Friss kommentek
- Visceroid: 1: A Donaldkacsás rajzfilm a nácikat figurázza ki, a végén ott csókolgatja a Szabadság-szobrot. 2020-06-12 19:31
Donald kacsa egy mocskos náci volt - Netuddki.: Nem kapcsolom ki a reklámblokkolót, ugyanis a kártevő oldalak ellen is véd. Nem kéne tán mindenféle káros oldalt belinkelni! :/ 2020-02-16 09:56
15 erotikus mozifilm, ami jobb A szürke 50 árnyalatánál - KUNTYI: A 90-es évek összes ilyen filmje gagyi mai szemmel nézve 2020-02-16 06:33
15 erotikus mozifilm, ami jobb A szürke 50 árnyalatánál
comment:com
Folytatódik a zombivadászat
Jean-Claude Van Damme terpeszt, és röhög önmagán
Paródiának majdnem jó, de hát, ugye, a majdnem azért fontos szó. Jean-Claude Van Damme újabb filmmel jelentkezett, melynek eredeti címe: Az utolsó zsoldos, de elsőre nézve lehetne a címe Az utolsó filmem is.
- Az alkotás vígjáték, s tán több is, paródia, ami lehetne jó, de nem az.
- Ennek ellenére szórakoztató.
- Együléses, mint az roncsderbik összes járgánya.
- Újszerűségében megkopott, és lehetne értékes, ha 1987-ben forgatták volna.
- Minden rövidlátó szentjánosbogárként halványuló poénja ellenére ámulatba ejtő.
A Netflix mégis műsorra tűzte, és ha már látható, muszáj megnézni, hová is tart a nem csupán fénykorában széles terpeszéről ismert belga színészsportoló, sportolószínész.
Monroe: egy sztár a butuska szőkeség bélyegével
Ötvenkilenc éve halt meg a valaha volt leghíresebb színésznők egyike, Marilyn Monroe. A szőke szexszimbólum 1962. augusztus 4-én, altatótúladagolás következtében távozott az élők sorából, neve és arca azonban máig Hollywood egyik jelképe.
A címbéli állítás A film krónikája, a mozgókép történetét átfedő lexikon egyik flekkjében olvasható. Való igaz, hogy Marilyn Monroe pályafutására rányomta bélyegét a szexbombaimage, de szakmailag sokat profitált a szőkeciklon-külsőből. 1942-től fotómodellként dolgozott, karrierje erotikus vonzerejére épült. A 20th Century Fox filmstúdió először 1948-ban szerződtette kisebb szerepekre.
A vonzó külsőnek megvolt azonban a hátulütője is. Monroe sokszor próbált olyan szerepet kapni, amelyben megcsillogtathatta volna színészi képességeit, azonban sem a filmgyártóknak, sem a közönségnek nem fűlött a foga változáshoz: a színésznő komolyabb szerepben sosem aratott sikert.
Élet az elfuserált tetkókon túl
Kevés show-műsor-formátum megy annyira egy kaptafára, mint az átalakítós típusú sorozatok. A struktúra általában a következő: beérkezik a stúdióba egy szedett-vedett nő (vagy férfi), a stylist és a műsorvezető kis híján elájul, mire az átalakításra szoruló vendég könnyek között megválik a borzasztó frizurájától/ruhájától, végül vadonatúj – rendszerint lehengerlő – megjelenést ölt, amely láttán mindenkinek eláll a szava. A külső és belső metamorfózison áteső „páciens” rút kiskacsából gyönyörű hattyúvá változik, és ebben nagyjából ki is merül a sorozat mondanivalója.
A Netflix Tetkószerviz (Tattoo Redo) című sorozatában minden olyan elem megvan, amely az átalakítós műsorok 99 százalékában. Igen ám, csakhogy ez a műsor kicsit más, mint a többi: az elfuserált tetoválással érkező kliens új mintáját nem a pórul járt ember, hanem annak kísérője választja ki.
Nem elég tehát, hogy az illető testét eleve rusnya ábra díszíti, az új minta sorsa is más kezében van. Vajon mennyire megbízható az ember szerelme, legjobb barátja vagy testvére? És mi van akkor, ha a kísérő pont azt az ábrát választja ki, amelyet a tetoválásra váró barát/kedves/rokon nem szeretne viszontlátni a bőrén?
Netflix kontra ultraortodox zsidóság
Úgy tűnik, a Netflix rákapott az ultraortodox zsidók életét bemutató sorozatok gyártására. Ezzel semmi baj nincs, ugyanakkor a szolgáltató előszeretettel filmesíti meg a judaizmus ezen ágának állítólagos sötét oldalát, hiszen kissé egyoldalúan, a közösséget elhagyó szereplő szemszögéből ragadja meg a történetet – a vallásos zsidók legnagyobb felháborodására.
Tavaly tavasszal tarolt A másik út (Unorthodox) című sztori, amely egy Deborah Feldman azonos című regénye alapján készült minisorozat. A megtörtént eseményeken alapuló könyv – és sorozat – részletes betekintést nyújt a New York-i Williamsburgben élő szatmári zsidó közösség mindennapjaiba, a külső szemlélő okuláréján át nézve radikálisnak mondható szokásrendszerébe.
A másik út fő problémája abban rejlett, hogy nem kerülte el a műfajra jellemző sztereotip ábrázolásmódot: egyre több film és sorozat készül az ortodox közösségből elmenekülő zsidókról, akik azért döntenek a kilépés mellett, hogy aztán normális, modern életet élhessenek. Az ilyen műsorok szerint az illető mindent egy lapra tesz fel, vagyis ezek a sorozatok azt sugallják, hogy ha az ember nem azonosul az ortodox nézetekkel, akkor az egyetlen út a közösségből való kiválás.
Már a franciák is a legintimebb szféránkba hatolnának
Nincs már szinte nemzet, amely ne készítette volna el a maga verzióját „a mobilt kitesszük az asztalra, és borul a bili” tematikájú párkapcsolati drámáról, és hát miért pont a franciák maradnának ki. Ha valakik, ők aztán értenek a szerelemhez, a viharhoz és a képmutatáshoz is, és hát jó pár évtizednyi vígjátéki tapasztalat is van a tarsolyukban.
Persze itt azért jóval többről van szó, mint egy jól megszerkesztett vígjátékról, a Teljesen idegenek különböző nemzeti verziói nagyon komoly drámák, és itt most mindegy, hogy fois gras, spagetti vagy bejgli a menü, és hogy biodinamikus bort isznak vagy tokaji szamorodnit, a lényeg az, hogy hazugságok, de legalábbis elhallgatások nélkül nem tudunk élni. (Tisztelet a ritka kivételnek.)
A Tolvajok társasága egy dolgot rabol el: az időnket
Július 15-től mozikban a Tolvajok társasága című film Pierce Brosnan főszereplésével.
Ilyen a lóháton megélt boldogság
Azt mondják, a pásztor ember nem beszél feleslegesen, ezt a bőrömön tapasztaltam a Hajszra és cselőre című dokumentumfilm bemutatóján: a vetítést követően megkérdeztem pár csikóst, hogy azt kapták-e vissza a filmtől, ami miatt belementek a forgatásba.
A válasz „igen” volt, így minden további fejtegetés feleslegessé vált.
Dokumentumfilmekre szükség van, szerencsére itthon is sorra kerülnek moziba olyanok, amik korunk problémáit boncolgatják. A Hajszra és cselőre is ilyen lett.
Bodnár V. Róbert rendező és Seres Péter producer többször dolgozott már együtt, így agyuk meglehetősen egy rugóra jár. Pár éve kitalálták, hogy le kéne utazni az Alföldre, és bemutatni azokat a hortobágyi pásztorokat, akiknek személyazonosságuk alappillérét képezi a csikós, vagy gulyás lét. Akik nem rendezvényekre járnak lovastrükköket bemutatni, és nem szórakoztatás céljából csattogtatják a karikás ostort, hanem életük mindennapjaival konzerválják a múlt egy sokak által elfeledett szeletét.
Nagyot szól az Atypical utolsó évada a Netflixen
Keserédes napra ébredtek július 8-án a Több, mint normális (Atypical) rajongói: ekkor debütált ugyanis a sorozat negyedik, egyben utolsó évada. A Netflix egyik legszerethetőbb, legfelkapottabb és leggyorsabban fogyasztható – ugyanakkor bizonyos szempontból megosztó – szériája négy év után végre elérkezett az utolsó fejezethez. Sajnos.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni az Atypical lényegét, akkor azt mondanám: a műsor egy, az önállóvá válás rögös útján elinduló autista fiú, az önmagával vérre menő harcokat megvívó és érzelmileg gyakran megingó húga, valamint a se veled, se nélküled kapcsolatban felváltva őrlődő és virágzó szüleik mindennapjait megfilmesítő sorozat. Zárójelben még hozzátenném, hogy tucatnyi más, a saját problémáikkal megküzdő karakter is kiemelt figyelmet, mondhatni, főszerepet kap, de ebben a szériában talán éppen ez a pláne. Hiába az autista Sam (Keir Gilchrist) a főszereplő, az ő története semmivel sem kap több figyelmet, mint bárki másé.
(Ami talán nem is baj, tekintve, hogy a közösségi médiában sokan kritizálták a sorozatot, arra hivatkozva, hogy nem reálisan ábrázolja az autizmust. Megint mások éppen az ellenkezőjét állították: többen leírták, hogy pontosan úgy éreznek és viselkednek, mint a sorozat hőse, és különben is, az autizmus egy spektrum, tehát nincs két egyforma érintett.)
Budapesztből Budapestet csinált a nem csak szexi Fekete Özvegy
Hát helló újra, pezsgő moziélet! Nem is lehetne jobb filmmel ünnepelni az újranyitást, illetve a korlátozások eltörlését, mint egy régóta várt Marvel-filmmel. Végre megérkezett a Fekete Özvegy, ami több mint egy évig pihent a dobozban, mielőtt megtöltötte a mozitermeket.
Natasha Romanoff, azaz a Fekete Özvegy karakterén végig lehet követni a világ változását az elmúlt bő tíz évben. Először kaptunk egy atomszexi Scarlett Johanssont feszülős bőrszerkóban, ahogy dobálja a dögös vörös tincseit.
Belefáradt a színlelésbe a fitneszinfluenszer
Hiába gondolná azt az ember, senkinek sem fenékig tejfel az élete – még az influenszereké sem. A 2020-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál egyik legnagyobb visszhangot kiváltó filmje, az edző és influenszer Sylwia cseppet sem mesébe illő életét bemutató Sweat július 8-án debütál a hazai mozikban.
A lengyel–svéd koprodukció Magnus von Horn rendező filmje, Magdalena Kolesnik, a szőke, modellalkatú és -külsejű, igazi Instagram-sztár megjelenésű színésznő főszereplésével.
Ezüstöt érdemel a szörnyen aranyos Disney-sztori
A hetekben debütáló Luca (k-val ejtve, hiszen olasz filmről beszélünk) már a hazai mozikban is megszipogtatja a nézőket.
Eddig egyetlen mesén sírtam az elmúlt 23 évben, igaz, azon minden egyes alkalommal. A könnycsatornáimat máig működésbe hozó animációs film – ki hitte volna – nem más, mint Az oroszlánkirály.
Nem sírok, csak nedves a szemem!
– mondogattam totyogós koromban anyukámnak, mintha szégyellnem kellett volna a megható történet rám gyakorolt hatását. Két évtizeddel később, azaz most, újra megjelent egy Disney/Pixar-koprodukció, amely miatt valami hasonló történt a szememmel: Enrico Casarosa rendezése, az olasz kisvárosban, Portorossóban játszódó Luca két tengeri szörny kalandjait mutatja be.
A két szörnyen jó barát a vizek védett világát elhagyva a szárazföldön próbál érvényesülni – pontosabban egy képzeletbeli Vespa nyergébe pattanva körberobogózni a földet. Az álmokig azonban – szó szerint – rögös út vezet.
Van munka a nézéssel, de már tudjuk, miért kapott Lilla Ezüst Medvét
Fliegauf Bence filmje letaglózó. Letaglóz az őszintesége, a benne felvillanó-felvillantott, teljesen különböző sorsok mélyben húzódó tragikuma, s az ezekhez kapcsolódó, illeszkedő elbeszélői tónus. Voltaképp kamarafilmet látunk, méghozzá hét kis, önállóan is értelmezhető kamarafilmet, történetet, hét beszélgetés, hét sors megszorozva a partnerekkel-benne résztvevőkkel.
Vannak köztük kiélezett helyzetek, mint például a rákbetegség leküzdésére tett kísérlet, a hozzátartozó közeli halála, a meddőség és az X-edik sikertelen lombikpróbálkozás, de vannak tulajdonképpen banális, mindennapi küzdelmek mindannyiunk környezetéből, mint például a fiát egyedül nevelő anyuka harca kamaszodó gyermekével (a rendező fia, Fliegauf János játssza kiválóan), amely gyermek már messze meghaladta őt nyitottságban, világlátásban, felfogásban, vagy pedig szimpla féltékenységi szituáció, melyben ugyan fizikai valójában nincs jelen a harmadik, mégis mindent behálóz, beleng.
Mind mély beszélgetések, s noha a szereplők (szülő-gyerek, szerelmesek) se korábbi, se későbbi életéből nem tudunk semmit, ez a néhány percnyi felvillanás kiválóan összegzi egész jelen életüket. Az operatőri munka, a kamera is, azontúl, hogy az egész film meglehetősen sötét tónussal van bevonva, részleteket mutat, kezeket, művégtagot, egy mindent kifejező profilt, illetve a párbeszédek alatt szinte már idegesítő módon ide-oda ugrál, talán a beszélgetésben résztvevők eltérő pozícióit, s az ebből fakadó feszültséget, vibrálást érzékeltetve. Van munka a nézéssel.
A világűrbe kilőtt szemetet sem lehet a szőnyeg alá söpörni
Olyan ötlet is csak az embernek jut az eszébe, hogy ha már a Földön nem tudjuk hová tenni a sok szemetet, egyszerűbb volna mindet kilőni a végtelenbe. Például bele a Napba. Ehhez, persze, nem kell sok ész, ám annál több pénz, és nagyjából az a szemlélet, amit az emberiség gyakran a problémákkal is tesz: bizonyos dolgokat szeret a szőnyeg alá söpörni. Vagy arra vár, hogy a gondok majd csak megoldónak, úgy, maguktól.
Persze.
Az életet, bármennyire szeretnénk is, lehetetlen úgy élni, hogy ne termeljünk szemetet. De úgy lehetne, hogy a lehető legkevesebb hulladékot termeljük. A filmek világa tele van olyan alkotással, amely valamilyen módon, közvetve vagy közvetlenül ezt az ideális állapotot mutatja be. Vagy ennek hatását.
Íme, öt film, amely akarva és akaratlanul is beleillik ebbe a témakörbe.
Mindenki űrlényektől származik, vagyis…
A földönkívüliek között egy emberibb űrlény és az emberek közt idegen lány közös története az Űrpiknik. A filmet sci-fi műfajba sorolták, és ha ezt nézzük, akkor egy elég gyenge alkotást kaptunk. Viszont ha kivesszük a science fiction kalapból, sima felnövéstörténetté alakul, amit szórakoztató és elgondolkodtató elemekkel pont jó arányban fűszereztek.
Így vizsgálva a nagy egészet még mindig nem az év filmje az Űrpiknik, de mindenképp egy olyan alkotás, amely a covidióta idők után kicsit felfrissíti az elmét; olyan, mint a száraz és fullasztó nyári melegben egy hűsítő limonádé.
Egy estére visszatér a Maffiózók, de nem a folytatás
Tavaly decemberben Ann Sarnoff a WarnerMedia vezetője még arról beszélt a Fortune oldalán, de akkor még éppen belendülőben volt a Covid-járvány harmadik hulláma, és sokan a mozi halálát jósolták, hogy nem mondanak le arról az élményről, hogy a mozifilmeket az emberek nagy képernyőkőn nézhessék.
Nem sokkal korábban pedig még arról is szólt a Varietyn, hogy bár soha nem látott időket élünk, 2022-ben már nem készülnek arra, hogy filmjeiket egyszerre off- és online mutassák be. De Sarnoff azt is megjegyezte, hogy tisztában vannak azzal, hogy alkalmazkodni kell a valósághoz, köztük ahhoz is, hogy 2021-ben az Amerikai Egyesült Államok legtöbb mozija minden bizonnyal még csak korlátozott kapacitással működik.
És ami akkoriban még csak beszédtéma volt, az lassan valósággá válik. Már ami a Maffiózók sorozatot illeti. Egy estére The Many Saints of Newark címmel előzményfilmmel folytatódik a nagy sikerű saga.
Többet érdemelsz egy ágynál és egy vajas kenyérnél
Csak erős idegzetűeknek ajánlható a nálunk még nem túl ismert Burhan Quarbani afgán származású fiatal negyvenes német filmrendező legfrissebb mozija, a Berlin, Alexanderplatz, és még ők se jönnek ki se erősebben, se bátrabban, se cinikusabban, se megkönnyebbülten belőle.
Aki esetleg látta a Katona József Színház egész társulatát felvonultató adaptációját Alfred Döblin regényéből, hát annak ehhez képest könnyű nyári kánikulaélményben volt része, illetve nyilván sokan ismerik a Fassbinder-féle, a regényből készült tizenöt részes sorozatot is, mindazonáltal semmiféle felkészülés vagy előzetes tudás nem elég a befogadás viszontagságaihoz, a mű keménységéhez: a mostani alkotás
a durvábbnál is durvább mind megvalósításában, mind üzenetében, mind végkicsengésében.
Szabó Győző megint rátaposott a tigris farkára
Az elmúlt évszázad legforróbb napja se tartotta vissza a veszprémi közönséget, hogy csütörtök este kiállják az ötven-hatvan perces sort a Hangvilla nevű mini-MÜPA előtt. Elszántságukat bizonyítja, hogy majdnem egy órát kellett várni a forróságban, míg érkezési sorrendben helyet foglalhattak a nézőtéren Herendi Gábor Toxikoma című filmjének magyarországi premierjén. Miután végre kinyílt a terem ajtaja, percek alatt megteltek a széksorok. Sok nézőnek már csak állóhely jutott, volt, aki a lépcsőkön ülve várta, mit hozott létre a Valami Amerika rendezője és egyik főszereplője egy véresen komoly történetből. Természetesen a film előtt ismét sor került egy kis beszélgetésre az alkotókkal, de most segített a műsorvezetőnek Szabó Győző, és az őt játszó Molnár Áron, akik elvitték a show-t. Látszott a két színész közötti régi a barátság, és az a tény, hogy a film után sem ellenségek, határozottan jó előjelnek számít.
Herendi Gábor többszörösen bizonyította, hogy tud közönségfilmet készíteni. Többek közt három Valami Amerika, egy Magyar vándor és a Kincsem is igazolják, hogy rendezőként, producerként, forgatókönyvíróként is érzi, mit szeret a magyar publikum. Feltehetőleg ezt a filmet sem azzal a szándékkal vállalta, hogy készítsen végre egy olyan alkotást, amit senki se néz meg másodszorra. Ezzel persze óriási kockázatot vállalt, mivel Szabó Győző Toxikoma című önéletrajzi regénye nem könnyű olvasmány, és nem is hollywoodi történet. Persze úgy is meg lehetett volna csinálni a filmes adaptációt, de ők más utat választottak.
Győző elmondta, hogy azért vett részt a munkákban, azért volt ott szinte minden előkészítési fázisban, és csaknem az összes forgatási napon, mert valódi történetet szeretett volna látni a vásznon. Egy bevállalós filmet arról, mit okoz a heroin, hazugságok nélkül. A valóság pedig kegyetlen.
Azt hiszem, ez a film volt az egyik legkegyetlenebb valós történetet feldolgozó, élő, ráadásul nagyon sokak által ismert emberek sorsát feldolgozó fikciós alkotás, amit valaha láttam. Félreérthetetlen a megegyezés, hiszen az egyik főszereplő, akit Molnár Áron alakít, Szabó Győző nevét viseli, a másik főhőst, akit Bányai Kelemen Barna formál meg, Csernus Imrének hívják.
A történet egy koncert képeivel indul, Szabó Győző Lacht el Bahhtar énekesi alternatív korszakát idézve. Dübörög az alterosított punkrock – Hrutka Róbert írta a számot –, majd a sztár lezúz a színpadról, berohan egy elmondhatatlanul mocskos nyilvános vécéfülkébe, kipakolja a deszkára a felszerelést, és belövi magát. Itt már eldőlt, hogy ez valami más lesz, nem Amerika.
Ez a film olyan, mint a drog, nem kér és nem ad kegyelmet. Ez a film nem játék. Csernus dokitól származik az idézet, amely a drogfüggőt olyan emberhez hasonlítja, aki összezárta magát egy ketrecben alvó tigrissel, és rátapos a bestia farkára. Ha nem látja be, hogy ebből csak rosszul jöhet ki, és tovább próbálkozik, a tigris felébred, és szétmarcangolja.
Történetünk főhőse, a sikeres színész, reggeli műsorvezető, menő zenész, egy csodálatos nő férje, és egy fantasztikus kislány édesapja, nagyon erős srác. Azt gondolja, ő megúszhatja, és rátapos. A film legelején rájön, hogy ez óriási hiba volt. Elkezdődik a harc a függőséggel és a különös drogdokival, Csernus Imrével.
Aki ezt a filmet külföldön nézi meg, olyan helyen – a világ meghatározó része idetartozik –, ahol minimális a valószínűsége annak, hogy hallottak volna Szabó Győzőről, vagy Csernus Imréről,
egy furcsa, kegyetlen, mocskos háborúba csöppen. Ebben a háborúban nem könnyű eldönteni, milyen a viszony a kábítószer, a drogfüggő és a mániákus pszichiáter között.
Lassan tisztázódik, ki az ellenség, és ki a barát. Azt persze gyorsan leszögezik, hogy a heroin mindenkit megöl, aki hozzá fordul, de előtte még elpusztít mindent, ami jó a függő életében. Az már lassabban derül ki, hogy vajon az orvos hogyan vesz részt ebben a harcban. Győző a filmben igen lassan dönti el, kell-e neki szövetséges, és vajon Csernus doktor-e az, akire számíthat.
Ebben sem szépít a film. Csernus Imre másképp kezeli betegeit. Nem használ gyenge drogot az erős ellen. Kegyetlen, mert a visszavonhatatlanságban és a saját felelősségben hisz. Nehéz eldönteni, hogy a módszer miatt ellenszenves, vagy a kíméletlen őszinteség és döntéshelyzet-függés olyan erős addikciója, mint a láncdohányzás.
Molnár Áron külsőre kevéssé hasonlít Szabó Győzőre, de a belső viharokat hitelesen transzformálja színészi játékká. Egy erős, tehetséges, néha karizmatikus ember kudarcait, szégyeneit, kínjait és szánalmas kísérleteit láttatja a filmvásznon. Ez már rég nem rock and roll. A heroin desztillált diktátor, pillanatok alatt átveszi a hatalmat, és attól fogva olyasmikre kényszeríti azokat, akiket leigázott, amiktől józanul napokig hánynának az undortól. Nagyon bátor tett Szabó Győzőtől ez a film. Ez a bátorság mutatja, hogy bár vannak bulvárkampányok és celebshow-k, ez az ember művész. Művész a szó valódi értelmében, hiszen az alkotás megkerülhetetlen feltétele az őszinteség. Hazudni csak giccset lehet.
Bányai Kelemen Barna esetében már erősebben használták a külső jegyeket.
Távolról, hunyorogva akár hasonlít is a tévékből és magazinokból jól ismert excentrikus pszichiáterre, és a valódi Csernus Imre gesztusait, hanghordozását is felismerhetjük a vásznon.
A valódi doktor majdnem olyan bátor dologra vállalkozott, mint volt páciense. A Toxikoma addiktológusa nem szimpatikus. Lehet, hogy sikeres, de ő maga is tele van elfojtott indulatokkal, rosszul használt vagy értelmezett gesztusokkal, kockázatos döntésekkel. Elmondja, hogy ő is hibázik, abban viszont hisz, amit csinál. Ha össze kell csapnia az igazáért, akkor egy lépést se hátrál, agresszív és kérlelhetetlen. Nem lehet könnyű ez neki sem. Minderről persze a film mesél, ezt látjuk a képeken, ez bontakozik ki a rendezésből, a szereplők játékából, az operatőri munkából, a végső vágás alapján. Az igazi Csernus Imre nyilván sok szempontból más, mint a filmben megjelenő szakember, de mivel névvel vállalta a filmet, talán van néhány valódi párhuzam.
A történet többi szereplőjéről már nem érdemes találgatni, vajon kik a valódi minták. A tökéletes főnővér reménytelen szerelme a morcos doki iránt tekinthető fikciós elemnek, hiszem ez mégiscsak egy film.
Török-Illyés Orsolya egy nagyon erős, kivételesen jó, sugárzóan szép, és mégis a halál szélén táncoló nőt épít fel a vásznon.
Saját története lesz, film, a filmben, amiben ő a főszereplő.
Sodró Eliza a junkie lány szerepében szintén jó alapanyagot hozott létre annak, aki a filmből kivágott jeleneteiből rövidfilmet szeretne készíteni. Mindketten hitelesek, akár a helyszín, az Országos Pszichiátriai Intézet lerohadt falai, elhanyagolt kertje, rozsdafoltos zuhanyozói. A Marwel-univerzumban már terveznék velük a saját filmet, de a Toxikomából valószínűleg nem lesz sorozat.
A jóságos és megalkuvó főorvos szerepét Gáspár Tiborra bízta Herendi Gábor. Lehet, hogy kihagyok valamit, de az biztos, hogy a fesztiválon is szereplő A feltalálóban ő alakítja Béres Józsefet, és az Így vagy tökéletes című versenyfilmben is ügyeletes orvost alakít. Herendinél megmutatja, hogy nagy pazarlás lenne beskatulyázni a megbízható doktor szerepébe.
Szatmári Péter kameráján keresztül gyönyörű és félelmetes víziók részesei lehetünk, szinte szagokat is érzünk a drogtanya megdöbbentő képsorait nézve, a széthullófélben lévő pszichiátria látványa szíven és gyomron üti a nézőt. Kegyetlen és művészi képi világ.
A film furcsán ér véget. Egyszer csak nem megy tovább. Kidob a történetből, megtudjuk, hogy a főszereplő lejött a drogról, és máig jóban van Csernus dokival. Először nem értettem, de talán ez volt a cél. A bizonytalanság, hogy épp most talán minden jóra fordul, de ez még nem a vége. Lehetne akár az is, de a heroinnal szemben nincs végső győzelem, se boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Az egy másik film. Ezt a filmet amúgy szeptembertől láthatják a mozikban.
A főcím után percekig zúg a vastaps. Olyan, mintha Győző megint rálépett volna a tigris farkára. Ezúttal nem azért, hogy felébressze, hanem hogy valami különös, nem racionális, mégis valóságos módon megmutassa, mégis ő az erősebb. Jó elhinni, hogy igaza lehet.
(Borítókép: Jelenet a Toxikoma című filmből. Fotó: Vertigo Media / Port.hu)
Egy halott óriás és egy fejvadász megmenti a második évadot
Már az első évad is szívet és szemet gyönyörködtetett, amikor két évvel ezelőtt, március idusán 18 résszel megérkezett a Love, Death & Robots, a Netflix animált sci-fi antológiája. Az Indexen akkor meg is jelent, hogy a páratlan látványvilágot elénk táró CG-varázst, vagyis a full animált tartalmat egy magyar cégre, a DIGIC Picturesre bízták a Secret War (Titkos háború) elkészítéséhez, de az Ice Age (Jégkorszak) hűtős jeleneteit is ők kreálták.
A sorozat azonban, bármennyire is örömteli benne a magyar részvétel, azért lett sikeres, mert olyan tartalmat adott, és vele együtt látványt és élményt, amire az igazi sci-fi-rajongók egy novelláskötet elolvasása után mondják azt, hogy ez remek.
Persze az animált történetek sűrítmények, mindegyik bele a közepébe nyit, és valahol ott ér véget, ahol a sztori még továbbgondolható, és ez a második évad epizódjaiban sincs másként. Azt ugyan nehéz volt elképzelni, hogy a Zima Kék szinte már tökéletes sztorijához fel tud-e nőni bármelyik új epizód, de amekkora szomorúságként ért bennünket, hogy a második évad csupán nyolc történtet kínál, annál nagyobb elégedettséggel töltött el az, hogy az alkotók bevállalták a Megfulladt óriás történetét.
Angoltudás nélkül, a nyomorból hódította meg Hollywoodot
A napokban indult el a Netflixen a Lupin filmsorozat második évadja. A streamingszolgáltató – melynek előnye, hogy nem szabdalják a filmeket idióta potencianövelőszer- és pizzareklámok, hátránya pedig, hogy fizetős – történetének második legnagyobb kasszasikere, amely eddig 76 millió előfizetőt vonzott, igazi one-man-show. A pörgős, ellenállhatatlanul szellemes és lebilincselően izgalmas sztorit Omar Sy, a legnépszerűbb francia viszi a hátán. Aki a bevándorlók lakta párizsi külvárosból, Trappes-ból indulva egészen Hollywoodig szárnyalt.
Egy valószínűtlen karrier története.
Omar Sy lerakta a gyerekeit a sulinál, megvárta, amíg bemennek a kapun, majd megfordult a kocsijával, és elindult hazafelé a Sunset Boulevardon. És ekkor meglátta Jézust.
Lobogott utána a hosszú haja, mezítláb volt, és az áttetsző tógáján átsütött a reggeli nap. Lelassítottam, és bámultam, mint egy tüneményt. Csakis Jézus lehetett... Meg is kérdeztem magamtól, vajon hallucinálok-e, vagy ébren vagyok. Érdekes módon azonban senkinek sem tűnt fel, egy lány elsietett mellette kezében egy Starbucks kávéval, amott egy srác a reggeli futóedzését végezte, egy másik meg a kocsiját mosta. És egyiket sem érdekelte Krisztus, csak engem. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy megérkeztem Los Angelesbe. Ez az, amit szeretek Amerikában: úgy öltözködsz, ahogy akarsz, azt csinálsz, amit akarsz, és senki sem bámul meg.
Napjaink legnépszerűbb francia színésze, sőt bizonyos felmérések szerint legnépszerűbb franciája pár hónappal azelőtt érkezett meg Hollywoodba; 2011-et írtunk. Omar alig volt túl a – hazájában – frenetikus sikerű, Életrevalók című filmen, amellyel berobbant nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi figyelem középpontjába is.
Ennek már idestova tíz éve, Omar megszokta Kaliforniát, jógaleckéket vesz, a Grand Canyon sziklameredélyeit mássza, és olyannyira megtanult angolul, hogy amikor a The New Yorkernek interjút adott a minap, már ilyen amerikanizmusokat kevert a mondataiba, mint „perfect fit” vagy „make a statement”.
Lupin visszatért a Netflixre, és meglassúdva is pazar
Mindig a szünetekkel van baj. Bár a Lupin című Netflix-filmsorozat szépen, mit szépen, pazarul indult, ám mindjárt az első évad felénél ketté is tört, a folytatás pedig olyan lett, mintha egyetlen történetet a végtelenségig nyújtottak volna.
Igaz, manapság az első évadok is lehetnek olyannyira rövidek, hogy a folytatásra rá lehet fogni, az már a második évad, ami után, persze, készül a harmadik, de így megtörni a varázst, ahogyan a Lupin esetében történt, nem illik. Ennél jobban már csak azt nem illik, hogy a folytatásból eltűnjön az erős kezdés lendülete.
Itt a film a nemváltó fiatalról – vajon ezt is betiltják?
Egyszerűen fogalmam sem volt, miről is szól majd a Tobi színei című dokumentumfilm, pedig már a nézőtéren ültem. Persze a történet megvolt: egy szabolcsi faluban úgy dönt egy nőneműként anyakönyvezett gimnazista, hogy hivatalosan is nevet és nemet változtat. Tíz perc múlva rájöttem, hogy ez csak a címke, és egészen más a lényeg.
Mivel a sajtóvetítés előtt két nappal fogadta el az Országgyűlés a homoszexualitás és nemváltás népszerűsítését tiltó törvényt, amelynek deklarált célja, hogy ilyen témával ezentúl ne zaklassák a tizennyolc évnél fiatalabb magyarokat, elgondolkodtatott a karikába zárt 16 felbukkanása a film elején. Gondoltam, jó teszt lesz arra nézve, vajon én is megtoldanám-e kettővel a 16-ot.
A történet a szülőszobában indul. Csapzott anyuka, karjában újszülöttel, hallani az apa hangját. Valaki videóra vette a Tuza család harmadik gyermekének világra jöttét, és nyilván nem a dokumentumfilmesek. Bakony Alexa rendező, Táborosi András operatőr és Rudas Mariann vágó, forgatókönyvíró akkoriban még az általánosban tervezgette, hogy mi lesz, ha nagy lesz. A szülőszobai operatőrről a beszélgetésből kiderül, hogy az apa volt, aki végig felesége mellett maradt a szülésnél.
Ezek most ártatlan ifjúsági filmek, vagy rejtett melegpropaganda?
Azzal mindenki tisztában van, hogy a tévében vetített filmek sarkában megbújó korhatár-karika irányelv. Olyan jelzés, amire a szülők egy számukra ismeretlen film esetében akkor támaszkodhatnak, ha a lelkes tizenéves lurkó szombat este a kanapén ragadt, vagy csatlakozott volna egy családi mozizásra.
A korhatáros besorolás komoly feladat, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) honlapján így fogalmaznak erről:
A mozgóképről szóló 2004. évi II. törvény 20. § (1) bekezdés értelmében a Magyarországon forgalomba kerülő filmalkotásokat a kiskorúak egészséges szellemi és lelki fejlődése érdekében a törvény 21. §-ban meghatározott kategóriákba be kell sorolni. Ennek céljából a mozgóképszakmai szervezet létrehozta és működteti a Korhatár Bizottságot, amely bizottsági ülés keretében javaslatot tesz a filmalkotások kategóriákba sorolására.
Viszont mi a helyzet most, hogy a melegségellenessé tett pedofilellenes törvény többek között a médiára is kihat, hiszen tiltja a homoszexualitás, vagy a nemváltás ábrázolását 18 éven aluliak számára? Amellett, hogy a NMHH most vizsgálhatja újra az összes film korhatár-besorolását, olyan filmek kerülhetnek át a késő esti idősávba, amiknek közönsége jobb esetben a másnapi iskola miatt este tízkor már lövi fel a pizsit.
Főgonoszból vadóc Disney-hercegnőt csináltak Szörnyellából
Kinyitottak a mozik, a Disney nem várt sokat, egy klasszikus mese élő szereplős változatát azonnal betette a kínálatba. A Szörnyella két remek színésznővel meséli el a rettegett karakter eredettörténetét, az más kérdés, hogy ez mennyire sikerül neki.
Szükségünk van főgonoszokra. Olyan karakterekre, akiket nem lehet megmenteni. Akik képesek végignézni, ahogy egy mérgezett almától mély álomba szenderülünk, vagy ha nincs kéznél gyümölcs, akkor ott a rokka orsója. A nézőknek kellenek a kegyetlenek, akikben nincsen jóság, akiktől félni lehet. A gonosz, aki megtanítja, hogy a világ nem csak játék és mese, és ha nem vigyázol, elkap, megfőz és felfal a gonosz Hókuszpók – vagy a nő, aki hozzáment apádhoz, kizár az örökségből, és szolgasorba taszít.
A klasszikus mesékben ezeknek a karaktereknek nem volt eredettörténetük, nem magyarázták meg, miért váltak gonosszá. Mert a mesék úgy tanítanak, hogy happy enddel képesek elmondani olyan dolgokat, amikre a szülők képtelenek lennének. Hogy létezik halál, árulás, kegyetlenség. Akármennyire is szeretnénk megóvni gyermekeinket a rossz dolgoktól, a struccpolitika erre a legrosszabb megoldás. Hiszen ha tudjuk, hogy mitől és kitől kell félni, több esélyünk lesz a túlélésre, mint ha bizalmat szavazunk egy sorozatgyilkosnak csak azért, mert előbbre helyezzük gondolatban a sanyarú gyerekkorát, mint a saját testi épségünket.
Todd Phillips 2019-es Joker filmjét több kritika is érte, hogy felmenti főszereplőjét a jövőbeni bűnök alól. Tény, hogy a film üzenete főként arra volt kihegyezve, hogy hogyan termeljük ki kegyetlenséggel és az empátia teljes hiányával a saját gonosztevőinket, de ez attól még nem ment fel egyértelműen senkit a majdani gyilkosságok terhe alól. Abban a produkcióban például nem gyengítette a karakter kegyetlenségét, hogy megmutatták, hogyan hasad szét a lelke. Mindemellett nem is gyerekeknek szánták a filmet, hanem egy olyan korosztálynak, amelynek már nem kell megtanítani a gonosz létezését.
A magány egyenlő a haldoklással Kocsis Ágnes új filmjében
A Pál Adrienn és a Friss levegőt után már nagyon vártuk Kocsis Ágnes új filmjét, a Covid-járványra is közvetetten reflektáló alkotást, az Édent. Persze a rendezőt ismerve most sem gondoltunk paradicsomi állapotokat bemutató történetre, nem is igazán tudni, a cím mire is vonatkozik. Vagyis valószínűleg átvitt értelemben arra a csupa fém, csupa sötétség, csupa hideg steril, leginkább űrállomásra emlékeztető, belvárosi lakásra, ahová Éva, a főszereplő hét éve van bezárva, mert allergiás a radioaktív, az elektromos, az elektronikus és mindenféle sugárzásra, kemikáliára és egyáltalán mindenre, a bennünket körbevevő világra. Nem fóbia ez, vagy mondvacsinált, kényszeres allergia, hanem nagyon kemény, fulladásos rohamokkal járó pánikbetegség, ami miatt a beteg csak szkafanderben mehet ki a külvilágba, még az erkélyre se léphet ki, az üvegen innen nézi, ahogy szegény madarak nekiütköznek az ablaknak, és elhullanak.
De hát milyen élet szkafanderben metrózni, sétálni, szánkózni vagy koncertre járni,
azon keresztül látni, szagolni, érezni, beszélni, és ezek még a felemelő pillanatai Éva mindennapjainak, hiszen az idő nagy része a szobában telik szemlélődéssel, fémtárgyak készítésével és önmarcangolással.
Besúgó és ellenzéki egyetemista – készül az HBO új magyar sorozata
Gőzerővel folyik a magyar történelem legutóbbi negyven évének filmes feldolgozása. Nemrég fejeződött be az Elxurtuk munkacímű Megafilm-produkció forgatása, ami Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét krimisíti, és már itt is az újabb hír az HBO A besúgó című sorozatáról. A történet főhőse egy tehetséges vidéki srác, aki Pestre kerülve a kommunisták elzavarásáról álmodó egyetemisták között találja magát, miközben jelentéseket vár tőle az állambiztonság tartótisztje.
Március eleje óta forgatják az HBO saját gyártású nyolcrészes sorozatát, A besúgó című produkciót. Előreláthatólag ez is az év második felében, vagy kicsit később kerül a közönség elé, így idén októberben a Megafilm Gyurcsány-thrillere és Skrabski Fruzsina szemkilövetős rendőri akciókról készülő dokumentumfilmjét követően az HBO rendszerváltós-besúgós sorozatát is megismerhetik a magyar nézők.
A streamingcsatorna gyártásában készülő történet 1985-ben játszódik. Akkoriban már sokan látták, hogy nem nagyon épül a szocializmus, a Szovjetunió nem önzetlen barát, a Mercedes határozottan jobb, mint a Lada, de még nagyon kevesen hitték, hogy a keletet és nyugatot elválasztó vasfüggöny valaha is eltűnik.
Feminista bosszúvágy, fekete humorral, sok-sok csavarral
Az Ígéretes fiatal nő a bosszúálló filmek egy különleges változata, amelyben a női főszereplő nem öli meg az áldozatait, hanem tőrbe csalja és megalázza őket. Az elsőfilmes Emerald Fennell több Oscar-díjra jelölt alkotásának a fanyar, fekete humor és a váratlan, intelligens csavarok a legfőbb erényei.
Zombitigris, zombiló és a nagy kaszinórablás Zack Snyder módra
Zack Snyder a 300- és a DC-filmek után ismét visszatér elsőfilmes műfajához: a zombiapokalipszishez. A Netflixen bemutatott A halottak hadserege sok szempontból pont olyan őrült, helyenként extravagáns és snyderes, mint amit az ellenmondásos rendezőtől megszoktunk, a nagy kérdés csak az, hogy a zombifilmek műfajába mennyire illeszkedik napjainkban Snyder megszokott stílusa.
Lucifer visszatér a Netflixen
Lucifer visszatért közénk. Persze, el sem ment. Csak visszavonult kis időre poklába, és most is csak azért bukkan föl újra, hogy szórakoztasson bennünket.
Mert Lucifer szórakoztató. A Netflix népszerű sorozatában eleve egy kis nyaralásra érkezett közénk. Megunta az uralkodást, odalent a pokolban. Vágyott egy kis könnyedségre, illatra, érintésre. Csupa olyan dologra, amit a pokolban is megkaphatna, de az ördög, ugye, nem arról híres, hogy megértené az emberek gyarlóságait. Habár...
Nos, Lucifer gondolt egyet, és kivette évezredes vagy évmilliós, na jó, örökkévalós rendes szabadságát, és próbált úgy tenni, mintha ember volna. Ebből aztán adódott egy kis probléma: hiszen az ördög, pontosabban egy bukott angyal hogyan is lehetne szabad akarattal rendelkező érző lény. Ám a válasz egyszerű:
az angyalok is vágynak szabadságra, főleg akkor, ha teremtőjük elzavarta őket a pokolba.
Az Indexen már többször foglalkoztunk a Lucifer című sorozattal, valamint azzal, hogy hogyan lehet ennyire infantilis és esendő a teremtés egyik legfélelmetesebb alakja. Persze, az, aki még sosem volt ember, az nyilván kifejlett angyalpéldányként is gyerek lesz elsőre, ha úgy akar élni, mint bárki közülünk ezen a bolygón.
Ettől a mészárlástól csillagokat láthatunk a paradicsomban
Egyszerű recept: nézd meg a Nikitát, bármelyik Jason Statham-filmet (esetleg a Leon, a profi című eposzt), és ha maffiózós filmet forgatsz, gondolj Vito Corleone mosolyára! Mindezt tedd ázsiai környezetbe, adagolj hozzá csöppnyi romantikát, és az eredmény ez lesz:
Night in Paradise.
Vagyis: Éjszaka a paradicsomban. A dél-koreai film a Netflixen megnézhető. Hentelős, késelős, átverős, igazán látványosan véres és kellőképpen romantikus. Az ajánlók azt írják, hogy Park Hoon-jung bűnügyi drámafilmet írt és rendezett (főszerepben: Uhm Tae-goo, Jeon Yeo-been és Cha Seung-won), de ez azért annál több. Szinte már-már franciásan realisztikus. Húsig és csontig lecsupaszított naturalizmus, és a vége éppen csak annyira hepiend, amennyire az élet maga:
a boldogtalanság és kiszolgáltatottság reménye az örökkévalóság ígérete.
Arsène Lupin szelleme a Netflixre költözött és bankot robbantott
Králl Bernarda írása
2021 januárjában a Netflix legnézettebb programja a franciák váratlan nemzetközi streamingsikere, a Lupin volt. Már az első hónapban hetvenmillió háztartásban látták, ezzel leverte A vezércselt és A Bridgerton családot is, de az angol szinkronnal Amerikában is kaszáló Lupin még A nagy pénzrablást is maga mögé utasította, ami „csupán” 65 millió nézőt vonzott tavaly áprilisban.
De hogyan és miért lett ekkora siker a frankofón kultúra egyik emblematikus alakjának, a száz évvel ezelőtti Arsène Lupin kalandjainak modern feldolgozása?
Arsène Lupin karakterét 1905-ben alkotta meg Maurice Leblanc, hogy több mint egy tucat regény és számos novella főszereplőjévé tegye. Leblanc Rouenban született 1864-ben, gyerekként elvarázsolták a boszorkányos, vikinges történetek, de ahogy nőtt, szűkebb hazája, Rouen anekdotái kezdték érdekelni.
Tanulmányai miatt Párizsba költözött, itt kezdett írni a Figarónak is, de első bűnügyi története a Je sais tout (Mindent tudok) című magazinban jelent meg. A sikert Arsène Lupin hozta meg számára; az intelligens, a maga módján becsületes és mindig a tehetősek ellen harcoló visszaeső bűnöző.
Rovataink a Facebookon