportoknál, így azoknál, akiknek nincsenek családtagjaik, nincs jövedelmük, és képtelenek a munkavégzésre. Érdemes azonban hozzátenni, hogy a minimális életszínvonal mindössze az egy főre jutó városi átlagjövedelem 16 százalékára rúg.

A kínai gazdaság rohamos fejlődésével pedig egyes társadalmi csoportok nem tudnak majd lépést tartani, így például a mezőgazdaságban és szolgáltató szektorban dolgozó, alacsony képzettséggel rendelkező állampolgárok. A körülmények változatlanságát feltételezve éppen azok kerülnek majd bajba, akikre az állami rendszer védőernyője nem terjed ki, ezért nem marad más ezeknek a csoportoknak, mint hogy a családjukra (gyermekeikre, unokáikra, testvéreikre) támaszkodjanak.

Alig marad valami az öregkorra

Ennek megfelelően a lakosság pénzügyi vagyona is hagy némi kívánnivalót maga után, még egy átlagos városi háztartásban is mindösszesen egy éves jövedelemnek megfelelő a pénzügyi vagyon nagysága, ami azt eredményezi, hogy a nyugdíjba vonulás után hihetetlenül gyorsan feléli a saját megtakarításait a lakosság (legalább 20 éves jövedelemnek megfelelő megtakarítással kéne rendelkezni ahhoz, hogy biztonságban vonulhasson valaki nyugdíjba). Ettől függetlenül még mindig nemzetközi összehasonlításban hihetetlenül magas a megtakarítási ráta Kínában, ami azért alakulhatott ki, mivel az emberek nem bíznak az államban, a bizonytalanság miatt pedig megtakarítanak a rosszabb időkre.

A társadalom pénzügyi kultúrájának viszonylagos fejletlenségére utal az is, hogy a megtakarítások kétharmada betétekben van, az alacsony nominális kamatok pedig sok esetben még az inflációt sem érték el, ami azt jelentette, hogy a befektetések vásárlóértéke az elmúlt években nem emelkedett. A háztartások konzervatív befektetési stratégiája pedig a kínai tőzsde elmúlt években megfigyelhető szárnyalása ellenére is fennmaradt, ami azt jelenti, hogy az ország körülbelül ott tarthat, mint Magyarország a rendszerváltozás idején, azzal a különbséggel, hogy Kína esetében a társadalmi aránytalanságok miatt olyan gyors változásra nincs kilátás, mint hazánkban.

A középkorúak még nem tudtak miből spórolni

Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a fiatalabb korosztályok vagyona rohamosan növekszik, azonban ellentétben például a fejlett országokkal, ahol a háztartás vagyona az 50-60-as éveiben járó felnőtteknél a legmagasabb, Kínában a legnagyobb vagyonnal a 30-as évei végén járó munkavállaló rendelkezik. A társadalom öregedésével évtizedek alatt Kína is felzárkózhat a fejlett országokban megfigyelhető trendekhez, hiszen a fiatal korosztályok már egy egészen más világban nőnek fel, a családi kötelékek azonban ettől függetlenül továbbra is szorosak maradhatnak.

Nagyon jól látható, hogy az idősebb korosztály mennyire rá van utalva a családja segítségére, ami függetlenül a demográfiai, társadalmi és gazdasági változásoktól csak nagyon lassan változhat meg. A családi köteléket ugyanis nem tudja feledtetni az a tény, hogy nagyobb vagyont halmozhat fel a fiatal lakosság, ami megint csak oda vezet, hogy nem lesz elég vagyona a biztonságos öregkorra. Nem beszélve arról, hogy számos alternatívája van a nyugdíj célú megtakarításnak, így például a tanulás vagy az egészség.

Kevés a gyerek

A szociális rendszer egyelőre pedig nincs felkészülve a demográfiai változásra, az időben előre haladva egyre kevesebb élveszületéssel lehet számolni, a fiatalabb korosztályok ugyanis már nem akarnak annyi gyereket vállalni, mint például 20-30 évvel ezelőtt. Az élveszületések azért is csökkennek, mivel a Kínai társadalomban az átlagot meghaladó mértékben születnek fiú gyerekek, a konfuciánus tanok szerint ugyanis ők kötelesek a szüleikről gondoskodni.

A kevesebb házasság, pedig kevesebb potenciális menyet jelent, akik a hosszabb várható élettartam miatt már most is ténylegesen viselik a terheket. Ezzel kialakulhat a "4-2-1"-nek nevezett probléma, miszerint egy gyermeknek két szülőt és négy nagyszülőt kell majd támogatnia, ha felnő, ami mondani sem kell hatalmas terhet jelent a fiatal társadalomra nézve, megoldás nélkül pedig további problémák forrása lehet.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!