Peter Farrelly, a Dumb és Dumber egyik rendezője felhagyott a kettyós vígjátékokkal, és megrendezte a Dumb és Dumber tökéletes ellentétét.
Amelyben szintén két csávó utazik össze-vissza Amerikában, mi meg halálra röhögjük magunkat rajta, de közben mégis olyan témákról szól, mint a rasszizmus, a sztereotípiák, és hogy hogyan is érezhette magát a hatvanas évek elejének Amerikájában egy színes bőrű zongoraművész, akit több ezer fős, előkelő közönségek tapsolnak meg állva és bravózva minden este, hogy aztán ugyanezek az emberek ne engedjék meg neki, hogy fellépés előtt vagy után ugyanazt a mosdót használja, amit ők, vagy pláne a fehérek között egyen. Szóval a Dumb és Dumber kettyó című 2014-es folytatás után itt a harmadik rész, a Dumb és Smarter: Az identitásváltság visszavág.
Nem érdekel, ha meghalok
– mondja egy hang (jó eséllyel Nico Hülkenberg, a másik tippünk esetleg még Kevin Magnussen) a Netflix és a Forma-1 közös dokusorozata, a Drive to Survive szerdán megjelent első, 95 másodperces előzetesében. A trailer alapján nem levegőbe puffogtatott ígéretnek látszik, hogy a film kőkemény lesz, és soha nem látott betekintést enged az F1 kulisszái mögé.
Nemrég Angelina Jolie koktélpartival egybekötött filmvetítésre hívta Hollywood legfontosabb véleményformálóit, hogy megnézzék a Romát, Alfonso Cuarón filmjét. A szintén A listás színésznő, Charlize Theron a patinás Los Angeles-i Chateau Marmont szállóban mutatta be a filmet, ugyancsak válogatott közönségnek tartott vetítésen. Egyikük sem játszik a filmben, az ugyanis spanyol nyelven, mexikói színészekkel forgott, sztárok nélkül. A színésznők mégis teljes erejükkel támogatják, sok más sztárral együtt.
Tíz évvel ezelőtt már feltűnt egy pici szerepben Tilda Swinton lánya, Honor Swinton Byrne a Szerelmes lettem című Luca Guadagnino-filmben, amiben nem mellesleg az édesanyja játszotta a főszerepet, de 2019-ben megkapta élete első főszerepét is. A Sundance-fesztiválon bemutatott, nyolcvanas években játszódó The Souvenirben alakítja a fotós és filmes Julie-t, aki egy megbízhatatlan férfival folytat viszonyt.
Az Indexen látható először a John Wick 3. része, a Parabellum magyarra szinkronizált előzetese, amelyben összesen háromféle dolog történik:
Paweł Pawlikowski előző filmje, az Ida megnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját, aztán Pawlikowski öt év szünet után megcsinálta az év egyik szenzációját, a Hidegháborút (kritikánk itt olvasható), amit idén három Oscar-díjra jelöltek. A film Bálint-nap óta a magyar mozikban is látható.
A film eddig összesen 31 díjat nyert el: debütálásakor, Cannes-ben rögtön megkapta a legjobb rendező díját, aztán az Európai Filmdíj átadóján mindent letarolt. Öt díjat nyert, köztük a legjobb filmét, a legjobb forgatókönyvét és a legjobb rendezését. Itt, a sevillai díjátadó előtt interjúztunk a lengyel rendezővel még decemberben több külföldi újságíróval együtt, amikor még nem lehetett tudni, hogy az Oscar-jelölés is meglesz.
A Hidegháború a második világháború utáni Lengyelországban játszódik, ahol egy Wiktor nevű férfi feladata felkutatni a tehetséges néptáncosokat és népdalénekeseket, hogy aztán a párt reprezentatív rendezvényeket szervezhessen velük az elvtársaknak. Így ismerkedik meg Wiktor a fiatal lánnyal, Zulával, akinek a tehetsége nem az egyetlen, amibe rögtön beleszeret. De aztán Wiktor nyugatra szökik, Zula viszont marad: a film a kettejük következő évtizedeken végigívelő, hol beteljesülő, hol kudarcos szerelmi kapcsolatát mutatja be.
Nálam elfogultabb ember nemigen van, ha a nyolcvanas-kilencvenes évek meghatározó haj- vagy pinametál zenekara, a Mötley Crüe kerül szóba. Úgy vagyok vele, hogy bármit is csinálnak, az eredendően jó és kész. Pedig Vince Neil soha nem tudott énekelni, Nikki Sixx csak azért lett basszusgitáros, mert nem hathúros gitárt lopott annak idején, a nótáik egyszerűségét meg a faék és a sárga bögre között lehet elhelyezni. Viszont nagyon jókor voltak nagyon jó helyen, és nem volt vesztenivalójuk, így ha az kellett ahhoz, hogy kitűnjenek a Sunset Stripen fellépő 378, kábé tök egyforma zenekar közül, hogy Sixx felgyújtsa magát a színpadon, akkor felgyújtotta.
Ahogy a BBC is megállapította, hogy a férfi előadók dominálták a popzenét 2018-ban, úgy Hollywoodban is elkészült az éves kutatás a vásznon szereplő férfiak és nők arányáról. A kutatásnak két fő megállapítása van:
A Freddie Mercuryról és a Queenről szóló Bohém rapszódia hamarosan eléri az egymilliárd dolláros bevételt, és öt Oscarra jelölték. Úgyhogy gyorsan meg is jelentették a film sikerét lenyúlni vágyó kópia, az Elton Johnról szóló életrajzi film első előzetesét.
Az Oscar-díj fontosabb kategóriáira jelölt sztárok minden évben kapnak egy értékeben százezer dolláros nagyságrend körül mozgó csomagot; az idei pakkban 50 luxustermék van, köztük olyan meglepő darabokkal, mint a Mister Poop (vagyis Kaki Úr) nevű cég nagylelkű felajánlása, a marihuánás termékek vagy a személyes tanácsadás egy fóbiaterapeutával.
Szemétségnek hangozhat kimondani, de a legsúlyosabb filmes nyomasztást is el lehet viselni, ha esztétikusan van tálalva. Ilyen Paweł Pawlikowski (az Oscar-díjas Ida rendezője) új filmje, a Hidegháború is, amiben egy mosoly sincsen, az egész fekete-fehér, ráadásul mindig sokkal több van benne az előbbiből, mint az utóbbiból. A Hidegháború arról szól, hogy a második világháború után Lengyelországban élni annyira nyomasztó volt, hogy hatalmas szerelmek mentek tönkre. Vagy arról, hogy egy hatalmas szerelemet igazából azt tesz tönkre, ha önsorsrontók a szereplői. Nem mindig tudtam követni a Hidegháború érvelését.
Az Instagramon jelentette be az Amerikai Filmakadémia, hogy az idei Oscar-díjátadón fel fog lépni a Queen is.
Hiába hívtuk egy olyan merényletnek, amit elhinni is nehéz, a magyar nézők a negatív kritikák ellenére is zabálták Dobó Kata első rendezését, a Kölcsönlakást. Kijöttek a hétvégi nézettségi adatok.
A Hasbro hivatalosan is elismerte, hogy a tavalyi Űrdongó gyakorlatilag egy rebootot jelent a Transformers-filmek történetében, írja a MovieWeb. Az eredeti játékokat gyártó cég az Űrdongóra úgy hivatkozott, mint egy új korszak kezdetére a történetmesélésben.
Steven Spielberg is díjat kapott hétvégén a CAS Awardson, a díjátadón mondott beszédében pedig szolidan odaszúrt a modern streamingszolgáltatóknak, és arra hívta fel a figyelmet, hogy továbbra is mozivászonra érdemes filmeket készíteni.
Óriási pénzeket hozott világszerte az Aquaman, amely nemrég elérte a bűvös egymilliárd dolláros bevételi határt, így érthető módon már a folytatását tervezik. A film most tart 1,13 milliárd dollárnál, ezzel pedig a 20. minden idők legtöbb bevételt hozó filmjeinek listáján a CBR szerint.
Hanna Schygulla német színésznő mesterműnek nevezte Mészáros Márta Örökbefogadás című filmjét, amelyet a Collegium Hungaricum Berlin a 69. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválhoz (Berlinale) kapcsolódva a filmrendező tiszteletére rendezett minifesztiválon mutatott be a héten – írja az MTI.
Nadav Lapid izraeli rendező Synonymes (Szinonimák) című alkotása kapta meg a legjobb filmnek járó Arany Medvét a 69. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, a Berlinalén szombaton.
Szófiától majdnem egy órára, egy üres kőfejtőben forgatják éppen a The Outpost című katonai drámát, ami megtörtént esetet dolgoz fel: 2009-ben az amerikaiak egyik afganisztáni támaszpontját ostrom alá vettek a tálibok. A szerencsétlen fekvésű, érthetetlen módon egy völgy fenekén, magas hegyek közt felállított tábor lakói nem voltak felkészülve a támadásra. Már csak azért sem, mert ottani feladatuk nem a harc, hanem a környék infrastruktúrájának kiépítése és a helyiek segítése volt. A támadásban nyolcan meghaltak, a történetet pedig most két különböző szemszögből filmesítik meg, a Red Platoont Daniel Espinosa (Élet) rendezi, a The Outpostot pedig Rod Lurie (A manipulátor, Szalmakutyák). Az utóbbi bulgáriai forgatására az Index is el tudott menni, és sikerült beszélgetnünk a film készítőivel és főszereplőivel, olyan színészekkel, mint Orlando Bloom és Scott Eastwood.
De a filmőrülteknek sokkal érdekesebb volt a harmadik név a stábban: Caleb Landry Jones, aki Ty Cartert, a csata egyik Becsület érdeméremmel kitüntetett hősét alakítja. Jones még csak huszonkilenc éves, de már olyan rendezőkkel dolgozhatott, mint a Coen testvérek (Nem vénnek való vidék), Xavier Dolan (Tom a farmon), és a Safdie fivérek (Heaven Knows What). És ez még a brutális 2017-es éve előtt volt, amikor szinte minden nagyobb Oscar-jelölt filmben feltűnt: szerepelt a Tűnj el!-ben (ő volt a család gonosz fia), a Floridai álomban (ő volt Willem Dafoe karakterének fia egy jelenetben), a Három óriásplakát Ebbingben-ben (ő volt a reklámos, aki eladta a plakáthelyeket). És akkor még nem is említettük, hogy feltűnt a Twin Peaks vadiúj évadában, és Tom Cruise mellett a Barry Seal – A beszállítóban is. Sajnos erről a sok mindenről nem is tudtunk vele beszélgetni a kőfejtő egyik szikláján ücsörögve, de pár dologról igen.
A világ legjobb filmrendezői is tiltakoztak az ellen a terv ellen, hogy a rövidebb tévéközvetítés érdekében négy Oscar-díjat a tévés reklámblokk alatt adjanak át, így végül az Akadémia visszakozott - jelentette be a Deadline.
Viszonylag friss terület az agykutatásban annak megértése, hogy miként reagál az agy, amikor mozifilmet nézünk. A történetek agyi feldolgozásáról sem sokat tudunk még, de az biztos, hogy nagyon összetett a dolog, mert nemcsak a nyelvértésért felelős régiók – például a Broca-terület és Wernicke-terület – aktiválódnak, hanem a szavak jelentéseihez kapcsolódó egyéb régiók is, a sztorik megértésében pedig nagy szerepe van még a nyugalmi hálózatként ismert agyi rendszernek is.
Ezek mind nagyon fognak fájni, ha megnézzük az Alita: A harc angyala című filmet.
Egyrészt a dialógusok miatt, mert a szereplők szinte csak elkoptatott klisékben képesek megnyilatkozni – hogy mást ne mondjak, ez a három mondat nagyjából így, egymás után elhangzik: Ez egy kemény világ. Az erős megöli a gyengét. De soha ne add fel az álmaidat. Másrészt pedig azért, mert az Alita szkriptje nagyon sokat akar: folyamatosan próbál világot építeni, belekap múltbéli eseményekbe, technológiai részletekbe, a jövő társadalmi problémáiba, gép-ember kapcsolatba, miközben a cselekmény mindvégig egy szerelmi történettel kevert útkeresés (már ezt a kettőt is szép mutatvány lenne összehozni). A forgatókönyv nem tud megfelelni a saját elvárásainak, sorra hagyja leesni a feldobott labdákat, nem vagy csak félmondatokban tisztáz fontos kérdéseket, így menthetetlenül egy olcsó, sablonos katyvasz lesz.
Nem kell a dolgokat túlmagyarázni
– mondta a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon versenyző Entrópia című animációs rövidfilmjéről egy interjúban Buda Flóra Anna. Ez a mondat lehetne a két, a Berlinalén szereplő magyar film szlogenje is, mert tökéletesen illik az Entrópián kívül Tóth Luca animációs kisfilmjére, a Lidérc úrra is. Magyarország – két felújított régi klasszikus újravetítésén kívül – idén ezzel a két filmmel van jelen a Berlinálén.
Egyik kisfilm sem egyszerűen egy történetet mond el, és egyik sem olyan, amit meg kéne fejteni, mint valami metaforát. Sokkal inkább a hangulatra, a kevésbé megfogható érzelmi hatásokra és főleg a vizualitásra koncentrálnak, egészen egyedi stílusban; aki látta Tóth Luca előző, sok fesztiválra meghívott Superbiáját, az azonnal felismeri az alkotó sajátos kézjegyeit a Lidérc úron is. Igaz, attól még, hogy a filmek nincsenek túlmagyarázva – vagy talán pont azért – egy csomó mindenről szólnak túl azon, hogy mennyire jól néznek ki, és milyen különös a hangulatuk.
Rengeteg mi lett volna ha... kezdetű történet kering Hollywoodban, például milyen lett volna a Csillagok háborúja, ha Kurt Russell kapja meg Han Solo szerepét? Milyen Indy lett volna Tom Selleck? Vajon az ártatlan arcú Molly Ringwald is olyan jól hozta volna a prostit a Pretty Womanben, mint Julia Roberts? Ebbe a sorba tartozik, hogy
a Will Smith lett volna Neo a Mátrixban
A szotiról eddig csak annyit lehetett tudni, hogy a Fresh Prince of Bel Air című sorozattal befutó Smith a Mátrix helyett karrierje legnagyobb buktáját, a Vadiúj vadnyugatot forgatta le (Wild Wild West).
Ha minden igaz, Denis Villeneuve rendező (Érkezés, Blade Runner 2049) Dűne-remake-je újabb színésszel gazdagodott, aláírásközeli állapotban van ugyanis Jason Momoa szerződése, amivel beszállna Frank Herbert kultikusan legendás vagy legendásan kultikus (esetleg legendás, kultikus) történetének legújabb inkarnációjába. Ráadásul nem is rossz szerepet kapna, hanem bizonyos mértékig testhezállót: ő lenne Duncan Idaho, a remek kardforgató, akinek külön rajongótábora van. A karaktert az 1984-es, David Lynch féle adaptációban Richard Jordan alakította, 2000-ben James Watson (a SyFy remake-jében), majd Edward Atterton (a Dűne gyermekei című minisorozatban).
Amikor először olvastam A Maria Callas-sztori koncepciójáról, el nem tudtam képzelni, hogy ez a dokumentumfilm működhet. Tom Volf rendező ugyanis azt találta ki, hogy úgy idézi fel az 1977-ben meghalt énekesnő alakját, hogy kizárólag az ő szavait használja. Vagyis a hagyományos dokumentumfilmekkel, művészportrékkal ellentétben, amelyekben családtagok, szerelmek, barátok, pályatársak emlékeznek vissza valakire, itt csak Callas mesél. Mégpedig úgy, hogy az élete során adott több száz (több ezer?) interjú részleteit, Callas önéletrajzi írását és magánleveleit szerkesztették időrendbe. Köztük rengeteg olyat is, ami még soha nem került nyilvánosság elé.
Mátrix, Magnólia, A John Malkovich menet, Harcosok klubja, Ideglelés (The Blair Witch Project), Hatodik érzék, Hivatali patkányok, Ember a Holdon, A tehetséges Mr. Ripley, A fiúk nem sírnak, Tágra zárt szemek, Amerikai pite, Sztárom a párom, Halálsoron, Amerikai szépség, A bennfentes, A múmia, Árvák hercege
Az a közös ezekben a filmekben, hogy mindegyik ugyanabban az évben, 1999-ben készült. Vagyis idén lesznek húszévesek, mégsem felejtettük el őket. Sőt, jelentős részükből kultfilm lett, amelyek évekre, évtizedekre meghatározták a mozi irányát. Trendeket indítottak el, rendezőket, filmsztárokat emeltek ki a semmiből, és tettek a hollywoodi mainstream részévé.
Ami még közös bennük, hogy egyik sem folytatás vagy remake. (Egyedül A múmiáról mondható el, hogy volt valamilyen filmes előzménye, de az sem nevezhető klasszikus remake-nek.) Mindegyik eredeti forgatókönyvből vagy valamilyen irodalmi alapanyagból készült, így a regények kedvelőin kívül nem volt rajongói bázisuk a moziba kerülés előtt. 1998-ban még fogalmunk sem volt, hogy kicsoda Neo, Tyler Durden vagy éppen Stifler anyja. Nem jól ismert hősök miatt mentünk moziba, hanem azért, hogy újakat ismerjünk meg. Ez ugye manapság nem így működik.
A napokban szárnyra kelt egy hír, miszerint az eddigi tervekkel ellentétben nem Rian Johnson rendezésében készül el a következő Star Wars-trilógia. A hírt egy SuperBroMovies nevű oldal tette ki, és több amerikai és nemzetközi blog és híroldal átvette, de végül maga Rian Johnson cáfolta az értesüléseket Twitteren.
Tavaly novemberben röppent fel a hír, hogy Vince Gilligan itthon Totál szívás címen futó, a világ többi részén Breaking Bad címen ismer sorozatához filmet forgatnak, amiről akkor semmi mást nem lehetett tudni, csak azt, hogy Greenbrier munkacímen/álnéven fut és a helyszíne (természetesen) az új-mexikói Albuquerque lesz. Tegnap óta picivel okosabbak vagyunk.
"Jóságos ég, valószínűleg ez minden idők legnyomasztóbb, legfélresikerültebb nászéjszakája" – nyüszítettem fel magamban, miközben Ian McEwan tündéri szerelmespárját néztem, ahogy nyögvenyelősen, küszködve próbálnak átesni az első közös aktuson. Sőt, mindkettejük legelső szerelmes együttlétén. A kortárs brit irodalom egyik legnépszerűbb szerzőjének figuráit az elsőfilmes Dominic Cooke vitte mozivászonra, Az a nap a tengerparton címmel.
A tervek szerint májusban nálunk is bemutatják az amerikai sorozatgyilkosról, Ted Bundyról készült életrajzi filmet, a magyar változatban Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány címet kapó drámát (eredetiben ugyanez: Extremely Wicked, Shockingly Evil and Vile), amihez most meg is tudjuk mutatni a szinkronos előzetest:
Rovataink a Facebookon