Lenke
19 °C
33 °C

Nekünk Azerbajdzsán kell

2010.06.22. 12:51
Robert M. Cutler amerikai politológus-tanácsadó szerint a közép-európai országoknak muszáj együttműködniük az orosz befolyás csökkentéséért. Az oroszok a gázt politikai fegyverként használják, és a nagy nemzetközi vezetékekért folyó küzdelem akár fegyveres konfliktusok kitörésében is szerepet játszik. Az azeri gázmezők válthatják meg térségünket a moszkvai nyomástól.

A magyar gazdaság az orosz gáztól függ, a háztartások túlnyomó része gázzal fűt, az áram nagy részét gázerőművek termelik, és az ország zsákutcája az orosz vezetékeknek, nem túl jók a tárgyalási pozícióink. Mit javasolna a magyar kormánynak, mit tegyen e nagyfokú kiszolgáltatottság ellen?

Erre egyszerű a válasz: más források után kell nézni. Arra persze már nehéz választ adni, hogy ezt hogyan lehet megtenni. Egyrészt támogatni kell az alternatív energiahordozók használatát, másrészt új gáz- és elektromos vezetékeket kell építeni a régióban. Utóbbiak az egyirányú kiszolgáltatottságot oldhatják.

Mit gondol, veszélyes az orosz gázmonopólium Kelet-Európára? Egyesek szerint az oroszok a régi érdekszférájukat akarják visszaszerezni, és a gázt politikai fegyverként használják. Mások úgy vélik, hogy az oroszok csak üzletelni akarnak, és mint minden vállalkozást, a Gazpromot is csak a profit érdekli. Ön hol áll ebben a vitában?

Robert M. Cutler (fotó: Barakonyi Szabolcs)
Robert M. Cutler
(fotó: Barakonyi Szabolcs)

Hadd áruljak el valami személyeset. Mind a nyolc dédszülőm a Bécs és Vilnius közötti képzeletbeli vonal mentén született. Amikor Magyarországon vagyok, ez mindig eszembe jut. Akkor is eszembe jutott ez, amikor Gerhard Schröder (volt német kancellár, jelenleg az Északi Áramlatot építő orosznémet cég vezetője – szerk.) a múlt héten azt mondta, hogy Európa egyre gyengébb és kisebb, és ezért olyan szövetségesekre van szüksége, mint Oroszország és Törökország. Erről meg az jutott eszembe, hogy mintha ilyesmit már hallottunk volna korábban, például a felmenőim is. Ez a két kis emlékidézés a válaszom.

Néhány napja a blogjában egy bakui Nabucco-konferenciáról azt írta, hogy e rendezvényekből „tizenkettő egy tucat”. Ön szerint a vezeték bukott ügy lett? (A Nabucco a tervek szerint Törökországon, Bulgárián, Románián, Magyarországon és Ausztrián keresztül szállítana gázt keletről nyugatra, az oroszok kihagyásával. Ez volna az első, az oroszokhoz nem kapcsolódó kelet-nyugati gázvezeték. Jelenleg kelet felől Ukrajnán és Belaorusszián át jut nyugatra gáz, illetve most épül német–orosz együttműködéssel az Északi Áramlat nevű vezeték a Balti-tenger alatt. A vezetékekért folytatott háborúról lásd korábbi cikkünket – szerk.)

Szó nincs róla. Ez a megjegyzés kifejezetten a konferenciákról szólt, amelyeket csak a profit kedvéért szerveznek. Minden részt vevő ország és cég kötelezőnek érzi, hogy ott legyen rajtuk, megszólaljon, és ezért akár kéthetente is kifizetik a drága részvételi díjakat. De nem akartam azt sugallani, hogy a Nabuccoról csak beszélnek, és közben semmi sem történik.

02

Robert M. Cutler

Az ottawai Carleton egyetem professzora. Szakterülete a volt szovjet térség energiaüzletei és biztonságpolitikája. Számos kormány, nemzetközi szervezet és a térségbe befektetni szándékozó vállalat tanácsadója volt már.

Reális esélyt lát a Nabucco elkészültére? A terv kitalálása óta évek teltek el, és nem világos, honnan kerülne bele gáz, és az sem, hogy ki fizetné meg az építkezés hatalmas költségét.

Van elég gáz a Nabucco-projekthez. Évente nyolcmilliárd köbméter földgáz leköthető Észak-Irakban, persze nyilván fontos ehhez, hogy az északi kurd kormányzat és a bagdadi központi hatalom képes lesz-e együttműködni. Azerbajdzsán vállalta, hogy a Nabucco kapacitásának felét a vezetékbe töltse, ami 15,5 milliárd köbméter évente.

Még sohasem állt ilyen jól a Nabucco ügye. Ez elsősorban a török parlament év eleji döntésének köszönhető, amellyel az ország elkötelezte magát a vezeték mellett. Nagyon fontos volt ehhez az idei török – azeri megállapodás is, amivel rendezték, hogy mennyi gáz kerüljön a török belső piacra, és mennyi a Nabuccóba. (Sokáig a Nabucco tervezésének egyik fő akadálya volt, hogy a törökök a vezeték teljes kapacitásához képest túl sok gázt akartak belőle kiszedni – szerk.)

Fontos megjegyezni, hogy a Nabucco egyértelműen illeszkedik az EU törekvéseihez, félreértés azt gondolni, hogy nincs erő az együttműködésen dolgozó kormányok és energetikai cégek mögött.

A finanszírozás természetesen megkerülhetetlen kérdés. Azonban ennek feltételei is tisztázódhatnak, szerintem még ennek az évnek a végére. Ahogy a nagy nemzetközi pénzügyi intézmények végleg rábólintanak a beruházásra – és ez belátható időn belül meg fog történni – hirtelen megnyílnak majd az egyéb pénzügyi csatornák is. Van áru, van vevő, és innentől kezdve minden mozgásba lendül.

Mit gondol az elmúlt évek magyar kormányzati politikájáról a vezetékekkel kapcsolatban? Magyarország kötött szerződést az oroszokkal a Déli Áramlatról, és kötött szerződést a Nabuccóról is, holott a két vezeték egymás mellett valószínűtlen, hogy megépülhet. (A Déli Áramlat lényegében a Nabucco nyomvonalán épülne, csak éppen orosz irányítással, és a Gazpromon keresztül értékesített gázzal – szerk.)

Sokszor jobb tárgyalni, mint nemet mondani. Még akkor is, ha az egyik fél arra gondol közben, hogy a tárgyalásnak nem kell feltétlenül eredményre vezetnie. Érthető, hogy minden lehetőséget nyitva akarnak hagyni, még akkor is, ha közben azt gondolják, hogy bizonyos lehetőségek jobbak, mint mások. Most is éppen tárgyal egy román delegáció Moszkvában a Déli Áramlatról. De a tárgyalásoknak nem kell megoldásokhoz vezetniük.

04

Ezzel arra utal, hogy Magyarország jobban járna a Nabuccóval, mint a Déli Áramlattal?

Igen. Magyarország függőségben van az orosz gáztól. Gazdaságilag és politikailag is racionális döntés a források diverzifikálása.

Mennyire látja jelentős veszélynek, hogy az oroszok megosztják a környékbeli kisebb államokat, hogy megakadályozzák a Nabuccót, illetve inkább a Déli Áramlatot építsék meg. Több példa is volt az elmúlt években, ahogy Romániát, Szerbiát, Magyarországot és Bulgáriát versenyeztetik különböző ígéretekkel, például gáztárolók építésével.

Nem ismerem ezeket a kormányokat eléggé ahhoz, hogy magabiztos választ adjak. De bízom abban, hogy az európai közösség képes lehet összehangolni céljaikat. Nem tudom biztosan, hogy Brüsszel mennyire képes hatni az EU-s országokra, illetve az integráció ígéretével a kívül lévőkre, de nyilvánvalóan vannak politikai eszközök, amelyek segíthetik a stratégiai együttműködést. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen ilyen ereje az EU-nak.

Ahogy a Nabuccót is sokan temették már, úgy a Déli Áramlat realitásában is sokan kételkednek. A kétkedők szerint a legutóbbi ukrajnai belpolitikai fordulattal az oroszok megszerzik az ukrán vezetékeket, és nem kell nekik elkerülő út. Másrészt a gazdasági válság megrengette Oroszországot is, a Gazprom bevétele nagyot esett, és talán nem is lenne pénzük az oroszoknak az építkezésre. Ön szerint is elúszott már ez a terv?

A Déli Áramlat mögött sohasem gazdasági, hanem mindig is politikai motivációk voltak. Ugyanez volt igaz a Kék Áramlatra is, ami veszteséges beruházásnak bizonyult (A Kék Áramlat a Fekete-tengert körbefutó gázvezeték – szerk.). A politikai szempontok tehát könnyen legyőzhetik a gazdasági szempontokat.

Ráadásul az ukrajnai vezetékek orosz kézbe kerülése egyáltalán nem lefutott ügy. Juila Tyimosenko (az előző ukrán miniszterelnök – szerk.) személyesen írta azt a törvényt, ami kizárja az ukrán állami gázvezetékek elidegenítését, és ez most is hatályban van. A Janukovics-féle stáb (Viktor Janukovics Tyimosenkót legyőzve lett idén Ukrajna elnöke – szerk.) is ellenáll az orosz felvásárlási szándékoknak. Az elmúlt hónapok nem utalnak arra, hogy az ukránok lemondanák a vezetékeikről.

Bár abban igaza van, hogy az ukrán vezetékek kapacitásbővítésével ki lehetne váltani a Déli Áramlatot. Ugyanakkor az oroszok egyáltalán nem mondtak le a Déli Áramlatról, továbbra is napirenden tartják.

És az sem egyértelmű, hogy az oroszoknak ne lenne rá elég pénzük. Valószínűleg ha nagyon akarják – és mint mondtam, nekik ez elsősorban politikai kérdés – akkor találnak rá pénzt.

Tehát az orosz politika és az energetikai érdekek összefüggése akár a háborúhoz is vezethet? Például a 2008-as orosz–grúz háborúban olajvezetékeket is bombáztak az oroszok. Lehet, hogy akkor is energetikai érdekek vezették Moszkvát? (Itt a Baku–Tbiliszi–Ceyhan-vezetékről van szó, vagyis egy Azerbajdzsánból induló és Grúzián át Törökországba menő olajvezetékről, ami 2005-ben készült el, és mindig is sértette az orosz érdekeket. A vezeték fő részvényesi a BP és az azeri állami olajvállalat, de számos amerikai, nyugat-európai és japán cég is érdekelt benne – szerk.)

Hogy egészen pontosak legyünk, az oroszok nem bombáztak grúziai olajvezetéket. Hanem a vezeték közvetlen közelében mindkét oldalt bombázták. Vagyis azt akarták megmutatni, hogy ha akarnák, szétlőhetnék az egészet.

05

Mi értelme volt ennek? A grúz kormánynak, vagy a nyugati hatalmaknak üzentek vele?

Az üzenet valójában az volt, hogy rajta tartják a szemüket Azerbajdzsánon. Grúzia volt az eszköz, de Azerbajdzsán volt a cél. Ezt csak kevesen fogták fel akkor.

Azért, mert Azerbajdzsánért (és gazdag lelőhelyeiért) egyszerre küzd az országhoz kulturálisan közel álló Törökország, a befektetőivel jelen lévő USA és a befolyására évszázadok óta kényes Oroszország? Eldőlt már, hogy ki nyeri ezt a harcot?

Egyelőre az azeriek állnak nyerésre. Igen jól sikerült egyszerre több irányba nyitva tartaniuk az exportjukat, sokkal ügyesebben politizáltak, mint például az oroszoktól máig függő Kazahsztán.

2008-ban például az oroszok felajánlották, hogy világpiaci áron megvennék a teljes azeri gázkitermelést, amit az azeri elnök visszautasított. És mindezt tisztán politikai megfontolásból tette. A törökök is arra számítottak, hogy olcsón vásárolhatnak azeri gázt, mert az ottani hatalmas készletekre nincs elég vevő. De az azeriek velük is keményen tárgyalnak, mindegyik szomszéddal húzzák az időt.

Viszont így jutottak el odáig, hogy jelentős mennyiséget tudnának adni a Nabuccónak. Az azeriek eddig ügyesen egyensúlyoztak a vevőik között, mindenkinek adtak egy kicsit, és ezzel megtarthatták az autonómiájukat, nem kerültek egyik erős szomszéd befolyása alá sem.

Ilyen értelemben, ha azt vesszük, hogy a grúziai háború valódi célja Azerbajdzsán volt, akkor Oroszország egyelőre nem győzött.

De azt is nagyon fontos látni közben, hogy az utóbbi években az orosz–török viszony jelentősen javult. Évszázadok óta nem voltak ennyire jóban az oroszok és a törökök. Ezért a jelenlegi helyzet történelminek mondható, és a fejlemények persze Azerbajdzsán sorsát is erősen meghatározhatják.

Ez azért érdekes, mert a mostani török–örmény közeledést egyes elemzők éppen az oroszok ármánykodásának tartják, amelynek a célja Azerbajdszán és Törökország egymásnak ugrasztása. (2009. októberében Törökország és Örményország felvették a diplomáciai kapcsolatot, és döntöttek közös határuk megnyitásáról is. A törökök az első világháborúban 1,5 millió örményt deportáltak és öltek meg, azóta a két nép viszonya finoman szólva is fagyos. Örményország és Azerbajdzsán között két évtizede háborúközeli helyzet van Karabah hovatartozása miatt – szerk.)

Nem. Ez sokkal inkább a mostani amerikai kormányzat félresiklott kísérlete volt. A török–örmény közeledés gyökerét nem Moszkvában, hanem Kaliforniában kell keresni, ami a demokraták egyik különösen fontos bázisa. Ott ugyanis nagyon erős örmény közösség van, őseik még a 20. század elején érkeztek az USA-ba. És ők erőltették az amerikai kormányzatot, hogy vegyék rá a törököket, hogy béküljenek ki az örményekkel. Ehhez az oroszoknak nem volt közük.

De a nagy kibékülésből nem lesz semmi, mert idén januárban az örmény alkotmánybíróság olyan feltételekhez kötötte a két ország szerződésének ratifikálását, amit a törökök úgysem fogadhatnak el. Persze így is megzavarta az ügy a török–azeri gázalkut, mert a két folyamat egy ideig párhuzamosan zajlott. Washington ezzel bekavart a dél-kaukázusi hatalmi alkudozásba, de hosszú távú hatással mégse volt rá, hiszen a törökök és az azeriek végül idén megegyeztek a gázról. Ami mint mondtam fontos volt abban, hogy a Nabucco ügye haladjon.

03

Azerbajdzsán mellett a térségben fontos gázkészlettel rendelkező másik ország, Türkmenisztán hosszú ideig csak az oroszoknak adott el gázt, ráadásul nagyon olcsón. Egész Ukrajnát az oroszok által közvetített türkmén gázból fűtik, például. Aztán az előző türkmén elnök halála (2006) után itt is bonyolulttá vált a viszony, a türkmének mintha nyitnának más irányokba is. 2009 áprilisában volt egy robbanás az Oroszország felé menő türkmén gázvezetékben, és sokak szerint ezt az oroszok tudatosan idézték elő, hogy jelezzék a türkméneknek, nem tárgyalhatnak mással. Ön szerint baleset vagy szabotázs történt?

Az oroszokat azért hibáztatják sokan, mert nem sokkal a robbanás előtt Berdimuhamedov türkmén elnök Moszkvába látogatott, és úgy volt, hogy aláír egy fontos szerződést a Gazprommal. De Berdimuhamedov váratlanul, nem sokkal az ünnepélyes ceremónia előtt elállt a szerződéstől.

Valószínűsíthető, hogy a nagy kárt okozó robbanás tényleg azért történhetett, mert az oroszok elzárták a vezetéket a saját oldalukon, anélkül, hogy szóltak volna a türkméneknek.

De nem egyszerűen csak bosszú lehetett. Nyijazov, az előző türkmén elnök ugyanis hatalmas mennyiségű gáz szállításáról kötött szerződést az oroszokkal, ez a szerződés akkor még érvényben volt. Viszont közbejött a válság, és az oroszok nem tudtak annyi gázt eladni, mint néhány éve még gondolták, ráadásul hiába ígértek jó árat a türkméneknek, esni kezdett a gáz világpiaci ára. A robbanás után viszont ezt az egész szerződést újra lehetett tárgyalni. Ugyanis a türkmének a baleset miatt nem tudták leszállítani a szerződött mennyiséget. És így az oroszoknak nem kellett kifizetniük az előre lefoglalt, de továbbadhatatlannak tűnő, ezer köbmérenként 350 dollárba kerülő gázt.

Szintén nagyon fontos, és az oroszokat bosszantó ügy a térségben az azeri–türkmén egyezkedés a Kaszpi-tenger alatti készletekről, és egy tenger alatti gázvezetékről. Ha ez valaha elkészül, akkor az nagy csapás lehet az oroszokra. Ez a terv most új lendületet kapott. (Ezt a vezetéket nyugati buzdításra már a 90-es évek óta tervezgetik, ha megépült volna, akkor az oroszok európai gázpozíciói sokkal rosszabbak lennének, hiszen a világ egyik legnagyobb kitermelőjének számító türkmének közvetítésük nélkül is tudnának nyugaton gázt értékesíteni. Lényegében volna már Nabucco, és csak nevethetnénk a mindenkori orosz–ukrán gázháborúkon – szerk.)

És itt nagyon fontos a személyes kapcsolatok alakulása. Nyijazov kifejezetten rosszban volt az idősebb Alijevvel (Hejdar Alijev a Szovjetunió felbomlásától 2003-as haláláig vezette Azerbajdzsánt – szerk.), a mostani azeri elnök apjával, aki ugye szintén elnök volt. Nyijazov féltékeny volt Alijevre, mert a nyugati nagyhatalmak jóban voltak vele, míg neki kifejezetten rossz sajtója volt a világban. Ez tény, erről személyes élményem is van. (Nyijazov magát türkménbasinak, a türkmének atyjának nevezve sztálini típusú diktatúrát vezetett be, saját aranyszobra állt a főváros főterén, a hónapokat és a napokat családtagjai után keresztelte át. Személyi kultusza a nyugati sajtó örök céltáblájává tette – szerk.)

Az öreg Alijev és Nyijazov kapcsolatáról van egy orosz anekdota, ami szerint egy közép-ázsiai csúcstalálkozón Alijev a zakóját ráhúzta a csuklójára, és Nyijazov drágakövekkel díszített karórájára mutatott, és felajánlotta neki, hogy látatlanba cseréljenek órát. Nyijazov nem tudott mit reagálni, és kinevette a többi elnök. Akár igaz ez a történet, akár nem, a két elnök közti örök viszályt sokan a KGB ármánykodásának tudták be, hiszen Alijev a KGB egyik vezetője volt a szovjet időkben. Vagyis állítólag az oroszok kavarása lehetett amögött, hogy 90-es években elbukott Kaszpi-tenger alatti, Oroszországot elkerülő gázvezeték ügye. Ezt reálisnak tartja?

Lehetséges, hiszen Alijev tényleg KGB-s volt, bár a karórás történet szerintem csak egy vicc. Ugyanakkor ennél is fontosabbnak tartom, hogy a 90-es évek végén az azeriek jelentős gázkészleteket tártak fel, és Alijev erre hivatkozva döntött úgy, hogy nincs szüksége a türkmén részvételre, országa egyedül is képes új, nyugatra menő vezetéket építeni. A konfliktushoz nem feltétlenül kellettek az oroszok. De az ifjabb Alijev és Berdimuhamedov között egyértelműen jobb a viszony, mint az elődeik között volt.

Talán tényleg építenek együtt nyugati vezetéket, de közben Türkmenisztán a közelmúltban aláírt egy szerződést Kínával egy kelet felé menő új gázvezetékről. Mennyire fontos Kína növekvő energiaigénye, átrendezheti a térség politikai és gazdasági irányait?

Kína az egyre fontosabb szereplővé válik. A türkménekkel kötött megállapodást megelőzte egy kínai–kazah szerződés, lényegében azt a vezetéket egészítette ki a türkmén szakasz. Kínának komoly vezetéképítési tervei vannak ezeken kívül is, és hatékonyságukat ismerve ezek hamarosan tényleg elkészülhetnek.