Ahol időben megállították a devizahitelezést

Nincs átfogó, jól körvonalazott nemzetközi gyakorlata a jelzáloghitelezés, illetve ezen belül a devizahitelezés adminisztratív korlátozásának. Sok pénzügyi hatóság a gazdasági világválságig nem is gondolkodott ilyen lépéseken, és az utóbbi évek is inkább csak a tapogatózásról szóltak. Főként azokban az országokban születtek szabályozások, ahol az ingatlanpiac túlpörgésétől lehetett tartani – például több ázsiai országban –, illetve, ahol nagyon elterjedtek a devizahitelek és veszélybe került a bankrendszer vagy a háztartások stabilitása; ezekben viszont nemcsak a devizahiteleket, hanem a teljes hitelezést visszafogták.

A hitelezés adminisztratív korlátozására vonatkozó egységes szabályozás, illetve az ehhez szükséges intézmény- és eszközrendszer még az unión, sőt, az eurózónán belül sem alakult ki. A szórványos nemzetközi próbálkozások azonban hoztak részeredményeket, ha nem is mindegyik volt átütő siker.

Nem sikerült Romániának

Az egységes európai szabályozás több dolog miatt is nehézkes. Az egyik ilyen, hogy a gazdasági konjunktúra idején sem a politikai, sem a pénzügyi szereplők nem érdekeltek a gazdasági növekedést visszafogó korlátozások bevezetésében, az egyedi megoldások pedig sokszor nem elég hatékonyak a globalizált pénzügyi rendszer sajátosságai miatt.

Ez utóbbira kiváló példa Románia esete. A román jegybank 2004-ben arra kötelezte a kereskedelmi bankokat, hogy devizahiteleik mögött nagyobb tartalékot képezzenek. Az intézkedéstől két dolgot vártak. Egyfelől, hogy csökkenni fog a hitelezésre rendelkezésre álló forrás, így visszafogható lesz a devizahitelek rohamos terjedése, ezzel pedig csökkenhetnek a ma már nyilvánvaló kockázatok. Másfelől, hogy egy esetleges árfolyamsokkot könnyebb legyen átvészelnie a román bankrendszernek a több tartaléknak köszönhetően.

Az ígéretesnek látszó szabályozás azonban nem ért célt. Sok külföldi bank ugyanis romániai leányából anyabankja mérlegébe tette át a Romániában folyósított hiteleit, ezekre a pénzintézetekre pedig már nem vonatkozott a román szabályozás.

Az osztrákok megfogták

Ausztriában már 2001-től kezdve rendszeresen figyelmeztettek a pénzügyi stabilitási jelentések a devizahitelek kockázataira – igaz, ott már a kilencvenes években elterjedt a frankhitelezés –, szintén karcsú eredménnyel. 2004 nyarára a háztartási szektor hiteleinek negyede változó kamatozású frank- és jenhitel volt.

A pénzügyi stabilitási kockázatok emelkedése miatt az Osztrák Pénzpiaci Felügyelet mimimumkövetelményeket szabott a devizahiteleket folyósító bankoknak. Korlátozták a folyósítható állományt, az ügyfelek kockázatosságától függő felárat írtak elő a hitelkamatokra, szigorítottak a hitelfedezet és az ügyfelek hitelképességének vizsgálatán, sőt az ingatlanpiaci mozgásokkal párhuzamosan a bankokat a fedezetek értékének folyamatos felülvizsgálatára kényszerítették, ráadásul külön stresszteszteket kellett készíteni a banki devizahiteles-portfóliókra.

A puhább, fogyasztóvédelmi jellegű intézkedések csak ezután következtek. 2006-ban információs füzetet kezdtek osztogatni a bankokban, ami felhívta az ügyfelek figyelmét az árfolyamkockázatra. A lépések segítettek mérsékelni a devizahitelek terjedését, azonban ahhoz, hogy az új szerződések száma csökkenni kezdjen, határozottabb lépésekre volt szükség:

2008-ban a pénzügyi felügyelet ajánlást adott ki a bankoknak, hogy tartózkodjanak az új devizahitelek folyósításától, 2010-ben pedig a legmegbízhatóbb adósokra korlátozták a jogosultak körét. Tavaly nyártól a felügyelet irányelveinek megfelelően az osztrák bankok körültekintőbben járnak el más közép-európai államokban is, kötelező jellegű korlátozás, ami például a magyar adósokat is védte volna az osztrák bankok intenzív hitelkihelyezésétől, mostanáig sem történt.

Kényszerből előny

Lengyelországban 2006 óta hoztak intézkedéseket a devizahitelezés fékezésére: szigorították a például hitelelbírálás szabályait és figyelembe vették a fedezetül szolgáló ingatlan értékének esetleges csökkenését is - nálunk ez a fék sem létezett. Ezek a lépések azonban leginkább arra voltak alkalmasak, hogy felhívják az ügyfelek figyelmét a kockázatokra, a deviza alapú hitelek a kamatkülönbségek miatt továbbra is népszerűek maradtak.

A 2008-as válság aztán adminisztratív szabályok nélkül is kényszerű alkalmazkodást követelt meg. A jelzáloghitel-állomány csupán harmada volt zloty alapú 2009-ben, majd jelentős leépülés kezdődött. A bankok nagyon visszavettek a hitelezésből, mikor látták, hogy devizás ügyfeleik 5 százaléka nem tud rendesen törleszteni.

A hitelnyújtás feltételei keményebbek lettek, holott náluk már a válság előtt is nagyobb volt a szigor, mint nálunk: nem lehetett például jövedelemigazolás nélkül lakáskölcsönt kapni. A fokozott óvatosságnak illetve a válság jelentette kényszerhelyzetnek lett is eredménye: a 2011 júliusi Lengyel Stabilitási Jelentés szerint a devizahiteleken belül a nem teljesítő hitelek aránya egy százalékra csökkent, míg nálunk szabad felhasználású hitelek esetén 15, lakáshitelek esetén 8 százalék körül alakult ez az arány.

Szintén főként a kényszerű alkalmazkodásra vezethető vissza, hogy az elmúlt években lényegesen javult a lengyel bankrendszerben a hitelek és betétek aránya is, emiatt a rendszer most kevesebb külföldi forrásra szorul. Idén a lengyel jegybank a pénzügyi felügyelettel összefogva harcba szállt a devizahiteleknél alkalmazott vételi-eladási árfolyamok szabályozásáért, illetve referenciakamathoz kötötték a hitelek árazását is. A váltási árfolyamok szabályozása nálunk is megtörtént, a remélhetőleg átláthatóbb árazást eredményező, referenciakamatokhoz kötött hitelezésre vonatkozó javaslat nálunk is napirenden van.

Külön utakon

Az Európai Unió idén januárban hozta létre a pénzügyi rendszer kockázatainak átfogó kezelésével megbízott Európai Rendszerkockázati Testületet (ERKT). A szervezet azonban gyenge jogosítványokkal rendelkezik, hatásköre inkább csak figyelmeztetések megfogalmazására terjed ki, konkrét beavatkozásra továbbra is csak az Európai Bizottságnak, illetve a tagállamoknak van lehetőségük.

A gond, hogy egységes gyakorlat nélkül a tagországi szabályozás sokszor könnyen megkerülhető. Ugyanakkor az is igaz, hogy a különböző adottságokkal rendelkező európai gazdaságokra nehéz lenne egyetlen üdvözítő, mindenhol hatékony szabályrendszert bevezetni. A cél ugyanakkor mindenhol ugyanaz: a pénzügyi rendszer tartalékolási és tőkekövetelményeit fokozni kell, miközben a lakosságot adminisztratív eszközökkel óvni kell a túlzott eladósodástól.

Kitaposott utakon

Noha a régiónk csak az utóbbi években kezdett bele a hitelezés és eladósodás korlátozásába, a hasonló kísérleteknek sok országban évtizedes múltja van.

Spanyolországban a kilencvenes évek második felében alig akadtak nem teljesítő telek, rosszul fizető adósok. A bankok örömükben lecsökkentették a hitelezési veszteségeket simító úgynevezett céltartalékaikat, a spanyol jegybank azonban jobbnak látta az óvatosságot.

Egy 2000-ben elfogadott szabály szerint a bankok a felívelő gazdasági környezetben nem a veszteségeik, hanem eredményük alapján kellett tartalékoljanak. Bár ma már tudjuk, hogy az intézkedés a hitelezést nem fogta vissza elég erőteljesen ahhoz, hogy a spanyol bankrendszer a válságban elkerülje a visszaesést, de arra jó volt, hogy a szektor képes volt jelentős tőkebevonás nélkül kezelni az utóbbi évek veszteségeit – állapítja meg az MNB egyik elemzésében.

Ahol húsz éve korlátoznak

A jelzáloghitelezést Hongkongban 1991 óta korlátozzák. A hatóságok szigorítottak a hitelfedezeti arányokon, illetve csökkentették a hiteltörlesztők nettó jövedelemhez viszonyított maximális mértékét is. Bár a tapasztalatok azt mutatják, hogy a lépések nem vetették vissza az ingatlanárak emelkedését, de a folyamat nem is gyorsult fel, mert az intézkedések letörték a keresletet. Az MNB tanulmánya szerint az elővigyázatossági intézkedések mérsékelni tudták az ázsiai pénzügyi válság negatív hatásait is.

Indiában 2004-ben kezdték el korlátozni a hitelezést. Az irtózatos sebességű gazdasági növekedéshez ugyanis rengeteg pénz kellett, ami egyre több tőkét vonzott. Ennek jelentős része az ingatlanpiacon csapódott le, ami meredek áremelkedéshez vezetett. Hogy a látványos összeomlást elkerüljék, a jegybank szektorokra bontott tartalékolási kötelezettséget írt elő a bankoknak, és az ingatlanhitelezésre vonatkozó szabályok is szigorodtak.

Az intézkedés részben hatásos volt: a hitelezési költségek megugrottak, 2007-re a túlzott hitelkiáramlás mérséklődött. Bár ezzel a hitelezést a felfutó időszakban hűteni lehetett, később, a válság szétterjedésekor a tartalékolási szabályok lazítása már kevésnek bizonyult a hitelkínálat visszaesésének megállításához.

Dél-Koreában 2002-ben vezettek be először hitelfedezeti értékre vonatkozó korlátozást az emelkedő lakásárak és a lakossági jelzáloghitel-állomány miatt. 2005-ben a hitelfedezeti rátára vonatkozó szabályokat az adós éves jövedelméhez viszonyított adósságkorláttal egészítették ki, hiszen az előbb főként a pénzintézetet, utóbbi azonban az adóst is védi a túlzott tehervállalástól. A szabályokon az ingatlanpiac lassulásakor lazítottak, de 2009-ben újra szigorítás jött, amikor a lakásárak megint emelkedni kezdtek.