Emil, Csanád
15 °C
30 °C

Miért esett egymásnak a Közel-Kelet két legnagyobb országa?

GettyImages-503369004 master
2016.01.06. 07:59
Tényleg vallásháború felé sodródik a Közel-Kelet? Tényleg egy kivégzett szaúdi síita hitszónok miatt esnek egymásnak Irán és az Öböl-monarchiák? A Közel-Keleten a felekezeti konfliktusokat már több mint 1300 éve átszövi a politika, de a teokratikus államokra is visszahat az ősi gyűlölködés. A Szaúd-Arábia és Irán közti viszály már most is kliensháborúk sorát eredményezte, a szakadék mélyülése beláthatatlan következményekkel járhat. Megpróbáljuk értelmezni, miért is kezdődött 2016 egy újabb balhéval a Közel-Keleten.

Azt már az európai történelemből megtanulhattuk, milyen fanatikusan bírják egymást irtani azok az emberek, akik ugyanarra a szent szövegre mutogatnak. Az iszlámban is létezik a katolikus és protestáns egyházakhoz hasonló szakadás, csak épp a különbségeket a mai napig nem sikerült feldolgozni. Ennek részben az az oka, hogy Mohamed halála után az iszlám nem a hit kérdései miatt töredezett szét, hanem hatalmi érdekek mentén, ezért a politika sem tudott úgy túllépni rajta a vallási türelem meghirdetésével, mint Európában. 

Ahogy azt a magyar Kelet-kutatás klasszikusa, Goldziher Ignác megfogalmazta: „Az iszlám szektái közjogi vitákból indultak ki. A politikai tételekhez csak később járulnak dogmatikai tanok is, melyek e szektákat az általános orthodoxiától megkülönböztetik.

Az iszlámban kifejlődött harczok a khalifaság kérdése körül csoportosulnak. A szekták azon felelet szerint különböznek egymástól, melyet e kérdésre adnak: ki van jogosítva arra, hogy mint a próféta khalifája az igazhitüek élén álljon?

Ezt a vitát azóta nem sikerült eldönteni, hogy Mohamed apósa, Abu Bakr és Mohamed veje, Ali Ibn Abi Talib összekülönbözött a kalifátuson. Az iszlám terjeszkedésének az arab arisztokráciát képviselő szunniták voltak az élharcosai, ezért is kerültek mára 80 százalékos többségbe az iszlám egészén belül.

A kisebbségi síiták sorsa igen kacskaringós (annyira kacskaringós, hogy áttekintése helyett inkább a Kommentár folyóirat erről szóló cikkét ajánlanám): a 680-as karbalai csatát (inkább mészárlást) követően a síita felekezetet évszázadokig üldözték, és csak a perzsa Szafavida-dinasztia felemelkedésével vált megtűrt felekezetté, majd államvallássá. Ez a fejlemény rendkívül fontos következménnyel járt: bár a síiták Indiától Libanonig Ázsiában rengeteg helyen élnek sokmilliós közösségekben, Pakisztánban például a lakosság alig 20 százalékát teszik ki, de ez így is egy 20-30 milliós kisebbség,

először Iránban lett a síita felekezethez tartozás a nemzeti identitás kulcseleme.

Ezt mutatja, hogy az iráni jog nem is ismeri a nemzeti, csak a vallási kisebbség fogalmát. 

Az 1979-es forradalom után síita teokráciává váló Irán ezért magát a világ síitáinak patrónusaként láttatja.  Márpedig sok síita él az Öböl-országokban, ahol egy másik olyan állam is található, mely a hit bástyájának tartja magát: Szaúd-Arábia, melynek alapítói a legpuritánabb és legradikálisabb szunnita jogi iskolára, a vahabitizmusra esküdtek fel. A vahabita iszlám a miszticizmussal kokettáló és szent emberek (imámok) tiszteletét előíró síita iszlámot nettó sátánimádásnak tartja, ennek megfelelően az első Szaúdi Állam fel is dúlta a legfontosabb síita mártírszent, Husszein sírját Karbalában.

Minden sejknek megvan a maga síitája

Szóval adott két állam, melynek alapjait egymással ellenséges vallási tanítás adja. Erre a rétegre rakódik rá az, hogy ez a két állam történetesen a szunnita, illetve a síita blokk vezető erejévé vált.

Szaúd-Arábia az 1973-as olajárrobbanás óta a legfontosabb szunnita hatalomnak számít, és dominanciáját az Arab-félsziget összes kormányzata elismeri – kivéve talán a sok szempontból különutas Katart. A befolyás érvényesítésének eszköze az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC), melynek tagjai most Szaúd-Arábiát követve sorra hozzák diplomáciai szankcióikat Iránnal szemben. A diplomáciai kapcsolatok és a légi közlekedés felfüggesztése alól egyetlen kivétel van: a szaúdi vezetés vallásos kötelességét teljesítve továbbra is várja az Iránból érkező mekkai zarándokokat. 

Építkezés a mekkai nagy mecset és az óratorony környékén (2015)
Építkezés a mekkai nagy mecset és az óratorony környékén (2015)
Fotó: Mohammed Al-Shaikh / AFP

Irán viszont évszázadok óta állami szinten is komoly érdekeltségekkel rendelkezik a Perzsa-öböl (vagy Arab-öböl, már a kettős név is szépen mutatja a megosztottságot) arab oldalán. A perzsa uralkodók ugyanis rendszeresen vezettek hadjáratokat az Öböl nyugati felére, hódításaik nyomát mutatja a mindenhol megtalálható jelentős síita kisebbség. Szaúd-Arábiában, az Emírségekben és Katarban a lakosság 10-20 százalékát teszik ki, de Kuvaitban már 30-40 százalék az arányuk, Bahreinben pedig 60-70 százalékkal már a síiták alkotják a többséget.

A XX. század elején az iráni parlamentben a 14. széket üresen hagyták, utalva arra, hogy csak a brit gyarmati hivatalnokok szakították el Bahreint, és emeltek a nép fölé egy szunnita bábkirályt. Az Öböl-országokban a nagy kivétel Omán, ahol többség a szultánnal egyetemben egy harmadik irányzat, az „ibadi” felekezet híve – de ennek ismertetése messze vezetne.

A lényeg, hogy az Öböl-országok milliós síita lakossága állandó konfliktusforrást jelent: Irán azzal vádolja a szunnita vezetőket, hogy nem tartják tiszteletben vallási és politikai jogaikat, ami igaz. Az Öböl-országok viszont azzal vádolják Iránt, hogy belső lázongásokkal akarja a szunnita rezsimeket gyengíteni – ebben is van igazság –, a síitákat pedig azzal, hogy Irán potenciális ügynökei. Lényegében ezen logika alapján ítélték halálra Nimr al-Nimr hitszónokot is, aki a 2011-es arab tavasz helyi megmozdulásainak vezérszónoka volt, és kikelt a bahreini síita megmozdulások véres eltiprása ellen (ebben nagy szerepet vállalt a szaúdi katonaság).

Nimr al-Nimr kivégzése ellen nemcsak Irán, hanem rengeteg nyugati ország is lobbizott, diplomatáik azzal érveltek, hogy Szaúd-Arábiának sem érdeke feltüzelni az indulatokat az amúgy is robbanásveszélyes régióban. Pedig az egyszerre vagy féltucatnyi válsággal küzdő dinasztiának

pont egy vallásháború rémére van szüksége ahhoz, hogy aládúcolja a billegő trónt,

és egységfrontba tömörítse a Salman király és Mohamed trónörökös vezetői tandemével elégedetlen szunnitákat.

A kontinentális árnyékháború

A konfliktus nem csak a szaúdi és bahreini síitákról szól, sőt. Hanem leginkább arról, hogy Szaúd-Arábia vesztésre áll az Iránnal több fronton vívott kliensháborúban. A konfliktus kisebb-nagyobb intenzitással már Khomeini 1979-es forradalmától tart (bár az ajatollah alapvetően a két felekezet kiegyezését akarta), de a mostani hullám csak a 2003-as iraki háború után indult meg. Ekkor ugyanis a síita többségű Irakban a világi nacionalista, de mégiscsak szunnita származású Szaddám helyére a többségi elv alapján a síita Núri al-Málikit választották. Az új kormány pedig annak rendje és módja szerint Irán szövetségesévé vált.

Az iráni érdekszféra iraki kiterjesztése igencsak zavarta Szaúd-Arábiát, amit csak tetézett az, hogy szankciók ide vagy oda, a következő években számos más régióban is megerősödtek az Irán által támogatott síiták: Libanonban a Hezbollah a 2006-os Izraellel vívott háború után még inkább megkerülhetetlen katonai és politikai tényezővé vált. 2004-től ráadásul a Szaúd-Arábiával délről szomszédos Jemenben síita húszik igen nagy szeletet hasítottak ki az ország területéből. Szaúdi vezérlettel ezért 2015 tavaszán az Öböl-országok légi, majd szárazföldi offenzívát indítottak a valószínűleg iráni fegyverekkel és Hezbollah-kiképzőkkel támogatott húszik ellen, de a háború eddig inkább presztízsveszteséget hozott, mintsem a várt diadalt. 

A szaúdi sérelmeket a szíriai polgárháború tetőzte be, mely során Irán már a kezdetektől rengeteg hadianyaggal, majd egyre növekvő mértékben, már Hezbollah-harcosokkal, iráni elitalakulatokkal és iraki milíciákkal is segítette a síita Aszadot a túlélésben (valójában a szíriai alavita törzs vallásilag igen távol áll a síitáktól, inkább politikai okok miatt sodródtak a síita tömbhöz). Szaúd-Arábia pedig az ellenzék felfegyverzésében és finanszírozásában jeleskedik a mai napig.

Putyin beavatkozásával pedig kútba esett a szunnita országok sokéves erőfeszítése Aszad megbuktatására – igazán szimbolikus, hogy pont 2015 végén végzett egy orosz légi csapás a legfontosabb szaúdi támogatással harcoló milícia vezetőjével. A nyugati hatalmak pedig egyértelművé tették, hogy számukra Aszad menesztésénél jelenleg két fontosabb prioritás is van:

  1. az Iszlám Állam legyőzése
  2. a menekültáradat berekesztése, melynek előfeltétele az azonnali fegyverszünet
Azaz Irán lényegében meg tudta védeni azt a síita félholdat, mely Irakon és Szírián át Libanonig politikai hatalmat és összeköttetést biztosít a síitáknak.

A síita félhold elképesztő kudarcot jelent Salman szaúdi uralkodónak, aki Mekka és Medina uraként bizonyos értelemben minden szunnita védelmezőjének is számít. Egyelőre mindenki csak találgat, reálpolitikai szempontból mi értelme lehetett a provokatív kivégzésnek. Én sem vagyok okosabb, de annak ellenére, hogy Szaúd-Arábia nyíltan nem mehet szembe a Nyugat és Oroszország által is forszírozott fegyverszünettel, talán mégis meg akarja torpedózni a tárgyalásokat azzal, hogy felizzítja a viszályt Iránnal. 

Hogy ebből lesz-e háború? Nem valószínű. 

  1. Mindkét felet úgy védik nemzetközi elkötelezettségei és gazdasági érdekei az igazán meggondolatlan lépésektől, mint kötéltáncost a védőháló, és ha ezt a védőhálót még jobban túlterhelnék, akkor az egész régiót öngyilkosságba rántanák. A gazdaságát a légi közlekedésre és a turizmusra alapozó Egyesült Arab Emirátusok kis túlzással az első rakétaindításra csődbe menne.
  2. A mostaninál sokkal súlyosabb incidensek sem rontottak drámaian a két ország viszonyán – 2011-ben például az amerikai hatóságok iráni ügynököket lelepleztek le, akik fel akarták robbantani a szaúdi nagykövetet.
  3. Irán és Szaúd-Arábia már most is több fronton háborúban áll, a mostani feszültség legfeljebb alapot adhat az otthoni héjáknak a fokozottabb szerepvállalásra. 

Azért az egyenletben van pár ismeretlen is. Az első a vallási fanatizmus, melyről innen, Közép-Európából lehetetlen megmondani, milyen mértékben keményíti meg a szemben álló feleket. De van egy politikaibb ismeretlen is: Iránban február 26-án általános választásokat tartanak, melyen a nép a törvényhozás és a Szakértők Gyűlésének (ez amolyan vallási szűrővel szelektált felsőház) dönt. A választásig pedig igen bizonytalan, hogy az újból egymásnak feszülő konzervatív és reformista erők milyen módon akarják felhasználni a szaúdiak elleni indulatokat. Lehet, hogy Haszan Róháni elnök a kemény kéz politikájával próbál reformista többséget kovácsolni maga mögé, de elképzelhető, hogy pont ő próbálja mérsékelni a következményeket, nehogy elriassza a szankciók eltörlése után sorban álló befektetőket.

Ezzel senki nem tud mit kezdeni

Nimr al-Nimr kivégzése kellemetlen helyzetbe hozta Szaúd-Arábia legfontosabb szövetségesét, az eddig is sok gusztustalanság felett szemet hunyó Egyesült Államokat. Egyfelől – sok nyugati országgal együtt – el kellett ítélnie a tömeges, provokatív kivégzést. Másfelől azonban az Obama-kormányzat nem nagyon tud mit lépni, hiszen a másik oldalon az az Irán áll, mellyel tavaly sikerült végre megkötnie a régóta várt atommegállapodást – ezért bevállalva Szaúd-Arábiával is a súrlódást.

Az amerikai külügyminisztérium ezért nem tett mást, mint a konfliktus eszkalációjának megfékezésére szólította fel a két országot. Az oroszok viszont szíriai PR-sikerük utáni lendületet kihasználva azonnal felkínálkoztak közvetítőként. Pedig Putyinnak első pillantásra nem jönne rosszul a legnagyobb olajtermelők közti konfliktus, hiszen ezzel elvileg fel lehetne tornászni az Oroszország számára katasztrofálisan alacsony olajárat. Azonban a piacok nyugodtak maradtak, ezért nyilván az oroszok is fölöslegesnek tartják az eszkalációra való spekulációt.

Aggódik viszont Kína, mely olajszükségletének nagy részét – a másik két nagyhatalommal szemben – még mindig a Közel-Keletről szerzi be. Feltűnő, hogy a távol-keleti állam aktív szerepet vállal Szíriában: az ottani külügyi intézet a héten látja vendégül az ellenzék egyik politikai vezetőjét, Alptekin Hocaoglut.

Irán alapvetően jobb pozícióból indult a konfliktusban, mint Szaúd-Arábia, hiszen csak elítélte az agressziót. Azonban a síita állam nagy hibát követett el azzal, hogy nem akadályozta meg a teheráni szaúdi követség feldúlását, a diplomáciai intézmények védelme ugyanis világszerte a kulturált nemzetközi kapcsolatok alapfeltételének számít. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa az ügyben történt első állásfoglalásával ezért nem a szaúdi kivégzést, hanem a követség nem kellő védelmét ítélte el.

De a viszály sokkal mélyebben gyökerezik annál, hogy ENSZ-határozatokkal vagy néhány diplomata közbenjárásával el lehessen simítani. Szíriához vagy az Iszlám Államhoz hasonlóan ez is csak a nagy közel-keleti konfliktusgóc egyik kitüremkedése, melynek megoldása lényegében 2011 óta húzódik.