Két ikertestvér, Smoke és Stack (mindketten Michael B. Jordan alakításában) hazatérnek szülővárosukba, miután Chicagóban megszedték magukat a gengszterkedésből. Az 1930-as évek Amerikájában járunk, hőseink pedig igencsak vakmerő elhatározásra jutnak, már ahhoz képest is, hogy konkrétan Al Caponénak dolgoztak, ugyanis egy olyan környéken nyitnak mulatót, ahol nem nézik jó szemmel a feketéket.

Fotó: Intercom

Az április 17-én bántóan kevés hazai moziban bemutatott Bűnösök (Sinners) alapvetése egyszerűnek hangzik, pedig valójában meglepően összetett néznivalóról van szó. Főleg, hogy olyan zsánerek keverednek össze benne, amilyenek nem sűrűn szoktak:

Egy iszonyúan összeszokott trió legújabb közös munkája ez a westernhorror, hiszen az író-rendező, Ryan Coogler, aki a Fruitvale Station mellett a Rocky spin-offját, a 2015-ös Creedet jegyezte, valamint a Fekete Párduc-filmeket is ő csinálta a Marvelnek, olyan kollégákat gyűjtött maga mellé, akikkel szinte kivétel nélkül csak jó dolgokat adtak ki eddig a kezeik közül. A balhés, hirtelen haragú, de mégis valahogy megfontolt ikreket Michael B. Jordanre bízta, aki újfent bizonyítja színészi kvalitásait, illetve zeneszerzőnek Ludwig Göranssont nyerte meg magának. Göranssont lassan úgy lehet emlegetni, mint Hans Zimmer örökösét, aki iszonyúan menő zenékkel tölti meg a Bűnösöket, de B. Jordan is bizonyítja, hogy amikor nem köti meg a Marvel a kezeit, zseniális teljesítményre képes, igazi zsigeri alakításra.

Mondjuk, ugyanez a direktorra is elmondható, pont ezért fájó, hogy Magyarországon 3 ezren se nézték meg eddig a Bűnösöket, mert így egy olyan film marad fű alatt, amely sztoriját és üzenetét tekintve is teljesen unikális. A franchise-ok korában különösen megbecsülendő alkotás.

A Bűnösök első fele amolyan klasszikusabb csapatépítős western, Smoke és Stack nagyon ráfekszenek, hogy beindítsák a kocsmájukat, és ehhez mindenféle embert szednek össze. Zene minden rendes amerikai lebujba kell, magukhoz csábítják tehát a helyi lelkész fiát, Sammie-t (Miles Caton) és a legendás zongoristát, Delta Slimet (Delroy Lindo), aki első felbukkanásakor egy vasútállomáson harmonikázik és vedel, fényes nappal. De kénytelen-kelletlen csatlakozik Smoke neje, Annie (Wunmi Mosaku), egy kínai házaspár (Li Jun Li és Yao alakításában), és így áll össze a személyzet. Na és ha mindez nem lenne elég, Stack exbarátnője, a magát feketék leszármazottjának valló Mary (Hailee Steinfeld) is felbukkan, hogy felrúgja a port a csehóban.

A hónap elején, a Los Angeles-i CinemaConon debütált a Predator: Badlands kedvcsináló trailere, ami azóta a YouTube-on is elérhető. A hetven másodperces előzetesben Predator mellett egy másik főszereplő, Elle Fanning is feltűnik.

Az előzetesben megismerhetjük Elle Fanning karakterét, aki egy veszélyes bolygó lakója. Az is kiderül, hogy az a Predator, akivel kapcsolatba kerül, nem éppen olyan, mint azt megszokhattuk. Sőt ezúttal talán ő lesz a főszereplő...

Elle Fanning a közelgő Predator című filmet népszerűsíti 2025. április 3-án

Fotó: Ethan Miller / Getty Images Hungary

Steven Soderbergh Fekete táska című filmjében egy kém házaspár férfi tagja kénytelen megfigyelni a feltételezett hazaáruló feleségét. Ennek apropóján íme tíz remek alkotás, amelyekben noha a téma hasonló, a kivitelezés mégis merőben eltér.

A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Persze ez az egyik leginkább felemelő, magával ragadó érzés, nem véletlenül terjedt el egy másik, hozzá köthető közhely arról a bizonyos rózsaszín ködről, de ebben az összeállításban inkább az árnyoldal sejlik fel. Steven Soderbergh legújabb mozija sajátos stílusban, kevésbé drasztikusan járja körbe a témát. A Fekete táska egyúttal remek apropót biztosít ehhez a tíz filmhez, amiben két, egykoron szerelmes kíméletlenül egymásnak feszül.

Jelenetek egy házasságból (1974)

Vérbeli klasszikus, Ingmar Bergman egyik legerőteljesebb műve, amely eredetileg minisorozat volt, majd készült belőle moziváltozat is. Mondhatni, közhelyes szituációk elevenednek meg előttünk, aztán érkeznek a kérdések, az elhidegülés vagy épp a fellángolás. Örök érvényű darab, a svéd mester remekműve. A 2021-es remake-nek sikerült az a bravúr, hogy nem vallott kudarcot, sőt remekül aktualizálta. Oscar Isaac és Jessica Chastain jutalomjátéka nagy segítségnek bizonyult.

Kramer kontra Kramer (1979)

Szintén alapmű a zsánerben, számos műfajbeli társa tekinti hivatkozási pontnak, nem véletlenül. Igyekszik objektíven mesélni, nem akar állást foglalni, empatikus és reálisan, több kulcsfontosságú problémakört vesz elő kiváló arányérzékkel. Itt nincsenek nyertesek vagy vesztesek, egy életszakasz lezárul, és alkalmazkodni kell az újhoz, ami sosem könnyű. A forgatókönyv zsenialitása mellett Dustin Hoffman és Meryl Streep is parádés, okkal került vitrinbe öt Oscar-szobrocska.

A rózsák háborúja (1989)

Egy válás mindig csúnya. Vannak, akik békésen rendezik a dolgot, de a fájdalom nehezen múlik. Aztán akadnak olyanok, akik hegyeket mozgatnak meg, és a lehető legalattomosabb módon akarnak keresztbe tenni a másiknak. Jelen esetben is ez a helyzet, a konfliktus fő oka pedig mi más lehetne, mint a pénz. Danny DeVito csodás szatírája remekül keveri a drámát a humorral, és persze sokszor túloz, de az összkép ettől működik. Michael Douglas és Kathleen Turner duója A smaragd románca és A Nílus gyöngye után sem kopott meg.

A rózsák háborúja (1989)

Fotó: port.hu

Mr. és Mrs. Smith (2005)

Az egyetlen igazi kakukktojás, mert Doug Liman alkotását barokkos túlzás valóban jó filmnek nevezni, valahol mégsem lehet elvitatni az erényeit. Kellemes limonádé mélyenszántó gondolatok és valódi konfliktus nélkül, amire – valljuk be őszintén – a kutya sem emlékezne, ha nem Brad Pitt és Angelina Jolie lenne a két főszereplő. De ők díszelegnek a borítón, és köszönik szépen, meg is emelik a színvonalat. Szuper köztük a kémia (nem véletlenül, a forgatáson jöttek össze), civódásaik szórakoztatóak, és a kisujjukból kirázzák a két főhős karakterét. Tipikus sztárfilm, a fogyaszthatóbb fajtából.

Kék Valentin (2010)

Szerelem első látásra, a férfi és a nő egymásnak van teremtve, összeházasodnak, családot alapítanak, majd lassacskán tönkremegy minden. A Kék Valentin ereje abban rejlik, hogy mindennapi problémákat tár a szemünk elé, nem kínálva megoldást, mindezt jellemfejlődés és sziruposság nélkül. A nemlineáris cselekmény tökéletes katalizátor abban, hogy Derek Cianfrance macska-egér játékot játsszon a néző érzelmeivel. Egyszerre nevettet és megríkat, és ebben kiváló partner a zseniális Ryan Gosling és Michelle Williams.

Kék Valentin (2010)

Fotó: port.hu

Új spanyol sorozat tarol lassan két hete a Netflixen: A különös kertész (El jardinero) egy baleset következtében érzelemmentessé (és bérgyilkossá) váló fiúról, Elmerről, valamint érzelmi manipulációra hajlamos anyjáról, Chináról szól. Az anya-fia duó addig zökkenőmentesen működő biznisze veszélybe kerül, amikor Elmer hirtelen érezni kezd, mi több: szerelmes lesz. Nem is akárkibe…

Egy álmos spanyol kisvárosban sorra tűnnek el az emberek, az eltűnések mellett pedig egy furcsa fiatal férfi, és még furcsább anyja áll. A Netflix legújabb thrillere Elmert (Álvaro Rico), egy autóbaleset miatt érzelmeitől megfosztott fiút állítja a középpontba, aki anyjával, China Juradóval (Cecilia Suárez) egy kertészetet üzemeltet. A családi vállalkozás azonban nem az, aminek látszik, az anya-fia duó titokban bérgyilkosként dolgozik. Az üzlet szó szerint virágzik, egészen addig, amíg az érzelmeket korábban produkálni képtelen Elmer bele nem szeret következő potenciális áldozatába, Violetába (Catalina Sopelana).

A Biblia, de különösképpen az Ószövetség teli van olyan történetekkel, amelyek egyértelműen mozgóképes feldolgozás után kiáltanak: van itt minden, brutális testvérgyilkosság (Káin és Ábel), az Úr által kért gyerekáldozat (Ábrahám és Izsák), bűnben és léhaságban úszó és végül Isten által elpusztított városok (Szodoma és Gomorra), de a bábeli zűrzavar is simán megérne egy mai szemmel nézett feldolgozást... különösképp, hogy ebben a modern, a technológia által összekötött, mégis elszakított világban mi is valami hasonlót élünk meg, mint a sztoriban, amiben összekeveredett az emberek nyelve, és hirtelen nem értették meg egymást.

Fotó: Amazon Studios

Hollywood hozzá-hozzányúlt már a Bibliához, ott volt például a Noé, melyet Darren Aronofsky rendezett, de A passió is jócskán összetörte a nézők lelkét, Mel Gibson hamarosan második részt kapó filmje olyan naturalistán ábrázolta Krisztus szenvedését, halálát és feltámadását, hogy zsebkendő nem maradt szárazon. Fiatalon láttam azt a filmet, de a mai napig emlékszem rá, hogy a moziban mellettem ülő nőt hogy megviselték a látottak.

Nem keresztény Trónok harca és nem is keresztény A Gyűrűk Ura, ezektől azért igyekszik távol tartani magát, mégis, rögtön a pilot alapján érezni, hogy a nagy elődök, a megkerülhetetlen fantasyk jócskán befolyásolták ezt a feldolgozást. Ennek megfelelően inkább a fogyaszthatóbb, popcorn vonalon mozog a Dávid háza, ám meglepően komolyan is veszi magát. Mindkettő jól áll neki, különösképp, hogy vallásos témában tényleg nem sűrűn látunk ehhez hasonló, nagyívű próbálkozást.

Ha nem tudnánk, hogy Az amatőr nem egy alternatív John Wick-világban játszódik, kis túlzással még el is hihetnénk, hogy egyazon franchise-ról van szó, hála rendhagyó főszereplőjének. Rami Malek új filmje ugyanis hasonlóan elvetemült, mint Keanu Reeves mozijai, csak épp egy másik, kevésbé akcióközpontú megközelítésben. A krimi-thriller kategóriában, bár korszakalkotónak nem nevezhető, elfogadható mozis alkotás Az amatőr, ami újfent bizonyítja, hogy Rami Malek korunk legjobb színészei közé tartozik.

Nincs mit kertelni, eleinte inkább lelki drámát kapunk, az akció és a krimi csak később jön be. Mégis, a film már az első percektől elhint számos olyan részletet, félig nyitott kérdést, aminek egy részét hamarost meg is válaszolják az alkotók, míg néhányat örök homály fed. Bár kétórás játékidejével nem feltétlen a legkönnyebb néznivalók közé tartozik (pláne, hogy mély bepillantást nyerünk főszereplőnk nyomorába az első 30-40 percben), összességében érdemes rászánni az időt, mert az alkotás több szempontból is meghálálja. 

Ha az Analog Balatonról beszélünk, akkor az ember minden szinten valami rendhagyót, érdekeset, formabontót vár. Elvárásunk pedig nem volt alaptalan, hiszen legújabb videóklipjük, ami az ősszel megjelent Repedés című lemezük egyik dalához, a Rajtad című számhoz született, olyan grandiózus, hogy még az ismert hazai filmesek egy része is amatőrnek fest mellette. 

Az elektropopban mozgó, progresszív elemekből táplálkozó zenei duó mindig valami másra, újszerűre és aktuálisra törekszik friss alkotásaiban. Ez a zenében általában össze is jön nekik, hiszen legutolsó, Repedés című albumuk is eltért korábbi műveiktől, és még ezen is különleges helyet foglalt el a Rajtad. Ha pedig valaki egy ilyen alkotói felfogást képvisel, akkor az bevonzza a többi művészeti ág hasonlóan progresszív gondolkodóit. 

Talán még olvasóink is emlékeznek 2011 egyik legjelentősebb mozis alkotására: A némafilmesre. Michel Hazanavicius rendezőként Oscar-díjat kapott érte, valamint az alkotás elhozta a legjobb filmnek járó díjat, a legjobb jelmeznek és zenének járó elismerést, ráadásul alakításáért Jean Dujardin is megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot. Hazanavicius azóta csupán maréknyi történetet vitt vászonra, rendre a legkülönfélébb zsánerekben. Most egy animációs filmmel rukkolt ki, ami a francia író, Jean-Claude Grumberg művén alapszik.

A legértékesebb áru mintegy nyolcvan perces történet, és a második világháború idején játszódik. Középpontjában az a szeretet áll, amit a legkülönfélébb emberekben ébreszt egy kisgyermek, függetlenül attól, hogy az ő vérük, vagy sem. Hazanavicius filmje különleges, immerzív, látványvilágában, hangulatában egyszerű és egyedi. Bár a film a vége felé kezd zavarossá válni, eredeti üzenetén ez mit sem csorbít, valódi ereje másban rejlik. 

Az Index is részt vett az HBO által a Last of Us visszatérése kapcsán rendezett online kerekasztalos beszélgetésen, ahol a Dinaként debütáló Isabela Mercedet és Young Mazinót is kérdezhettem második évados tapasztalataikról.

Az HBO posztapokaliptikus sorozata, a Last of Us 2025. április 14-én visszatért a Maxra, ráadásul végre valahára elértünk a Part II történéseihez. Mindez ötéves időugrást hozott magával, Joel és Ellie között megromlott a viszony, nekünk, nézőként pedig meg kellett barátkoznunk Jacksonnal mint új főhadiszállással, és azzal, hogy a város egészen sötét pillanatokat tartogat a főszereplőknek, persze ez a videójáték rajongóinak nem lehet meglepő.

Pedro Pascal, az immár egészen idős embercsempész újfent Joel megviselt gúnyájába bújik, és a cordyceps vírusra immunis Ellie-t megint csak a Trónok harca felfedezettje, Bella Ramsey alakítja – de rajtuk kívül is örülhetünk kedvelhető új arcoknak. Köztük az Alien: Romolusban látott Isabela Mercednek, aki Ellie újdonsült szívszerelmét és legjobb barátját, Dinát hozza be a képbe, valamint a Beefből ismert Young Mazinónak, ő a Last of Us „Glennjét” játssza, akit igazából Jesse-nek hívnak, de szabálykövetőségét, jószívűségét tekintve abszolút a Walking Dead jófiújához hasonlítható.

Fotó: HBO

Az Index is részt vett az HBO által a Last of Us visszatérése kapcsán rendezett online kerekasztalos beszélgetésen, ahol a Dinaként debütáló Isabela Mercedet és Young Mazinót is kérdezhettem második évados tapasztalataikról.

Arról, hogy a rohanós forgatás mennyire viselte meg, és szerinte karaktere, Jesse mit élt meg ezalatt, Young Mazino így nyilatkozott lapunknak:

„Elképesztően mozgalmasnak és változatosnak éreztem a forgatást. Az évadot hóban kezdtünk, de ezt követően is ki voltunk téve az időjárás szeszélyeinek. Többnyire igencsak nedvesek voltak a körülmények, ám nem okoztak olyan kellemetlen pillanatokat, hogy panaszkodhatnék. Vizesek voltunk, áztunk, fáztunk, de így is öröm volt ezen a sorozaton dolgozni, mert közben boldogok voltunk. Persze a karakteremet legfőképp Ellie döntései és konfliktusai mozgatták és rángatták bele ezekbe az embert próbáló körülményekbe, de Jesse egy altruisztikus fickó, aki mindig oda megy, ahol épp szükség van rá” – mesélte a Beefben nyújtott alakításáért Emmy-díjra jelölt színész.

Ugyanerre a kérdésre Isabela Merced – akinek pályája eddig igen változatos volt, köszönhetően annak, hogy az elmúlt években megjárta a Dóra, a felfedező élő szereplős filmfeldolgozását, a Sicario 2-t, a Transformers 5-öt, a Madame Webet és a legutóbbi Alien-filmet – a következőket válaszolta:

Az elmúlt években jó pár elmélkedést lehetett olvasni arról, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy egy videójátékból épkézláb adaptáció készüljön? Láttuk, hogy megugrották ezt a meglepően magasra rakott lécet olyan sorozatok, mint a Fallout és jelen cikk tárgya, a Last of Us. Ugyanakkor kaptunk bődületesen rossz, már-már értékelhetetlen adaptációkat: ilyen volt az Egy Minecraft film, a Borderlands és a Resident Evil. A válasz az első mondatban feltett kérdésre egyébként nem annyira nehéz, mint sokan gondolnák. Tessék az írószobába olyan írókat ültetni, akik vettek már a kezükbe kontrollert, tudják, ismerik az alapanyagot, és képesek a játék hangulatát úgy papírra, majd képernyőre ültetni, hogy a tősgyökeres, gyakran morcos kisgyerek módjára viselkedő rajongóknak is megfeleljen a végeredmény.

A Pedro Pascal által játszott Joel karaktere minden eddiginél megtörtebb

Fotó: HBO

A Last of Us hatalmas előnyből indult, köszönhetően annak, hogy Neil Druckmann személyében a játék dizájnere vette kezelésbe az HBO posztapokaliptikus sorozatát, mellé pedig egy tévés körökben igencsak elismert, szintén nem tehetségtelen szakember csatlakozott, a Csernobilt jegyző Craig Mazin. A második évadra halmozottan igaz, hogy gamerek készítették, hiszen Druckmann beemelte maguk mellé a Naughty Dogból írótársnak még Halley Grosst, de érdemes vastagon aláhúzni, hogy

Azok után, hogy a második évadot az HBO-nak hála egyben ledarálhattam, mindenféle kétely nélkül tudom kijelenteni, hogy ez a hét epizód a drámai műfajban fénypontja eddig a 2024/25-ös szezonnak, remek új szereplőkkel és kiforrottabban teljesítő régi arcokkal viszi tovább a két esztendeje megkezdett tragikus felnőttmesét. A Last of Usnak lehet, hogy nem volt célja, de mire a hetedik, évadzáró rész elől felálltam, konstatáltam magamban, hogy a posztapokaliptikus lélekrombolást tekintve ez az új Walking Dead, sőt, még az AMC klasszikusának legerősebb pillanatait is túlszárnyalja időnként.

A továbbiakban spoilerekkel folytatjuk.

A korábbi hírek igaznak bizonyultak, Perselus Piton szerepére sikerült megnyerni Paapa Essiedut. A Max egy friss Facebook-posztban elárulta a többi szereplő kilétét is.

„Készítsétek a pálcátokat, és üdvözöljük a Roxfort személyzetét” – írta a Facebook-oldalán a Max, majd felsorolta, kik szerepelnek majd az új Harry Potter-sorozatban:

John Lithgow mint Albus Dumbledore, Janet McTeer mint Minerva McGalagony, Paapa Essiedu mint Perselus Piton, Nick Frost mint Rubeus Hagrid, Luke Thallon mint Quirinus Mógus és Paul Whitehouse mint Argus Frics látható majd az új HBO Original Harry Potter-sorozatban.

Szinte lehetetlen vállalkozás megmutatni az emberi elmében lakozó borzalmat. Azt már lehet, ahogyan mindez kivetül, megjelenik, jön felénk, rohan, kés a kézben, szent őrület a retinán, s nyomában árad a rettenet. Mindaz, ami emberi, isteni vagy démoni. Ezt próbálja megmutatni Rózsa Gábor legújabb filmjében, melynek címe: Reménytelenül. 

• Mintha másféle emlék élne bennünk József Attiláról.
• Mintha nem ilyen fotóról mosolyogna a múltból, ahogyan most a vásznon látjuk őt.
• Mintha költő volna ő, akiről teret, utcát, iskolát neveznek el, lényéből szobrot gyúrtak. 
• De hiszen ő példakép, nem pedig démonaival küzdő, törékeny lélek.

Talán nem vétetlen, hogy az iskolákban úgy tanítják, mintha értelemre és érzelemre ható mester volna, a szerencsétlen sorsú fiú, aki csak arra vágyott, hogy öt forintért kuglert vegyen... Aztán felnőtt, bele a XX. század minden borzalmába, lelkén könnyedén átszakadt a valóság, ő meg zuhant utána, s egy tovatűnő vonat végül örökre elvette minden fájdalmát.

A démonaival küzdő József Attiláról forgatott filmet Rózsa Gábor. Olyan független filmes ő, aki a fejébe vette, hogy minden képesítés nélkül rendező lesz. Az Index olvasói az országban – de az egész világon is – először olvashattak legelső filmjéről (Mentés másképp), majd a másodikról (Legénybúcsú extra), és akkor azt írtam a filmről szóló kritikában, hogy „Úgy tartják, hogy egy rendező második filmjének sikeressége mindig az első sikerén múlik. Ahhoz viszont, hogy megtudjuk, mit is tud ez a rendező, a harmadik filmnek is el kell készülnie. Abból már az is kiderül, mit tanult az előző kettőből.”

Nos, a Reménytelenül a harmadik. Ki nem hagynám, hogy erről a filmjéről is írjak. Ez következik most.  

Sütő András

Fotó: Porcsin Ákos / Rózsa Produktum

Reménytelenül, teli reménnyel, de másképp

Véletlennek nagyon véletlen volna, hogy a József Attila mentális zavarairól szóló filmet ne a költő 1933 márciusában írt verséről neveznék el. A Reménytelenül záró sorai így szólnak:

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

A téboly, a zavar, a világgal való háború, az örökös küzdelem a lélek démonaival alighanem minden elmét felemészt – ha nem talál ebből kiutat, segítséget. József Attila nem talált.

Rózsa Gábor ezt a küzdelemet hívta most vászonra, ismét alacsony költségvetéssel, állami támogatás nélkül, bár szponzorai ezúttal már sokkal közelebb állnak a művészvilághoz, mint eddig, és filmje, bár sok helyütt olyan, mintha színházi jelenetet látnánk, mégis tartalmaz már olyan elemeket, amelyekre kifejezetten azt lehet mondani, hogy filmes megoldások.

Kibontva:

• néhány jelenet olyannyaira a végtelenbe nyúlik, egyetlen látószögből rögzítettett, néha közelítő, máskor nagyon lassan elúszó, kinyíló. Ezt tekinthetjük úgy is, hogy erőteljes színpadi munka, a színészekre nagy feladat hárul, hiszen vágás nélkül kell átjutniuk érzelmi és hangulati változásokon.
• József Attila visszaemlékezései gyerekkori önmagába, felnőttbeli szorongásainak csarnokába már olyan filmes megoldások, amelyek képesek arra, hogy az egydimenziós, egyszobás, egydíszletes térből kitörjenek, és ezek jól is működnek. Lehetne ezekből több, de ne legyünk telhetetlenek, mert az irány jó – már ami, ugye, a harmadik filmre vonatkozó utalást illet.

Az átkötő jelenetek is jól működnek, keretbe foglalják és tagolják a film történetét, a vágás (Michl Júlia) jó ritmusú, az operatőri munka (Garai Gábor) a sötétség és fény háborújának polgári tónusának dicsérete, a film atmoszférája kellően XX. század eleji. 

Sütő András és Michl Júlia

Fotó: Porcsin Ákos / Rózsa Produktum

Michl Júlia vs. Sütő András

A film ugyanakkor mégsem úgy működik filmként, ahogyan egy mély lélekdrámát feszegető mozifilmtől várnánk, és mégis működik, vagyis jóval több szépen filmezett színpadi előadásnál – alighanem éppen attól, ahogyan az író-rendező-producer Rózsa Gábor láttatni akarja József Attila szenvedését, elméjének töredezettségét, valamint terapeutájának, Gyömrői Edit kudarcát, hogy bár ő lehetett volna az, aki a költőóriást megmenti, de az is lehet, ő lett az, aki miatt József Attila démonai végül diadalittas tort ülhettek a költő darabokra hullott elméje és élete felett. 

Jókora titoktartás övezte A Fehér Lótusz harmadik évadának nyolcadik részét, az évadzárót, ugyanis az HBO egyetlen újságírónak se adta ki előre az epizódot, nehogy véletlenül kiszivárogjanak az antológiasorozat legújabb fejezetének végső csavarjai. Fejezetének, mert az író-rendező, Mike White a szemünk láttára nőtte ki magát napjaink Agatha Christie-jévé, egy olyan whodunnit-szériával, amelyen hétről hétre rágtuk tövig a körmünket. Na és persze nevettünk az önmagukból kifordult gazdagokon, akik ezúttal Thaiföldre mentek, hogy luxuskörnyezetben szívják egymás vérét, és lubickoljanak az önsajnálatban a tengerparton.

Fotó: HBO

Egy olyan sztorinál, mint A Fehér Lótusz, nyilván az utazás a lényeg. A karakterívek, a személyiségfejlődések és ezek aspektusai egészen szépen ki is csúcsosodtak a sorozatban, de a nézők nagy részét mégiscsak az érdekli, amikor lemegy a nap, hogy ki a gyilkos, ki az áldozat, mi váltotta ki az erőszakot és agressziót. Évadról évadra ide jutunk el, mert mindig van egy bűntény, és mindig van egy – vagy jelen esetben több – áldozat. Innentől spoilerekkel folytatom.

Két hete debütált a Netflixen a streamingszolgáltató új spanyol nyelvű sorozata, az Ifjú hölgyek kézikönyve (Manual para senoritas), és még mindig dobogós helyen áll a legnézettebb műsorok listáján. Az első ránézésre Bridgerton-koppintásnak tűnő produkció azonban nem teljesen vehető egy kalap alá a 2020 óta óriási sikerrel futó romantikus-történelmi sorozattal – hol több, hol kevesebb annál. Egyvalami azonban biztos: a nézők kíváncsiak a XIX. századi madridi gardedám szerelmi életére. 

Ha egy sorozat olyan sikeres, mint A Bridgerton család, akkor nehéz nem hozzá mérni minden hasonlónak tűnő szériát – például a spanyolok új dobását, az Ifjú hölgyek kézikönyvét. Az előzetes láttán legalábbis rögtön elfintorodtunk, gondolván, hogy egy mediterrán kópiát kapunk majd. Egy újabb sorozat a XIX. századi arisztokrata románcokról, színes-modern-poénos köntösbe bugyolálva, kiszámítható narratívával és végkifejlettel. Győzött azonban a kíváncsiság, és belevetettük magunkat a sztoriba, amely szerencsére a legtöbb téren túlszárnyalta az elvárásokat.

Szinte hihetetlen, de a Netflixnek idáig tartott, hogy megcsinálják az első angol nyelvű kórházas sorozatukat. Mint ismeretes, 2012-ben a streamingszolgáltató első szériája a kisvárosi maffiózós Lilyhammer volt, azóta kerülgették a zsánert, mint macska a forró kását. Most itt van, április 3-án  Pulzus (Pulse) címmel megérkezett kínálatukba az első fecske, ám nagyon valószínű, hogy ötletes alapfelállás ide, tehetséges és elismert készítőgárda oda, nem ez a produkció csinál majd nyarat orvosos tekintetben a Netflixen.

Részlet Pulzus című sorozatból

Fotó: Anna Kooris / Netflix

A Pulzus története egy több szempontból is szorult helyzetben lévő amerikai kórházban indít. Egyrészt Miami felé tart az Abby hurrikán, és az esőzések, áramkimaradások sűrűn borzolják az orvosok és nővérek idegeit. Másrészt pedig a Maguire Hospital falai között is feszültségek törnek felszínre, miután a harmadéves rezidens, Danny Simms (Willa Fitzgerald) feljelenti a felettesét, Xander Phillipset (Colin Woodell) szexuális zaklatás miatt.

Mondhatnám, hogy nagyon aktuális a Netflix új szériája, hiszen a természeti katasztrófák mostanában minden eddiginél jobban sújtják az emberiséget, és a férfiak és nők közötti nemek háborúja sem volt soha annyira kiélezett, mint most. És a Pulzus talán a mostanában eluralkodó, temérdek újdonsággal jelentkező kórházas zsánerben is megtalálhatná a helyét, mondanivalóját, és jelentőségét, ha az alkotók nem arra az irányra szavaznak, hogy a lehető legpofátlanabb módon lemásolják A Grace klinikát. Márpedig ezt tették.

Két percnek sem kellett eltelnie azt követően, hogy betettem a lábam a kecskeméti plázába, hogy feltűnjön: itt valami nem stimmel. Az épületet ugyanis egészen nagy számban lepték el öltönyös, nyakkendős, ünneplőbe öltözött fiatalok. Át is suhant az agyamon, hogy mi lehetett itt: ballagás vagy egyéb iskolai banzáj? Nem, egy internetes mémbe sikerült belefutnom személyesen. 

Az egész őrület 2022-ben indult, amikor vászonra tűzték a Minyonok: Gru színre lép című filmet, ami nyilván nem a filmművészet csúcsa, iróniából pedig tinédzserek világszerte öltöztek ki az „animációs moziünnepre”, s az erről készült videókat TikTokon osztották meg. Hol másutt, itt mennek nagyot a viszonylag kis erőbefektetést követelő, rövid tartalmak. Erről a platformról nőtte ki magát az is, hogy a nézők rózsaszín egyenruhában ültek be a Barbie-ra. Csakhogy a Barbie esetében azért a többség visszafogta magát. Mint kiderül, az idehaza április 3-án bemutatott Egy Minecraft filmre azonban őrjöngeni ment a többség.

Fotó: Warner Bros / YouTube

Arról, hogy mekkora népünnepség zajlik jelenleg az Egy Minecraft film vetítésein, sok videót lehet találni, mert csak úgy özönlenek mindenhonnan. Más dolog viszont, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg, hogy minden, a videójátékot idéző megmozdulás, megszólalás vagy akár csak a Jack Black által játszott, Steve névre hallgató Minecraft-hős első felbukkanása is akkora ovációt, tapsvihart és visítozást vált ki a közönségből, hogy szinte felrobban a terem. Ez történt akkor is, amikor én néztem az Egy Minecraft filmet, és bár a vetítést tartó mozi türelme úgy nagyjából a játékidő háromnegyedéig kitartott, egy ponton ők is csúnyán elvesztették a türelmüket,

Onnantól kezdve síri csöndben ment tovább a film, és a vidámparki hangulat nélkül gyorsan kiderült, hogy az Egy Minecraft film a megvadult közösségi élmény nélkül nemhogy a horribilis jegy árát, de még nagyjából két forintot sem ér, akkora trash.

Hogy Donald Gloverből egyszer korszakos zseni válhat, még senki nem sejtette, amikor 2009-től 2014-ig Dan Harmon vígjátéksorozatában, az NBC-s Communityben bohóckodott Troy szerepében. Alapvetően egy ikonikus alakításról beszélünk, köszönhetően Troy és Abed párosának, de Glover már ekkor tudatosan befolyásolta a popkultúrát, #donald4spiderman felkiáltással a Twitteren kampányolt, hogy ő játszhassa Peter Parkert a Sony új rebootjában, amelynek főszerepét végül Andrew Garfield kaparintotta meg. Ám a Communityben a Troyt alakító színész így is felbukkanhatott pókemberes pizsamában. Mindkettő kellett ahhoz, hogy Miles Morales, a fekete Pókember végül megszülethessen.

Részlet az Atlanta című sorozatból

Fotó: FX

Nagy sokk volt, főleg a Community-rajongóknak, amikor zenei karrierjére és Childish Gambino névre hallgató alteregójára támaszkodva Glover elhagyta a szitkomot, de ez a húzása nagyon bejött, gondoljunk csak This Is America című számára, amely mostanra 952 millió megtekintésnél tart, és amelynek rejtett üzeneteit kismillió cikkben elemezték már.

A modern szürrealizmus felé való első lépése volt Donald Glovernek a zenélés, e területen a 41 éves amerikai művész a mai napig képes igencsak megdöbbentő dolgokat produkálni. Valószínűleg ha nincs Childish Gambino, akkor az Atlanta sem születik meg, amit a készítő egy interjújában nemes egyszerűséggel

Az Atlanta 2016-ban indult el az FX nevű amerikai kábelcsatornán és 2022 végén köszönt le, de idehaza annyira fű alatt maradt és nem beszélt róla szinte senki, hogy nekem személy szerint 2025 tavaszáig tartott, hogy egyáltalán rábukkanjak. Akkor viszont alig két hét alatt végig is nyomtam az összesen 41 epizódból álló négy évadot, tokkal-vonóval. És bár voltak itt-ott megingásai, felírtam magamnak a valaha készített legjobb sorozatok listájára, amiket életemben láttam. Nyilván az Atlantához a „Twin Peaks, csak rapperekkel” dolog miatt kell némi elvontság és nyitott gondolkodás, de meg vagyok győződve arról, hogy többen képesek lennének megugrani ezt a lécet, mint ahányan azt gondolják magukról.

A történet középpontjában egy Earn (Donald Glover) nevű atlantai fickó áll, akinek hétköznapjait, az exbarátnőjével, Vannel (Zazie Beetz) stagnáló „se veled, se nélküled” kapcsolatát kísérhetjük figyelemmel. Valamint azt, ahogy a reptéren dolgozó főszereplő egyszer csak meglátja a lehetőséget az unokatestvérében, a Paper Boi néven rappelő Alfredben (Brian Tyree Henry), és utolsó kétségbeesésében, egy rafkós húzást követően a feltörekvő énekes menedzserének szegődik. A banda tagja még a LaKeith Stanfield által játszott, a nigériai származása miatt a feketék között kiutált Darius, aki annyira laza, hogy azt A nagy Lebowski megirigyelné. Ja, és filozófiai hajlam is ugyanannyi szorult belé, mint Jeff Bridges kultikus karakterébe.