Gyerekhorror döglött kutyával

Miért vette elő most ismét a Frankenweenie történetet, melyet 1984-ben már leforgatott valódi szereplőkkel?

Több oka is van ennek. Azt a rövidfilmet annyira régen készítettem, hogy akkor fel sem merült bennem, hogy hosszabb is lehetne. Az elmúlt évek során dolgoztam több bábfilmen is, előszedtem a rajzaimat, melyeket a filmhez készítettem, és úgy éreztem, érdemes ismét belevágni, mivel annyira nosztalgikus volt számomra. Előjöttek a gyerekkori emlékeim, pontosan emlékszem, milyenek voltak a gyerekek az osztályban, a különböző helyszínek, hogy nézett ki az osztályterem, a környék, milyen fura tanáraim voltak.

Így aztán a frankensteini modellből inkább afféle Frankenstein háza lett, olyan film, amelyet rengeteg különféle szörny népesít be, mint például az Abbott és Costello találkozása Frankensteinnel. Én imádtam ezeket a filmeket. Így aztán azzal, hogy hozzáadtuk a többi gyereket, meg a többi szörnyet, meg azzal, hogy fekete-fehér, 3D-s bábfilm lett, teljesen új projektnek éreztem.

Mennyire lett önéletrajzi a film?

Szinte mindent, ami szerepel benne, a saját emlékeimből szedtem. A gyerekkorom kedvenc filmjeire való hivatkozások egyértelműek, de ahogy mondtam, a gyerekeket az osztályban mind a valódi osztálytársaimról mintáztam, a tanárokat is – emlékszem tanárokra, akik annyira félelmetesek voltak, hogy egy szavukat sem értettem – és persze az osztályterem és a környék is az emlékeim alapján épült. Aztán a kutyám iránti szeretet, az, hogy Super 8-as filmeket forgattam, őrült tudós akartam lenni, sportember viszont kevésbé, ez mind benne van. Remek szórakozás volt a filmkészítés, mivel valódi emlékekre épült.

Akkoriban úgy érezte magát, mint Victor?

Igen, szerintem sok gyerek érzi magát kicsit magányosnak, kívülállónak. De ezzel együtt, ahogy a filmben is próbáltam bemutatni, az ember azt gondolja, ő nem olyan, mint a többiek, de közben teljesen normálisnak is érzi magát. Én mindig úgy éreztem, az emberek különcként kezelnek, pedig én nem éreztem magam különösebben furcsának, a többi gyerek viszont nagyon furcsának tűnt számomra. Próbáltam ezt bemutatni, és a gyerekek közti versengést, az egymáshoz való viszonyukat.

Olyan osztálytársai voltak, akiknek bizonyítani kellett?

Úgy érti, egyfajta bosszúállás lenne ez a film? Vicces gondolat. Mert az ember persze rávágja, hogy nem, de ha igazán magába mélyed, talán nem akarja elismerni, de abszolút lehetséges.

Ez a film másként viszonyul a tudományhoz, mint az eredeti Frankenstein-filmek. Ott a szörny egyfajta figyelmeztetést testesített meg, ez a film azonban sokkal pozitívabban értékeli a tudományt.

Számomra a művészet és a tudomány hasonló: mindkettő a kreatív gondolkodásról szól, arról, hogy lelkesedésből csinálunk dolgokat, hogy képesek vagyunk a megszokott kerékvágáson kívülre kalandozni gondolatainkkal, és ezek egyaránt vonatkozhatnak a művészetre, a tudományra vagy a technológiára. Mondhatnánk, hogy a technológiai vívmányokat is használhatjuk jóra és rosszra, éppígy a tudományt is, a művészetet is, bár talán kevésbé. Számomra inkább a kreatív, a szenvedélyes, a normákat áthágó gondolkodás szimbóluma volt.

Korábban már rendezett fekete-fehér filmeket, de ez a műfaj mindig kockázatos. Mennyire fontos Önnek a jegybevétel?

Sosem tudtam, az első filmemtől az utolsóig, hogy siker lesz, vagy bukás. Mivel egy stúdiónak dolgozom, más emberek pénzéből, úgy állok hozzá, hogy ha visszahozza a belefektetett pénzt, akkor már jók vagyunk. De sosem lehet ezt előre megjósolni, én legalábbis sosem tudtam. Nem egy bizonyos célközönség számára készítem a filmjeimet, nem úgy kezdek bele egy filmbe, hogy „ó, ez igazán sikeres lesz“ vagy „hű, ez mekkora bukás lesz“. Azért forgatok filmeket, mert ez az, amit szeretek, és én így kezelem a pénzkérdést.

Nemrég azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a halál és a haldoklás gyermekek számára is fontos kérdés kell, hogy legyen. Mit javasolna a szülőknek, hogyan foglalkozzanak ezzel a témával?

Úgy érzem, ez a film igazán biztonságos és egyszerű módja a kérdés kezelésének. Sokan azt gondolják, az ilyesmi gyerekek számára túl nyomasztó. Sokszor kell felhoznom érvként, még a Disneynél is, hogy próbálják felidézni a Bambit, vagy az Oroszlánkirályt. A Disney a kezdetektől fogva foglalkozott ezzel a kérdéssel, és számomra az a legkülönösebb, hogy a felnőttek, a szülők mennyire totálisan képesek ezt elfelejteni. Pedig ha kiemelnénk ezeket az elemeket Walt Disney filmjeből, kezdve a Hófehérkével, többé nem lennének Disney-filmek. Furák az emberek.

Több projekt kapcsán is felmerült az Ön neve az interneten. Dolgozik már a Pinokkión Robert Downey Jr-al?

Most éppen nem dolgozom semmin. Őszintén szólva ezért nem internetezem már nagyon, mert folyton ezekről a különböző projektekről olvasok, amelyekről amúgy nem is hallottam. Eddig keményen dolgoztam, és még mindig tele a fejem ezzel a filmmel. Amíg ki nem szellőztetem belőle, addig nehéz eldönteni, mi lesz a következő.

Sok szó esett már a Beetlejuice 2-ről, azt szívesen leforgatná?

Úgy tudom, készül egy forgatókönyv. Nem igazán foglalkoztam a kérdéssel. Ha valaki a kezembe nyom egy forgatókönyvet, ami tetszik, akkor persze, lehet róla szó. De nincsenek prekoncepcióim semmiről – lehet jó is, rossz is.

Én imádom a Beetlejuice-t, de amikor meghallottam, hogy készül a második rész, teljesen felháborodtam. Miért kell egy klasszikust elrontani?

Igen, én sem bírom a folytatásokat. Mint a Karácsonyi lidércnyomás esetében is [amiből a Disney számítógéppel animált folytatást akart készíteni, de Burton lebeszélte őket], évekig tartott, amíg a film megtalálta a helyét, és akkor rögtön azt kérdezték, miért nem csináljuk meg a folytatást? Nem akarom, mivel egy ilyen filmnél azt szeretném, hogy önmagában álljon. A legtöbb dologról ez a véleményem. Vannak olyan történetek, ahol érdemes trilógiát vagy sorozatot készíteni – értem a James Bondot, van benne ráció. De sok másnak semmi értelme, ezért nem bólintok rá. Rá kellene, hogy beszéljenek, mutatni valami olyat, amitől eláll a szavam. Addig azonban egyet kell értsek a kérdezővel.

A Frankenweenie igen érzelmes film. Volt már, hogy sírt egy forgatáson?

Előfordult, hogy a producerek megríkattak. Komolyan, emlékszem, hogy ülök a Gotham katedrális lépcsőin [a Batman forgatásán], és zokogok. Az ember érzelmesen viszonyul bizonyos dolgokhoz. Ezért nehéz tárgyilagosan szemlélnem a munkámat. Olyasmi ez, mint amikor este hazamész, és a partnered azt kérdi, milyen volt a napod? És úgy érzed magad, mint egy skizofrén mániás depressziós, mert annyira sok minden történt aznap. Néha nehéz feldolgozni.

Rengeteg filmet készített már Johnny Depp-pel. Miért szeret vele dolgozni?

Minden nap más figura ő, másvalakinek a bőrébe bújik. És ezt már a legelején észrevettem, az Ollókezű Edwardnál. Kedvelem azokat a színészeket, akik szeretnek mindig más figurát alakítani. Számomra ez az élvezetes a filmkészítésben.

A Frankenweenie egy újabb remek Halloween-film. Miért kedveli annyira ezt az időszakot?

Van, akinek minden nap Halloween. Mi még karácsonykor is szörnyekkel aggatjuk tele a karácsonyfát. Számomra mindig különleges ünnep volt. Burbankben [Kaliforniában, ahol Burton felnőtt], nem voltak évszakok, úgyhogy mi így teremtettünk magunknak egy évszakot. Kreatív ünnep ez – az ember mindenféléket készít, jelmezbe bújik, éjszaka az utcán szaladgál. Igazán felszabadító érzés.

Híresen frusztráltan hagyta ott a Disneyt 1984-ben. Milyen volt visszamenni?

Valószínűleg az animáció történetének legrosszabb időszakában dolgoztam ott. Még a Disney is, amely az idők kezdete óta az animáció éllovasa, a legkevésbé sikerült műveit gyártotta a – a Róka és a kopót, a Fekete üstöt. De lehetőségem nyílt arra, hogy leforgassak két rövidfilmet – a Vincentet és a Frankenweenie-t – és hagyták, hogy üldögéljek egy szobában és azt rajzoljak, amit akarok két éven keresztül. Fantasztikus lehetőség volt. Ezzel együtt egy munkámból sem lett soha semmi. Most már egy egészen másfajta vállalat. Teljes mértékben támogatták ezt a filmet, a fekete-fehérségét is. Nagyon hálás vagyok ezért, hiszen probléma is lehetett volna. De nem akadtak fenn rajta.