Eufrozina, Kende
7 °C
21 °C

Miért esett egymásnak a Közel-Kelet két legnagyobb országa?

GettyImages-503369004 master
2016.01.06. 07:59
Tényleg vallásháború felé sodródik a Közel-Kelet? Tényleg egy kivégzett szaúdi síita hitszónok miatt esnek egymásnak Irán és az Öböl-monarchiák? A Közel-Keleten a felekezeti konfliktusokat már több mint 1300 éve átszövi a politika, de a teokratikus államokra is visszahat az ősi gyűlölködés. A Szaúd-Arábia és Irán közti viszály már most is kliensháborúk sorát eredményezte, a szakadék mélyülése beláthatatlan következményekkel járhat. Megpróbáljuk értelmezni, miért is kezdődött 2016 egy újabb balhéval a Közel-Keleten.

Azt már az európai történelemből megtanulhattuk, milyen fanatikusan bírják egymást irtani azok az emberek, akik ugyanarra a szent szövegre mutogatnak. Az iszlámban is létezik a katolikus és protestáns egyházakhoz hasonló szakadás, csak épp a különbségeket a mai napig nem sikerült feldolgozni. Ennek részben az az oka, hogy Mohamed halála után az iszlám nem a hit kérdései miatt töredezett szét, hanem hatalmi érdekek mentén, ezért a politika sem tudott úgy túllépni rajta a vallási türelem meghirdetésével, mint Európában. 

Ahogy azt a magyar Kelet-kutatás klasszikusa, Goldziher Ignác megfogalmazta: „Az iszlám szektái közjogi vitákból indultak ki. A politikai tételekhez csak később járulnak dogmatikai tanok is, melyek e szektákat az általános orthodoxiától megkülönböztetik.

Az iszlámban kifejlődött harczok a khalifaság kérdése körül csoportosulnak. A szekták azon felelet szerint különböznek egymástól, melyet e kérdésre adnak: ki van jogosítva arra, hogy mint a próféta khalifája az igazhitüek élén álljon?

Ezt a vitát azóta nem sikerült eldönteni, hogy Mohamed apósa, Abu Bakr és Mohamed veje, Ali Ibn Abi Talib összekülönbözött a kalifátuson. Az iszlám terjeszkedésének az arab arisztokráciát képviselő szunniták voltak az élharcosai, ezért is kerültek mára 80 százalékos többségbe az iszlám egészén belül.

A kisebbségi síiták sorsa igen kacskaringós (annyira kacskaringós, hogy áttekintése helyett inkább a Kommentár folyóirat erről szóló cikkét ajánlanám): a 680-as karbalai csatát (inkább mészárlást) követően a síita felekezetet évszázadokig üldözték, és csak a perzsa Szafavida-dinasztia felemelkedésével vált megtűrt felekezetté, majd államvallássá. Ez a fejlemény rendkívül fontos következménnyel járt: bár a síiták Indiától Libanonig Ázsiában rengeteg helyen élnek sokmilliós közösségekben, Pakisztánban például a lakosság alig 20 százalékát teszik ki, de ez így is egy 20-30 milliós kisebbség,

először Iránban lett a síita felekezethez tartozás a nemzeti identitás kulcseleme.

Ezt mutatja, hogy az iráni jog nem is ismeri a nemzeti, csak a vallási kisebbség fogalmát. 

Az 1979-es forradalom után síita teokráciává váló Irán ezért magát a világ síitáinak patrónusaként láttatja.  Márpedig sok síita él az Öböl-országokban, ahol egy másik olyan állam is található, mely a hit bástyájának tartja magát: Szaúd-Arábia, melynek alapítói a legpuritánabb és legradikálisabb szunnita jogi iskolára, a vahabitizmusra esküdtek fel. A vahabita iszlám a miszticizmussal kokettáló és szent emberek (imámok) tiszteletét előíró síita iszlámot nettó sátánimádásnak tartja, ennek megfelelően az első Szaúdi Állam fel is dúlta a legfontosabb síita mártírszent, Husszein sírját Karbalában.

Minden sejknek megvan a maga síitája

Szóval adott két állam, melynek alapjait egymással ellenséges vallási tanítás adja. Erre a rétegre rakódik rá az, hogy ez a két állam történetesen a szunnita, illetve a síita blokk vezető erejévé vált.

Szaúd-Arábia az 1973-as olajárrobbanás óta a legfontosabb szunnita hatalomnak számít, és dominanciáját az Arab-félsziget összes kormányzata elismeri – kivéve talán a sok szempontból különutas Katart. A befolyás érvényesítésének eszköze az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC), melynek tagjai most Szaúd-Arábiát követve sorra hozzák diplomáciai szankcióikat Iránnal szemben. A diplomáciai kapcsolatok és a légi közlekedés felfüggesztése alól egyetlen kivétel van: a szaúdi vezetés vallásos kötelességét teljesítve továbbra is várja az Iránból érkező mekkai zarándokokat. 

Építkezés a mekkai nagy mecset és az óratorony környékén (2015)
Építkezés a mekkai nagy mecset és az óratorony környékén (2015)
Fotó: Mohammed Al-Shaikh / AFP

Irán viszont évszázadok óta állami szinten is komoly érdekeltségekkel rendelkezik a Perzsa-öböl (vagy Arab-öböl, már a kettős név is szépen mutatja a megosztottságot) arab oldalán. A perzsa uralkodók ugyanis rendszeresen vezettek hadjáratokat az Öböl nyugati felére, hódításaik nyomát mutatja a mindenhol megtalálható jelentős síita kisebbség. Szaúd-Arábiában, az Emírségekben és Katarban a lakosság 10-20 százalékát teszik ki, de Kuvaitban már 30-40 százalék az arányuk, Bahreinben pedig 60-70 százalékkal már a síiták alkotják a többséget.

A XX. század elején az iráni parlamentben a 14. széket üresen hagyták, utalva arra, hogy csak a brit gyarmati hivatalnokok szakították el Bahreint, és emeltek a nép fölé egy szunnita bábkirályt. Az Öböl-országokban a nagy kivétel Omán, ahol többség a szultánnal egyetemben egy harmadik irányzat, az „ibadi” felekezet híve – de ennek ismertetése messze vezetne.

A lényeg, hogy az Öböl-országok milliós síita lakossága állandó konfliktusforrást jelent: Irán azzal vádolja a szunnita vezetőket, hogy nem tartják tiszteletben vallási és politikai jogaikat, ami igaz. Az Öböl-országok viszont azzal vádolják Iránt, hogy belső lázongásokkal akarja a szunnita rezsimeket gyengíteni – ebben is van igazság –, a síitákat pedig azzal, hogy Irán potenciális ügynökei. Lényegében ezen logika alapján ítélték halálra Nimr al-Nimr hitszónokot is, aki a 2011-es arab tavasz helyi megmozdulásainak vezérszónoka volt, és kikelt a bahreini síita megmozdulások véres eltiprása ellen (ebben nagy szerepet vállalt a szaúdi katonaság).

Nimr al-Nimr kivégzése ellen nemcsak Irán, hanem rengeteg nyugati ország is lobbizott, diplomatáik azzal érveltek, hogy Szaúd-Arábiának sem érdeke feltüzelni az indulatokat az amúgy is robbanásveszélyes régióban. Pedig az egyszerre vagy féltucatnyi válsággal küzdő dinasztiának

pont egy vallásháború rémére van szüksége ahhoz, hogy aládúcolja a billegő trónt,

és egységfrontba tömörítse a Salman király és Mohamed trónörökös vezetői tandemével elégedetlen szunnitákat.

A kontinentális árnyékháború

A konfliktus nem csak a szaúdi és bahreini síitákról szól, sőt. Hanem leginkább arról, hogy Szaúd-Arábia vesztésre áll az Iránnal több fronton vívott kliensháborúban. A konfliktus kisebb-nagyobb intenzitással már Khomeini 1979-es forradalmától tart (bár az ajatollah alapvetően a két felekezet kiegyezését akarta), de a mostani hullám csak a 2003-as iraki háború után indult meg. Ekkor ugyanis a síita többségű Irakban a világi nacionalista, de mégiscsak szunnita származású Szaddám helyére a többségi elv alapján a síita Núri al-Málikit választották. Az új kormány pedig annak rendje és módja szerint Irán szövetségesévé vált.

Az iráni érdekszféra iraki kiterjesztése igencsak zavarta Szaúd-Arábiát, amit csak tetézett az, hogy szankciók ide vagy oda, a következő években számos más régióban is megerősödtek az Irán által támogatott síiták: Libanonban a Hezbollah a 2006-os Izraellel vívott háború után még inkább megkerülhetetlen katonai és politikai tényezővé vált. 2004-től ráadásul a Szaúd-Arábiával délről szomszédos Jemenben síita húszik igen nagy szeletet hasítottak ki az ország területéből. Szaúdi vezérlettel ezért 2015 tavaszán az Öböl-országok légi, majd szárazföldi offenzívát indítottak a valószínűleg iráni fegyverekkel és Hezbollah-kiképzőkkel támogatott húszik ellen, de a háború eddig inkább presztízsveszteséget hozott, mintsem a várt diadalt. 

A szaúdi sérelmeket a szíriai polgárháború tetőzte be, mely során Irán már a kezdetektől rengeteg hadianyaggal, majd egyre növekvő mértékben, már Hezbollah-harcosokkal, iráni elitalakulatokkal és iraki milíciákkal is segítette a síita Aszadot a túlélésben (valójában a szíriai alavita törzs vallásilag igen távol áll a síitáktól, inkább politikai okok miatt sodródtak a síita tömbhöz). Szaúd-Arábia pedig az ellenzék felfegyverzésében és finanszírozásában jeleskedik a mai napig.

Putyin beavatkozásával pedig kútba esett a szunnita országok sokéves erőfeszítése Aszad megbuktatására – igazán szimbolikus, hogy pont 2015 végén végzett egy orosz légi csapás a legfontosabb szaúdi támogatással harcoló milícia vezetőjével. A nyugati hatalmak pedig egyértelművé tették, hogy számukra Aszad menesztésénél jelenleg két fontosabb prioritás is van:

  1. az Iszlám Állam legyőzése
  2. a menekültáradat berekesztése, melynek előfeltétele az azonnali fegyverszünet
Azaz Irán lényegében meg tudta védeni azt a síita félholdat, mely Irakon és Szírián át Libanonig politikai hatalmat és összeköttetést biztosít a síitáknak.

A síita félhold elképesztő kudarcot jelent Salman szaúdi uralkodónak, aki Mekka és Medina uraként bizonyos értelemben minden szunnita védelmezőjének is számít. Egyelőre mindenki csak találgat, reálpolitikai szempontból mi értelme lehetett a provokatív kivégzésnek. Én sem vagyok okosabb, de annak ellenére, hogy Szaúd-Arábia nyíltan nem mehet szembe a Nyugat és Oroszország által is forszírozott fegyverszünettel, talán mégis meg akarja torpedózni a tárgyalásokat azzal, hogy felizzítja a viszályt Iránnal. 

Hogy ebből lesz-e háború? Nem valószínű. 

  1. Mindkét felet úgy védik nemzetközi elkötelezettségei és gazdasági érdekei az igazán meggondolatlan lépésektől, mint kötéltáncost a védőháló, és ha ezt a védőhálót még jobban túlterhelnék, akkor az egész régiót öngyilkosságba rántanák. A gazdaságát a légi közlekedésre és a turizmusra alapozó Egyesült Arab Emirátusok kis túlzással az első rakétaindításra csődbe menne.
  2. A mostaninál sokkal súlyosabb incidensek sem rontottak drámaian a két ország viszonyán – 2011-ben például az amerikai hatóságok iráni ügynököket lelepleztek le, akik fel akarták robbantani a szaúdi nagykövetet.
  3. Irán és Szaúd-Arábia már most is több fronton háborúban áll, a mostani feszültség legfeljebb alapot adhat az otthoni héjáknak a fokozottabb szerepvállalásra. 

Azért az egyenletben van pár ismeretlen is. Az első a vallási fanatizmus, melyről innen, Közép-Európából lehetetlen megmondani, milyen mértékben keményíti meg a szemben álló feleket. De van egy politikaibb ismeretlen is: Iránban február 26-án általános választásokat tartanak, melyen a nép a törvényhozás és a Szakértők Gyűlésének (ez amolyan vallási szűrővel szelektált felsőház) dönt. A választásig pedig igen bizonytalan, hogy az újból egymásnak feszülő konzervatív és reformista erők milyen módon akarják felhasználni a szaúdiak elleni indulatokat. Lehet, hogy Haszan Róháni elnök a kemény kéz politikájával próbál reformista többséget kovácsolni maga mögé, de elképzelhető, hogy pont ő próbálja mérsékelni a következményeket, nehogy elriassza a szankciók eltörlése után sorban álló befektetőket.

Ezzel senki nem tud mit kezdeni

Nimr al-Nimr kivégzése kellemetlen helyzetbe hozta Szaúd-Arábia legfontosabb szövetségesét, az eddig is sok gusztustalanság felett szemet hunyó Egyesült Államokat. Egyfelől – sok nyugati országgal együtt – el kellett ítélnie a tömeges, provokatív kivégzést. Másfelől azonban az Obama-kormányzat nem nagyon tud mit lépni, hiszen a másik oldalon az az Irán áll, mellyel tavaly sikerült végre megkötnie a régóta várt atommegállapodást – ezért bevállalva Szaúd-Arábiával is a súrlódást.

Az amerikai külügyminisztérium ezért nem tett mást, mint a konfliktus eszkalációjának megfékezésére szólította fel a két országot. Az oroszok viszont szíriai PR-sikerük utáni lendületet kihasználva azonnal felkínálkoztak közvetítőként. Pedig Putyinnak első pillantásra nem jönne rosszul a legnagyobb olajtermelők közti konfliktus, hiszen ezzel elvileg fel lehetne tornászni az Oroszország számára katasztrofálisan alacsony olajárat. Azonban a piacok nyugodtak maradtak, ezért nyilván az oroszok is fölöslegesnek tartják az eszkalációra való spekulációt.

Aggódik viszont Kína, mely olajszükségletének nagy részét – a másik két nagyhatalommal szemben – még mindig a Közel-Keletről szerzi be. Feltűnő, hogy a távol-keleti állam aktív szerepet vállal Szíriában: az ottani külügyi intézet a héten látja vendégül az ellenzék egyik politikai vezetőjét, Alptekin Hocaoglut.

Irán alapvetően jobb pozícióból indult a konfliktusban, mint Szaúd-Arábia, hiszen csak elítélte az agressziót. Azonban a síita állam nagy hibát követett el azzal, hogy nem akadályozta meg a teheráni szaúdi követség feldúlását, a diplomáciai intézmények védelme ugyanis világszerte a kulturált nemzetközi kapcsolatok alapfeltételének számít. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa az ügyben történt első állásfoglalásával ezért nem a szaúdi kivégzést, hanem a követség nem kellő védelmét ítélte el.

De a viszály sokkal mélyebben gyökerezik annál, hogy ENSZ-határozatokkal vagy néhány diplomata közbenjárásával el lehessen simítani. Szíriához vagy az Iszlám Államhoz hasonlóan ez is csak a nagy közel-keleti konfliktusgóc egyik kitüremkedése, melynek megoldása lényegében 2011 óta húzódik.

Oszd meg élményeidet!

Oszd meg nyári élményeidet más utazókkal is, tölts fel beszámolót, fotókat!

Ha már erre járok beugrom

..tényleg ez történt, Palau és Mikronézia szigeteit járva úgy döntöttem, hogy Saipanra is átugrom.