Az Index is részt vett az HBO által a Last of Us visszatérése kapcsán rendezett online kerekasztalos beszélgetésen, ahol a Dinaként debütáló Isabela Mercedet és Young Mazinót is kérdezhettem második évados tapasztalataikról.

Az HBO posztapokaliptikus sorozata, a Last of Us 2025. április 14-én visszatért a Maxra, ráadásul végre valahára elértünk a Part II történéseihez. Mindez ötéves időugrást hozott magával, Joel és Ellie között megromlott a viszony, nekünk, nézőként pedig meg kellett barátkoznunk Jacksonnal mint új főhadiszállással, és azzal, hogy a város egészen sötét pillanatokat tartogat a főszereplőknek, persze ez a videójáték rajongóinak nem lehet meglepő.

Pedro Pascal, az immár egészen idős embercsempész újfent Joel megviselt gúnyájába bújik, és a cordyceps vírusra immunis Ellie-t megint csak a Trónok harca felfedezettje, Bella Ramsey alakítja – de rajtuk kívül is örülhetünk kedvelhető új arcoknak. Köztük az Alien: Romolusban látott Isabela Mercednek, aki Ellie újdonsült szívszerelmét és legjobb barátját, Dinát hozza be a képbe, valamint a Beefből ismert Young Mazinónak, ő a Last of Us „Glennjét” játssza, akit igazából Jesse-nek hívnak, de szabálykövetőségét, jószívűségét tekintve abszolút a Walking Dead jófiújához hasonlítható.

Fotó: HBO

Az Index is részt vett az HBO által a Last of Us visszatérése kapcsán rendezett online kerekasztalos beszélgetésen, ahol a Dinaként debütáló Isabela Mercedet és Young Mazinót is kérdezhettem második évados tapasztalataikról.

Arról, hogy a rohanós forgatás mennyire viselte meg, és szerinte karaktere, Jesse mit élt meg ezalatt, Young Mazino így nyilatkozott lapunknak:

„Elképesztően mozgalmasnak és változatosnak éreztem a forgatást. Az évadot hóban kezdtünk, de ezt követően is ki voltunk téve az időjárás szeszélyeinek. Többnyire igencsak nedvesek voltak a körülmények, ám nem okoztak olyan kellemetlen pillanatokat, hogy panaszkodhatnék. Vizesek voltunk, áztunk, fáztunk, de így is öröm volt ezen a sorozaton dolgozni, mert közben boldogok voltunk. Persze a karakteremet legfőképp Ellie döntései és konfliktusai mozgatták és rángatták bele ezekbe az embert próbáló körülményekbe, de Jesse egy altruisztikus fickó, aki mindig oda megy, ahol épp szükség van rá” – mesélte a Beefben nyújtott alakításáért Emmy-díjra jelölt színész.

Ugyanerre a kérdésre Isabela Merced – akinek pályája eddig igen változatos volt, köszönhetően annak, hogy az elmúlt években megjárta a Dóra, a felfedező élő szereplős filmfeldolgozását, a Sicario 2-t, a Transformers 5-öt, a Madame Webet és a legutóbbi Alien-filmet – a következőket válaszolta:

Az elmúlt években jó pár elmélkedést lehetett olvasni arról, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy egy videójátékból épkézláb adaptáció készüljön? Láttuk, hogy megugrották ezt a meglepően magasra rakott lécet olyan sorozatok, mint a Fallout és jelen cikk tárgya, a Last of Us. Ugyanakkor kaptunk bődületesen rossz, már-már értékelhetetlen adaptációkat: ilyen volt az Egy Minecraft film, a Borderlands és a Resident Evil. A válasz az első mondatban feltett kérdésre egyébként nem annyira nehéz, mint sokan gondolnák. Tessék az írószobába olyan írókat ültetni, akik vettek már a kezükbe kontrollert, tudják, ismerik az alapanyagot, és képesek a játék hangulatát úgy papírra, majd képernyőre ültetni, hogy a tősgyökeres, gyakran morcos kisgyerek módjára viselkedő rajongóknak is megfeleljen a végeredmény.

A Pedro Pascal által játszott Joel karaktere minden eddiginél megtörtebb

Fotó: HBO

A Last of Us hatalmas előnyből indult, köszönhetően annak, hogy Neil Druckmann személyében a játék dizájnere vette kezelésbe az HBO posztapokaliptikus sorozatát, mellé pedig egy tévés körökben igencsak elismert, szintén nem tehetségtelen szakember csatlakozott, a Csernobilt jegyző Craig Mazin. A második évadra halmozottan igaz, hogy gamerek készítették, hiszen Druckmann beemelte maguk mellé a Naughty Dogból írótársnak még Halley Grosst, de érdemes vastagon aláhúzni, hogy

Azok után, hogy a második évadot az HBO-nak hála egyben ledarálhattam, mindenféle kétely nélkül tudom kijelenteni, hogy ez a hét epizód a drámai műfajban fénypontja eddig a 2024/25-ös szezonnak, remek új szereplőkkel és kiforrottabban teljesítő régi arcokkal viszi tovább a két esztendeje megkezdett tragikus felnőttmesét. A Last of Usnak lehet, hogy nem volt célja, de mire a hetedik, évadzáró rész elől felálltam, konstatáltam magamban, hogy a posztapokaliptikus lélekrombolást tekintve ez az új Walking Dead, sőt, még az AMC klasszikusának legerősebb pillanatait is túlszárnyalja időnként.

A továbbiakban spoilerekkel folytatjuk.

A korábbi hírek igaznak bizonyultak, Perselus Piton szerepére sikerült megnyerni Paapa Essiedut. A Max egy friss Facebook-posztban elárulta a többi szereplő kilétét is.

„Készítsétek a pálcátokat, és üdvözöljük a Roxfort személyzetét” – írta a Facebook-oldalán a Max, majd felsorolta, kik szerepelnek majd az új Harry Potter-sorozatban:

John Lithgow mint Albus Dumbledore, Janet McTeer mint Minerva McGalagony, Paapa Essiedu mint Perselus Piton, Nick Frost mint Rubeus Hagrid, Luke Thallon mint Quirinus Mógus és Paul Whitehouse mint Argus Frics látható majd az új HBO Original Harry Potter-sorozatban.

Szinte lehetetlen vállalkozás megmutatni az emberi elmében lakozó borzalmat. Azt már lehet, ahogyan mindez kivetül, megjelenik, jön felénk, rohan, kés a kézben, szent őrület a retinán, s nyomában árad a rettenet. Mindaz, ami emberi, isteni vagy démoni. Ezt próbálja megmutatni Rózsa Gábor legújabb filmjében, melynek címe: Reménytelenül. 

• Mintha másféle emlék élne bennünk József Attiláról.
• Mintha nem ilyen fotóról mosolyogna a múltból, ahogyan most a vásznon látjuk őt.
• Mintha költő volna ő, akiről teret, utcát, iskolát neveznek el, lényéből szobrot gyúrtak. 
• De hiszen ő példakép, nem pedig démonaival küzdő, törékeny lélek.

Talán nem vétetlen, hogy az iskolákban úgy tanítják, mintha értelemre és érzelemre ható mester volna, a szerencsétlen sorsú fiú, aki csak arra vágyott, hogy öt forintért kuglert vegyen... Aztán felnőtt, bele a XX. század minden borzalmába, lelkén könnyedén átszakadt a valóság, ő meg zuhant utána, s egy tovatűnő vonat végül örökre elvette minden fájdalmát.

A démonaival küzdő József Attiláról forgatott filmet Rózsa Gábor. Olyan független filmes ő, aki a fejébe vette, hogy minden képesítés nélkül rendező lesz. Az Index olvasói az országban – de az egész világon is – először olvashattak legelső filmjéről (Mentés másképp), majd a másodikról (Legénybúcsú extra), és akkor azt írtam a filmről szóló kritikában, hogy „Úgy tartják, hogy egy rendező második filmjének sikeressége mindig az első sikerén múlik. Ahhoz viszont, hogy megtudjuk, mit is tud ez a rendező, a harmadik filmnek is el kell készülnie. Abból már az is kiderül, mit tanult az előző kettőből.”

Nos, a Reménytelenül a harmadik. Ki nem hagynám, hogy erről a filmjéről is írjak. Ez következik most.  

Sütő András

Fotó: Porcsin Ákos / Rózsa Produktum

Reménytelenül, teli reménnyel, de másképp

Véletlennek nagyon véletlen volna, hogy a József Attila mentális zavarairól szóló filmet ne a költő 1933 márciusában írt verséről neveznék el. A Reménytelenül záró sorai így szólnak:

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

A téboly, a zavar, a világgal való háború, az örökös küzdelem a lélek démonaival alighanem minden elmét felemészt – ha nem talál ebből kiutat, segítséget. József Attila nem talált.

Rózsa Gábor ezt a küzdelemet hívta most vászonra, ismét alacsony költségvetéssel, állami támogatás nélkül, bár szponzorai ezúttal már sokkal közelebb állnak a művészvilághoz, mint eddig, és filmje, bár sok helyütt olyan, mintha színházi jelenetet látnánk, mégis tartalmaz már olyan elemeket, amelyekre kifejezetten azt lehet mondani, hogy filmes megoldások.

Kibontva:

• néhány jelenet olyannyaira a végtelenbe nyúlik, egyetlen látószögből rögzítettett, néha közelítő, máskor nagyon lassan elúszó, kinyíló. Ezt tekinthetjük úgy is, hogy erőteljes színpadi munka, a színészekre nagy feladat hárul, hiszen vágás nélkül kell átjutniuk érzelmi és hangulati változásokon.
• József Attila visszaemlékezései gyerekkori önmagába, felnőttbeli szorongásainak csarnokába már olyan filmes megoldások, amelyek képesek arra, hogy az egydimenziós, egyszobás, egydíszletes térből kitörjenek, és ezek jól is működnek. Lehetne ezekből több, de ne legyünk telhetetlenek, mert az irány jó – már ami, ugye, a harmadik filmre vonatkozó utalást illet.

Az átkötő jelenetek is jól működnek, keretbe foglalják és tagolják a film történetét, a vágás (Michl Júlia) jó ritmusú, az operatőri munka (Garai Gábor) a sötétség és fény háborújának polgári tónusának dicsérete, a film atmoszférája kellően XX. század eleji. 

Sütő András és Michl Júlia

Fotó: Porcsin Ákos / Rózsa Produktum

Michl Júlia vs. Sütő András

A film ugyanakkor mégsem úgy működik filmként, ahogyan egy mély lélekdrámát feszegető mozifilmtől várnánk, és mégis működik, vagyis jóval több szépen filmezett színpadi előadásnál – alighanem éppen attól, ahogyan az író-rendező-producer Rózsa Gábor láttatni akarja József Attila szenvedését, elméjének töredezettségét, valamint terapeutájának, Gyömrői Edit kudarcát, hogy bár ő lehetett volna az, aki a költőóriást megmenti, de az is lehet, ő lett az, aki miatt József Attila démonai végül diadalittas tort ülhettek a költő darabokra hullott elméje és élete felett. 

Jókora titoktartás övezte A Fehér Lótusz harmadik évadának nyolcadik részét, az évadzárót, ugyanis az HBO egyetlen újságírónak se adta ki előre az epizódot, nehogy véletlenül kiszivárogjanak az antológiasorozat legújabb fejezetének végső csavarjai. Fejezetének, mert az író-rendező, Mike White a szemünk láttára nőtte ki magát napjaink Agatha Christie-jévé, egy olyan whodunnit-szériával, amelyen hétről hétre rágtuk tövig a körmünket. Na és persze nevettünk az önmagukból kifordult gazdagokon, akik ezúttal Thaiföldre mentek, hogy luxuskörnyezetben szívják egymás vérét, és lubickoljanak az önsajnálatban a tengerparton.

Fotó: HBO

Egy olyan sztorinál, mint A Fehér Lótusz, nyilván az utazás a lényeg. A karakterívek, a személyiségfejlődések és ezek aspektusai egészen szépen ki is csúcsosodtak a sorozatban, de a nézők nagy részét mégiscsak az érdekli, amikor lemegy a nap, hogy ki a gyilkos, ki az áldozat, mi váltotta ki az erőszakot és agressziót. Évadról évadra ide jutunk el, mert mindig van egy bűntény, és mindig van egy – vagy jelen esetben több – áldozat. Innentől spoilerekkel folytatom.

Két hete debütált a Netflixen a streamingszolgáltató új spanyol nyelvű sorozata, az Ifjú hölgyek kézikönyve (Manual para senoritas), és még mindig dobogós helyen áll a legnézettebb műsorok listáján. Az első ránézésre Bridgerton-koppintásnak tűnő produkció azonban nem teljesen vehető egy kalap alá a 2020 óta óriási sikerrel futó romantikus-történelmi sorozattal – hol több, hol kevesebb annál. Egyvalami azonban biztos: a nézők kíváncsiak a XIX. századi madridi gardedám szerelmi életére. 

Ha egy sorozat olyan sikeres, mint A Bridgerton család, akkor nehéz nem hozzá mérni minden hasonlónak tűnő szériát – például a spanyolok új dobását, az Ifjú hölgyek kézikönyvét. Az előzetes láttán legalábbis rögtön elfintorodtunk, gondolván, hogy egy mediterrán kópiát kapunk majd. Egy újabb sorozat a XIX. századi arisztokrata románcokról, színes-modern-poénos köntösbe bugyolálva, kiszámítható narratívával és végkifejlettel. Győzött azonban a kíváncsiság, és belevetettük magunkat a sztoriba, amely szerencsére a legtöbb téren túlszárnyalta az elvárásokat.

Szinte hihetetlen, de a Netflixnek idáig tartott, hogy megcsinálják az első angol nyelvű kórházas sorozatukat. Mint ismeretes, 2012-ben a streamingszolgáltató első szériája a kisvárosi maffiózós Lilyhammer volt, azóta kerülgették a zsánert, mint macska a forró kását. Most itt van, április 3-án  Pulzus (Pulse) címmel megérkezett kínálatukba az első fecske, ám nagyon valószínű, hogy ötletes alapfelállás ide, tehetséges és elismert készítőgárda oda, nem ez a produkció csinál majd nyarat orvosos tekintetben a Netflixen.

Részlet Pulzus című sorozatból

Fotó: Anna Kooris / Netflix

A Pulzus története egy több szempontból is szorult helyzetben lévő amerikai kórházban indít. Egyrészt Miami felé tart az Abby hurrikán, és az esőzések, áramkimaradások sűrűn borzolják az orvosok és nővérek idegeit. Másrészt pedig a Maguire Hospital falai között is feszültségek törnek felszínre, miután a harmadéves rezidens, Danny Simms (Willa Fitzgerald) feljelenti a felettesét, Xander Phillipset (Colin Woodell) szexuális zaklatás miatt.

Mondhatnám, hogy nagyon aktuális a Netflix új szériája, hiszen a természeti katasztrófák mostanában minden eddiginél jobban sújtják az emberiséget, és a férfiak és nők közötti nemek háborúja sem volt soha annyira kiélezett, mint most. És a Pulzus talán a mostanában eluralkodó, temérdek újdonsággal jelentkező kórházas zsánerben is megtalálhatná a helyét, mondanivalóját, és jelentőségét, ha az alkotók nem arra az irányra szavaznak, hogy a lehető legpofátlanabb módon lemásolják A Grace klinikát. Márpedig ezt tették.

Két percnek sem kellett eltelnie azt követően, hogy betettem a lábam a kecskeméti plázába, hogy feltűnjön: itt valami nem stimmel. Az épületet ugyanis egészen nagy számban lepték el öltönyös, nyakkendős, ünneplőbe öltözött fiatalok. Át is suhant az agyamon, hogy mi lehetett itt: ballagás vagy egyéb iskolai banzáj? Nem, egy internetes mémbe sikerült belefutnom személyesen. 

Az egész őrület 2022-ben indult, amikor vászonra tűzték a Minyonok: Gru színre lép című filmet, ami nyilván nem a filmművészet csúcsa, iróniából pedig tinédzserek világszerte öltöztek ki az „animációs moziünnepre”, s az erről készült videókat TikTokon osztották meg. Hol másutt, itt mennek nagyot a viszonylag kis erőbefektetést követelő, rövid tartalmak. Erről a platformról nőtte ki magát az is, hogy a nézők rózsaszín egyenruhában ültek be a Barbie-ra. Csakhogy a Barbie esetében azért a többség visszafogta magát. Mint kiderül, az idehaza április 3-án bemutatott Egy Minecraft filmre azonban őrjöngeni ment a többség.

Fotó: Warner Bros / YouTube

Arról, hogy mekkora népünnepség zajlik jelenleg az Egy Minecraft film vetítésein, sok videót lehet találni, mert csak úgy özönlenek mindenhonnan. Más dolog viszont, amikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg, hogy minden, a videójátékot idéző megmozdulás, megszólalás vagy akár csak a Jack Black által játszott, Steve névre hallgató Minecraft-hős első felbukkanása is akkora ovációt, tapsvihart és visítozást vált ki a közönségből, hogy szinte felrobban a terem. Ez történt akkor is, amikor én néztem az Egy Minecraft filmet, és bár a vetítést tartó mozi türelme úgy nagyjából a játékidő háromnegyedéig kitartott, egy ponton ők is csúnyán elvesztették a türelmüket,

Onnantól kezdve síri csöndben ment tovább a film, és a vidámparki hangulat nélkül gyorsan kiderült, hogy az Egy Minecraft film a megvadult közösségi élmény nélkül nemhogy a horribilis jegy árát, de még nagyjából két forintot sem ér, akkora trash.

Hogy Donald Gloverből egyszer korszakos zseni válhat, még senki nem sejtette, amikor 2009-től 2014-ig Dan Harmon vígjátéksorozatában, az NBC-s Communityben bohóckodott Troy szerepében. Alapvetően egy ikonikus alakításról beszélünk, köszönhetően Troy és Abed párosának, de Glover már ekkor tudatosan befolyásolta a popkultúrát, #donald4spiderman felkiáltással a Twitteren kampányolt, hogy ő játszhassa Peter Parkert a Sony új rebootjában, amelynek főszerepét végül Andrew Garfield kaparintotta meg. Ám a Communityben a Troyt alakító színész így is felbukkanhatott pókemberes pizsamában. Mindkettő kellett ahhoz, hogy Miles Morales, a fekete Pókember végül megszülethessen.

Részlet az Atlanta című sorozatból

Fotó: FX

Nagy sokk volt, főleg a Community-rajongóknak, amikor zenei karrierjére és Childish Gambino névre hallgató alteregójára támaszkodva Glover elhagyta a szitkomot, de ez a húzása nagyon bejött, gondoljunk csak This Is America című számára, amely mostanra 952 millió megtekintésnél tart, és amelynek rejtett üzeneteit kismillió cikkben elemezték már.

A modern szürrealizmus felé való első lépése volt Donald Glovernek a zenélés, e területen a 41 éves amerikai művész a mai napig képes igencsak megdöbbentő dolgokat produkálni. Valószínűleg ha nincs Childish Gambino, akkor az Atlanta sem születik meg, amit a készítő egy interjújában nemes egyszerűséggel

Az Atlanta 2016-ban indult el az FX nevű amerikai kábelcsatornán és 2022 végén köszönt le, de idehaza annyira fű alatt maradt és nem beszélt róla szinte senki, hogy nekem személy szerint 2025 tavaszáig tartott, hogy egyáltalán rábukkanjak. Akkor viszont alig két hét alatt végig is nyomtam az összesen 41 epizódból álló négy évadot, tokkal-vonóval. És bár voltak itt-ott megingásai, felírtam magamnak a valaha készített legjobb sorozatok listájára, amiket életemben láttam. Nyilván az Atlantához a „Twin Peaks, csak rapperekkel” dolog miatt kell némi elvontság és nyitott gondolkodás, de meg vagyok győződve arról, hogy többen képesek lennének megugrani ezt a lécet, mint ahányan azt gondolják magukról.

A történet középpontjában egy Earn (Donald Glover) nevű atlantai fickó áll, akinek hétköznapjait, az exbarátnőjével, Vannel (Zazie Beetz) stagnáló „se veled, se nélküled” kapcsolatát kísérhetjük figyelemmel. Valamint azt, ahogy a reptéren dolgozó főszereplő egyszer csak meglátja a lehetőséget az unokatestvérében, a Paper Boi néven rappelő Alfredben (Brian Tyree Henry), és utolsó kétségbeesésében, egy rafkós húzást követően a feltörekvő énekes menedzserének szegődik. A banda tagja még a LaKeith Stanfield által játszott, a nigériai származása miatt a feketék között kiutált Darius, aki annyira laza, hogy azt A nagy Lebowski megirigyelné. Ja, és filozófiai hajlam is ugyanannyi szorult belé, mint Jeff Bridges kultikus karakterébe.

Nagy talány, mégis hogyan lehetséges, hogy Michael Fassbender nem húzta be már régen James Bond szerepét, a német–ír színész a visszafogott elegancia mintapéldája. Épp ezért bizonyult tökéletes döntésnek az Oscar-díjas Steven Soderbergh részéről, hogy új kémthrillerje, a magyar mozikban április 3-tól látható Fekete táska férfi főszerepére a Macbeth és a Prometheus sztárját húzta be. A másikra, női főszereplőnek pedig a Tár színésznőjét, Cate Blanchettet, akiről nagyjából ugyanazt a hozsannát lehetne elénekelni, mint Fassbenderről.

Ők ketten azok, akik a Fekete táska házaspárját alakítják, ha tetszik, afféle avantgárd Mr. és Mrs. Smith-tálalásban, csak kevesebb bugyuta humorral, kevesebb lövöldözéssel, cserébe azonban mély és szövevényes párbeszédekkel, érzékiséggel és túlfűtött hangulattal.

Részlet A Fekete táska című filmből

Fotó: Claudette Barius / UIP Duna Film

A Fekete táska nem éppen olyan irányból közelít a kémfilmek felé, mint amihez a nagy többség hozzászokhatott, úgy tűnik, Steven Soderbergh mostanában magához képest is kísérletező kedvében van. Azok után, hogy egy váratlan perspektívából előadott horrorfilmmel jelentkezett, most, a Fekete táska által, ezt az általunk jól ismertnek vélt zsánert is kiforgatja.

A történet, ahogy az elején utaltam rá, egy George Woodhouse nevű titkos ügynök körül forog, aki egy hetet kap főnökétől arra, hogy az ügynökségen belül megtalálja, ki lopta el a rettenetesen veszélyes, Severus névre keresztelt szoftvert. A gyanúsítottak között több munkatárs sorakozik, egészen pontosan öten: a Marisa Abela által játszott, műholdas megfigyelésre specializálódott Clarissa, az ő pasija és felügyelője, a Tom Burke által játszott Freddie Smalls, a cég pszichiátere, dr. Zoe Vaughan, Naomie Harris alakításában, a Regé-Jean Page által hozott, magas rangú James Stokes, valamint végezetül maga Fassbender filmbeli neje, az első számú gyanúsított, Cate Blanchett Kathrynje.

Andrea Arnold Oscar-díjas filmrendező új alkotással jelentkezett. A Bird című film, akár a rendezőnő korábbi műveinek zöme, megjárta az európai filmfesztiválok jelentős részét, olyan nagy eseményeket például, mint a Berlinale. Közben versenyzett számos gálán, mint a Brit Független Filmek Díja, Cannes-ból pedig elismeréssel tért haza. Az alkotás egyfajta felnövéstörténet, ahol a brit nyomor egy igen szokatlan arcát láthatjuk. 

A művet bizonyos kettősség járja át. Egyrészt van egy védőhálóérzésünk, miszerint főszereplőnk biztonságban van, holott úton-útfélen abúzussal, zaklatással, családon belüli erőszakkal és különböző bandák öntörvényű igazságosztásával találja szembe magát. Másfelől azt az üzenetet kapjuk, hogy a testvéri és szülői szeretet – minden önzés és kegyetlenség ellenére – képes túlélni, pedig sokszor kikopni látszik a történet során.

Ez a kettősség adja a Bird szokatlan fantáziavilágát, amit egy realista környezetbe ágyaz. Bár vannak terhelő pillanatok, a film nem hagy rossz szájízt a nézőben. Ennek ellenére képes érzelmileg is hatást gyakorolni a közönségre, továbbá több szempontból is elgondolkodtató.

Nagyon úgy néz ki, hogy a rosszabbik Suicide Squad-film rendezője, David Ayer és A szállító-trilógia egykori főszereplője, a kopasz fejéről és kemény szerepeiről ismert Jason Statham kézen fogták egymást, és eldöntötték, hogy valami olyasmit csinálnak, amit előttük senki sem: akciófilmeket, jó munkásemberekkel a középpontjukban. Az első ilyen próbálkozás volt A méhész, nem is olyan régen, 2024 januárjában, ahol Statham két micimackós poén között izzította be exbérgyilkos tudását és tanította móresre a rosszfiúkat.

Részlet A melós című filmből

Fotó: intercom

A duó lendületbe jött, mert egy évnél csak alig kicsivel többet kellett várnunk, hogy a nem hivatalos filmsorozat visszatérjen. Március 27-én mutatták be a hazai mozikban A melóst, amelynek alapsztoriját nehéz vigyorgás nélkül leírni. Könnyen kitalálható ugyanis, hogy kedvenc angol akciósztárunk ezúttal is egy kétkezi munkást, brigádvezetőt, és igen… egykori kommandóst alakít, akit valahogy célkeresztbe vesz az alvilág, és nincs más választás: mindenkit, aki él és mozog, valamint orosz akcentussal makog, két vállra kell fektetni. Lehetőleg úgy, hogy soha többet ne keljen fel.

Ugyanakkor míg Ayer és Statham előző koprodukciója egészen különleges hangvételű és emlékezetes lett azzal, hogy újragondolta a John Wicket, A méhészhez képest most egy sokkal-sokkal sablonosabb akciófilmet kaptunk. Olyannyira sablonost, hogy egy-két jelenetet leszámítva nem is láthatjuk a főhőst, Levon Cade-et kétkezi munkát végezni.

Veszélyes dolog a nagy klasszikusokhoz hozzányúlni, nemegyszer láttuk ezt. Napestig lehetne sorolni a rosszul elsült remake-ek és rebootok sorát, amelyek a legendás, 2016-ban 83 évesen elhunyt olasz színész, a hatalmas pofonjairól ismert Bud Spencer munkásságát sem kerülték el. Elég felemlegetni a Különben dühbe jövünk újragondolását, amelyet idehaza a Netflix hozott el nekünk... de bár ne tették volna, annyira galád próbálkozás lett.

A Sky Italia szerencsére másképp gondolta, az idehaza a SkyShowtime-ra felkerült Piedone – A Cop in Naples inkább afféle szellemi örökös, lazán kapcsolódó folytatás lett. A főszerepben a Fargo című sorozatban és a Gomorrában is látott Salvatore Esposito látható, ő alakítja Vincenzo Palmierit, egy nagyon effektív zsarut, aki éppen Németországban teljesít szolgálatot. Nem mellékesen pedig, „Piedone” becenevet használva még pankrátorkodik is.

Fotó: SkyShowtime

Az 1973-as Piedone-filmhez nem ez az egyetlen kapcsolódása az új, négy részből álló sorozatnak, a dolog abban a pillanatban világossá válik, amikor Palmieri visszatér Nápolyba, hogy ott folytassa szolgálatát, és egy régi fotót, amin a Bud Spencer-féle Rizzo felügyelő is ott vigyorog, a kezébe kapva elnosztalgiázik egy pillanatra. Igen, Salvatore Esposito karaktere a nagy Piedone tanítványa, akit még utcakölyökként karolt fel a zsarulegenda, és még együtt is szolgáltak a nápolyi rendfenntartóknál. Bár nyilván nem Bud Spencer alakítja, és így a karakter arcát se látjuk nagyon, csak a nagy termetéből kitalálható, hogy ő az – de Rizzo így is meglepően sűrűn felbukkan visszaemlékezésekben, amelyek rendre megdobogtatják még akkor is az ember szívét, ha valaki nem rajongott a Piedone-filmsorozatért.

A nagy amerikai filmstúdiók fejeseit nem hiába szokták annyit ekézni. Gondoljunk csak a Warner Bros Discovery rettegett vezérigazgatójára, David Zaslavra, aki az alkotókkal és a nézőkkel mit sem törődve, hogy az óriáscégnél licencjogokkal spóroljanak, utasítást adott ki egy csomó film és sorozat eltávolítására az egykori HBO Maxról. Zaslav hasonló okokból dobatott a kukába olyan izgalmasnak tűnő produkciókat, mint a Batgirl és a James Gunn által írt, a pletykák szerint jól sikerült Coyote vs. Acme című animációs filmet.

De ne álljunk meg itt, idézzük fel azt is, hogy Bob Iger, a Walt Disney Company jelenlegi CEO-ja, amikor még az ABC-csatorna igazgatója volt, rákényszerítette a nemrég elhunyt David Lynchet, hogy a Twin Peaks második évadában rántsák le az írók a leplet Laura Palmer gyilkosának kilétéről. Ezzel Iger, mintegy belenyúlva a kreatív folyamatokba, kinyírta az addig szépen csordogáló történetet, és persze a nézettséget. A Twin Peakset el is kaszálták, az 1992-es előzményfilmet leszámítva csak 2017-ben tért vissza – egy olyan harmadik etappal, amely mindent megváltoztatott arról, amit a szürrealista sorozatokról, a misztikus történetmesélésről gondolunk. Persze abba Bob Iger már nyilván nem nyúlt bele.

Részlet a The Studio című sorozatból

Fotó: Apple

Mi a közös David Zaslavban és Bob Igerben azon kívül, hogy mindketten lelketlen, pénzhajhász öltönyösök? Nos, az, hogy a 2023-as írósztrájknál mindketten beszóltak az alkotóknak, az elvárásaikat a valóságtól elrugaszkodottnak, felkavarónak nevezték, és Zaslav konkrétan úgy fogalmazott, az írók csak ne panaszkodjanak, így is túl vannak már fizetve.

Az Álomgyárat figurázza ki Seth Rogen új sorozata, a The Studio is, mely két résszel mutatkozott be március 26-án az Apple TV+-on, és a dupla évadkezdést látva nemcsak minden filmőrültnek, Hollywood-imádónak vagy éppen gyűlölőnek tenném kötelezővé a megtekintését, hanem azoknak is, akik nem riadnak vissza a kényelmetlen-kellemetlen humortól. Szekunder szégyenérzetben és az ebből fakadó nevettetésben ugyanis lubickol ez a sorozat.

Nem lehet minden nyomozós sorozat olyan sötét és depresszív, mint a True Detective, a The Killing, a Hannibal és társaik. A whodunnit válfaj legpopulárisabb darabjai is a könnyedebb műfajt erősítik inkább, nem véletlen, hogy Agatha Christie könyveit az eladási listákon mindössze a Shakespeare-művek és a Biblia előzik meg. A krimi koronázatlan királynőjébe tíz körömmel kapaszkodik a Netflixen március 20-án bemutatott A rezidencia is, amely Shonda Rhimes produkciós istállójától, a Shondalandtől érkezett, és már a felütésével simán felkelti az ember érdeklődését: a központi gyilkosság ugyanis nem másutt, mint a Fehér Házban történik.

Részlet A rezidencia című sorozatból

Fotó: Netflix

A Breaking Badből ismert Giancarlo Esposito rekordot dönt ebben az új Netflix-sorozatban, két percig sem tart, amíg az általa alakított háznagy a fűbe harap. Első ránézésre sima öngyilkosságnak tűnik a dolog, ám a rendőrség biztos, ami tuti alapon a Fehér Házba rendeli a nekik segítő ügyeletes flúgos nyomozót, Cordelia Cuppot (Uzo Aduba), hogy járjon utána a rejtélynek. Amikor azt írom, hogy a detektív fura jelenség, azt tessék egészen szó szerint venni,

Van is hova rohangálnia a nyomozónak, a Fehér Ház 132 szobáját kell felderítenie, 157 vendéget kikérdeznie. A rezidencia kezdésében éppen nagy bulit tartanak, ahol az amerikai elnök mellett az ausztrál miniszterelnök is részt vesz. A legnagyobb poén még csak nem is az a politikai szálon, hogy az USA elnöke, akit Perry Morgan alakít, történetesen meleg, hanem az, hogy a buliban énekel a saját magát alakító Kylie Minogue, valamint Hugh Jackman, akit nyilván csak emlegetnek, mert nem vett részt a sorozat forgatásán. Vagy részt vett? Soha nem tudjuk már meg.

Az előzetes alapján azt hihetnénk, hogy a Bámulatosak című francia film olyan izgalmakat, feszültséget és mélységet ígér, mint a Whiplash vagy a legendás osztrák filmrendező, Michael Haneke A zongoratanárnő című alkotása. De erről szó sincs, a nagyjából teljesen kiszámítható cselekmény és a klisék halmaza inkább arra készteti a nézőt, hogy csendes fohászokat mormolva várja a produkció végét.

Na jó, talán mégsem ennyire reménytelen a helyzet, mert azért valamivel felülmúlja azoknak a produkcióknak a színvonalát, amiket a Netflix és más streamingszolgáltatók szakmányban gyártanak. Nem is értem, hogy minek, kinek, miért. A Bámulatosak ilyen keretek között valahol nyugodt szívvel ajánlható olyan családoknak, baráti társaságoknak, akiket a tavaszi esőzések a négy fal köré szorítanak, és nincs jobb dolguk, mint mozivásznat vagy képernyőt bámulni. Kár lenne tagadni, hogy a valós eseményeken alapuló francia produkció pozitív mondanivalóval is bír, vannak felemelő pillanatai. De mindez arra már nem elég, hogy ne unjuk magunkat halálra.

2025 eddig nagy év Erin Doherty számára, a 32 éves brit színésznő nagyot villantott a Kamaszok című netflixes sorozat harmadik epizódjában a gyilkossággal vádolt kisfiút, Jamie-t vizsgálgató pszichológusnő eljátszásával. Nem kell túl komoly látnoki képességekkel rendelkeznie valakinek, hogy megtippelje, Doherty jó pár díjra számíthat alakításáért. Persze nem biztos, hogy csak ezért a szerepéért jutalmazzák majd a színésznőt, aki A koronában Anna hercegnő eljátszása után újfent egy kosztümös produkcióban vállalt el egy fontos karaktert. A hazai Disney+-ra február 21-én felkerült Ezer bokszütésben Erin Doherty a Forty Elephants tűzről pattant vezérét, Mary Carrt alakítja.

Erin Doherty

Fotó: Disney

Az Ezer bokszütésben a 19. századi, igencsak barátságtalan London városában járunk, ahol Jamaicából érkezett bevándorlók állnának oroszlánszelídítőnek, miközben virágzik az illegális boksz, és még a szervezett bűnözés nagyágyúi is valami nagyon komolyra készülnek a színfalak mögött.

Már biztosan érkezik az Ezer bokszütés második évada, az újabb 6 részből álló folytatást leforgatták, idő kérdése, hogy bemutatásra kerüljön. Azután, hogy a sorozat íróját és showrunnerét, Steven Knightot kifaggattuk a munkálatokról, Erin Dohertyvel is egy kerekasztalos beszélgetésen vettünk részt.

Az Indexnek a Kamaszok és az Ezer bokszütés színésznője először arról beszélt, miért érzi magát szerencsésnek, hogy épp most, 2025-ben bújhatott a Forty Elephants női vezérének kosztümébe:

„Egy évig dolgoztunk ezen a sorozaton, hosszú időm volt rá, hogy mélyen elmerüljek Mary Carr karakterében. Van abban valami felszabadító, amikor egy ilyen domináns nőt játszhat el az ember, engem is megerősített a nőiességemben. Végre egy olyan korszakban élünk, amikor egy női karakter nem kell, hogy valakinek a barátnője, a lánya, vagy éppen a neje legyen. A nők nézőpontja is van olyan érdekes és egyedi, hogy önmagában megállja a helyét. Maryvel kapcsolatban is az lepett meg a legjobban, hogy sehol máshol nem hallottunk még róla. Ha engem kérdeznek, itt volt már az ideje.”