Bruxelles, ma belle, hova jutottál?

2016.03.26. 12:36
„Ha törik, ha szakad, folytatjuk az életünket a néhai Maelbeek patak medrében” – írja brüsszeli magyar olvasónk.

A keddi bombatámadás híre ugyanúgy megérintette a Brüsszelben lakó külföldieket, mint az „őslakos” belgákat. Talán éppen azért, mert a város befogadó hangulata mindenkire átragad, aki hosszabb időt tölt itt. A sokszínű, sok vallású, sok kultúrájú Brüsszelben kicsit mindenki idegen, ezért senki nem érzi magát kirekesztettnek. Nem létezik, vagy legalábbis nagyon gyenge az uralkodó nemzeti öntudat; aki ide költözik, nem egy többséghez képest kell, hogy meghatározza önmagát, mert a belga többség is bajban lenne vele, ha kulturális öndefiníciót kellene keresnie. Ez kicsit zavarja is a belgákat, ezért a legtöbbször viccel ütik el, hogy maguk sem tudják, pontosan kicsodák. Közös nevezőnek marad az elfogadás és a türelem kultúrája. Sokan attól félnek, hogy ezt a hozzáállást is a levegőbe röpítették kedd reggel.

Közöljük az egyik magyar olvasónk, Bánfi Anna levelét, aki hét éve lakik Brüsszelben, már mesterképzésre is ide járt, és ugyanúgy magáénak érzi a fájdalmat, mint a többi „bruxellois”, ahogy a városlakók hívják magukat.

Összeszorult szívvel és gyomorral felszállok a villamosra. Bip! A bérletem érvényesítem. Ah, a mellettem lévő embernek van egy hatalmas táskája, vajon mi van benne? Körbenézek, csupa kicsit ijedt, kicsit unott tekintet. Na jó, leülök.

Eszembe jutnak a túlélők mondatai: fény, sikoly, égett haj és bőr szaga. A hároméves kislány képe, aki félig megégve sokkosan sír a keserű füstben. Félek. Csak pár percen múlt, hogy azon a metrón legyek. Ha később indulok el... Brrr. Megrázom magam, mert folynak a könnyeim. Fáj a szívem és kinézek az ablakon: az autók teljes nyugalommal állnak a dugóban, mindenki tudja, hogy most ez a helyzet. Lebénultunk. Villamosból is, állomásból is, villo-ból (közbicikli rendszer, mint Budapesten a bubi – a szerk.) is kevesebb van, viszont nincs hiány katonából és rendőrből. A villamos alábukik az aszfaltnak és bevonul az alagútba. A sofőr hangja tudatja velünk, hogy csak egy-két megállónál fogja kinyitni az ajtót, a többin nem lehet le- és felszállni.

Hmm. Katonák, rendőrök, biztonsági emberek. „Ouvrez votre sac s’il vous plaît!” –  Nyissa ki a táskáját, kérem! – hangzik a parancs, és egy mosollyal engedelmeskedem: keksz, cumisüveg, gyerekjáték...

Bruxelles, ma belle, hát hova jutottál?

Te, aki mindenkit befogadsz, te, aki humorral  és öniróniával veszed tudomásul az újabb és újabb abszurd politikai és adminisztrációs helyzeteket. Te, aki „pisilsz” a félelemre, kedden megremegtél.

Te, aki lehetőséget adsz nekünk, bruxellois-knak, hogy a korunknak megfelelően keveredjünk és respektáljuk egymást ebben a „lapos” országban. Kilépek a Bourse, a tőzsde terére, ahol a „chaleur humain”, az emberi melegség megcsap, s mint egy szelíd bomba hulláma, átjárja a testemet. Gyertyák, rajzok, zászlók, könnyes és mosolygós arcok. Egy fiatal, kendős, mosolygós lány elém áll egy kartonra írt szöveggel: „Free hugs”.

Átöleljük egymást, és tudjuk mind a ketten, hogy nem hagyjuk magunkat egymásnak ugrasztani.

Visszautasítjuk az utálatot. Visszautasítjuk, hogy az életünkre törjenek. Ha törik, ha szakad, folytatjuk az életünket a néhai Maelbeek patak medrében, és repülünk a szélrózsa minden irányába, hogy ne felejtsük el, honnan jövünk. Ez Európa. Peace!

Az Európai Parlament által társfinanszírozott rovat.
Az Európai Parlament a tartalomért azonban nem vonható felelősségre.