Teljesen beszippantott minket a Netflix új mexikói sorozata
Néha a legváratlanabb helyekről érkeznek az izgalmas néznivalók, most éppen Mexikóból futott be Niccoló Ammaniti 2003-as regényének adaptációja, a Netflixen július 8-án debütált Nem félek című sorozat. A hatrészes széria középpontjában egy tízéves kisfiú, Miguel (Aldo Emiliano Navarro) áll, aki 1986-ban rendkívül sanyarú körülmények között tengeti az életét, mégis igyekszik megtalálni az örömet a hétköznapokban, például úgy, hogy a környékbeliekkel összegyűlve egy közös tévékészüléken nézi a focivébét, benne a sport egyik legjobbjával, Maradonával.
Ez, hogy a helyiek a foci bűvkörében állnak, egyszerre menekülés és szórakozás is nekik, a mexikói falu a nyomor csimborasszója. Miguel és kis testvére, Maria (Regina Arroyo) a helyi kölkökkel rúgják a bőrt, és hősünk igyekszik állni a helyi keménygyerek, Calavera (Mauro Guzmán) szemétkedéseit, mígnem a környéket egy váratlan fordulat rázza meg: az egyik kis srác, Chuy (Bruno Strauss) és családjának rejtélyes eltűnése. A falubeliek rögtön el is kezdik pletykálni, hogy biztosan az erdőben bujkáló boszorkány áldozatai lettek, akinek a legendája olyan visszatartó erővel bír, hogy amikor a fiatalok berúgják a fák közé a labdát, egyiküknek sem akaródzik bemenni érte.
A banya ugyanis állítólag gyerekeket eszik.
A mágikus realizmusba nem mászik bele annyira a Nem félek, és a mexikói Stranger Things sem akar lenni, bár a pilotepizódban akad azért jumpscare, némi misztikumépítés, és egy-egy pillanatra még velünk is elhitetik a készítők, hogy egy banya tartja rettegésben a helyieket. Abból a szempontból nem tévedünk nagyot, hogy gonosz erők munkálkodnak a mexikói faluban, de sajna közel sem természetfelettiek, sokkal kézzelfoghatóbbak, és fájdalmasan realista gyökerekkel rendelkeznek.
Edward Norton új vígjátéka előbb átölel, aztán beviszi a gyomrost
Seth Rogen, Penélope Cruz, Edward Norton és Olivia Wilde – ez a casting már önmagában eladja a mozijegyet. A Meghívás egy pörgős, néhol kifejezetten vicces, szexuálisan túlfűtött kamaradarab, ami színdarabként is tökéletesen működne. Egy olyan dramedy, amely sokkal közelebb áll a vígjátékhoz, mint a drámához, de a stílusa becsapós lehet: a film könnyed hangvétele súlyos párkapcsolati dilemmákat is felvet.
A San Franciscóban játszódó cselekmény kezdetén megismerjük a zenészként valaha szebb napokat is megélt Joe-t (Rogen) és a frusztrált háziasszonyt, Angelát (Wilde), akik már a legelső interakciójukkal bemutatják, milyen egy takaréklángon égő, valójában régóta zátonyra futott házasság. Joe hazaér a munkából, és annyira fáradt, hogy ruhában lefekszik az előtér padlójára, mire a feleség azzal indít, hogy pár perc múlva érkeznek a szomszédok. Joe könyörög, hogy halasszák el a vacsorát, mert a meghívás apropóját egy elég kínos szituáció adja: a szomszédok olyan hangosan szexelnek minden éjjel, ami mellett már nem lehet szó nélkül elmenni. Erre Angela érzelmi zsarolással reagál – szerinte pont a férje hozzáállása miatt nincsenek barátaik. Vita lezárva.
Az általuk meghívott szomszéd pár tökéletes kontrasztjuk. A laza, megnyerő tűzoltó, Hawk (Norton) és a pszichoterapeuta Piña (Cruz) érzéki kapcsolata és nyíltsága már önmagában is teret enged annak, hogy a házigazdák egyre inkább feszélyezve érezzék magukat. A helyzeten az sem segít, hogy a vacsora valamennyi fogása csődöt mond: a szuflé szénné ég, a spanyolnak hitt sonka valójában olasz prosciutto, a welcome drink pedig egy félreértésnek köszönhetően Joe és Angela évfordulóra szánt bora lesz.
Mit lehet ilyenkor tenni? Előkerül a tequila, aztán a füves cigi (mondjuk, melyik Seth Rogen-filmben nem). A kínos, felszínes csevegés helyett a párok megpróbálják mélyebben is megismerni egymást, és itt kerülnek felszínre a ki nem mondott sérelmek. A hangvétel könnyed, szórakoztató, de mégis feszültséggel teli, a dialógusoknak egyre nagyobb tétje van.
A Netflixen támadt fel a sorozat, amit régen az összes magyar nézett
Annak idején, amikor a nyarakat még a nagymamámnál töltöttem, én is néztem délutánonként A farm, ahol élünket, és bár azt sem tudom, pontosan melyik szakaszát követtem a kilenc évad alatt 200 epizódot megért klasszikusnak, egyáltalán melyik hazai csatorna vetítette, annyi emlékem van róla, hogy elvétve westernt is tartalmazott. Ám inkább egy családi szappanopera volt ez, amely azt járta körbe, hogy az Ingalls család miképp állta a sarat a prérin, és hogyan mutatták meg cinikus szomszédaiknak, hogy ha egymásba kapaszkodnak, és szeretik a másikat, akkor bármit képesek lesznek átvészelni. Egyszerű üzenet, tán egy picit nyálas is, de rengeteg magyart leültetett a képernyők elé. Azt elnézve, hogy most a Netflix által július 9-én bemutatott reboot sorozatra mennyien felkapták a fejüket, kezdem azt hinni, hogy A farm, ahol élünket mindenki nézte anno, épp, ahogy a Barátok köztöt, max. mindenki letagadta.
A Netflix által újragondolt A farm, ahol élünkben már semmi letagadnivaló vagy ciki nincsen, a showrunner, Rebecca Sonnenshine és csapata úgy támasztotta fel a szériát, hogy inkább egy szépen fényképezett, minőségi családi westernt igyekeztek nekünk tető alá hozni, mintsem egy olyan családregényt, ami csak és kizárólag a könnycsatornáinkat célozza. Persze, vannak benne érzelmes részek, de jóval realistább és keményebb stílusban mesélik el nekünk az írók, hogy mekkora kockázatot vállalnak Ingallsék, amikor a hátukra veszik az országot, felcuccolnak, és elindulnak nyugatra, Kansasbe, hogy ott kezdjenek új életet, és gyermekeiknek jobb körülményeket teremtsenek.
Kész őrültekháza a Netflix új filmje, óvatosan tessék hozzá közelíteni
A nemrég még az ugyancsak netflixes Beef második évadában remeklő Oscar Isaac ezúttal egy Nick Tosches nevű, alternatív körökben ismert író-újságíró bőrébe bújik a Dante kezében című, június 24-én debütált filmdrámában. Tosches hitvallása, hogy a legrosszabb dolog a világon, ami egy szerzővel történhet az, ha egy szerkesztő hozzányúl a nagy művéhez, megbecstelenítve azt. Ám kiderül, Nick jóval alantasabb dolgokat is művelt már életében, többek közt gyerekként egy másik gyerek vérét ontotta, és amikor a maffia megkeresi élete ajánlatával, az Isteni színjáték Dante Alighieri által körmölt eredeti kéziratának megtalálásának lehetőségével, akkor is a kíváncsiság vesz leginkább erőt a művészen. Már a mohóság mellett, ugye.
A Dante kezében egy maffiafilmbe oltott A Da Vinci-kódnak indul, és amíg a Julian Schnabel rendező által vezetett készítőgárda ezt az irányt követi, addig a Netflix által felvásárolt film teszi is a dolgát, izgalomban tart, filozofikusan elgondolkoztat.
Mondjuk, a sikerhez kell az is, hogy a szinte felismerhetetlenségig elmaszkírozott Gerard Butler egy ellentmondást nem tűrő gengszter, Louie bőrébe bújva úgy lerendez egy simlis kocsmárost, hogy az embernek még a tévé előtt ülve is lefő a kávé a kezében. A Netflix újdonságának nagyon jól áll ez a földhöz ragadtabb vonal, az első háromnegyed órában az Oscar Isaac-féle Nick épp, hogy csak annyi elvontságot visz bele a végeredménybe, ami még nem idegenít el. A lelkesedésünket csak még intenzívebbé teszi a mindig zseniális John Malkovich felbukkanása, aki egy tízmilliós festmény alatt hetykén ücsörögve ajánlja fel Louie-nak élete üzletét.
John Cena új netflixes vígjátéka a tökéletes agyrohasztás egy tikkasztó nyári estére
Hulk Hogan óta jó néhány pankrátor döntött úgy, hogy a ring helyett inkább a filmiparban próbálnak szerencsét, így tett Dave Bautista, aki A galaxis őrzői-trilógiában lopta el a show-t Drax szerepében, Dwayne „A Szikla” Johnson kis híján még a DC filmes univerzumát is ellopta a Warner Brostól, míg John Cena bilinek beillő sisakot húzott magára, és Peacemaker szerepében teljesedett ki, James Gunn keze alatt.
A pankrátorból lett színészek egyik ismertetőjegye – már a tagadhatatlanul felpumpált izmaikon kívül, hogy néha az alantasabb humortól sem rettennek meg. A vígjátékok épp ezen válfaját képviseli a Kisöcsém (Little Brother), melyet a Netflix június 26-án tett közzé, és ennél lazább másfél órás agyrohasztást keresve se lehetne találni a streamingszolgáltatón. Az ehhez hasonló, tikkasztó nyári estéken pont hasonló néznivalókra van szüksége az embernek, és a nem píszí és szexuális vicceket tekintve a Kisöcsém nem is okoz csalódást. Még úgy se, hogy a forgatókönyv egy kicsit sablonos és könnyen olyan érzésünk támadhat, hogy ezt ezerszer láttuk már, csak máshogy becsomagolva.
A Kisöcsém története egy Rudd (John Cena) nevű ingatlanügynök körül forog, akinek mindene megvan: gazdag, szép és sikeres neje van Deirdre (Michelle Monaghan) személyében, okos gyerekeik és még egy realitybe is behívják „cápának” hősünket, hogy pályakezdő vállalkozók útját egyengesse. Igen ám, de Rudd teli van mindenféle komplexussal, irigy a milliárdos bátyjára, Joshra (Christopher Meloni), a valóságshow-s szereplésével kapcsolatban is billeg a létra a lába alatt, és egyáltalán nem biztos, hogy elég izgalmas ahhoz, hogy másokat mentoráljon. És, ha mindez nem lenne elég, Rudd múltjából még felbukkan a pszichiátriáról szabadult „kisöccse”, az Eric André által játszott Marcus.
Aggódnak a kritikusok, szerintük túl woke lett a Netflixen visszatérő legendás sorozat
A farm, ahol élünk televíziós sorozat 1974-ben indult Michael Landon rendezésében, aki ráadásul a főszereplő édesapját is alakította. Az adaptáció Laura Ingalls Wilder regényei alapján készült, bár az adaptáció csak lazán támaszkodik a könyvek cselekményére. A történet a 19. század végéhez közeledő mindennapi élet mozzanatait mutatja be.
A farm, ahol élünk Michael Landon feldolgozásával ennek is köszönhetően egy olyan családi sorozat lett, amely szívszorító őszinteségével, egyszerűségével, idilli hangulatával generációk számára a meghitt családi televíziózás egyik meghatározó emléke.
„Megszakad a szívem a cápák szenvedése miatt, de nem a halászok a rosszfiúk”
Az Emmy- és BAFTA-díjas brit operatőr, a National Geographic felfedezője, Bertie Gregory ezúttal Mexikó csendes-óceáni vizeibe merült, hogy utánajárjon egy rendkívül riasztó jelenségnek, a pörölycápák eltűnésének. A cápafaj az elmúlt évtizedekben a kihalás szélére sodródott, ennek miértjét és lehetséges megoldását keresi a természetfilmes a Disney+-on is közzétett, A pörölycápák világa Bertie Gregoryval című különkiadásban, mely a National Geographic éves nyári programsorozatát, a 14. alkalommal visszatérő Cápafesztivált nyitja meg, és a tengerek és óceánok ragadozóit hivatott közelebb hozni a természet iránt érdeklődő nézőközönséghez.
A magyar Disney-nek és a National Geographicnak köszönhetően az Index exkluzív interjút készített Bertie Gregoryval. Beszélgetésünkben többek közt arról kérdeztük az elismert természetfilmest, hogy:
- miképp képes empátiával állni a cápák tömegeit megölő halászokhoz,
- mekkora veszélyben vannak egészen pontosan a pörölycápák,
- mit gondol arról, a természet meglenne-e az emberiség nélkül,
- hogy emlékszik vissza a Sir David Attenborough-val folytatott közös munkáira,
- örül-e neki, hogy a mobiltelefonok korában már bárkiből lehet természetfilmes,
- a víz alatt vagy a szárazföldön szeret-e jobban forgatni,
- és tényleg lehetséges-e a víz alatti munkálatok alatt úgy filmezni, hogy nem zavarják a halakat.
Több olyan emlékezetes jelenete is van az új filmjének, melyen elámultam, ilyen volt a haltornádó, az első találkozása egy bikacápával, és ahogy a kis halak a cápákat tisztították az élősködőktől. Melyiket volt a legnagyobb élmény leforgatni?
A kedvencem az óriás ördögrájával való találkozás volt, már csak a méretéből adódóan, hiszen ennek az állatnak a szárnyfesztávolsága elérheti egy szállítókonténerét, ami hét méter. Ahhoz képest, hogy egy vadállatról van szó, nagyon érdeklődően viselkedett velem, folyton kíváncsiskodott. Egy különleges, rádióval felszerelt maszkot viseltem a víz alatti jeleneteknél, ami lehetővé tette számomra a beszédet. Használat közben ez a maszk rengeteg buborékot fúj ki magából, az ördögrája pedig rákapott a habfürdőzésre, és állandóan a fejem fölött parkolt. Ezek az epizódok csak 44 percesek, sok mindent ki kell vágnunk, így ezt is. De mindig ugyanonnan merültünk, és akárhányszor a vízbe csobbantunk, azonnal odajött, és a fejem fölött lebegett, elvárta, hogy fújjam rá a buborékokat. Azt gondolhatta, hogy valamiféle „űrlény” vagyok, ahogy számunkra is valamelyest idegen lények sokaságának számít a víz alatti élővilág. Különleges kapcsolat alakult ki kettőnk között. A halakról mindenki azt gondolja, hogy nem túl okosak, pedig ez nem igaz. A rájáknak különösen nagy agyuk van a testükhöz képest.
Szegény Aranycsapat, szegény színészek – ez a történet többet érdemelt volna
2026. július 1-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban láthattuk először a Bélyeg című televíziós filmet, amelynek olyan illusztris főszereplői vannak, mint Váradi Gergely, Rohonyi Barnabás, Mészöly Anna, Trill Beatrix, Csőre Gábor, Cserna Antal, Bozsó Péter, Takács Zalán és Elek Ferenc. A filmet a nagyközönség az RTL-en láthatta először július 3-án, ősztől az RTL streamingplatformjain lehet megtekinteni.
Olyan ostoba fordulattal tért vissza a kedvenc sci-fink, amelyet még egy brazil szappanopera készítői is letagadnának
Egyre nehezebben lehet újat mutatni a sci-fi rajongóknak, de az Apple TV-n még 2023-ban elindult A siló egészen merész koncepcióval találta meg a gondolkodtatósabb sorozatokért rajongó nézőket. A történet egy olyan posztapokaliptikus világba kalauzol, ahol az emberiség maradéka kénytelen földbe vájt bunkerekben élni. A siló egyrészt a rejtélyeivel emelkedett ki, nem tudtuk, hogy ez valami szimuláció, vagy hazudnak-e a bent lakóknak, és mi lesz a sorsuk azoknak a törvényszegő embereknek, akiket kiküldenek takarítani, másrészt azzal, hogy főszereplőjének a hallgatag, de elszánt Juliette Nicholst tették meg, akit Rebecca Ferguson alakít, s általa egy kedvelhető lázadót kaptunk, lehetett is érte izgulni rendesen.
A siló első évada tényleg mestermű lett, a zsánerben megkerülhetetlen néznivaló, csak aztán befutott a második évad, és ekkor kezdett el úgy igazán megbicsaklani a sztori. Azt követően, hogy Juliette kiment takarítani, és egy másik, ugyancsak nem teljesen elhagyatott silóban találta magát, a készítők elkezdték látványosan húzni az időt. Vélhetően azért, mert nincs ebben a történetben négy évadnyi skuló, hiába forgatták már le az utolsót is belőle. Sajna az egy helyben való toporgást nagyon érezni a sorozat július 3-án debütált harmadik évados nyitányában is.
Még a nagyon lelkes Millie Bobby Brown se tudja megmenteni a Netflix új nyomozós filmjét
Az első Enola Holmes-film túl jónak érződött ahhoz, hogy a Netflixre kerüljön, mégis így történt, hiszen 2020-ban a koronavírus-járvány idején egyszerűen nem volt más lehetőség arra, hogy széles közönség elé eljusson a Harry Bradbeer (Fleabag, Killing Eve) által rendezett és Jack Thorne (Kamaszok) által írt kalandfilm. Egyszerre nyertünk és vesztettünk a streaminges premierrel, mert bár nem kellett kimozdulnunk ahhoz, hogy ezt a lendületes, játékos és a Sherlock Holmes-mítoszon nagyot csavaró sztorit megnézzük, mégis sokaknak hiányérzetük maradhatott. Elvégre az ehhez hasonló filmeket közösségi térben, együtt sírva-nevetve jobb megtapasztalni, mint fülessel, a sötét szobában üldögélve, egyedül.
Millie Bobby Brown amellett, hogy a Stranger Thingsben felfedezték, képes volt a karrierjét más blockbusternek szánt alkotások felé görgetni, ebbe az irányba egy remek lépésnek bizonyult az Enola Holmes. Bár a kosztümöket, díszleteket illetően egy kicsit harsány lett a végeredmény, azt senki nem vitathatta, hogy lendületes játékával ügyesen lehelt életet a fiatal színésznő a legfiatalabb Holmesba. Persze ahhoz, hogy olyan sokan leüljenek az Enola Holmes elé, kellett egy szokatlan castingdöntés. Én legalábbis álmomban nem gondoltam, hogy a mogorva, hümmögő és a szerepeiben keveset beszélő Henry Cavill áll Sherlocknak. Márpedig így történt, a húzás jónak bizonyult, olyannyira, hogy az Enola Holmes 2.-ben a legendás testvér is jóval több jelenetet kapott.
Az első film harsány volt, egy kicsit feminista, és egy kezdő detektív első szárnypróbálgatásait láthattuk benne, míg a második realistán tekerte feljebb a téteket, Enola Holmes konkrétan nyomozóirodát működtetett. Ez utóbbi részben derült ki, hogy ez a meló sem a legegyszerűbb, főleg, ha ennyire ismert rokonokhoz kell felnőnie az embernek, mint amilyenek a Holmes famíliában akadnak.
Visszatért a sorozat, amit sokan a Netflix legrosszabb adaptációjának tartanak
Nem áll eddig jól a Netflix szénája, ami az animációs alapanyagból készült sorozataikat illeti, bár a harmadik évadára készülő One Piece dübörög, az online videótár csúnyán megbukott a Cowboy Beboppal, a Death Note-filmjük, ami akár pilotként is szolgálhatott volna egy több évados szériához, szintúgy trehány lett.
Most, a június 25-én a második etapjával visszatért Avatár – Az utolsó léghajlító is a szemünk láttára dől bele a saját kardjába, és úgy tűnik, a Netflix el is engedte a sorozat kezét, zéró marketinggel elérték, hogy a 2024-es kezdés 21 millió nézőjéhez képest most alig 8,7 millióan kapcsoljanak oda négy nap leforgása alatt, ezzel a közönség 59 százaléka párolgott el. A fentebb említett One Piece második évadát ugyanennyi idő alatt 16,8 millióan nézték meg, ami az első évad 18,5 milliós eredményéhez képest egészen sok néző megtartását jelenti.
Mivel berendelték, biztosan elkészül így is az Avatár – Az utolsó léghajlítóból a befejező, harmadik évad, de sem a Netflixnél nem nyernek ezen, és a megmaradt rajongók is tuti kikaparják majd a szemüket tőle, ha marad ugyanez a minőség. Voltak, akik a vészharangokat már akkor elkezdték kongatni, amikor az eredeti, a Nickelodeonon 2005-től 2008-ig vetített animációs sorozat készítői, Michael Dante DiMartino és Bryan Konietzko „kreatív nézeteltérésre” és rossz munkakörülményekre hivatkozva megdobbantottak a netflixes feldolgozás mellől. Ezúttal a pesszimistáknak lett igazuk, mert az új sorozat mostanra úgy megzuhant, hogy én személy szerint elkezdtem nosztalgiával gondolni a Shyamalan-filmre. Pedig az is rettenetesen gagyi volt.
Visszatér a mozikba a Hogyan tudnék élni nélküled?, a nézők pedig egy meglepetést is kapnak
Július 3-tól a Cinema City hálózat mozijai újra műsorukra tűzik a Hogyan tudnék élni nélküled? első részét. Az elmúlt 30 év legsikeresebb magyar filmje különleges meglepetéssel várja a nézőket: a nyári vetítések előtt kizárólag a mozikban látható egy rövid részlet a novemberben érkező folytatásból.
Hétről hétre kiborulunk ezen a sorozaton, mégis vallásos áhítattal nézzük
A From (Kiút) az a sorozat, amelynek már az alapötletétől elkezdenek forogni az ember agyában a fogaskerekek, elvégre egy olyan amerikai kisvárosban járunk benne, ahonnan szó szerint nincs menekvés, minden út ugyanide, Fromville-be vezet vissza, ráadásul éjszakánként még vámpírszerű szörnyetegek is rátörnek a lakosokra. Egyedül titokzatos erejű talizmánok védik meg szerencsétleneket attól, hogy széttépjék őket.
Bőven akadnak olyanok, akik a Fromot a Losthoz hasonlítják, és a gondolat nem is balgaság, még úgy sem, hogy az idehaza az HBO Maxon követhető széria karakterei rettenetesen vázlatosak az ABC szigetes drámasorozatához képest. A legszembetűnőbb hasonlóság talán, hogy az újabb és újabb, megmagyarázásra nem kerülő rejtélyekkel nagyon úgy tűnik, hogy a készítők szépen lassan a sarokba írják magukat, és a befejezés a Fromnál is nagy csalódást ígér, már ha a frissen leköszönt negyedik évadból indulok ki.
Most már nincs olyan misztikus ötlet lassan, amivel a From ne játszadozott volna el, sima Stephen Kingbe oltott, kisvárosi vámpírhorrorból eljutottunk odáig, hogy a legújabb etapban már borzalmas parókát hordó Julie-ból (Hannah Cheramy) időutazó, úgynevezett „storywalker” lett, ám ezt a szálat ugyanolyan lendülettel dobták ki az írók a kukába és felejtették el egyik pillanatról a másikra a létezését, mint a szörnyetegnek életet adó Fatima (Pegah Ghafoori) agyagozását, nem beszélve azokról a madárijesztőnek is beillő szörnyetegekről, amelyeket beújítottak az alkotók az elmúlt tíz részben – de minek?
Agatha Christie is megirigyelné ezt az új krimit, amelyet Hugh Jackman mellett beszélő birkák tesznek felejthetetlenné
Amikor az ember azt gondolná, hogy a whodunnit műfajában már mindent láttunk, tekintve, hogy Kenneth Branagh nagyvásznas Agatha Christie-adaptációi mellett a Netflixre serényen érkeznek a Tőrbe ejtve új felvonásai, és a reality-s gyökerekkel rendelkező A Fehér Lótuszban is megbízhatóan hullanak a luxusparadicsomban nyaralók, akkor fut be egy olyan krimi, amely borít mindent azzal, hogy beszélő négylábúakat tesz meg főszereplőinek. Június 24-én érkezett meg az Amazon Prime-ra a Birkakrimi című nyomozós film, amelyben Hugh Jackman az egyik legnagyobb húzónév, mégis a történetet inkább a négylábúak, a nagy amerikai nevek által szenzációsan megszólaltatott birkák viszik el, akik tragikusan és váratlanul elhunyt gazdájuk halálának körülményeire igyekeznek fényt deríteni. Már amennyire ez patás állatként lehetséges.
A történet szerint Denbrookban járunk, egy olyan angol kisvárosban, ahol nemhogy gyilkosságok nem szokták felbolygatni a lakók hétköznapjait, de még a helyi, óriásplakátokon reklámozott fesztivál is annyiból áll, hogy három asztalra kipakolnak pár senkit nem érdeklő vacakot. Dögunalom az egész, de legalább a táj nagyon szép, és a helyszín lehet, hogy sok mindenkit nem vonz oda, de George (Hugh Jackman) nagyon is elvan itt a birkáival, mindegyiknek nevet ad, gondjukat viseli, és esténként detektívkönyveket olvas az állatoknak. Ők pedig látható érdeklődéssel hallgatják azokat.
Már most tudjuk, mi érkezik idén karácsonykor a fa alá
A másik Bennet lány című tízrészes sorozat idén jött ki a BBC gyártásvezetésével. A Büszkeség és balítélet című Austen-regény számos feldolgozásban jelent már meg, nem véletlen, hiszen igazi „Austen-mánia” uralkodik a filmiparban, gyártói és fogyasztói oldalról egyaránt.
Ezúttal egy 2020-as regény alapján készített adaptációt a BBC ugyanazzal a címmel, ráadásul háromrészes spinoffot is kapunk majd mellé karácsonykor a fa alá.
Az eddigi leglazább szuperhősös filmjével nyitotta a nyarat a DC
Milly Alcock csúnyán ellopta a show-t a 2025-ben bemutatott, James Gunn által írt és rendezett Superman című filmben, amelyben kicsit benyomva, de nagyon szarkasztikus stílusban köszönt be Kara Zor-El a Magány Erődjébe, hogy visszakérje kuzinjától rendetlen kutyáját, Kryptót. Supergirlt már ebben a pár másodperces jelenetben több személyiséggel sikerült megtöltenie a készítőnek és a Sárkányok háza fiatal színésznőjének, mint a még 1984-ben bemutatott, Helen Slater főszereplésével forgatott, mostanra méltán elfeledett egész estés filmnek. A közönség még több Supergirlt akart, nyilván, és túl sokat nem is kellett várnia rá, idehaza június 25-től látható Kara új, önálló kalandja, amely lehet, hogy nem a DC első női főszereplős szuperhősös filmje, de hogy a jobban sikerültek között van, az biztos.
Még úgy is, hogy a Supergirl csak lazán adaptálja a Woman of Tomorrow című, Tom King által írt és Bilquis Evely által rajzolt, nyolcszámos képregényt. A film forgatókönyvírója, a zöldfülűnek számító Ana Nogueira ugyanis hiába tartotta magát az eredeti sztorihoz, érdekes extrákkal, mint például az ördögi Lobo (Jason Momoa) karakterével kiegészítve azt, a rendező, Craig Gillespie a füzetek álomszerű, varázslatos stílusa helyett a mocskos Mad Max-hangulatra ment rá. És talán, hogy picit benyaljanak James Gunn-nak, a DCU vezetőjének, felöntötték mindezt némi A galaxis őrzőivel.
Valami furcsa történik ma este a balatoni nyár ikonikus helyszínén
Rendhagyó módon a siófoki ASTROFEST-en debütál Dobó Kata új filmje, a Még egy kívánság trailere a fesztiválközönség előtt. A történetben T. Danny igazi rosszfiút alakít, aki ugyanolyan jól zenél, mint amilyen jól eladja magát. A balatoni nyár ikonikus koncerthelyszínén, a Plázs Siófokon 2026. június 27-én, szombaton T. Danny „előzenekara” ezúttal a romantikus vígjáték hivatalos előzetese lesz.
Színészként mutatkozik be a zenei ügynökség világában játszódó történetben T. Danny, aki ezt a hírt tavaly, a Budapest Parkban jelentette be a koncertjén, most pedig a siófoki ASTROFEST-en szintén T. Danny koncertje előtt lesz látható a Még egy kívánság mozielőzetese 2026. június 27-én, szombaton.
A Megafilm Service legújabb filmjében alaposan felkavarja az állóvizet a karizmatikus zenész, Milán (Telegdy Dániel) figurája a történet főhősnője, a zenei menedzser Juli (Hermányi Mariann) és a feltörekvő Dead Flamingos zenekar (Kádár L. Gellért, Friedenthal Zoltán, Wettstein Márk) életében. Fontos szerephez jut egy Kívánságfüzet is, amivel bármit és bárkit el lehet tüntetni, és ami egy idő után egyre extrémebb kívánságokkal lesz tele.
De mi történik akkor, ha minden kívánság nem várt következményekkel jár?
Dobó Kata romantikus vígjátéka, a Még egy kívánság 2026. október 15-én érkezik a hazai mozikba. A szereplők: Hermányi Mariann, Kádár L. Gellért, Trill Beatrix, Szalay Bence, T. Danny, Mucsi Zoltán, Friedenthal Zoltán, Wettstein Márk, Nyári Szilvia, Pataki Ferenc és Domokos Éva Lili.
Az alkotók: vezetőproducer – Helmeczy Dorottya, társproducer – Kálomista Gábor, vezetőrendező – Dobó Kata, társrendező – Szilágyi Fanni, forgatókönyvíró – Kovács M. András, látványtervező – Valcz Gábor, operatőr – Becsey Kristóf, zeneszerző – Moldvai Márk, dalszövegíró – Szűcs Krisztián, jelmeztervező – Kazal Viktória.
Folytatást kaphat a világ legjobb sorozata, amit alig ismernek
A BoJack Horseman középpontjában a címszereplő sorozatszínész áll, aki a ’90-es évek egyik sikeres vígjátékszériájának főszereplője volt. Rendre próbálja bizonyítani, hogy helye van a modern Hollywoodban, és mozifilmekben is képes érdemi alakításokra, de önzése és toxikussága gyakran hátráltatják az életben.
A sorozat stílusa első pillantásra a klasszikus szitkomok és az antropomorf animáció hagyományába illeszkedik, de már az első évad után világossá válik, hogy a forma tudatos félrevezetés. A beszélő állatok és az emberi karakterek együttélése nem mesei elemként működik, hanem a társadalmi hierarchiák karikatúrájaként. A háttérvilág részletessége, a gegek komplexitása, a plakátok, tévéműsorok és a véletlennek tűnő vizuális poénok olyan univerzumot hoznak létre, amelyben a figyelem folyamatos túlterhelése is a narratíva része.
Öt és fél óra izgalom: megszökött a börtönből az életfogytos apa, hogy megtalálja megöltnek hitt fiát
Mindössze nyolc epizód, maratoni sorozatfüggőknek fontos információ, hogy mindössze 5,4 óra alatt megnézhető, vagyis ehhez még csak a hétvégét sem kell feláldozni. Az Úgyis megtalállak, a Harlan Coben újabb regénye alapján készült minisorozat rendesen eteti magát a Netflixen, szépen forgatott történet, remek színészekkel, a főszerepben Sam Worthington látható.
Tipikus igazságkeresős, menekülős, üldözős történet. David Burroughs (Sam Worthington) bostoni jogászprofesszor öt éve börtönben ül, az ítélet szerint büntetése élete végéig tart, mert megölte a fiát. Persze ő ezt már a tárgyalásokon is tagadta, ám a bizonyítékok ellene szóltak.
Van az úgy, hogy a jó is rossz
A sorozat lényegi cselekménytörténete ott kezdődik, amikor a volt sógornője, Rachel (Britt Lower) bemegy hozzá, és mutat neki egy frissen készült fényképet, amelyen a halottnak hitt fia, Matthew látható – könnyű felismerni az arcán lévő jellegzetes anyajegyről.
Innentől kezdve egy meglehetősen bonyolult történet veszi kezdetét, és emiatt válik minden roppant izgalmassá.
Figyelni kell, megérteni mindazt, ami Daviddel történik.
Nem lehet tudni, hogy ki kivel van, ki akarja David halálát, sem azt, miért halnak meg mások vagy kerülnek veszélybe. Elsőre azt sem lehet tudni, hogy ebben a történetben ki a jó és ki a rossz, ki az, aki valóban segít Davidnek, és ki az, aki ártani akar.
Ebben a párkapcsolati horrorban az áldozat is egy megszállott pszichopata
Nem kell túl sokat keresgélni, elég csak felmenni a Redditre, és azt látjuk, hogy a külföldi és a hazai fórumok csak úgy hemzsegnek az olyan, magukat jófiúnak gondoló, zömében dühös férfiaktól, akik minden nyűgjükért, párkapcsolati sikertelenségükért a nőket hibáztatják. A nemek harcába inkább ne menjünk bele, mind a nők, mind a férfiak, illetve az online randizós applikációk is felelősek azért, hogy az emberek között mélyebb a szakadék, mint valaha. Ebbe az írásba is csak azért hoztam be az inceleket, mert a hazai mozikban pár hete vetített, Megszállottság (Obsession) című párkapcsolati horrorfilm főszereplője, Bear (Michael Johnston) is egy incel-jófiú, aki reménytelenül szerelmes egyik barátjába, Nikkibe (Inde Navarrette), ám a románc nyilván egyoldalú, és a lány akkor se kezdene szerencsétlen sráccal, ha ő lenne az utolsó férfi a Földön.
Bear azért nem adja fel, legjobb haverjával, Iannel (Cooper Tomlinson) együtt gyakorolja a nagy vallomást, ami után az írói pályára vágyó, amúgy tényleg laza és jó fej Nikki majd beleszeret hősünkbe. Csak hát a történet főszereplője besétál egy fura csecsebecséket áruló, ezoterikus boltba, ahol egy magyar népmesékbe illő, „egykívánságos fűzt” talál. A művelet annyiból áll, hogy kívánsz egyet, eltöröd a pálcát és az az aranyhalhoz hasonlóan valóra váltja szíved leghőbb kívánságát. Na, és vajon Bearnek mi az? Hát, persze, hogy Nikki szerelme.
Mindezzel az a nagy probléma, hogy senkire nem lehet ráparancsolni csak úgy, hogy szeressen belénk, és Bear a saját bőrén tapasztalja meg, milyen az, amikor egy általa kedvelt, neki tetsző nő az ő megszállottjává válik. Nem túl kellemes élmény. Bear és Nikki az átokkal kierőszakolt kapcsolata egy olyan tanmese, ami a TikTok-függő, nőkerülő Z-generációnak, a teszetosza milleniáloknak, és szinte bárkinek örökre a fejébe veri az üzenetét. Lehet itt jönni a számokkal, hogy mindössze 750 ezer dollárból forgatták és mostanra világszerte behozott 334 milliót, és még most is idehaza szinte telt házzal fut, a Curry Barker által írt és rendezett Megszállottságnak azonban az a legerősebb fegyvere, hogy mindössze másfél óra alatt átforgatja az elvárásainkat. Bemutatja Bear igazi oldalát, hogy valójában ő itt a főgonosz, és ő a megszállott, nem pedig Nikki, aki hiába viselkedik úgy, mint egy elmebeteg pszichopata, valójában a lány az áldozat.
Minden korábbi sztereotípiát felrúg a DC új női szuperhőse
Június 25-én jelenik meg Magyarországon a DCU legújabb filmje, a Supergirl, akit Milly Alcock alakít. A 26 éves ausztrál színésznő 2022-ben debütált a Sárkányok Háza sorozatban, majd a Szirének című 2025-ös fekete komédia minisorozatban is szerepelt. Ebben az évben viszont a DC egyik szuperhős filmjének, a Supergirlnek a főszereplőjét játssza, amelynek története szerint mikor egy váratlan ellenség csap le Kara Zor-Elre, vagyis Supergirlre, először vonakodik a felelősségvállalástól, azonban amikor Krypto, hűséges kutyája megsebesül, társaival elindul, hogy igazságot szolgáltasson és bosszút álljon.
Mint ismert, Kara először a 2025-ös Superman film végén jelent meg, ezzel a cameo-szintű, de kaotikus bemutatkozásával megalapozta saját, egy évvel később érkező szuperhős-filmjét. A pár perces megjelenése, illetve a film előzetese alapján Supergirl egy szeszélyes, magányos (és az italozást nem megvető) hősnő. Milly Alcock és a rendező, Craig Gillespie, az ABC Entertainmentnek június 22-én adott interjúban arról beszéltek, milyen üdítő Kara megjelenése, és mekkora jelentőséggel rendelkezik mint női szuperhős. A rendező szerint a női karaktereket az akciófilmekben gyakran egyfajta „tökéletesség” jellemzi, és ez az, amiben Supergirl újdonságként lép a felhozatalba, mivel ennek ellenkezőjét mutatja be. Az interjúban Milly Alcock a szerep kihívásáról beszélt, hogy hogyan tud emberivé tenni egy ilyen rendkívüli karaktert.
Female gaze
A „female gaze”, azaz női perspektíva elsődleges célja, hogy minden szereplőt teljes értékű emberként mutasson be, ezzel szemben a „male gaze”, vagyis férfi tekintet kifejezést arra a narratívára használja a média, amely heteronormatív értékeket képvisel, és a nőket gyakran csak dekorációként szerepelteti.
Kegyetlenül szórakoztató folytatást kapott A szolgálólány meséje, ezt nem szabad kihagyni
Vannak dolgok, amik nem változnak, például az, hogy Gileád disztópikus államában a nőknek nincs joguk semmihez, olvasni se olvashatnak, ellenben fejőstehénnek használják őket, és a legnagyobb dicsőség az, ha valaki gyermeket szül. Ebben a világban a termékenység a legnagyobb kincs, aki meddő és gyermektelen, az megbukott. Mindezek alapján úgy is lehetne érteni, hogy a soraim A szolgálólány meséje című sorozatot igyekeznek felvezetni, és nem is járna túl messze az igazságtól az olvasó, csakhogy a legendásan depresszív és lélekölő drámaszéria folytatásáról, a Testamentumokról van szó.
A Disney+-on már a teljes első évadával, tíz résszel elérhető spin-off négy évvel A szolgálólány meséje befejezése után játszódik, és egy gileádi elit iskola falai közé kalauzol, ahol a nőiessége küszöbén álló Agnes MacKenzie (Chase Infiniti) fogja a kezünket ebben az újfent elég felkavaró, coming-of-age tortúrában. Agnes és a többi lány rettenetesen szigorú szabályok között élik az életüket, de nagy célokkal, elvégre egyszer parancsnokfeleségek lesznek. Hiába állnak azonban a ranglétra tetején ebben a gyomorforgatóan szélsőjobboldali társadalomban, őket is sanyargatják, és amint a pilotepizódban komoly jelek mutatkoznak rá, az agyukat is mossák ezerrel a tanáraik.
Most kiderülhet az igazság Michael Jackson gyermekmolesztálási ügyéről
Michael Jackson: Az ítélet címmel háromrészes dokumentumfilmmel jelentkezett a Netflix, amely a legendás sztár 2005-ös gyermekmolesztálási perének történetét dolgozza fel. Az alkotás nem szolgál kész válaszokkal a pop királyának bűnösségét vagy ártatlanságát illetően, inkább csak arra tesz kísérletet, hogy az énekes mellett és ellen érvelők segítségével minél jobban rekonstruálja a több mint húsz évvel ezelőtti eseményeket. Az ítéletet nekünk, nézőknek kell meghoznunk. És azt hiszem, nyilvánvaló, a tisztánlátást nem segíti, ha az ember szereti Jackson örökzöld zenéjét, vagy már eleve eldöntötte, hogy ártatlan.
A világsztár ellopta egy esküvői zenész dalát, ami instant sláger lett
Rick Power (Paul Rudd) Írországban él a feleségével és tinédzser lányával. Esküvői zenészként keresi a kenyerét, és sokszor elgondolkodik azon, mennyivel többre vihette volna. Az egyik lagzin találkozik az alkotói válságban szenvedő tinisztárral, Danny Wilsonnal (Nick Jonas), és összebarátkoznak. Hajnalig dzsemmelnek, majd elválnak útjaik. Eltelik fél év, Wilson új dala pedig üstökösként robban be a slágerlistákra. A gond csak az, hogy a számot Rick írta.
John Carney a zseniális Sing Street után hét évig nem rendezett nagyjátékfilmet, majd 2023-ban jött ki a Flora és fia című bájos, kis léptékű, tipikus brit darabbal, amellyel bizonyította, hogy még mindig érzi a műfajt. Az Életem legjobb száma egy kicsit kiszélesíti a határokat, noha Carney meghagyja ír gyökereit, átruccan Amerikába, hogy betekintést engedjen a show-biznisz viszontagságos világába.
Berobbant a Sárkányok háza új évada, ezt még George R. R. Martin sem látta jönni
Az amerikai Tolkiennek is becézett, 77 éves George R. R. Martinra nem csak ezt a jelzőt lehet ráaggatni, a szerzőt simán nevezhetnénk a sárkányok atyjának is, aki a modern fantasy egyik legmeghatározóbb alakja. Még úgy is, hogy a legutóbbi kötet, a Sárkányok tánca bő 15 évvel ezelőtt került polcokra, és A tűz és jég dala hátralévő két könyve, a The Winds of Winter és az A Dream of Springs még a kanyarban sincs. Egyben egy kicsit fricska is Martint a sárkányok atyjaként emlegetni, mert az írónak jelen pillanatban nem az ezen tematika körül forgó Sárkányok háza a kedvenc sorozata, hanem A Hét Királyság Lovagja. Sőt, George R. R. Martin a Sárkányok házát kifejezetten gyűlöli, hiába dolgozott az első évadon, azt követően, hogy a showrunner, Ryan Condal a második etapból lényegében kihagyta a mestert, Martin már olyanokat kezdett mondani, hogy
Ez már nem az én történetem.
Martin úgy felhúzta magát a látottakon, hogy közzétett egy botrányos, mostanra az HBO hathatós közreműködésének köszönhetően törölt blogposztot is az oldalán, amely egy cikksorozat első darabja lett volna. A szerző ebben részletezte, mik a legnagyobb problémái a Trónok harca sárkányos spin-offjával, miért megbocsáthatatlan bűn bizonyos kulcsfontosságú karakterek összegyúrása, kihagyása. Azt viszont George R. R. Martin nagy hangsúllyal kijelentette, és ebben nem is lehetett elhallgattatni, hogy a sorozatos és mozgóképes adaptációk legnagyobb rákfenéje, hogy az írók képtelenek a forrásanyaghoz tartani magukat. Egyénieskednek, ezzel tönkretéve a feldolgozást. Martinnal egyébként lehet vitatkozni, egyetérteni vele, az azonban tény, hogy egy sokat látott, már a 80-as évekban staff writerként tévécsatornáknál dolgozó, máig executive producerkedő és különböző szériáknak, videójátékoknak besegítő alkotóról van szó.
A Sárkányok házának nem tett jót, hogy anno, az utólag visszanézve zseniálisra sikeredett első évadot követően Miguel Sapochnik egyszerűen megdobbantott a sorozat mellől 2022-ben. Majd jöttek a hollywoodi sztrájkok, köztük az írósztrájk, amely megkötötte az immár magányos készítő, Ryan Condal kezét. Nem nyúlhatott hozzá a második évad forgatása alatt, nem csiszolhatott a párbeszédeken, nem alakíthatott menet közben a szkripten, ami nyilvánvalóan rányomta a bélyegét a végeredményre. Sőt mi több, a Warner Bros Discovery vezetőségének változása állítólag a büdzsé megnyirbálását is magával hozta, és emiatt történhetett meg, hogy a második etap a Trónok harca-hagyományoktól eltérően nem tíz, hanem csak nyolc epizódból állt.
Zazie Beetz aligruhában megy neki a démonoknak ebben a teljesen megvadult akciófilmben
Hősködött a Deadpool 2-ben, több évadon keresztül szerepelt az elmúlt évek legfurcsább sorozatában, az Atlantában, eddig azonban mégse kapta meg úgy igazán a rivaldafényt főszereplőként Zazie Beetz. Ezért is nagy dolog, hogy a Meg fognak ölniben, amely június 12-én került fel az HBO Maxra, végre a 35 éves, német–amerikai színésznő viszi a stafétabotot. Egy olyan humoros akcióhorrorban, a készítő Kirill Sokolov első komolyabb rendezésében, amely izgalmas alapötletre épít, még a vérengzések is kreatívak, ötletesek és tíz ujjal kapaszkodnak Quentin Tarantino ponyvafilmes stílusába, a katarzis mégis valahogy elmarad a végére.
Ami azt illeti, a Meg fognak ölnit senki sem a története miatt fogja megszeretni, amely elférne simán egy zsebkendő szélére. A cselekményt az írók abszolút nem gondolták túl, ám az ehhez hasonló, szórakoztató popcornfilmeknek is megvan a maguk létjogosultsága, ha az ember pár fokkal lazábban áll hozzájuk. A film igazából egy másfél óráig tartó rohanás, és már a bevezető flashbackben menekül a főszereplő páros, Asia (Zazie Beetz) és húga, Maria (Myha’la), csak akkor még nem elmebeteg szektások, hanem erőszakos apjuk elől. Aztán eltelik jó tíz esztendő, a testvérek elszakadnak egymástól, és bár az elején nem teljesen tiszta, hogy hogyan hozzák majd vissza ezt a szálat, épp a rejtély ad különleges bukét ennek az akcióhorrornak.
Felér egy gyerekkori traumával, olyan kegyetlenül rossz lett az új Toy Story-film
Merthogy nagyon úgy tűnik, hogy már a Pixar-szakemberei sem tudják, mit kezdjenek magukkal. Hát év után ugyanis végre rávették magukat, hogy ne űrben játszódó spin-offokkal húzzák az időnket, hanem számozott folytatást kapjon a Toy Story. A magyar mozikba június 18-án érkezett meg a Toy Story 5., amelyet megnézve arra kellett a fejünket fogva ráeszmélnünk, hogy az alkotók nagyon aktuálisat akartak mondani, helyette azonban olyan üres és elavult lózungokat sikerült durrogtatniuk 100 percen keresztül, mintha náluk csak most töltött volna be az Internet Explorer és jöttek volna rá, hogy már 2026-ot írunk.
Már évek óta nagy probléma, amire a Toy Story 5. igyekszik felhívni a figyelmet, történetesen az, hogy a kisgyerekek ahelyett, hogy akciófigurákat tologatnának, a legújabb Barbie-babát kérnék a szüleiktől, vagy éppen matchboxoznának, inkább erőszakosan az arcukba világító, reklámokkal megtömött tableteket nyomogatnak, és így sütik ki az agyukat, sok-sok órát a képernyő előtt töltve.
Tegyük félre egy kicsit, hogy az első négy részt társíróként jegyző, most már író-rendező Andrew Stanton lemaradt a modern vívmányokkal, mint a borravaló. Az első pár percben, amikor realizáljuk a film témáját, akkor egy ideig igenis visz magával bennünket az ötlet. Nem lehet teljes lelkesedéssel utálni azt, amit a Toy Story 5. mondani akar, főleg, ha olyan legendás figurák szájába adják a tanulságokat, mint Woody, Buzz Lightyear, Jessie és a többiek. Ahogy azonban a történetet kibontják, az már ezer sebből vérzik, én nem szerettem volna megérni egy olyan Toy Story-folytatást, aminek a közepe annyira belassul, hogy szinte el lehet szunyókálni rajta. Márpedig a Toy Story 5. épp ezt a kolosszális hibát követi el, hogy a túl sok, egy ideig sehova nem tartó cselekményszálával szinte álomba ringat.
Van, amikor a szeretet sem segít elkerülni a családi tragédiát
Már látható a hazai mozikban Sophy Romvari Blue Heron – Egy nyár emléke című kanadai-magyar koprodukcióban készült filmje. Az alkotás elnyerte a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb első filmnek járó elismerést, Torontóban pedig a legjobb kanadai felfedezés díját ítélték oda neki. Nem véletlenül, Romvari mozija fontos témákat (mentális zavar, család és gyász) jár körbe, miközben rendkívül erős, költői képi világgal bír.
Van, aki belehal a szurkolásba, másokat megölnek, a labdarúgás olykor tényleg életre-halálra megy
Már javában zajlik a 2026-os labdarúgó-világbajnokság. A torna június 11-én rajtolt el Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada közös rendezésében. A minden eddiginél nagyobb, 48 csapatos világbajnokság egy hónapon át kínál futballünnepet a szurkolóknak. A futball-lázt a stadionok mellett a képernyőkre is át lehet ültetni ebben az időszakban. A futball története, kultúrája és szenvedélye ugyanis számos emlékezetes filmet ihletett az elmúlt évtizedekben. Ezekből szemezgettünk.
Figyelem, a feleség összezsugorítása nem megoldás a házassági problémákra!
Soha nem lett annyira felkapott, mint a Star Wars vagy a Vissza a jövőbe, mégis gyerekkorom egyik kedvenc tudományos-fantasztikus filmjeként a mai napig az 1989-ben bemutatott, idehaza a tévében sokszor ismételt Drágám, a kölyök összementek!-et emlegetem. Ebben egy bogaras feltaláló, Wayne Szalinski (Rick Moranis) az általa feltalált sugárfegyverrel véletlenül összekicsinyíti a gyerekeit, akik aztán a kertek alatt, hangyákkal és mindenféle veszélyes állatokkal megbirkózva igyekeznek apjuk tudomására hozni, mi történt, és hogy jó lenne visszacsinálni az egészet. A folytatásokban akadt, hogy Rick Moranis karaktere saját magát és nejét is összezsugorította, a készítők úgy csavargatták ezt az ötletes formulát, ahogy csak tudták és nem szégyellték.
Bár az HBO Maxra május 13-án érkezett, azóta hetente új részekkel jelentkező, amúgy a tengerentúlon a Peacockon sugárzott új, A miniatűr feleség című sorozatnak sok köze nincsen a fentebb említett filmsorozathoz, mert Manuel Gonzalez 2013-as novelláján alapszik, mégis könnyű meglátni a párhuzamokat.
A miniatűr feleség története egy megbicsaklott házasságot mutat be nekünk, melyben nem lehet egyértelműen megmondani, ki a ludas a kialakult feszültségért, merthogy Les Littlejohn (Matthew Macfadyen), a férj éppen a világ megváltására készül formabontó találmányával, mely megoldást jelenthetne az éhezésre, ez idő alatt azonban nejét, Lindyt a férfi nagyon csúnyán elhanyagolja, az egykönyves szenzáció, az egykor volt írónő (Elizabeth Banks) pedig joggal érzi úgy, hogy parkolópályára tették. Sőt, férje lekicsinyli őt. Először átvitt értelemben, aztán a pilot végére szó szerint is.
Rovataink a Facebookon