A világ első női államfője tüntette ki a lányomat

Miért döntöttetek úgy, hogy külföldre költöztök?

Ennek több előzménye volt, de az volt az utolsó csepp, amikor meghallottam 2014-ben a miniszterelnök tusnádfürdői beszédét. Megkértem a férjem, hogy keressen munkát külföldön, mert nekünk itt nincs maradásunk, és ő is hasonlóképpen vélekedett. Én abban az időszakban csak tengődtem, különböző munkahelyek között vándoroltam, túl magasak voltak az elvárásaim, miközben sok helyen túlképzettnek számítottam. A férjem a vendéglátóiparban dolgozott, szinte alig találkoztunk. Minimálbérre bejelentve dolgozott heti 7 napot, napi 14-15 órát, mert nem találtak neki váltótársat. Az egyik gyermekem oviba járt, a másik akkor már iskolás volt, őt éppen próbálta betörni a rendszer. Stresszes, nyomasztó, megterhelő volt az iskola neki, nyaranta hasfájással, ha az iskola közelben sétáltunk. Én azt hittem, ez normális, hiszen nekem is pont így telt a gyermekkorom - most látjuk csak igazán, hogy ez mennyire nem az.

De miért pont Izlandra mentetek?

Elsősorban azért, mert itt kapott a férjem munkát. De mindenképpen olyan országba szerettünk volna menni, ahol magas az életszínvonal, aktív a szakszervezet és nem kérdés az esélyegyenlőség. A férjem azonnal, én két hét után kaptam munkát a vendéglátásban. Szerencsések vagyunk, mert az izlandiak ugyan eléggé zárkózott népek, mégis nagyon segítőkészek azokkal szemben, akik munkavállalóként hozzájárulnak a gazdasági növekedésükhöz. Ja, és borzasztó szerencsések vagyunk, mert imádják a gyerekeket!

Ez miben nyilvánul meg?

A gyerekeim visszakapták a gyermekkorukat. Az első tanévben magániskolába jártak. Igen, a fizetésünkből futotta mindkét gyermek magániskolájának tandíjára is. Örökké hálásak leszünk a nemzetközi iskola nyújtotta előnyökért, az angol nyelvű oktatásért, az izlandi nyelvvel történő játékos ismerkedésért. A kicsinek fel se tűnt, hogy nagycsoportos óvodásból itt hirtelen előléptették másodikos iskolássá (itt 5 évesen kezdik az első osztályt, de nem olyan éles a váltás). A nagyobb feloldódott, kiengedett az új közegben, az iskolában ugyanis éppen olyan szeretetteljes légkör van, kötetlen beszélgetésekkel, szabadtéri programokkal, sok-sok játékkal, mint egy játszóházban.

Itt az iskolába azért járnak a gyerekek, hogy jól érezzék magukat. Meg aztán tanulhatnak is, de csak ha már jól kifáradtak. Engedik őket szaladgálni, kreatívnak lenni, és azután tanítják őket, amikor már kiugrálták magukat és tudnak figyelni. Önbizalmat nevelnek a legelveszettebbnek tűnő gyerekekbe is és bátorítják őket. A megoldás keresésére nevelik, és nem arra, hogy ha valami rosszat csinál, vagy valamit rosszul tud, akkor hogyan fogják érte leszidni és megalázni az egész osztály előtt. Meg nem arra, hogy hogyan kell elsunnyogni egy-egy feladatot, hátha megússzák. 

És ez a játékos légkör nem megy a tanulás rovására? 

Nem. Sokan gondolják otthon, hogy itt biztos rosszabb minőségű az oktatás, de ez nagyon nincs így. Egyszerűen másképp állnak hozzá. A dolgozatírással, a felmérésekkel az iskoláknak az a célja, hogy a gyerekek megmutathassák tudásuk legjavát, ezért nem helyezik őket nyomás alá, és nem hirdetik meg előre, hogy mikor lesz felmérés. Sokszor visszatérnek egy-egy feladattípusra, hogy biztos legyen a tudásuk. Ja, és a felső tagozatban is írásos értékelést adnak a tanárok az éves eredményekről, nem jegyeket.

Hanyat estünk, amikor kiderült, hogy a nemzetközi iskolában a gyerekeink úgy írnak dolgozatokat, hogy bejelentkeznek egy applikációba - ezt otthon is megtehették - és azon játszanak. A játék felmérte, milyen gyorsan ért meg egy problémát a gyerek, és mikor lép magasabb szintre. Miközben az eredmények online befolytak a központi oktatási rendszerbe, a gyerekek azt hitték, játszanak. Játékból próbálták túlszárnyalni az osztálytársak teljesítményét, és otthon is gyakoroltak még. A mieink gyakran lefekvés után, titokban is, mert játék volt. Az állami suliban szintén számítógépen játszanak a gyerekek dolgozatírás helyett. 

És ez nem azt jelenti, hogy lenézik, vagy hülyének nézik őket, sőt! Például itt az a normális, hogy a gyerekek is részt vesznek a fogadóórán, mert a felnőttek nem beszélnek el a fejük fölött, vagy beszélik ki őket. 

Milyen gyorsan sikerült megtanulnotok az izlandi nyelvet?

Én elég jól haladok, fizetős nyelvtanfolyamra járok, de annak egy részét a szakszervezetem állja. A gyerekek a magániskolában elég jól megtanulták az angolt, és megbarátkoztak az izlandival. A nagyobbik annyira, hogy az iskola őt jelölte az izlandi nyelv napjára, mint az izlandi nyelv területén elért legnagyobb fejlődést mutató diákot. A kitüntetést és könyvjutalmat pedig nem más adta át neki, mint a világ első demokratikusan választott női köztársasági elnöke, Vigdís Finnbogadóttir! Ő ugyan már 1996 óta nincs hivatalban, de még mindig az izlandiak példaképe. Nem hiszem, hogy ilyen megtiszteltetésben mi valaha is részesülhettünk volna Magyarországon, főleg nem bevándorlóként.

Na jó, ez már túl szép. Azért csak vannak nehézségek is.

Valószínűleg nem mondok azzal újdonságot, hogy hideg van, konstans hideg van, de még ennél is sokkal nehezebb megszokni a féléves nappalokat és a féléves éjszakákat. Télen itt reggel 10-ig teljes a sötétség, délután 3-tól pedig ismét sötét van. Engem folytonos álmosság gyötör emiatt. Nyáron ennek az ellenkezője van, éjfélkor még bevilágít a naplemente, és hajnal 3-tól már megint feljön a nap, és közte sincs igazán sötét - ez megint csak jól felborítja mindenkinek a biológiai óráját. 

A másik nehézség, amivel szembe kellett néznünk, hogy ez a világ egyik legdrágább városa, a lakhatási helyzet pedig szinte közelít a katasztrofálishoz. Kevés a kiadó lakás, ami van, azt inkább Airbnbiztetik. Ha mégis találsz hosszú távra kiadó lakást, akkor az nagyon drága. Nekünk szerencsénk volt, a férjem munkaadója az első évben biztosított nekünk olcsón lakhatást, és addig maradhattunk, amíg meg nem találtuk a mostani albérletünket, egy kétszintes, öbölre néző házat. Egyébként tisztában vannak ezzel a problémával, mindenhol építkezések vannak mostanában.

És akkor még nem beszéltünk az izlandi filozófia, a þetta reddast mindent átitató erejétől, amitől az elején megőrültünk. Mi leginkább Pató Pál úr-effektusnak nevezzük, csakhogy ők ezt pozitívnak gondolják. Itt semmin nem kell, sőt, nem lehet idegeskedni. Ha idegeskedsz, nem értik, mi bajod. Amikor kérnek valamit a munkahelyen például, azt nem kérik magyar módra tegnapra. Ők úgy gondolják, majd minden szépen megoldódik a maga módján. Konstruktív ötletekkel állnak elő, de sohasem sietve, és nem stresszelik sem magukat, sem a másikat a megoldásért. És hihetetlen - nekünk is az volt -, de valami különleges csoda folytán, ez mindig bejön nekik! A dolgok tényleg szépen lassan megoldódnak. 

És milyen az egészségügyi ellátás?

Szerencsére még nem igazán tudjuk. Egyszer voltunk gyermekorvosnál, ott jelképes összeget kellett fizetni, háromszor gyermek fogorvosnál, ott egyszer egy jelképes összeget kellett fizetni, a többi ingyen volt. Izlandon a gyermekellátás ingyenes, a felnőttek pedig félév kinttartózkodás után bekerülnek automatikusan az itteni társadalombiztosítási rendszerbe. Ezt még eddig nem kellett igénybe vennünk. A felnőtt fogászat azonban borzasztó drága, többen emiatt járnak külföldre, pl. Magyarországra.

Találtatok már barátokat? 

Izlandon kevés magyar él, illetve a számuk folyton változik. Sokan nem bírják a hideget, panaszkodnak elszigeteltség-érzésre, de nem csak magyarok, más bevándorlók is. Ugyan az izlandiak nagyon nyitottak, izlandi barátokat elég nehéz szerezni, mert főleg a volt osztálytársakkal, régi barátokkal tartják a kapcsolatot. Ezt meg lehet érteni egy olyan országban, ahol nehéz megtelepedni, sokan feladják és hazaköltöznek, vagy másik országban folytatják tovább a boldogság keresését. De olyan izlandiakkal, akik hosszabb, vagy rövidebb ideig éltek már külföldön, sikerült összebarátkoznunk, és meglepő kedvességét és figyelmet tapasztaltunk az irányukból. De külföldi bevándorlókkal is szép barátságok születnek.

Nincs honvágyatok?

A család hiányzik, természetesen. A nagyszülőket évente egyszer meglátogatjuk, vagy ők jönnek hozzánk, egyébként online tartjuk a kapcsolatot. De nem gondolunk a hazaköltözésre, a kinti életünk kezdetén lezártuk azt a másikat, amit ott hagytunk. Nehéz volt eljönni, most mégis stabilabbnak és boldogabbnak látom a családunk életét, mint otthon valaha. Amit sajnálunk, az az, hogy nem adtuk meg magunknak ezt az esélyt már korábban.