Szilárda
-2 °C
7 °C

Én mindig kamikazelány voltam

Interjú Csákányi Eszterrel

05
2017.06.22. 11:34

Csákányi Eszter pályafutása alatt kapott Jászai- és Kossuth-díjat is, örökös tagja a Halhatatlanok Társulatának. De amióta Kaposvár és a Katona József Színház után, kilenc éve a társulat feloszlásával véget ért a Krétakörrel közös története is, nem ajánlottak neki társulati tagságot. Azt mondja, ez egyáltalán nem zavarja, és különben, a helyzet most egy új szerződéssel véget is ért.

Az viszont zavarja, hogy még mindig van, aki beskatulyázza, hiába küzdött ellene egész életében különös szerepeivel Kaposváron vagy legutóbb éppen Pintér Béla társulatában, de talán az HBO Terápia című sorozata is jót tett a megítélésének. A POSZT-on, a Pintér Béla-féle Titkaink után beszélgettünk vele ezek mellett arról is, mit tanult meg nemrég a kórházban, és hogyan került a Billy Elliot-musicalbe.

Hogyan kerültél a Madách Színház Szerelmes Shakespeare című előadásába?

Az első munkám Szirtes Tamással a Billy Elliot volt; jól tudtunk együtt dolgozni, de így is váratlanul ért ez a felkérés. Nagyon örültem neki, mert nem általános dolog, hogy rám bízzák I. Erzsébet szerepét, holott én azt érzem, el tudom játszani. Csak nagyon szűk az a tartomány, ahová egy-egy színészt bekategorizálnak. Bátor döntés volt ez Tamástól.

Úgy érted, alternatív színészként vagy elkönyvelve?

Nem, ez még a jobbik eset. Az egész életem azért alakult így, mert nem vettek fel a főiskolára.

Ha felvettek volna, egy enyhén molett, komikai színésznő lett volna belőlem, ebben biztos vagyok.

Akkor senki nem döntött volna rólam olyan bátran, mint annak idején többször is a kaposvári színházban, ahol rengeteg olyan szerepet játszhattam el, amik nem evidensen rám voltak írva. Például eljátszhattam az Ármány és szerelemben Lady Milfordot (a fejedelem kegyencnőjét, 1989-ben, Kaposváron – K. B.), amit hagyományosabb karakterű színésznőkre szoktak bízni. Amikor Mohácsi János kitette a szereposztást, felmentem hozzá – pedig én ilyet nem szoktam –, mert féltem, hogy nem tudom eljátszani. Azt mondta: „Jó, akkor mondd el, miről szól ez a szerep?” „Hát, ez egy elhagyott szerető, aki rettentően szerelmes.” „És ezt el tudod játszani?” „Azt hiszem, igen.” „Akkor jó.” És ugyanígy vagyok I. Erzsébettel is, vagány döntés volt ez Szirtestől.

És ez a kategorizálás még most is megvan veled kapcsolatban, hiába vagy negyvennégy éve a pályán?

Talán most már nem; mindent elkövettem, hogy ne legyen meg. Pár éve, a Swing című film környékén egy interjúsorozatban több kezdő színésznő mellett kakukktojásként engem is megkérdeztek, kikkel szeretnék dolgozni. Azt mondtam, szeretem a filmrendezőnőket, szívesen dolgoznék például Mészáros Mártával. Úgyhogy legközelebb megkérdezték őt is – aki különben nagyon jól ismer –, mit szólna Csákányi Eszterhez. Azt mondta, ha majd kap egy nagyszerű vígjáték-forgatókönyvet, majd hozzám fordul.

Nem fáj ez nekem, de tény, hogy velem kapcsolatban ilyen mondatok még mostanában is elhangzanak. Nyilvánvalóan vannak skatulyák, de próbálom erővel szétnyomni ezeket a határokat. Talán a Terápia című sorozatban való szereplésem is számított ebben. De azért megtalálom azokat az embereket, akik olyan feladatokkal bíznak meg, mint például amikor Pintér Béla rám osztotta Pánczél György elvtársat a Titkainkban. Ő azt kérte, legyek olyan, mint az apám (Csákányi László Jászai-díjas színész, érdemes és kiváló művész – K. B.), ami egy színészgyereknek egészen rendkívüli kérés. Azt mondtam neki, ez problémás lesz, mert apám utálta Aczélt, akiről a szerepet mintázta. Azt mondta, akkor játsszam úgy, mint az apám, aki nem örül, hogy ezt kell játszania. Fantasztikus kihívás ez a szerep; még az is bizarr benne, hogy apám szemüvegében játszom.

Csákányi Eszter a Titkaink című előadásban és Csákányi László 1963-ban
Csákányi Eszter a Titkaink című előadásban és Csákányi László 1963-ban
Fotó: Mészáros Csaba, Fortepan/Hunyady József

Máshogy készülsz egy olyan musicalszerepre, mint a Billy Elliot vagy a Madách Színház nagyszabású Szerelmes Shakespeare-je, mint mondjuk egy Pintér Béla-előadásra?

Nem. Minden előadásra ugyanúgy készülök; minden szerepnél minden újra elölről kezdődik. Amikor Szirtes behívott a Billy Elliot castingjára, egyáltalán nem ellenkeztem, mert ilyenkor a lényeg mindig az, tudsz-e együtt dolgozni a rendezővel és a színészekkel. Volt olyan rendező, akivel már a castingon tudtam, hogy nem fogunk tudni együtt dolgozni. A Terápia és a Billy Elliot szereplőválogatására is úgy mentem el, hogy komolyan felkészültem, és pontosan tudtam, mit akarok (a Terápiára még olyan ruhában is mentem, ami végül be is került a sorozatba). Mindent elkövettem, úgyhogy úgy éreztem, ha nem kellek, az már nem az én problémám.

A Billy Elliotról tudtam: ez a nagymamaszerep nagyon nekem való, de hiába múltam már el hatvanéves, ahogy mentem be abba a hatalmas terembe, egyre kisebb és kisebb lettem; mondtam is, hogy én negyven éve nem voltam utoljára ilyen komoly bizottság előtt, és akkor se sikerült. De Szirtes ellazított, és tényleg jól sikerült, pont úgy, ahogy akartam.

Billy Eliot
Billy Eliot
Fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház

A Krétakör feloszlása óta, kilenc éve vagy szabadúszó. Kerested a lehetőséget, hogy újra társulathoz kerülj?

Nem kerestem. A Krétakör vége nagy dráma volt nekem, mert nagyon szerettem azt a csapatot; az után nem is akartam máshol társulati tag lenni. De aztán szinte automatikusan elkezdtek nagyon jó munkáim lenni, lehetett tudni, hogy nincs probléma. És egyszer csak felhívott Pintér Béla, és négy nagyszerű év és négy nagyszerű szerep következett. Jövő évtől pedig már az Örkény Színház társulatának tagja leszek. Szerintem a legjobban alakult minden. Talán az egyetlen magyar színész vagyok, aki már ennyi remek csapatban dolgozott.

Az lehetetlen lett volna, hogy hiába voltál már tag mondjuk a Katona József Színházban, újra szerződtessenek?

Én úgy gondolom, hogy ha az ember egyszer otthagyja a szerelmét, az mindkét félben mélyebb sebeket hagy ennél. És tény, hogy az én korosztályomnak nehéz új helyeket találnia, mert a legtöbb színházban már megvannak a hasonló korú színésznők; ez teljesen érthető. De a Katonában huszonnégy éve játszom az elnöknőket. Mácsai Pállal (az Örkény Színház igazgatója – K. B.) a Terápia forgatásán találkoztunk, és két évadon keresztül jól tudtunk együtt dolgozni, talán ezért is hívott meg a rendező, Gáspár Ildikó az Örkény Színház Hit, remény, szeretet című előadásába, aztán a társulatba is. Egyébként egész életemben azt gondoltam, mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt; így voltam már a főiskolai felvételim sikertelenségével is.

Az önérzetednek sem hiányzott az elmúlt kilenc évben, hogy színházigazgatók ajánlatokkal bombázzanak?

Nem, egy percig sem gondolkodtam így. Nagyon szeretek csapatokhoz tartozni, akár társulatról van szó, akár nem, és végig olyanokkal dolgoztam, akikkel jó volt együtt lenni, és akik kíváncsiak voltak rám.

Akkor azon sem gondolkodtál, elismerik-e eléggé az eddigi pályádat?

Nem, ez sem foglalkoztat, különben is, már szinte minden díjat megkaptam, amit lehetett. Emlékszem, nagyon leszidtam apámat, amikor azt nyilatkozta, hogy ő mindig kisember akart lenni, és kisember is akart maradni. Ezt baromságnak tartottam, de tulajdonképpen én is hasonlóan gondolom: nem kisember akarok lenni, hanem ember, és az emberi adottságaimról beszélni. És ha megértő fülekre találok – és úgy tűnik, mindig azokra találok –, akkor nem foglalkoztat, hogy elismernek-e vagy sem. Na jó, azért a Prima Primissima-díjnak nagyon örülnék.

A dolog anyagi része már sokkal szomorúbb, de erről senki nem szeret beszélni. Pedig megrázó, mennyire rosszul keres az alternatív színházban még egy megbecsült színész is, és ezért mekkora szükség van forgatásokra, más munkákra. Inkább ez a drámai.

Azért az elmúlt negyvennégy év megjelenik a fizetésedben?

Sajnos nem. A múltkor valaki megkérdezte, miért nem egy másik adózási rendszerben vagyok, és sehogy sem akarta elhinni, hogy azért, mert messze nem érem azt az összeget.

Hihetetlenül vérlázító, mennyire nem lehet ezzel a munkával pénzt keresni.

Azt, hogy hová hívtak és hová nem, befolyásolta, hogy sosem rejtegetted a politikai véleményedet?

Tudom, hogy volt, aki szóvá tette, egy filmben most inkább ne én szerepeljek, de az rendező nem adta fel, velem akart dolgozni. Még azért át tud menni a nevem, nem érzem, hogy ez komolyan probléma lenne.

Nem is tartottál soha attól, hogy bajod lesz abból, ha elmondod a véleményed?

Mindig kamikazelány voltam; a Milla ügye is olyan fontos volt nekem, hogy egyáltalán nem gondolkodtam, hogy fellépjek-e a tüntetésükön. Történelmi dolog volt, hogy mi kiálltunk oda Kulka Jánossal, ami nagyon büszkévé és boldoggá tesz.

Azóta volt ilyen fontos ügy?

A gondolataim ugyanolyanok maradtak, az elveim pedig ugyanolyan erősek, de ha kiállok valamiért, abban maximálisan hinni akarok. Most teljesen beleszerettem Gulyás Márton ügyeibe, nagyon hiszek benne, és drukkolok, hogy kiteljesüljön és eredményt érjen el.

De te magad nem csinálnál olyasmiket, mint Gulyás Márton?

Ahhoz én nem vagyok elég okos, pedig ezt csak okosan szabad csinálni. Én egy rettentő bőbeszédű színésznő vagyok, nem tudok ennyire kíméletlenül pontos lenni. És nem is erre vagyok predesztinálva, inkább arra, hogy fontos kérdésekről beszéljek a munkáimmal.

Ha nem is zászlóvivőként, de igent mondanál közügyekről szóló kisebb felkérésekre?

Igen, persze, ilyenek voltak is. Egyértelmű.

Azért sokaknak egyáltalán nem egyértelmű.

Embere válogatja. Nem török pálcát senki felett; nehezebb helyzet, ha az embernek családja van. Én egyedül vagyok, nem tartozom felelősséggel senkiért: én bele tudok vágni ebbe, de elfogadom, ha valaki óvatos. Csak az tud megszólalni, aki képes rá; van, aki szeretne, de nem megy neki. Gulyás Mártonok kellenek.

Mit tud tenni egy színész, ha nem tetszenek neki a dolgok?

Őrjöngeni tud. Őrjöngeni, és olyan munkákban részt venni, ahol ezt ki tudja mutatni, és amikkel egyetért. Vannak fórumok, ahol ez kiderül: rólam is tudni lehet, mit gondolok, annak ellenére, hogy nem beszélek róla folyamatosan.

És ha egy ilyen előadásban szerepelsz, azzal tudsz változtatni a világon?

Fontos, hogy létrejöjjenek ilyenek. Biztos, hogy ezek változtatnak valamin. Egy előadásnak többek között azt kell elérnie, hogy ha az ember hazamegy, gondolkodjon el a dolgokon, kérdéseket tegyen fel magának vagy erősödjön meg benne az, amit gondol.

Korábban azt mondtad, „biológiai kényszer” volt, hogy kiállj a Millás tüntetésen.

Igen. Most nem érzem ezt a kényszert. A Milla-ügy egy speciális napról, március 15-ről szólt. Egy elég szörnyű rendszerben voltam fiatal, március 15-ének mégis létezett egy fontos hagyománya, szertartása, hite. Fontos volt, tudtuk, hogy mit jelent, és azt gondoltam, ez a dátum egy kezdő lépés egy fiatal embernek. Aztán egyszer csak eltűntek ezek a hagyományok. Akkor úgy éreztem, megint fiatal lettem, és ugyanazzal a hittel ki tudok állni valami mellett.

Most épültél fel egy komoly térdprotézis-műtét után, ami miatt egy időre vissza kellett adnod szerepeidet, hosszú ideig nem tudtál játszani. Színészként nehezebb megélni a lábadozást?

A kórházban nem vagy színésznő, hanem egy ember, aki beteg. Ott ez teljesen mindegy. Nekem hasznos volt a kórház, mert egy csomó mindent el tudtam engedni, amit addig nem, mert meg akartam gyógyulni, és semmi nem számított, csak a gyógyulás.

Mit kellett elengedned?

Megtanultam nagyon koncentráltan egy dologra figyelni. Megtanultam, hogy mindig az az egy dolog a lényeg, ami éppen fontos, és

a külsőségek nem számítanak, nem érdekel, hogy vastagabb a lábam.

Sőt, az volt a jó, amikor már nem én irigykedtem, hogy mások már milyen jól mennek, hanem a többiek irigykedtem rám, és én biztathattam őket, hogy ők is meg fognak gyógyulni.

Érezted úgy bármikor az elmúlt évtizedekben, hogy jobb lett volna egy kicsit kevesebb színház és egy kicsit több magánélet?

Nem, soha.

Mindig egyértelmű volt, hogy így, száz százalékig a színháznak kell élned?

Százhúsz százalékig. Ez az én döntésem volt. Nem bántam meg.

Ne maradjon le semmiről!