Vér, sötétség és megint

Nuke (Zúzda, 19:00)

A dob mögötti molinó szerint a Nuke posztindusztriális motor-core-t játszik (bár a Zúzda körül csak azért sem veszem fel a szemüvegem, így lehet, hogy mégse), Winkler szerint viszont ez hardcore-hangzás, speedmetál némi áfonyás utóízzel. Nekem pedig fogalmam sincs. Mintha a Deftones játszana Metallicát. Vagy fordítva.

Az biztos, hogy pont úgy néznek ki, mint egy gimnazista (na jó, műszaki koleszos) zenekar, a hatást pedig tovább erősítik az első sorban ugráló barátnők, meg apuka és anyuka, akik hátulról videóznak nagy büszkén.

A keményen világba bámuláson meg a beleérző arctorzításon még finomítani kell, nem vitás, de ha feltekerjük a hangerőt, akkor a Nuke egy kész zenekar. Még az énekkel sincs semmi baj, pedig az ilyen gimnáziumban összerántott zenekarokban általában az lesz az énekes-frontember, akinek nincs jobb ötlete, viszont apu megengedi neki, hogy a garázsban próbáljanak.

Slágerük is van, a Fed Up (meghallgatni, letölteni, szétosztani), koncerten jobbak, mint sok magyar mainstream rockzenekar, ráadásul van, vagy legalábbis nemsokára lesz saját stílusuk. Mi mást lehetne erre mondani? Nagyszínpad, nagyszínpad!

(B-)

Nevergreen (HammerWorld, 23:30)

Persze a Nevergreen már a kilencvenes évek közepén is nagyon félreértett valamit. Elvileg doomot játszottak ork hordákat idéző power metállal keverve, a végeredmény mégis olyan volt, mintha bekeményített volna az Ossian. Hogy aszondja korbács és kenyér.

A lassú reszelésre, a műfajból máig kiirthatatlan szintetizátorhegedülésre, meg a sötét, éj, vér, alkonyat, végzet szavak véletlenszerű ismételgetésére mégis évtizedes karriert épített a szabadkai zenekar, és azért valljuk be, nem teljesen érdemtelenül: hátra vetett fejjel, az ég felé ordítani kevés zenére lehet ilyen jól. (A teljes beleélést pedig nagyban segíti, hogy a szöveget nem fontos megjegyezni, a rímek kézreállnak, a szókészlet korlátozott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy tetszőleges dalok sorait is nagyon jól össze lehet keverni. Teszem azt „Felszáradt könnyek íze/ A vér színe/ A senki földjén él/ Szűz vérünk mosta éj”)

A Szigeten mégis csak laza negyedház fogadta a nemrégiben szétesett, majd új dobossal és szólógitárossal visszatért zenekart, ellenben a néző/léggitározás arányszám egyértelműen itt volt a legmagasabb szerda este.

A Nevergreen az új felállásban is a régi slágerekben hisz, amit mi sem mutat jobban, mint hogy csak elvétve játszottak a télen megjelent Erős mint a halál című albumukról. Persze már az első, Game Over (minden idők legrondább metálborítója volt) elnevezésű lemezükön is volt egy ilyen című szám (csak ott nem felejtették el a mint előtt a vesszőt), szóval új hangzásról, útkeresésről vagy mondjuk továbbgondolásról nem igazán beszélhetünk. Mondjuk azt, hogy szerves folytatása a zenekar eddigi munkájának. Vagy hogy ugyanazt játsszák lassan tizenhárom éve.

Az egyetlen változás, hogy az új számok refrénjei még könnyebben gajdolhatóak, minden eddiginél egyszerűbben lehet rájuk söröskorsóval ide-oda himbálózni. Mintha csak egy posztapokaliptikus Oktoberfesten lennénk.

De hát ki ne szeretne bőrnadrágban torzított sramlit énekelni a vérről, a sötétségről és az elmúlásról? A Nevergreen pedig erre továbbra is tökéletesen alkalmas.

(C)