A Holt költők társasága és a Breakfast Club keresztezése? Nagyjából így lehetne körülírni a The Holdovers című új filmet, amely egy bentlakásos amerikai fiúiskolába kalauzol, a 70-es évekbe. Itt oktat történelmet a szigoráról ismert Paul Hunham (Paul Giamatti), akit az igazgató egy nézeteltérésük után azzal büntet, hogy töltse a karácsonyi szünetet az intézmény falai között. Nem egyedül ám, hanem azokra a diákokra vigyázva, akik ilyen-olyan okokból nem tudnak hazamenni, a szeretteikkel eltölteni azt a két hetet.

Az iskola falai között rekedő diákok nincsenek sokan, de annál kezelhetetlenebbek: ott van köztük a jó tanuló, de nagyon balhés Angus Tully (Dominic Sessa) és nemezise, a még balhésabb Teddy Kountze (Brady Hepner), a focicsapat szelíd hátvédje, Jason Smith (Michael Provost), valamint két alsóéves srác, a mormon Alex Ollerman (Ian Dolley) és a Koreából érkezett Ye-Joon Park (Jim Kaplan). Ők kezdenek állóháborúba a könyörtelen töritanárral, aki kötelezi a csapatot, hogy a szünidőben is tanuljanak, annak a lehetősége pedig, hogy bárki jól szórakozzon ez idő alatt, ki van zárva.

Fotó: Universal Pictures

A tanulók szenvedése nagy szerencséjükre csak addig tart, amíg a már említett kőgazdag Jason apja fel nem ajánlja, hogy elviszi magához karácsonyozni a számkivetett nebulókat. És ezen a ponton válik úgy igazán érdekessé a The Holdovers, mert a már említett Angus anyja nem veszi fel a telefont az iskolának, és a srác egyedül marad Paullal és a konyhásnéni Maryvel (Da'Vine Joy Randolph), akik így hármasban igyekeznek túlélni az év papíron legszebb szakaszát.

Amikor a múlt hétvégén debütált a Netflixen a Bayard Rustinról szóló film, a Rustin, az előfizetők többsége valószínűleg értetlenül állt a cím előtt, és azon gondolkodott, hogy ő meg kicsoda? A BBC beszámolója szerint ugyanakkor pontosan ezért készült el ez az alkotás. A főszereplő Colman Domingót sokan esélyesnek tartják a legjobb színésznek járó Oscar-díjra is.

Bayard Rustin meghatározó szerepet játszott az amerikai történelemben, nevét mégsem ismerik sokan. Ő volt a polgárjogi mozgalom egyik kulcsfigurája, aki 1963-ban megszervezte a washingtoni menetet.

Fotó: Netflix

Ekkor mondta el Martin Luther King az I Have A Dream (Van egy álmom) című beszédét, amelyben a rasszizmus megszüntetésére, valamint a jogi és gazdasági egyenlőség megteremtésére szólította fel az Egyesült Államokat. Míg a beszéd és King neve bekerült a történelembe, Rustiné nem. Ennek nagyrészt az

Az életéről szóló új film készítésében Barack és Michelle Obama is részt vett. Főszereplője Colman Domingo, akit a BBC beszámolója szerint januárban Oscar-díjra is jelölnek a legjobb színészi alakításért.

Kitörölték a történelemből

A filmben Domingo rokonszenves, céltudatos és karizmatikus karaktert alakít. A brit lapnak a színész úgy nyilatkozott: fontos, hogy az emberek megismerjék Rustin történetét. „És most, hogy a világ 238 országában láthatják, az rendkívüli, hiszen a történelemkönyvekben háttérbe szorult a nemi identitása miatt. 

Fotó: Netflix

Pedig ő volt a washingtoni menet egyik kulcsfigurája, és nemcsak a mi kultúránkra, hanem az egész világra nagy hatással volt. A legnagyobb hiba részben az, hogy kitörölték a történelemből, ám most lehetőségünk nyílt arra, hogy a saját történetében a középpontba helyezzük. 

A kritikusok egyetértettek abban, hogy Domingo alakítása kiemelkedő. Ezt írták róla: „ez egy olyan világos, meggyőző, kifelé könnyed alakítás, hogy talán észre sem vesszük: szinte ő viszi a hátán a filmet.”

A George C. Wolf által rendezett filmben Chris Rock, C. C. H. Pounder, Da'Vine Joy Randolph, valamint Jeffrey Wright is szerepel. 

Obamáék sokat segítettek

A szerephez szükséges kutatásai alatt Domingo először Rustin esszéit tanulmányozta, majd dokumentumfilmeket nézett meg, amelyekben az aktivista által tartott beszédek szerepelnek. Azt mondta:  „Ekkor fedeztem fel az akcentusát. Az akcentusát, a modorát. Képeket néztem róla, ahogy áll, ahogy ül, ahogy mozgatja a kezét. Fontos volt számomra, hogy ne utánozzam, hanem megtaláljam a lényegét.”

A volt elnök korábban így nyilatkozott Rustinról: „Ez a valaki elég bátor volt ahhoz, hogy az legyen, aki volt, annak ellenére, hogy minden bizonnyal kiközösítették volna, kirúgták volna a munkahelyéről, félrelökték volna. És ez történt a legtöbbször".

A skandinávok nem fogják vissza magukat, amikor az idegeink borzolásáról van szó – erre a legújabb példa a Látszólag normális című új minisorozat, amelyet november 24-én tűzött képernyőre a Netflix. Az alig hat részes produkció a svéd Mattias Edvardsson azonos című regényét dolgozza fel, és a történet ugyanúgy egy 19 éves lány, Stella körül forog, aki szüleivel él együtt, egy kávézóban melózik, és az élteti, hogy végre összeszedjen annyi pénzt, hogy el tudjon menni egy jó kis körutazásra. Igen ám, de Stellát egy napon megvádolják gyilkossággal, szemtanú is van, így gyorsan kattan a bilincs főszereplőnk csuklóján, aki makulátlan családja, lelkipásztorként dolgozó apja és ügyvéd anyja segítségével igyekszik tisztára mosni a nevét.

Többek közt azt, hogy Stella (Alexandra Karlsson Tyrefors) a bűntény estéjén véres ruhában és őrjöngve jött haza – de nem ez az egyetlen „red flag” velük kapcsolatban. Megemlíthetnénk azt a tényt, hogy az anyuka, Ulrika (Lo Kauppi) az általa megtalált bizonyítékokat rögtön elrejti, és az apuka, Adam (Björn Bengtsson) szeme is fennakad, amikor meghallja egy titokzatos nő nevét a nyomozás során felbukkanni. Van itt minden, megcsalás, hazudozás – a Látszólag normális főszereplői egy iszonyúan diszfunkcionális családot alkotnak.

Fotó: Netflix

Nem csoda, hogy a Sandell família folyton magába van zuhanva, jó nagy lelki terhet hurcolnak magukkal, hiszen rögtön a széria elején Stella erőszak áldozatává válik, még fiatalabban, tinédzserként, és mivel a dolgot a szülők hagyják lógni a levegőben, évekkel később is rájuk nehezedik a tragédia. Nekünk, nézőknek is traumatikus élmény néha figyelemmel kísérni a Látszólag normálist, mert a színészek – legfőképp az alig 22 éves Alexandra Karlsson Tyrefors által játszott főhősnő – rettenetesen életszagú és komplex karakterek, akikért hamar szorítani kezd az ember.

A Doctor Who, vagy ahogy Magyarországon elnevezték, a Ki vagy, doki? a brit televíziózás büszkesége, egy 1963 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal sugárzott produkció, amely a leghosszabb ideje futó sci-fi-sorozat címe mellett azzal is büszkélkedhet, hogy egyetlen vetélytársának sem volt fennállása alatt ennyi különböző színésze, akik ugyanazt a főhőst játszották volna. Utóbbi nem lehet meglepő azoknak, akik legalább egyszer hallottak már a Doctor Whoról, melynek központi szereplője egy különös földönkívüli, aki Időúrnak nevezi magát, TARDIS névre hallgató űrhajójával szeli a tér-időt, és földi kísérői oldalán mindenféle elborult szörnyetegekkel, robotokkal, és hátborzongató angyalszobrokkal viaskodik.

Fotó: Disney+

A Doctor egyik legmeghatározóbb képessége, ami lehetővé teszi, hogy hosszú életű legyen, hogy regenerálódni tud. Ilyenkor alakot és kinézetet cserél, az újabb színészek pedig átveszik a stafétát az elődtől. Nyilván mindez hatalmas megtiszteltetés, és egy-egy kezdő színész karrierjét is simán belendítheti, arról nem beszélve, hogy a sci-fi műfajában mozgó kreatív szakemberek, írók és rendezők sűrűn emlegetik a Doctor Whot mint meghatározó alkotást, amely befolyásolta a munkásságukat.

November 25-ét úgy várták a Doctor Who-fanok, mint a karácsonyt, elvégre ekkor tette közzé a BBC, valamint világszerte a Disney+ a sorozat különkiadását, az elsőt abból a háromból, amely a 60. évfordulóját ünnepli a nagy klasszikusnak. A többségnek azért ment fel a vérnyomása az epizódtól, mert az David Tennant visszatérését hozta magával, aki egyszer már eljátszotta az időutazó Doctort, de az ő verziója is regenerálódott, és azóta csak egy-egy rövid cameója volt Tízesnek. Nem csak egy, több ismert arc tette újra tiszteletét a Doctor Whoban a hétvégén. Köztük az emlékeit vesztett Donna (Catherine Tate), a főszereplő egykori útitársa, illetve a kamera másik oldalán visszavette a stafétabotot showrunnerként Russell T Davies, aki a Doctor Who újraindulását 2005-ben levezényelte. A kissé kiégett rajongók tőle várták a megváltást, és hogy a tudományos-fantasztikus széria visszatérjen régi dicsőségéhez.

Brutálisan robban a nézőtéren ülők arcába a Semmelweis Ignácról készült új magyar film, aztán csordogálni kezd. Kiváló színészek kis és nagy szerepekben, méltó látvány, valódi hős. 

Alig gördül le a főcím, máris egy kegyetlen üldözés kellős közepén találjuk magunkat. Látjuk, ahogy egy halálra rémült terhes nőt kergetnek a zsandárok. A szerencsétlen üvöltve menekül, foggal-körömmel védekezik, elfogják, betuszkolják egy félelmetes palota kapuján. Itt gyorsan kiderül, hogy nem azért kergették, mert lopott, esetleg gyilkolt volna, de még a Habsburg-dinasztia ellen sem uszított. A zord épület lépcsője ugyanis a bécsi Allgemeines Krankenhaus szülészeti osztályára vezet. Az osztrák fogdmegek azért üldözték a rémült kismamát, mert a bécsi szabályokat sérti, ha egy szegény mindenórás nem egy arra kijelölt intézményben hozza a világra a méhében hordozott jövendő földönfutót.

Nem indított valami fényesen a nyitó hétvégén a Disney új animációs produkciója, a Kívánság. Mi több, kimondottan rossz számokat produkált, ezzel pedig tovább növelte a Disney-re az utóbbi időben jellemző siralmas bevételi mutatókat.

A zenés animációs mesefilm az ötnapos – hálaadásünnepi – időszak alatt harmadik helyen nyitott, 31,7 millió dolláros bevételt produkált. Ez messze elmarad a Disney (a hálaadás időszakában) megszokott bevételeitől – írja a Variety.

Lehet imádni vagy utálni a néha bugyutába hajló humora miatt, mégis Adam Sandler napjaink egyik legmerészebb művésze, már ami Hollywoodot és a popkultúrát illeti. Az 57 éves komikus az elmúlt években próbálkozott olyan drámaibb filmekkel, mint a Csiszolatlan gyémánt és a Mindent egy lapra, hogy aztán a családjával közösen rakja össze a fiatalabb célközönségnek szóló, Ne merészelj eljönni a bát micvámra című tinivígjátékot. Mindhárom produkció a Netflix égisze alatt került bemutatásra, és aki nem látta még őket, szánja rájuk az időt, mert Sandler mindegyikben hoz valami meglepően újat. Ugyanez elmondható a Leo című animációs filmre is, amelyet november 21-én mutatott be a legnépszerűbb streamingszolgáltató, és ha azt mondjuk, hogy a platform legjobb egész estés néznivalója a műfajban az elmúlt évekből, akkor abban semmi túlzás nincsen.

A Netflix animációs újdonságának története két kisállat, egy Squirtle nevű teknős és egy Leo nevű gyík körül forog, akik egy általános iskola akváriumában tengetik napjaikat. Rögtön az első jelenettől nyilvánvaló, hogy nagy egyéniség a duó, Adam Sandler és Bill Burr sziporkázóan vicces poénokkal kezdik el kiosztani az osztályterembe érkező ötödik osztályos nebulókat. Squirtle és Leo sok mindent láttak már, úgy vélik, őket tényleg nem lehet meglepni semmivel... egészen addig a pillanatig, amikor az egyik tanuló apja elejt egy félmondatot arról, hogy jó öregnek néz már ki az a gyíkocska, szerinte nincs neki sok hátra.

Fotó: Netflix Media Center

A Leo ekkor válik nagyon érdekessé, mert Sandler karakterén eluralkodik a pánik, és rájön, nem élt még eleget, és itt lenne az ideje, hogy lássa a nagyvilágot. A forgatókönyv ezen a ponton simán átmehetne egy Disney-klónba, ahogy az öreg gyík megszökik és felfedezi, mennyi csoda veszi őt körül, de a forgatókönyvért felelős Robert Smigel, Adam Sandler és Paul Sado inkább húznak egy merészet, és egy olyan okosan összerakott tanmesét hoznak el a tévéképernyőre, hogy szem nem marad szárazon a látottaktól. A León nagyjából 50-50 százalékban lehet óriásikat röhögni és borzasztóan meghatódni, igazi érzelmi hullámvasútról van itt szó.

Már-már a csoda kategóriájába esik, hogy a Fargo november 21-én az ötödik évadával tért vissza a képernyőkre, elvégre az amerikai FX kábelcsatorna éjsötét sorozata a Coen testvérek 1996-os klasszikusát dolgozza fel, nagyjából évadról évadra ugyanazzal a koncepcióval. Hiába 27 éves, úgy tűnik, működőképes a film receptje a mai napig: végy egy szerencsétlen félnótást, aki hatalmas zűrbe keveredik, adj hozzá egy rémisztő mániákust, egy nagyon tehetséges és elszánt rendőrnőt, és a rideg-hűvös helyszínként szolgáló Minnesota mellett még önts bele a turmixba izgalmas akciót, morbid humort, véres hentelést és egy csomó fordulatot. Aztán rázva, nem keverve lehet is tálalni napjaink talán legjobb, de mindenképpen legalulértékeltebb krimijét.

Részlet a Fargo című sorozatból

A Noah Hawley által készített Fargo-tévésorozatnak voltak nagy döccenői, hiába lett az első két évad az eredeti filmhez írt szerelmes levél, a harmadik etapra elmozdult az író-rendező a szervezett bűnözés világa felé, és a 2020-ban bemutatott negyedik évad konkrétan egy Kansasben játszódó oldschool gengsztersztori lett. Nem állt jól a Fargónak az irányváltás, és mindezt a kreátor is érezhette, aki óvatosan nyilatkozott egy lehetséges ötödik szezonról, és úgy fogalmazott, csak akkor csinálja meg, ha úgy érzi, ez az eddigi legjobb sztori az antológiában. Megcsinálta, és jelentjük,

A Fargo ötödik évada egy legalább annyira szerencsétlen figurát állít a középpontjába, mint amilyen az autókereskedő Jerry Lundegaard (William H. Macy), a biztosítási ügynök Lester Nygaard (Martin Freeman) vagy a visszahúzódó hentes Ed Blumquist (Jesse Plemons) voltak anno. Új főszereplőnket a Ted Lassóból ismert Juno Temple alakítja, a színésznő egy Dorothy Lyon nevű, teljesen átlagos háziasszony és kertvárosi feleség bőrébe bújik. Dotnak nincs jó napja, amikor először látjuk őt, először véletlenül sokkolóval földre küld egy rendőrt, ami után előállítják, néhány jelenettel később pedig két betörő-emberrabló tör rá. Hogy miért, azt nem tudjuk. Gyorsan világossá válik viszont, hogy Dot mégsem annyira béna, mint a tipikus Fargo-főhős, amikor móresre tanítja a rosszfiúkat, de úgy, hogy azt a Reszkessetek, betörők! Kevinje is megirigyelné.

Velünk, tévénézőkkel sűrűn megesik, hogy ülünk a képernyő előtt és azt találjuk mondani: „Hát, ezt én is simán megcsinálnám!” Valószínűleg sokan mormoltak hasonlót a Netflix 2021 őszén bemutatott, dél-koreai drámaszériája, a Squid Game láttán is – egészen addig a pontig, hogy el nem indult a csúnya vérontás benne. A Squid Game, vagy ahogy magyarul elnevezték, a Nyerd meg az életed egy titkos versenysorozatról szól, amelyben 456 ember vesz részt, jobbára szegények és elesettek, akik brutális vetélkedők teljesítésével, egymáson áttaposva igyekeznek leszakítani a hatalmas pénznyereményt. A szervezők vörös overallokban, fegyverekkel a kezeikben tartják a rendet, miközben a főhős, Seong Gi-hun (Lee Jung-jae) több száz másik játékossal egyetemben küzd az életéért és a gazdagságért.

Igaz, hogy a Squid Game második évada úton van már, de a Netflix addig is húzott egy merészet, és november 22-én bemutatták a Squid Game: The Challenge című vadonatúj realityjüket, amely az anyasorozatban látott gameshow-t ülteti át a valóságba. Néhány csavarral persze, mert ebben a valóságshow-ban nem lőnek le senkit.

Squid Game: The Challenge

Fotó: Netflix

A Squid Game: The Challenge-ben nem meglepő módon 456 játékos indul el, akik előtt ott a lehetőség, hogy hazavigyék a realityk történetében rekordösszegnek számító 4,56 millió dollárt. Igen ám, de ezért szenvedni kell, nem is keveset. Rögtön az első játék a tévésorozatból jól ismert „piros lámpa, zöld lámpa”, amikor egy óriásbaba vezényletével kell bizonyos időre lefutniuk egy hosszabb távot. Amikor viszont a baba megfordul, onnantól tilos mozogni, különben paintballal kilövik az embert. A Squid Game: The Challenge-ben ebben az első versenyben 250-nél (!) is többen kizúgnak, de az alkotók előtt még így is kőkemény kihívás áll. Valahogy a valóságshow játékosait humanizálni kellene, bemutatni közülük párat, akikért drukkolni tudunk, mert az első percekben csak egy nagy embermasszát látunk a képernyőn, ráadásul egyforma egyenruhákban.

Ridley Scott kemény fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy a franciák híres tábornokból lett császáráról, Napóleonról filmet forgat. Az előjelek nem voltak túl biztatóak, mert a rendező legutóbbi történelmi-kosztümös próbálkozása, Az utolsó párbaj csúnyán megbukott a pénztáraknál, és a botrányos, a Marvelt és újonnan a történészeket ekéző interjúiról hírhedtté vált alkotó a Gladiátor óta nem találta magát ebben a műfajban.

A főszereplőválasztás tekintetében Ridley Scott nem is nyúlhatott volna bele ennél jobban a tutiba, elvégre azt a Joaquin Phoenixet választotta ki Napóleon Bonaparte eljátszására, aki már a Jokerben is bizonyította, hogy a megalomán őrültek neki aztán irtó jól állnak. Joaquin Phoenix előtt ráadásul most egy jóval komplexebb feladat állt, Napóleon nem csak egy hatalommániás, hírnévre törő férfi ebben a filmben, hanem tehetséges hadvezér, ügyes politikus és szenvedélyes szerető. Komplex figura, éppen ezért vérzik egy kicsit az ember szíve, hogy ami a karakterépítést illeti, a Napóleon-filmnek hosszú-hosszú percekig tart, mire elkezdi közelebb engedni hozzánk a főszereplőt.

Fotó: Apple TV+

Az oka annak, hogy főhőse személyiségét és motivációt lassacskán bontja ki előttünk Ridley Scott, nagyon egyszerű: a Napóleon inkább történelmi akciófilm, mint filmdráma. E tekintetben mondjuk túl sok okunk nincsen panaszra, a 85 éves direktor olyan grandiózus akciószekvenciákat mutogat nekünk a vásznon, hogy az állunk kopog tőlük a földön. Scott valami olyasmit hozott tető alá a Napóleonban, ami kevés filmkészítőnek sikerül, nem csak a látványt illetően szemkápráztatóak, naturalisták és véresek az ütközetek, az eldurranó puskák és ágyúk szinte hangorkánt csinálnak a moziteremben, elősegítve a maximális beleélést.

Nyakunkon az ünnepi szezon, a Netflix pedig megérkezett az új karácsonyi filmekkel. November 16-án debütált a Best. Christmas. Ever. A film megjelenése előtti napokban a RANT Casino szakértői összegyűjtötték a Netflix legmagasabbra értékelt karácsonyi filmjeinek globális havi keresési volumenét, hogy megtudják, mely műsorok lesznek a legnépszerűbbek az idei ünnepi szezonban.

Íme a 15 legnépszerűbb Netflix karácsonyi film:

Az A24 egy igazi fogalom a modern szórakoztatóiparban. Az amerikai stúdió az elmúlt 11 évben a független filmes porondon megkerülhetetlen tényezővé vált, és olyan magasan értékelt produkciókat adtak ki a kezeik közül, mint az Ex Machina című filozofikus sci-fi, a vérfagyasztó The VVitch, a betegesen vicces Swiss Army Man, a hét Oscar-díjat bezsebelt Minden, mindenhol, mindenkor, vagy a Magyarországon forgatott Fehér éjszakák.

Napestig lehetne sorolni az A24-es remekműveket, elvégre a cég célkitűzése, hogy a határokat feszegető, egyedi hangvételű, és pont ezért maradandó filmeket gyártsanak. Na, és ha már itt tartunk, sorozatokat is, nekik köszönhetjük például napjaink legsötétebb hangvételű tiniszériáját, az Eufóriát, az elmúlt évek talán legmegdöbbentőbb Netflix-sorozatát, a Beefet, és a hatalmasat bukott, de művészileg azért mégiscsak emlékezetes Az idolt is, melyben Johnny Depp lánya vetkőzött és énekelt nonstop.

November 10-e is az volt, amikor a The Curse című új szatirikus drámasorozatot a Showtime bemutatta. A széria annak a Nathan Fieldernek az agyszüleménye, aki a végtelenül beteg A próbát tető alá hozta – borítékolható volt tehát, hogy a The Curse, melyet idehaza a SkyShowtime január 5-én hoz el, úgyszintén nem lesz egy biztonsági játék.

The Curse

Fotó: Showtime

Arról, hogy a The Curse bátran belecsap a lecsóba, már rögtön a legelső jelenetek egyikében tanúbizonyságot szerzünk, amikor a két főszereplő, a Nathan Fielder által játszott Asher Siegel és neje, az Emma Stone-féle Whitney munkájába, a saját realityjük forgatásába belepislantunk. A Siegel házaspár sorozatáról annyit érdemes tudni, hogy elesetteknek segítenek, és bármire képesek azért, hogy a nézőikből érzelmi reakciót váltsanak ki. Még arra is, hogy egy rákbeteg asszonynak vizet csepegtessenek a szemébe, hogy hatásosabb legyen a sírós jelenet, amikor kiderül, a műsorkészítőknek köszönhetően pénz áll a házhoz, ami megmentheti az életét.

Nagyjából ez az a pillanat, amikor szekunder szégyenérzetünk miatt az arcunkhoz kapunk, de nyugalom. Egyáltalán nem az utolsó!

Azt, hogy Agatha Christie a krimi koronázatlan királynője volt, mi sem mutatja jobban, mint hogy a mai napig az összes whodunit az általa lefektetett alapokra építkezik. Vannak olyan, ebben a zsánerben mozgó alkotások, amelyek humorral megfűszerezve, harsány módon tartják életben az írónő örökségét, mint például a Tőrbe ejtve – Az üveghagyma, vannak olyanok, amelyek az iróniát vegyítik némi komolysággal, erre a legjobb példa az elmúlt évekből az Ecc, pecc, ki lehetsz?, na és persze vannak olyan szellemi örökösök, mint a Disney+-on november 14-én bemutatott Gyilkosság a világ végén.

A Gyilkosság a világ végén nem is annyira a világ végén indítja el cselekményét, napjaink New Yorkjában járunk, ahol az Emma Corrin által játszott Darby Hart betéved egy könyvesboltba. Mit betéved, azért van ott, hogy felolvasson a közönségnek regényéből, a megtörtént gyilkosságsorozatot leíró The Silver Doe-ból. Első ránézésre Darby karaktere szimplán egy lázadó különcnek tűnik, de amint megszólal, valahogy olyan energia árad belőle, amire megéri odafigyelni. Nem csoda, hogy a felolvasáson a híres techzseni, Andy Ronson (Clive Owen) egyik embere is felkapja a fejét az amatőr detektív-körmönfont hekker-feltörekvő szerzőre. Darby pedig egyik pillanatról a másikra azon kapja magát, hogy egy irdatlanul előkelő magánrepülőn, más nagy egyéniségek társaságában utazik egy titokzatos találkozóra. Vagy ahogy a sorozatban hívják, elvonulásra.

Részlet a Gyilkosság a világ végén című sorozatból

Fotó: FX Networks

Míg a Tíz kicsi négerben egy szigetre érkeztek az idegenek, addig a Gyilkosság a világ végén főképp a jeges és kietlen Izlandon játszódik, Ronson és neje ide invitálják a művészekből és feltalálókból álló bagázst, hogy aztán megtörténjen az, amire már a főcímtől kezdve számítunk: igen, egy gyilkosság. Hogy ki a tettes, azt Darbynak kell magának kinyomoznia, a többieket nem túlzottan izgatja a központi rejtély, és ahogy ettől a műfajtól megszokhattuk, a karakterek nem is túl együttműködőek.

Kevés annyira ismert és ikonikus mozifilmes szörnyeteg létezik, mint Godzilla, így a Legendary Picturesnek elég nagy esélye volt rá, hogy amennyiben épkézláb módon adaptálja a japán Tohótól kölcsönvett bestiát, akkor egy sikeres amerikai rebootot vagy a későbbiekben akár egy jól tejelő franchise-t tudhat magáénak. A 2014-es, Gareth Edwards által rendezett Godzilla-film hiába vonultatott fel olyan remek színészeket, mint Bryan Cranston, Elizabeth Olsen és Aaron Taylor-Johnson, az emberi karakterek szála volt a leggyengébb benne. Ám a készítők a gyesza forgatókönyv ellenére megúszták a bukást, mert a szörnyeteg pusztítása hatásos lett, méltó Gojirához, ahogy a távol-keletiek emlegetik, így a pénztáraknál több mint félmilliárd dollárt behozó produkció megágyazott jó pár folytatásnak és spin-offnak.

2017-ben jött ugyebár a Kong: Koponya-sziget, melyben nemcsak a körítés, hanem a karakterek is rendben voltak már, a MonsterVerse névre keresztelt szörnyes moziverzum későbbi tagjai, a két évvel később vászonra tűzött Godzilla II – A szörnyek királya és a 2021-es Godzilla Kong ellen mégis főképp az óriásszörnyek csihi-puhijára helyezték a hangsúlyt. Az emberi szereplők és a színészi játékok papírvékonyak maradtak, ezeknek a filmeknek a forgatókönyve is rémesen bugyuta volt, így nem véletlen, hogy rengeteg negatív kritikát gyűjtöttek be.

Fotó: AppleTV+

Godzilla és King Kong rajongóinak egyetlen reménye maradt arra, hogy esetleg a szörnyuniverzumban játszódó értelmesebb néznivalójuk akad, mégpedig a Monarch: A szörnyek hagyatéka című új, november 17-én bemutatott Apple TV+-os sorozat képében. Elvégre egy 10 részes évadban azért az íróknak jóval nagyobb játékterük van a kibontakozásra, nemdebár?

A legnagyobb külföldi stúdiók tíz körmükkel kapaszkodnak a tömegeket vonzó franchise-okba, a Disney még arra is képes volt, hogy a Star Warst a kisképernyőre ültesse, csak hogy ki ne hunyjanak a messzi-messzi galaxis csillagai, és a Warner Bros. ugyancsak rettenetesen izzadva, de igyekszik életben tartani egyszerre A Gyűrűk Ura és a Harry Potter világát.

Valami hasonlót csinál a Lionsgate is, akik hiába nyírták ki John Wicket a negyedik filmjében, állítólag már dolgoznak a folytatáson. Most pedig fogták magukat, és 8 évvel azt követően, hogy a Jennifer Lawrence főszereplésével készített eredeti Az éhezők viadala-filmsorozat leköszönt, egy előzményfilmmel megpróbálták visszahozni a franchise-t. A Lionsgate-et nem lehet kárhoztatni azért, mert igyekszenek a birtokukban lévő Az éhezők viadalából kisajtolni a maximumot, elvégre az eddig mozikba küldött négy felvonás az összbevételüket tekintve közel 3 milliárd dollárt hoztak be világszerte a pénztáraknál.

Részlet Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája című filmből

Fotó: lionsgate

A legnagyobb baj a november 16-a óta a magyar mozikban is látható Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladájával az, hogy túl későn jött. 2023-ra elhalt az a hype, ami Az éhezők viadalát korábban körülvette, így pedig bitangul nehéz felkapaszkodnia az új résznek Katniss Everdeen hősies sztorijának hátán. Már csak hab a romlott torta tetején, hogy nagyon úgy tűnik, a regények célközönségét, a fiatal lányokat és nőket sem lesz képes a franchise újra visszavonzani a nagyvászon elé.

Az Énekesmadarak és kígyók balladája egészen pontosan 64 évvel azelőtt játszódik, hogy a húga helyett önként jelentkező Katniss (Jennifer Lawrence) és Peeta (Josh Hutcherson) a 12. körzetből érkezve be nem tették a lábukat a viadalra, és némi színjáték, cirkusz és persze vérgőzös küzdelem árán meg nem nyerték a kegyetlen battle royale-t. A legújabb Az éhezők viadala még azokba az időkbe kalauzol, amikor még majdnem, hogy gyerekcipőben járt az egész, a népet büntető és a gazdagokat szórakoztató televíziós gameshow. Az új filmben szinte nem is kezelik emberekként a körzetek harcosait, addig a pontig, amíg egy vándor roma lány, a csodálatos hangú Lucy Gray (Rachel Zegler) kiválasztásra nem kerül, és a nézettséget tekintve szenvedő viadal készítői meg nem látják benne az eladhatóságot.

Ami a második világháborút illeti, mindenféle végletet láttunk már tévésorozatos adaptációk terén, Az elit alakulat és a The Pacific az 1939-től 1945-ig tartó globális konfliktus legkegyetlenebb és legreménytelenebb oldalát fogták meg, míg A 22-es csapdája 2019-ben bemutatott kisképernyős változata inkább szatírába és groteszk humorba hajlott. Ehhez, a könnyedebb irányhoz közelít a Netflix november 2-án bemutatott új szériája, A láthatatlan fény is, amely egy Marie-Laure LeBlanc nevű vak francia lányt állít a középpontjába, aki Saint-Malo nácik által elfoglalt városában gerilla rádióadást működtet, Verne Gyulától olvas fel, és eltűnt apjának üzenget. 1944-ben járunk, a második világháború vége felé, amikor a felszabadító amerikaiak már a küszöbön állnak, a németek szorulnak vissza, egy fiatal náci katona, Werner Pfennig azonban pont a francia lány rádióüzeneteiben talál megnyugvásra szorult helyzetében, és afféle lelki társra is egyszerre.

Részlet A láthatatlan fény című sorozatból

Fotó: Netflix

A láthatatlan fény tündérmese a második világháború kellős közepén, vagy akár történelmi románcnak is nevezhetnénk. A Steven Knight által fejlesztett négyrészes produkció, mely Anthony Doerr Pulitzer-díjas regényét dolgozza fel, igazi kavalkád: van itt vérszomjas náci SS-tiszt, aki egy misztikus, állítólag örök életet biztosító drágakőre hajt, míg hősnőnk egyre közelebb kerül a már említett, tipikus hősszerelmesként kinéző Wernerhez. Szóval mindkét műfaji kategorizálás megállja a helyét.

Érdekes, hogy a sorozatnak ez a túltolt sokszínűség egészen jól áll, legfőképp a szereplőgárdának köszönhetően. A Marie-t alakító Aria Mia Loberti élete első sorozatszerepében nagyon szépen megállja a helyét, a mindig reménykedő, okos rádióslányt pályakezdő létére ügyesen lehozza, és abban a néhány jelenetben, amikor a Louis Hofmann által játszott Wernerrel közösen láthatók, még a kémia is rendben van köztük. Sőt, elbűvölők együtt.

A láthatatlan fényről tudni kell, hogy rengeteg a visszatekintős jelenet benne, emiatt még nagyobb katyvasszá válik az egész, mintha egyszerre néznénk egy felnövéstörténetet Marie-ról, aki apjával, a Mark Ruffalo-féle Daniellel menekül a nácik által megszállt Párizsból, és ugyanakkor látnánk egy bukás történetét a fiatalabb Wernerrel a főszerepben, akit a fasiszta németek kiválasztanak egy árvaházból, elszakítanak lánytestvérétől, és némi agymosás után rádiós katonát csinálnak belőle.

A Loki második évada a rohanás jegyében telt. Tom Hiddleston furfangos asgardi istene végig az idővel szemben próbált megnyerni egy folyamatosan vesztésre álló háborút, mialatt hol saját maga, hol a TVA, hol a multiverzum forgott egyre nagyobb veszélyben. Ebben az alig hat epizódban láttunk sok mindent, a gonosz Kang szerethetőbb variánsának, Victor Timelynak (Jonathan Majors) az eredetsztoriját, azt, hogy milyen élete lenne Mobiusnak (Owen Wilson) az Idővariációs Hatóság nélkül, és végül egy pofonnal felérő fordulat emlékeztetett minket, hogy bár a sorozat Lokijából hős lett, mégiscsak egy tragikus hős, aki egyszerűen a DNS-ében hordozza azt a tényt, hogy nem nyerhet.

Fotó: Gareth Gatrell / 2023 MARVEL

A Disney+ indulása óta láttunk sokfajta Marvel-sorozatot, a sokáig csúcsnak számító WandaVízió mellett jöttek olyan középszerű produkciók, mint A Sólyom és a Tél Katonája, a Ms. Marvel, és a She-Hulk, de azért olyan korrektebb címeknek is örülhettünk, mint az ötletes Holdlovag és az animációs What If...?. Most, hogy a Loki befejeződött, elmondhatjuk azonban, hogy ehhez a popcorn sci-fibe hajló antihősös szériához egyik, az MCU-ban mozgó kisképernyős alkotás sem ért fel. Nem, még a WandaVízió sem, amely a végére tipikus Marvel-mozifilmes minőséget tudott csak felmutatni, míg a Loki egészen az utolsó jelenetéig működött. Sőt, a végső, lezáró snittek ütöttek talán a legjobban az összesen 12 rész alatt.

Egészen izgalmas egyveleg kerekedett ki a Lokiból, az első etapban az írók még jócskán támaszkodtak a multiverzumra, és villantottak nekünk különféle Loki-variánsokat: öreget, gyereket, aligátort, és persze női Lokit a mindig dühös, a TVA-t és a Megmaradót elpusztítani szándékozó Sylvie (Sophia Di Martino) személyében. Egy ponton még azzal is eljátszottak, hogy a férfi és a női Loki összejönnek, de a második évadra mindezt sutba dobták. Helyette a Loki egy váratlan irányba ment el, és időutazós sorozat lett.