A Lukács László Úttörőcsapat

Depresszió. Ennél már csak akkor lehetnének konkrétabbak, ha az lenne a nevük, hogy „Vásárold meg, ha tini vagy”. Vagy mondjuk „Anyu nem szeret téged, egyébként venne neked Plasytationt”. Csak hát az nem férne rá az albumborítóra.

A Depresszió viszont a nagyon kínos név ellenére sem az emóipar újabb, precíziós műszerekkel összerakott terméke, mint mondjuk a No Thanx, sőt a közvélekedéssel ellentétben még csak nem is egy egyszerű Tankcsapda-koppintás. Bár azért a színpadon néha tényleg úgy néznek ki, mintha ők lennének a Lukács László Úttörőcsapat.

Hogy a legnyilvánvalóbb különbséggel kezdjük, a Depresszió koncertjein sokkal több a nő (na jó lány), általában barátnőjük kezét fogva ugrálnak és rázzák a csípőjüket, és az sem utolsó szempont, hogy az ő arcukat még nem karcolta össze a napi nyolc óra, meg a hétvégi fél tucat Unicum Next. Mert ugyan a rockandrollba bele lehet öregedni, de azért fiatalon sokkal szebb.

Amíg a Tankcsapda az első albumokon inkább csak keménykedett, zenélni a Punk and Roll alatt még nem is nagyon tudtak, addig a Depresszió már kész zenekarként koncertezett Lukácsék turnéján 2001-ben. Tegnap a Metal Hammer sátorban is pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen. Sőt néha egy rockandroll bandához képest túl pontosan.

Ha nagyon szeretünk címkéket nyálazni különböző zenekarokra, akkor megjegyezhetjük azt is, hogy a Depresszió azért súlyosabb zenét játszik a Tankcsapdánál, de persze csak egy pálinkaszagú böffentésnyi a különbség, nem egy Pantera ők, csak néha úgy tesznek, vagy legrosszabb esetben húznak pár hardcore akkordot. (Azért a nyilvánvaló new metal-hatást se felejtsük el, bár ők a második generációtól, a Linkin Parktól, a Papa Roachtól, meg az ehhez hasonlóktól vesznek át paneleket, Korn vagy Deftones nem igazán érződik rajtuk. Legfeljebb egy kis fémes mellékíz.).

Ennek ellenére a koncerteken valószínűleg a beállással és a keményen nézéssel sem szokott baj lenni, csütörtök este például a basszusgitáros, Kovács Zoltán olyan erősen rázta a Metal Hammer színpadán, hogy az még egy grindcore bandában is az elvárások túlteljesítésének számít.

Lehet utálni, meg a harmincasok sörhasát keményen kidüllesztve egy korsó Dreherrel a kézben fintorogni a hátsó sorokban: a Depresszió akkor is egy jó rockandroll zenekar.

Csak nem egy Tankcsapda. Igen, mégis visszakerültünk az elejére, a nagy apafigurához. Hiszen miattuk nem bocsátjuk meg, hogy a frontember Halász Ferenc még nem ivott meg annyi viszkit, hogy ne is énekelje, hanem reszelje a refréneket. Miattuk olyan bántóan éles a kontraszt, hogy amíg Lukács az elmúlt tíz évben természetes könnyedséggel süllyedt bele a rockandroll-prédikátor szerepkörébe, aki ellentmondásoktól mentesen énekel az újkereszténységről (Adjon az ég, Élni vagy égni) meg a „Szopj le a Toitoi mögött” –életérzésről (Füst és lábdob), addig a Depresszió frontembere csak a tipikus tinédzsertémákat ismételgeti nem túl nagy ötletességgel.

Sőt csak a Tankcsapda miatt olyan furcsa, hogy a Depresszióban mindenki tud, tényleg tud zenélni. Pogó előtt pedig megkérik a lányokat, hogy inkább húzódjanak a szélekre. (B-)