Semmi sem kegyetlenebb egy gyilkos házasságnál

Hogy hogyan üresedik ki egy régen még szerelmes kapcsolat, hogyan veszi át a kölcsönös megalázás és a totális kiábrándultság a szeretet helyét?

Hát a színházba járók jelentős hányada. Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az ilyesmikről szóló – jellemzően jól filmre vihető – drámák szinte már külön alműfajt képeznek a drámairodalomban. Ott van a magyar színházban is sokat játszott, filmként két Oscarra jelölt Closer (Közelebb), a megcsalások, a párkapcsolati játszmák és szerelmi kegyetlenség márványba vésett lenyomata, vagy az itthon nemrég bemutatott Mesterhármas egy házaspárról, akik hidegvérrel beszélik ki, ki hányszor csalta meg a másikat. De mindezek ugyanabból a köpönyegből bújtak ki: az amerikai Edward Albee színdarabjaként nagyjából minden díjat elnyert, filmként öt Oscarral kitüntetett Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf?) című, több mint fél évszázados, baráti tűztől vériszamos családi csatamezejééből.

Amelyben egy idősebb értelmiségi házaspár egy már eleve kicsit alkoholgőzös parti után lát vendégül egy fiatal párt: tulajdonképpen saját maguk fiatalabb kori kiadását, hogy ne is húzzuk-halasszuk a metaforák megfejtését. És ízelítőt tartanak nekik abból, hova fajulhatnak a dolgok két tartósan együtt élő ember között. A másik párról pedig úgy tűnik: nagyon is fogékonyak a leckére, és megvan bennük az a potenciál, ami egy ilyen jó kis tűzfészek kialakításához kell, legyen szó elnyomott traumákról, mocskos kis titkokról, ólomnehéz jellemekről.

Albee azt mutatja meg, hogy más is veszekszik otthon, mások is kikészítik egymást, sőt, mások nálunk is messzebb mennek a háztartási szemétkedésben. Ennek pedig kettős a vonzereje: egyrészt persze a kukkolás elemi vágya is munkálhat a nézőben, másrészt viszont valami sokkal több annál, amit lehet akár a színház értelmének is nevezni. Hogy olyan helyzeteknek lehetünk a részesei, amelyek rezonálnak a mi életünkre is, de nekünk megadatott, hogy csak fejben kelljen átélnünk a legnehezebb részeket, és már így is elgondolkodhatunk azon, hogyan lehet megoldani egy-egy hasonló helyzetet, vagy hogyan lehet elkerülni azokat. Vagy csak felismerhetjük, a mi életünk vajon-e nem hasonlít-e a színpadon látottakra, és ha igen, az oké-e számunkra.

Úgyhogy nem csoda, hogy a Nem félünk a farkastól fél évszázad után is ugyanolyan népszerű, mint a bemutatásakor, annak ellenére is, hogy praktikus értelemben azért eljárt felette az idő: az a nagypolgári, kisvárosi értelmiségi attitűd, amiből építkezik, ma nem tűnik túl ismerősnek, ahogy pláne nem tűnik annak a beszédmód, a konkrét cselekmény egyes elemei, a sértések, szurkálódások némelyike. De akkor is: ha 2017-ben, a nyugati világ második legjelentősebb kereskedelmi színházi negyedében, a londoni West Enden bemutatják a darabot, garantáltan telt ház lesz hónapokon keresztül, mind a heti hét előadáson.

Mert az alapok fölött nem járt el az idő, nyilván nem is fog soha. Afölött, hogy

Ezt nem is lehetne jobban szemléltetni, mint a főszereplő pár, George és Martha kettősével, akik valami furcsa, mérgező szimbiózisban vagy parazitizmusban élnek együtt, folyamatosan a másik lejáratásán, megalázásán, megszégyenítésén dolgozva, mégis úgy, mint egy sziámi ikerpár, akik valójában egymásra vannak utalva, elválaszthatatlanok egymástól, és csak a másikból tudnak erőt meríteni. És egy ilyen kapcsolatot emberek önszántukból elviselnek, és nem is próbálnak meg kilépni belőle.

Ahogy a darab másik fő kérdése sem vált sokkal kevésbé érvényessé (bár remélhetőleg azért már valamivel kevésbé az): hogy milyen léleknyomorító és személyiségtorzító hatása van a hagyományos, ideális, sőt egyedüliként üdvös családmodell féktelen sulykolásának a világon mindenki felé. Marthának és George-nak ugyanis nem lehet gyereke, amibe olyannyira képtelenek beletörődni, hogy kitalálnak maguknak egyet, akit szóban és elméletben fel is nevelnek, na meg annak rendje és módja szerint felhasználnak az egymás közti harc eszközeként is.

És aztán a darab során kiderül az is, hogy a vendégházaspár sem teljesen tiszta családügyileg: ott talán az egész házasság hátterében az állt, hogy gyorsan oltár elé kellett állni a terhesség miatt, ami viszont nem volt valódi, csak „hisztérikus” álterhesség. A társadalom családról alkotott képe – meg egyáltalán az, hogy a társadalom folyton bele akar dumálni az egyének életébe – mindenkire nehezen kezelhető hatással van.

És bár első látásra a Nem félünk a farkastól, mint nem kevés amerikai társalgási színdarab, könnyen adja magát, mivel nem hatol kimondottan mélyre: minden kimondott szó annyit jelent, amennyit jelent, és kész. De azért ha egy rendező nagyon akarja, kihozhat ennél többet is belőle; a fenti részek a társadalomról meg a két házaspár metaforikus azonosságáról azért nem szerepelnek a szöveg legegyszerűbb olvasatában. De a londoni West End színházai – ahogy azt a Daniel Radcliffe főszereplésével játszott Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásról is írtuk – elsősorban a színészi egyéniségekre építenek, és nem annyira a rendezői értelmezésre.

A Harold Pinter Theatre előadása is elsősorban a nagyszerű színészeknek akar lehetőséget teremteni a jutalomjátékra. Talán a leginkább a Hollywoodban is kedvelt és keresett Imelda Stauntonnak, a Harry Potter-filmek megátalkodott Roxfort-igazgatónőjének, a Demóna, a Szerelmes Shakespeare vagy a Nanny McPhee színésznőjének, az egyik leghíresebb filmes Shakespeare-adaptáció, a Sok hűhó semmiért szereplőjének. Ő Martha az előadásban, a férjét pedig a Trónok harca egyik fő intrikusát, Lord Varyst játszó Conleth Hill adja. És a vendégeket sem akárkik játsszák: a fiatal lány Imogen Poots (Hosszú út lefelé, Megőrjít a csaj, 28 héttel késebb, Mocsok), a férje pedig Luke Treadaway, a Rendíthetetlen című Angelina Jolie-film és a Titánok harca mellékszereplője.

Szóval vannak ezek a jó színészek, a nézők valószínűleg elsősorban miattuk váltanak jegyet, meg esetleg Elizabeth Taylor és Richard Burton miatt, akik bár fizikailag nincsenek jelen, ötven évvel ezelőtti jelenlétükkel máig épp eléggé izgalmassá teszik az Albee-darabot a színházban is. Úgyhogy James Macdonald rendező is rájuk koncentrál – mármint a jelenlévőkre –, és nem arra, hogy felfejtse a dráma mélyrétegeit, társadalmi mondanivalóit, esetleges másodlagos jelentéseit. Már a decens és teljesen izgalommentes, aprólékosan realista szalonbelső-díszlet meg a korhű, félszáz évvel ezelőtti divatot idéző jelmezek sem utalnak arra, hogy nem a darab megismertetése a nézőkkel lenne a cél, hanem a darab mélyebb megismerése.

És Imelda Staunton és Conleth Hill párosát valóban perverz öröm nézni. Staunton kéjesen lubickol minden kis győzelmében a férje felett, miközben olyan, mint egy rossz gyerek, aki azt próbálgatja, meddig mehet el büntetlenül. Izgalmasan játssza el azt a pillanatot, amikor férje „rálő” egy puskával, de abból csak egy esernyő jön ki: egy hosszú pillanatig ott van a színésznő arcán az attól való félelem, hogy esetleg mégis végérvényesen átlépte a határt, és ahogy rájön, ez nem történt meg, csak még önfeledtebben, még nagyobb elánnal, még könyörtelenebbül veti bele magát a gyilkos játszmába.

Hill pedig azzal teszi izgalmassá a karakterét, hogy méltó partnere a nőnek: nem hunyászkodik meg egy pillanatra sem – pedig akár erre is lehetőséget adna a szöveg –, és nem is különösebben szégyelli az agresszióját sem. Az ő nagyjelenete talán az, amikor új stratégiát választva kiszáll a harcból, és leül egy könyvvel, mint akit egyáltalán nem érdekel, lefekszik-e a szomszéd szobában a felesége a vendégével: látszik rajta egyrészt, hogy nagyon is a kezében tartja az eseményeket – vagy legalábbis úgy gondolja –, másrészt azt is jól közvetíti, mennyire súlyosak, és nem játékszerűek is az ő családon belüli kínzásaik. És itt fut át talán a legjegesebb félelem Staunton arcán is, hiszen neki is itt kell elfogadnia, hogy

Imogen Pootsnak és Luke Treadawaynek inkább az asszisztálás a fő feladatuk: különösebben emlékezetes vagy egyedi megoldásaik nincsenek, bár belekötni se nagyon lehetne a játékukba. Poots lehetőséget ad arra, hogy végig azon gondolkodjunk, vajon ez a nő mennyire manipulatív maga is, ha talán mégsem olyan buta, mint amilyennek elsőre tűnik. Treadaway pedig azt a folyamatot mutatja meg találóan, ahogy a fiatal férfi felveszi a kesztyűt, és nyíltan kiáll az őt folyamatosan kikezdő George ellen.

A körülmények és a darab is predesztinálják a teatralitást, ami egy idő után tényleg túl is csordul. A dráma is úgy építkezik, hogy egyre súlyosabbak és súlyosabbak a helyzetek, amelyeket a színészek egy ponton túl már nem annyira próbálnak megélni, mint inkább megmutatni, hogy végül a legnagyobb könnycseppekről és legfájdalmasabb jajkiáltásokról már ne a tragédia, hanem a modorosság szó jusson a néző eszébe.

A londoni Nem félünk a farkastól megmutat mindent, amire szüksége lehet a nézőnek, aki tudja, milyen egy fojtogató párkapcsolat, vagy aki titkolja, hogy tudja, milyen, vagy akinek eddig nem nagyon ment vele a szembenézés, vagy aki egyszerűen csak beleborzongana a lehetőségbe. Finoman és jól kiszámítottan és illedelmesen rúg gyomorba. De ennél többet nem tesz.

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)