comment:com
Folytatódik a zombivadászat
Minden tabut megdönt a Netflix új erotikus filmje
Ha azt mondjuk, hogy a Lady Chatterley szeretője a maga korában igazi botránykönyv volt, akkor egy jottányit sem túlzunk. Bár az író, D. H. Lawrence 1928-ban egy firenzei magánnyomdában kiadatta, az Egyesült Királyságban 1960-ig kellett rá várni, hogy a romantikus sztori széles körben papírra kerülhessen. Érdeklődésnek híja nem volt, az összes elérhető példányt a megjelenés napján elkapkodták az emberek. A szenzációt az jelentette az olvasóknak, hogy egyetlen másik, brit szerző tollából megfogant mű sem ábrázolta annyira szemérmetlenül a szexualitást, mint Lawrence, emellett a Lady Chatterley szeretője teli volt káromkodásokkal. Na meg az is feltüzelte a közfelháborodást, hogy a középpontjában egy előkelő nő és egy munkás fickó tiltott szerelme állt.
Még a brit megjelenés évében a regény kiadóját pornográfia terjesztése miatt beperelték, de végül a Penguin Books javára ítéltek, és jól is járt a cég, hiszen kisvártatva hárommillió darabot adtak el a regényből, melyet obszcén tartalmai miatt az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában, Indiában és Japánban is betiltottak.
Azok után, hogy az elmúlt pár évtizedben filmes és sorozatos adaptációk tömkelege mesélte el a tabudöntögető románcot, a Netflix is meglátta ebben az arisztokrata mesében a lehetőséget. Az új változat rendezői székébe azt a Laure de Clermont-Tonnerre-t ültették, aki korábban a The Mustang című, díjnyertes drámát és a The Act című tévészéria több epizódját is készítette, így nem volt kérdés, hogy jó kezekbe kerül-e a produkció. Az viszont már annál inkább, hogy vajon a kor modern emberének megüti-e az ingerküszöbét egy ilyen régi klasszikus megfilmesítése. Főleg, hogy azért a Netflixen csak úgy dőlnek a nézőkre az erotikus, már-már szoftpornós tartalmak.
A rapper, aki meghalt, majd feltámadt
Nyáron debütált a Netflixen egy spanyol minisorozat Fanático címmel. A félig közhelyes, félig kimondottan eredeti alapkoncepció lényege, hogy Spanyolország legnagyobb rapsztárja meghal a színpadon, egyik legnagyobb rajongója pedig, aki kiköpött mása az előadónak, szépen lassan belebújik a bőrébe, és átveszi a helyét. Bár a helycserés támadás sztorija elcsépelt, egy halott szerepét átvenni mégis egészen groteszk, főleg a mai social media világában, ezért úgy döntöttünk, hogy belevágunk, és megnézzük, mit dob a gép.
Ekkora marhaságot rég nem láttunk a moziban
Amikor pár hete először elcsíptük a Vérapó (Violent Night) című új karácsonyi akciókomédia előzetesét, nem hittünk a szemünknek és meg voltunk róla győződve, hogy ez lesz az év legrosszabb filmje. Abból biztosan nem sülhet ki semmi jó, ha Hollywood megerőszakolja a Mikulás-mítoszt, és a nagyszakállúból egy kalapáccsal hadonászó, erőszakos idiótát csinálnak. Egyértelműnek tűnt az is, hogy hiába szerezték meg a Stranger Thingsből a marcona seriffet alakító David Harbourt a főszerepre, ezt maximum streamingen lett volna érdemes kiadni, és a rendezői székben ülő, korábban a Náci zombik 1-2-t és a Boszorkányvadászokat jegyző Tommy Wirkola neve sem csengett valami bizalomgerjesztően. Túl sok trasht láttunk már ahhoz, hogy egy meglepő ötlettel átverjenek minket.
Tévedtünk.
A Vérapó óriási meglepetés, az év legőrültebb mozifilmje, ami a maga nemében az első percétől az utolsóig élvezhető. A történet ott kezd, hogy a Télapó (David Harbour) nincs éppen élete legjobb formájában, az ajándékok kiosztása közben szünetet tart egy kocsmában, ahol jól felönt a garatra, hogy aztán rénszarvasaival továbbálljon, és néha elokádva magát, de végezze a munkáját. Balszerencséjére a nagyszakállú egy olyan házba is betér, ahol pár gonosztevő egy gazdag családot éppen túszul ejt, és Scrooge (John Leguizamo) fedőnévre hallgató vezetőjük – aki amúgy a Charles Dickens-klasszikus főszereplőjéhez hasonlóan nagyon gyűlöli az ünnepeket – a pincében lévő széf tartalmát próbálja megkaparintani magának karácsonyra.
Az áldozatul esett Lightstone-família teli van tenyérbemászó figurákkal, akiket egy kanál vízben simán meg lehetne fojtani: a családfő a nagymama, a mindig hárpiaként viselkedő Gertrude Lightstone (Beverly D'Angelo), akinek minden kívánságát lesi alkoholista lánya, Alva (Edi Patterson), és annak feltörekvő mozisztár pasija, Morgan Steele (Cam Gigandet). Rajtuk kívül említést érdemel még a bagázsból Jason (Alex Hassell), akinek éppen széthullik a házassága, ám lányával, Trudyval (Leah Brady), és nejével, Lindával (Alexis Louder) csak eljöttek a közös vacsorára. Mert hát, a család az család – ahogy a Halálos iramban bölcsei szokták mondani.
Befutott a Netflixre az elmúlt évek legszórakoztatóbb magyar filmje
A magyar filmipar az elmúlt pár évben elkezdett látványosan magára találni, a drámák közül olyan nagyszerű néznivalók futottak be, mint a Kilakoltatás, A legjobb dolgokon bőgni kell vagy éppen Az unoka. A vígjátékok – és főképp a romantikus komédiák – terén azonban még mindig nem a legacélosabb a kínálat, a legtöbb ebbe a műfajba sorolható magyar film enyhén kínos, szekunder szégyenérzetet kiváltó katyvasz. A humoros vonalon az Üvegtigris óta valamiért a tapló, bántóan bugyuta stílus uralkodik.
Pontosan ezért szolgál reménysugárként a 2021 novemberében a mozikban bemutatott Nagykarácsony, amely végre hosszú várakozás után december 2-án a Netflixen is nézhetővé vált. Épp időszerű, mert lassan mindenki ünnepi hangulatba kerül, felkerülnek a fények az utcákon, a lelkesebbek már most díszítik a fát, az adventi gyertyák gyújtogatásához meg pont egy ilyen film dukál aláfestésnek.
A Nagykarácsony középpontjában egy Arnold (Ötvös András) nevű tűzoltó áll, akivel élete talán legrosszabb napján találkozunk: a barátnője, Zsófi (Rujder Vivien) kezét kérné éppen meg, daruval a leányzó ablakához emelkedve, ám a hölgyeményt rajtakapja egy híres filmsztárral (Szabó Kimmel Tamás) enyelegni, és hősünk meglepetésében lezuhan a mélybe. Arnold ezt követően képtelen lesz arra, hogy nagy magasságokba menjen, így főnöke (Csuja Imre) a karácsonyi vásárba osztja be, hogy ott segédkezzen. Romantikus filmről van szó, így nem kell sokat várni, hogy egy újabb lehetséges szerelem bekopogtasson Arnold ablakán, mégpedig Eszter (Zsigmond Emőke), a tanítónő személyében, aki diákjaival a betlehemezésre próbál a vásáron.
Sokkot kaptak tőle a gyerekek, a Disney most mégis folytatta ezt a kalandfilmet
Az író-rendező 1977-ben útjának indította a sci-fi-műfaj egyik legnagyobb etalonjának tartott Star Warst az Egy új reménnyel, majd az ő fejéből kipattant, 1981-ben Steven Spielberggel közösen vászonra vitt Indiana Jonesból is kultfigurát faragott. Olyannyira, hogy Az elveszett frigyláda fosztogatóit két folytatás, majd 2008-ban egy negyedik felvonás követte, jelenleg pedig az ötödik rész érkezését várjuk tűkön ülve. Volt azonban Lucasnak még egy filmje, az 1988-ban bemutatott és mostanra sokak által szinte teljesen elfeledett sötét fantasy, a Willow.
A Willow-t nem kérdés, hogy egy újabb filmes franchise nyitódarabjának szánta az ötletgazda George Lucas és a rendező Ron Howard, ám közös tervük csúnyán füstbe ment. A produkció hiába hozott be világszerte 137 millió dollárt, soha nem vált blockbusterré, és két Oscar-jelölése ellenére is a kritikusok nagy része a földbe döngölte a látottakat. A történet ugyanis elég könnyen észrevehetően dolgozik más forrásokból, mindez mai szemmel látva is vitathatatlan. A középpontban egy Willow nevű nelwyn, egy apró növésű földműves áll, Warwick Davis karaktere falujában éli dolgos, békés hétköznapjait, egészen addig, míg egy embergyereket, Elora Danant partra nem mos a közeli folyó.
Mit lehet tenni, az amúgy varázslói babérokra törő törpe elindul, hogy találjon valakit a kicsinek, akinél biztonságban lesz. Elora nagy bajban van, mert egy jóslat szerint ő az a kiválasztott, aki miatt Bavmorda (Jean Marsh) elbukik – a boszorkány nem is tétlenkedik, gonosz erőit, köztük lányát, Sorshát (Joanne Whalley) is hajtóvadászatra küldi. A cél, hogy visszavigyék a csecsemőt hozzá, ő meg majd jól kiszipolyozza a leány lelkét a testéből. Willow nagy szerencséjére útközben segítségre lel a nőcsábász-kalandor Madmartigan (Val Kilmer) személyében, és két bolondos goblinnal kiegészülve, néha nőnek öltözve, máskor a hegyen szánkózva izzadnak azért, hogy beteljesítsék küldetésüket, és derűsebb jövőt biztosítsanak világuknak.
Soha nem láttuk még így az angol uralkodónőt
Rengeteg dokumentumsorozat és játékfilm készült már VIII. Henrikről és Boleyn Annáról. A történetet mindenki ismeri, ezért nehéz valami újat alkotni a viharos házasságról. Most a brit Netflix készített egy háromrészes sorozatot, amely teljesen másképp mutatja be a kivégzett uralkodónő életét.
A Vér és szex – A brit uralkodók története egészen különleges alkotás, hiszen keveri a dokumentum- és a játékfilmes elemeket, ráadásul jó adag humorral fűszerezve. Ez azt jelenti, hogy a többi dokumentumfilmtől eltérően nem rekonstrukciót látunk, miközben történészek beszélnek, hanem tényleg játékfilmet. Boleyn Anna többször is áttöri a negyedik falat, és közvetlenül a nézőkhöz beszél. Rengeteg modern utalást vittek be a dialógusba, tele van mai zenével, a színészi játék pedig kifejezetten igényes.
Megtaláltuk a legbetegebb filmet a Netflixen
Az írót azonban egy Oscarral és három BAFTA-díjjal is jutalmazták, ráadásul ezeket olyan elborult alkotásokért kapta, mint A John Malkovich-menet, amelyben a híres színész koponyája körül tehetünk utazást pár száz dollárért, az Adaptáció, benne a kettős szerepben brillírozó, válságban lévő forgatókönyvírót alakító Nicolas Cage-dzsel, de kötelezően megemlítendő az Egy makulátlan elme örök ragyogása is. Kaufman művei közül talán ez utóbbi a legismertebb idehaza, ebben Jim Carrey bújik egy Joel Barish nevű fickó bőrébe, aki éppen kitörölteti volt barátnője minden emlékét a fejéből. Vagyis inkább csak töröltetné, mert míg az orvosok dolgoznak az ügyön, ő tudat alatt felveszi a harcot ellenük.
Kaufman legutóbbi alkotását, a 2020 szeptemberében a Netflixen közzétett A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things) című drámát nemcsak íróként, hanem rendezőként is jegyezte. Egy dolog azonban nem változott: ismételten egy, a néző agyát megdolgoztató produkció lett a végeredmény. Ritka kincs, már abból a szempontból is, hogy manapság az ember már a moziba se tud úgy beülni, hogy egy-egy beszélgetős, lassabb jelenetnél mások ne villantsák az arcába a telefont. A 21. századi filmnézők egy bizonyos rétegének szemmel láthatóan csak az akció kell, a robbantás, lövöldözés, a huszonikszedik másodvonalas Bosszúálló, vagy éppen Henry Cavill tökéletes fogazata, amit akkor villant meg mosolyogva, amikor Superman kosztümjében több év kihagyás után visszatér egy annyira felejthető blockbusterben, hogy már a címére sem emlékszünk. (A Black Adamről van szó amúgy.)
Ez a legjobb sci-fi-sorozat, amit valaha leforgattak
Amikor a Disney 2012-ben megvásárolta George Lucastól a Star Warst, a sci-fi-franchise már régóta tetszhalott volt. Az előzménytrilógiát lezáró A Sith-ek bosszúja óta hét év telt el, és legfőképp animációs sorozatok terén adott már csak életjelet magáról a messzi-messzi galaxis. Bizonyos szempontból jól is elsülhetett volna, hogy új kezekbe került a Lucasfilm, ám a Disney annyira lelketlenül, ide-oda kapkodva kezelte a Star Warst, hogy földbe állították a mozifilmeket. Az ébredő Erővel megkezdett új trilógiáról, a Solo: Egy Star Wars-történetről inkább ne is beszéljünk, ahogy a Disney+-on futott Boba Fett könyve és az Obi-Wan Kenobi is csak a nosztalgiafaktor miatt voltak nézhetőek. Lábjegyzetben hozzátesszük, hogy A Mandalóri legalább feszült űrwesternnek indult, de végül azt is rossz irányba sodorta el a fanservice.
Egy dologban a többség egyetért viszont a mai napig: a 2016-os Zsivány Egyessel fején találta a szöget a Disney.
Igaz, az űrháborús film megszületése nem volt a legegyszerűbb mutatvány, a direktor Gareth Edwards valami förtelmesen rossz munkát végzett rajta. Olyannyira, hogy a stúdiónak be kellett hoznia tüzet oltani azt a Tony Gilroyt, aki íróként a Bourne-trilógiát jegyezte, a negyedik részt már rendezőként is, 2007-es filmjét, a Michael Claytont pedig hét Oscar-jelöléssel szórta meg a Filmakadémia, amik közül Tilda Swinton vitt el mellékszereplőként egy szobrocskát. Folytatva a gondolatmenetet, Tony Gilroy volt az, aki végül az eredeti tervekhez képest sokkal sötétebb irányba vitte el a Zsivány Egyest, és azt mondta, itt a hősöknek mind meg kell halniuk a végén, másképp az áldozatuk, a Halálcsillag terveinek a lázadókhoz való eljuttatása nem lesz elég drámai. Az újraforgatások megtették a hatásukat, és olyan ember mentette meg Gilroy személyében a filmet, aki saját bevallása szerint sose lelkesedett George Lucas űroperájáért.
Míg a Star Warst gyerekeknek való néznivalóként aposztrofáló George Lucas már a múlté, pont Tony Gilroy hozzáállása lehet a kulcs abban a tekintetben, hogy milyen irányba kellene elvinni a franchise-t. A Zsivány Egyes előzményszériája, a Disney+-on szeptember 27-én tripla résszel bemutatott és november 23-ig hetente jelentkező Andor a bizonyíték erre, amelyben végre hagyták Gilroyt kiteljesedni: showrunnerként, íróként és producerként olyan érett sci-fit tett le elénk az asztalra, amelynél csak afféle érdekesség, hogy a Star Wars-univerzumban játszódik. Inkább komoly, szövevényes kémtörténetről van itt szó, amely látványosan figyelmen kívül hagyja a jediket, sith-eket, mindezek tetejében az agresszív rajongóknak sem hódol be.
Az extinibálvány netflixes karácsonya
Freddie Prinze Jr., a kilencvenes és kétezres évek legismertebb rom-com színésze egy romantikus karácsonyi filmmel érkezett meg a Netflixre. A Karácsony veled klisés, de mégis szívmelengető produkció, amely hozza az ünnepi hangulat enyhén elcsépelt sablonjait.
Megérkezett a karácsonyi rom-com dömping a legnagyobb streamingplatformra, mostantól minden héten akár több ilyen filmet is megnézhetünk a Netflixen. Ezeknek a nagy része igazi háttérzajnak használható produkció, egyszerű sztorival, popzenével és megkérdőjelezhető színészi alakításokkal. A Karácsony veled is ezeknek a filmeknek a táborát erősíti, bár némileg élvezhetőbb, mint egy-két társa, ami leginkább a színészeknek köszönhető.
A galaxis őrzői karácsonyi különkiadása a legviccesebb dolog, amit idén láttunk
A Marvel amellett, hogy továbbra is évi három-négy új filmmel csábít minket a mozikba, 2021 januárja, vagyis a WandaVízió bemutatása óta a Disney+-on is válogatott tévésorozatokkal szórakoztatja a nagyérdeműt. Ezek között vannak zseniálisak, mint a Loki és a Holdlovag, de nagyrészt középgagyi tartalmakról van szó, elég A Sólyom és a Tél Katonáját, az évad közben összeeső She-Hulkot vagy éppen a Nickelodeon-korszakot megidéző Ms. Marvelt megemlíteni.
A hullámzó színvonal mellett egynek azért örülhetünk, a disney+-os szériákat elég nagy sikernek könyvelhették el a stúdió fejesei, így Kevin Feige-ék elkezdtek ünnepi különkiadásokat is gyártani. Amelyek közül a halloweenre időzített Éjjeli Vérfarkas se lett rossz a maga oldschool horror stílusával, de a november 25-én bemutatott A galaxis őrzői – Ünnepi különkiadás szó szerint mindent visz.
Mi magunk is feltesszük a kérdést, amikor már novemberben elkezdenek ömleni ránk a karácsonyi filmek és sorozatok, hogy nincs egy kicsit túl korán ehhez? Abban az esetben azonban, ha tényleg van mondanivalója az alkotónak, nem haragszunk rá, hogy szaloncukorpapírba csomagolja a történetet. Márpedig James Gunn az első, 2014-es A galaxis őrzői-film óta egyengeti Peter Quillék sorsát. Egy olyan kozmikus csapatét, amelynek tagjait előtte nem sokan ismerték, most pedig milliók várják tűkön ülve a trilógia lezárását. Ehhez szolgál afféle felvezetésként is az Ünnepi különkiadás. A rajongóknak nem ajánljuk, hogy kihagyják, mert olyan új infókat tudunk meg a karakterekről, amik kulcsfontosságúak. Emellett humorból, akcióból, érzelemből, bajtársiasságból sincs hiány – ahogy azt megszokhattuk.
Végre nézhető az év legjobban várt sorozata, de nem ajánljuk mindenkinek
Az év egyik legjobban várt sorozata egyértelműen a netflixes 1899, és nemcsak azért, mert már az előzetestől leesett az állunk, hanem azért is, mert készítői a Dark (Sötétség) című német misztikus sorozattal korábban már letették a névjegyüket a minőségi filmkészítés asztalára.
S bár ezzel azonnal beírták magukat a filmtörténelembe, cserébe hatalmas terhet vettek a vállukra, mert a Darkkal olyan magasra rakták a lécet, hogy annak csupán a felét megugrani felér egy olimpiai kvalifikációval. Az 1899 első évadának sajnos ezt nem sikerült elérnie, ám ettől függetlenül figyelemre méltó és érdemes alkotásról beszélünk.
Zokogva néztük végig a Netflix új filmdrámáját
A Mardini nővérek (The Swimmers), nem csak a Netflix idei kínálatát elnézve, hanem úgy összességében ki merjük mondani, hogy az év legmeghatóbb filmje. Legalább öt-hat olyan emlékezetes jelenetet számoltunk benne össze, amelyek kemény gyomrost visznek be a nézőknek, ugyanakkor a túl hosszú játékidő, a felesleges, ki nem vágott és olykor szirupos Disney-filmekbe illő snittek rányomják a bélyegüket a végeredményre. Csak ennyi az oka, hogy nem tudjuk rámondani, hogy az év filmje.
A megtörtént eseményeket feldolgozó történet középpontjában Yusra (Nathalie Issa) és Sara (Manal Issa) Mardini állnak, egy damaszkuszi testvérpár, akik amellett, hogy a szír fiatalok bulizós hétköznapjait élik, kőkeményen edzenek, elvégre versenyszerű, olimpiai szereplésről álmodozó úszókról van szó. A helyzetük egyik napról a másikra válik pokolivá, amikor épp egy háztetőn partiznak, és a háború a szemük láttára tör ki – egy vizuálisan erősen meghökkentő jelenetben.
Sokkolásból ebben a filmben nincs hiány, nem sokkal később Yusra egyik versenyén egy fel nem robbanó rakéta csapódik a medencébe, nagy riadalmat okozva. Ekkor jön el az a pillanat, amikor a Mardini nővérek szülei úgy döntenek, elengedik lányaikat Európába, egészen pontosan Németországba, hátha sikerül a visszahúzódóbb, de céltudatos Yusrának, valamint a nagyszájú és vagány Sarának utat kitaposnia egy jobb élet felé.
Ki ez a szadista kislány a Netflixen?
Ahogy idehaza emlegetik, A galád család iszonyatosan furcsa figurákból áll össze, élén az egymást folyton nyaló-faló Gomezzel és Morticia Addamsszel, de az öccsét kedvtelésből szadizó Wednesday, a Frankenstein szörnyetegére kísértetiesen hasonlító inas, Lurch, vagy éppen az életre kelt, levágott kéz, Izé is megérnek egy misét. Az Addams Familyvel rengeteg film és sorozat foglalkozott, de a közvélemény azt vallja, hogy az 1991-es és 1993-as, Barry Sonnenfeld által rendezett egész estés alkotásokon kívül a többi létezéséről tudomást sem érdemes venni.
Ebből a szempontból a Netflix új sorozata, a Wednesday, amelyet stílusosan november 23-án, egy szerdára eső napon mutattak be, megengedő – ez egy olyan spinoff, amelyet minden előtudás nélkül, újoncként is simán lehet élvezni.
A Wednesday elé nagy elvárásokkal ültünk le, hiszen az első négy epizódot a gótikus filmek nagymestere, Tim Burton rendezte. A legendás direktor a feljebb emlegetett, 1991-es filmre is pályázott anno, de a Batman visszatér miatt passzolnia kellett azt, ráadásul a cirka 10 évvel ezelőtt beharangozott és rábízott mesefilmes változat elkaszálása miatt egészen mostanáig kellett várnia Burtonnek, hogy végre belemélyeszthesse karmait az Addams Family világába. A régi filmekkel kapcsolatban nem ez az egyetlen átfedés, a 90-es években Wednesday-t alakító Christina Ricci is visszatér mellékszerepben a netflixes változatban, amely bár a fiatalabb nézőket célozza főképp, emiatt nosztalgikus is egyszerre.
Kitépi a lelkedet Vilmányi Benett legújabb filmje
Rég érkezett a magyar mozikba annyira őszinte produkció, mint a Larry. Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmje brutálisan mutatja be a magyar valóságot, a traumát és a zene erejét.
A Larry egy 21 éves juhászfiú, Ádám (Vilmányi Benett életét mutatja be, aki szorongással és dadogással küzd. Egykor erőszakos édesapjával (Thuróczy Szabolcs) él együtt, de nem találja a helyét egészen addig, amíg rá nem jön, hogy a rapzenével, Larry néven kiírhatja magából a frusztrációit. Durva és explicit szövegei a helyi fiataloknak is bejön, akik segítenek a fiúnak felvenni a dalt. A sikert egy országos tehetségkutató hozhatja meg, de ehhez Ádámnak mindent fel kell áldoznia.
Eldobtuk a cowboy kalapunkat ettől az új westernsorozattól, annyira jó lett
Habár a BBC és az Amazon Prime közös gyártása, idehaza némiképp meglepő módon az HBO Max mutatta be Az angolok (The English) című új westernsorozatot november 11-én, a világpremierrel egy időben, amelyről előzetesen csak annyit tudtunk, hogy Emily Blunt angol kisasszonynak öltözik benne, hogy egy indián társaságában vérbosszút álljon néhány cowboyon. Ennyi azonban pont elég volt ahhoz, hogy nagyon bele akarjunk nézni a produkcióba.
A történet picit jobban kifejtve tényleg ennyiről szól, egy Cornelia Locke (Emily Blunt) nevű angol lady azért érkezik 1890-ben a prérire, hogy bosszút álljon a férfin, aki gyermeke halálát okozta. A nőnek egyszerre van balszerencséje és szerencséje, mivel egy, az Isten háta mögötti hotel kegyetlenkedő hangulatban lévő tulajának, bizonyos Richard M. Wattsnak (Ciarán Hinds) a markaiba kerül. Lady Locke itt ismerkedik össze egy pauni bennszülöttel, Eli Whippel (Chaske Spencer), aki bár éppen kötéllel a nyakában szenved a tűző napon, hamarosan közös utazásra indul a női főhőssel. Egy irányba vezet az útjuk ugyanis, északra.
A western rajongói, már ha vannak még ilyenek manapság, hozzá lehetnek szokva, hogy ez a műfaj nagy többségében egy elszánt tekintetű cowboyt állít a középpontjába, akit semmi nem állíthat meg abban, hogy feszült pisztolypárbajban lyuggassa ki ellenségeit. Az angolok pont ezt a tradíciót rúgja fel azzal, hogy a főszereplője egy – az akkori társadalom által lenézett – nő és egy számkivetett indián. Pont emiatt annyira izgalmas a széria koncepciója.
Megnyúzta az idegrendszerünket a Netflix új kosztümös filmje
Ha bárki megkér minket, soroljuk fel napjaink három legtehetségesebb fiatal színésznőjét, Florence Pugh nevét biztosan nem hagyjuk le a listánkról. A 26 éves feltörekvő színész a közelmúltban szinte csak és kizárólag thrillerekben nyűgözte le a közönséget: a Magyarországon forgatott, vérfagyasztó Fehér éjszakákban látottakat azóta se hevertük ki, de Pugh a Fekete Özvegynek is váratlan mélységet adott Yelena Belova karakterével, a sci-fibe hajló rémálomban, a Nincs baj, drágámban pedig konkrétan ő vitte el a hátán egyedül a show-t.
A csoda (The Wonder) című, november 16-án bemutatott új Netflix-filmnek is Florence Pugh a legszembetűnőbb erőssége, bár az Oscar-díjas chilei rendező, Sebastián Lelio a remeklő női főszereplő mellett apait-anyait beleadott, hogy a kosztümös thrillert a vizualitását tekintve is nyomasztóvá tegye. Sikerült a bravúr, a mi idegeinket egészen pontosan megnyúzta A csoda, amely egy vallásos alapokra helyezett nyomozós történet, rögtön ki is fejtjük, hogy miről szól pontosan.
1862-ben járunk, egy írországi falucskában, ahova épp megérkezik a krími háborút megjárt nővérke, Elizabeth „Lib” Wright, hogy egy különös ügynek járjon a végére. A helyi O’Donnell família ugyanis azt állítja, hogy kislányuk, Anna (Kíla Lord Cassidy) négy hónapja nem evett már egy falatot sem, mégis majd kicsattan az erőtől és az egészségtől. Amikor pedig a Florence Pugh által játszott Lib rákérdez, hogy ugyan mi táplálja a gyermeket, azt a választ kapja, hogy bizony nem más, mint a mennyei manna.
Pont az RTL-től nem vártuk, hogy ennyire provokatív sorozattal jelentkezik
Megdöbbenve keressük a szavakat azután, hogy leültünk a november 16 óta széles körben elérhető, RTL+ névre keresztelt streamingszolgáltató új magyar sorozata, A Nagy Fehér Főnök elé. 45 perc alatt volt itt kőkemény cigányozás, buzizás, zsidózás, mindenezés, alig győztük a fejünket kapkodni. Az elhangzott gyalázkodások 90 százaléka annak a Nándinak a száját hagyja el, aki még A mi kis falunk Gyurijához képest is irtó nagy suttyó – a párhuzamot nyilván azért hozzuk, mert mindkét karaktert Lengyel Tamás alakítja, aki vélhetően nem mostanában lesz képes a háta mögött hagyni a vidéki bunkó skatulyáját, amibe az elmúlt években a tévéképernyőn belekényszerült.
Mondjuk a színész azt, amit kell neki, jól csinálja. A pajkaszegi fociedzőn néha szétröhögtük az agyunkat, Nándin pedig iszonyúan meg lehet botránkozni. A Nagy Fehér Főnök készítőinek nyilvánvalóan ez is volt a céljuk a csehek sikersorozatának, a Most!-nak a magyar adaptációjával, amely humor helyett ezúttal jó adagnyi drámával nyakon öntve vezet be minket a lehangoló magyar rögvalóságba.
Lengyel Tamás figurája abban nem különbözik Gyuritól, hogy ő is szeret kocsmázni. Éppen sörözés közben, a helyi lebujban találják meg a férfit az Anikó Show szerkesztői, és kérik fel, hogy jöjjön be az egyik adásba. Merthogy van valaki, aki nagyon szeretne vele találkozni. Vajon a rég nem látott, gazdag, külföldi nagybácsiról van szó? Nándi fellelkesedik, elkéri egyik ivócimborája kellemetlenül festő öltönyét és úgy megy be az RTL Klubba. Itt aztán jó nagy sokk várja A Nagy Fehér Főnök főszereplőjét, aki azzal szembesül, hogy Ottó nevű öccse szőke bombázóvá operáltatta át magát, és Brigiként (Rujder Vivien) éli már az életét.
Háromszor is sokkot kaptunk a moziban ettől az új horrorfilmtől
Nem akad túl sok olyan kreatív szakember jelenleg a szórakoztatóiparban, aki annyira értene a gazdagok kínzásához, fenyítéséhez, vagy úgy is mondhatnánk, hogy szadizásához, mint Mark Mylod, aki a kőgazdag Roy-famíliát pellengérre állító Utódlás című HBO-sorozat legfőbb rendezője, 13 epizódot vezényelt le eddig, most pedig a mozikban november 17-én bemutatott, A menü című horrorvígjátékban prezentálja nekünk ez irányú tehetségét.
A menü története pofonegyszerűnek mondható: egy elhagyatott szigeten található, elegáns étterembe érkezik 12 idegen, hogy exkluzív és az átlagemberek számára megfizethetetlen vacsorát költsenek el, alig pár óra leforgása alatt. A vendégek között találunk örökké fanyalgó ételkritikust, Lilian Bloom (Janet McTeer) személyében, egy George Díaz (John Leguizamo) nevű arrogáns és kiégett hollywoodi színészt, na és egy rettenetesen idegesítő fiatal fickót, Tylert (Nicholas Hoult), aki megtestesít mindent, ami miatt a Z generációt sokan kritizálják, és aki az utolsó pillanatban rángatta magával Margot-t (Anya Taylor-Joy), a bizarrnak ígérkező estéről mit sem sejtő escortlányt.
Talán ennyiből is kiderül, hogy A menü rendezőjének nem az volt a célja, hogy szerethető karaktereket pakoljon elénk az asztalra.
Épp ellenkezőleg, a híres sztárszakács, Julian Slowik (Ralph Fiennes) konyhájába betérők mindegyike – jobb szó híján – egy féreg. Csak mindenki más miatt. Szerencsére A menü elkerüli a közel 2 órás játékideje alatt az összes klisét, amit egy ilyen filmtől várnánk. A sztori nem megy át valami B kategóriás „whodunnit?” Agatha Christie-utánzatba. Bár az is gyorsan egyértelművé válik ugyanakkor, hogy gyilkosság és vérfürdő mindenképpen lesz, és nem mindenki ússza meg ép bőrrel ezt az estét.
Jason Momoával hozta el nekünk a Netflix az év legőrültebb kalandfilmjét
Igazi hullámvasút? Talán így lehetne legpontosabban jellemezni Hollywood éppen soros szívtiprójának, Jason Momoának az eddigi karrierjét. A Baywatch Hawaiiban kezdte, majd a Csillagkapu: Atlantiszban annyira nagy kedvencévé vált sokaknak, hogy még a 2011-es Conan, a barbár főszerepét is bezsákolta a most 43 éves színész. Ezt követően némiképp hasonló vonalon mozogva a Trónok harca kőkemény dothraki uralkodójának, Khal Drogónak az eljátszására is őt választották ki, ám az HBO-sorozat kis híján derékba törte Momoa pályafutását, aki képtelen volt a kiírása után munkát találni. Merthogy a szórakoztatóiparban elkönyvelték, hogy ez a fickó nem tud angolul. Jason Momoának saját filmet kellett készítenie ahhoz, hogy konkrétan ne haljon éhen, és bár a 2014-es Vadcsapáson nem lett kritikailag elismert, mégis újra feltette hősünket a térképre.
Azóta persze Jason Momoa igen elfoglaltnak számít, és valószínűleg pénzügyileg sincs túl sok gondja, elvégre ő a DC filmes univerzumának Aquamanje, egyike annak a kevés szuperhősnek, akit a Warner Bros. nem cserélt még le. De az elmúlt pár évben láthattuk Momoát a Magyarországon forgatott Dűnében, Az északi határvidék című sorozatban, na és a See című posztapokaliptikus sci-firől se feledkezzünk meg, amely az Apple TV+ egyik sikeres szériája. Sőt, a jelenlegi zászlóshajója.
A Netflix november 18-án mutatta be az Álomország (Slumberland) című új filmjét, amelyről korábban csak annyit tudtunk, hogy egy nagyon régi, 1905-ös képregényt, a Little Nemo in Slumberlandet adaptálja modern környezetbe valahogy, és hogy Momoa egy hülyén festő, a fején szarvakat viselő fickót alakít majd benne. Nyilván kíváncsiságból leültünk elé, és talán azért, mert nem túl sok jóra számítottunk, irtó jót szórakoztunk ezen a két órán.
Már értjük, miért nem láthatják az esküdtek a Harvey Weinsteinről készült filmet
Az ember első – és az Azt mondta 116 perce alatt mindvégig a fejünkben motoszkáló – gondolata a következő: valahogy így kell újságot írni, oknyomozást folytatni, ahogy a The New York Times két riportere, Megan Twohey és Jodi Kantor tette, amikor 2016–2017-ben szívós kutatómunkával megírták a zsurnalisztika történetének egyik legnagyobb hatású, 3321 szavas cikkét, amely a világ elé tárta Hollywood legnagyobb hatalmú mogulja – és, mint kiderült, szexuális ragadozója –, Harvey Weinstein évtizedeken át folytatott gyomorforgató gyakorlatát, a pályakezdő színésznők és asszisztensek sorozatos, rendszerszintű megerőszakolását.
Az újságcikk nemcsak hogy elindította a #MeToo mozgalmat, és megtörte a hollywoodi szexuális zaklatásokat övező cinkos csendet, de börtönbe juttatta az érinthetetlennek tartott filmcézárt, a Miramax Stúdió urát.
Egyelőre 23 évre, de a napjainkban is a nagy nyilvánosság előtt zajló és hányingert keltő, naturalisztikus vallomásokkal tarkított újabb, Los Angeles-i tárgyalás több mint százéves további börtönbüntetést tartogat Weinstein számára, aki nyilvánvalóan élete végéig rács mögött marad.
Maria Schrader német rendezőnő hazánkban – és a tengerentúlon is – csütörtökön debütált filmje már-már azt a klasszist képviseli, amit a nagy és utolérhetetlen előd, az 1976-ban készült Az elnök emberei és a nem kevésbé lebilincselő 2015-ös Spotlight. Az első a The Washington Post, a második a Boston Globe kulisszái mögé enged betekintést, az Azt mondta pedig a The New York Times szerkesztőségi munkáját mutatja be. És engedtessék meg az újságírónak, hogy ne elsősorban a gyomorforgató Weinstein-sztori kacskaringóin csámcsogjon, hanem kifejezze csodálatát és elkerülhetetlen irigységét egy ikonikus szerkesztőség tankönyvbe illő leleplező munkája iránt. Hiába, ez már csak szakmai ártalom...
Még csak november van, de máris karácsonyi hangulatba kerültünk az új Télapu-sorozattól
Pedig nem mindenki él-hal annyira a Reszkessetek, betörők!-filmekért, hogy minden évben az ünnepek alatt újranézze. Itt jegyezzük meg, hogy van egy másik, talán kevésbé hangos tábor is, akiknek A karácsonyi filmet nem a Macaulay Culkin-féle őrjöngés jelenti, hanem a Télapu.
Egy generáció nőtt fel el a klasszikus és a magyar csatornákon számtalanszor vetített 1994-es első részen, amelyben Tim Allen játszotta a főszerepet. A színész egy Scott Calvin nevű fickó bőrébe bújt, aki bár Charlie nevű kisfiát arról győzködte, hogy a Télapó igenis létezik, ő maga sem hitt az egészben. Aztán karácsonykor, amikor különös zajokra ébredt apja-fia, megtörtént a lehetetlen, és a nagyszakállú, piros ruhába öltözött, mitikus alak ott állt előttük. De csak egy pillanatig, mert Scott ráijesztett a Télapóra, aki megcsúszott, leesett a tetőről, és meghalt.
Sötét kezdés ez egy karácsonyi filmnek? Talán, de a formula bevált, trilógia lett a Télapuból, amelyben Scott Calvin magára öltötte a Télapó kabátját, ezzel tudta nélkül aláírt egy szerződést, amely szerint vállalta, hogy innentől ő teljesíti a lehetetlennek tűnő feladatot: azaz kiviszi a gyerekeknek egy éjszaka alatt az ajándékokat. A Télapu-filmsorozat jó régen befejeződött, az Amerikában 2006-ban bemutatott Télapu 3: A szánbitorló után hosszú némaság következett. Egészen 2022. november 16-ig, amikor is a Disney+ első két epizódjával új sorozatot tűzött képernyőre. A Télapuk a filmtrilógia egyenes ági folytatása, legnagyobb meglepetésünkre ráadásul az épkézláb fajtából.
Sylvester Stallone maffiózónak állt élete első sorozatában, és minden percét imádjuk
Jó sok víz folyt le a Dunán azóta, hogy 1976-ban az addig anyagilag küszködő, mégis lelkes feltörekvő Sylvester Stallone nevét a Rocky című sportfilmnek köszönhetően megismerte a világ. Az olasz csődör igazi franchise-építő lett később, a Rocky hatrészessé bővült, és emellett még a Creed-spinoffok is kinőtték magukat belőle, de Stallone nevéhez méltán kapcsolják a Rambo-filmeket és A feláldozhatók-trilógiát is. Nem csak lövöldözésből és izommutogatásból állt azonban az idén 76 éves színész karrierje, időről időre Sylvester Stallone megpróbálkozott azzal, hogy kitör a skatulyából. Az olyan filmek, mint az Állj, vagy lő a mamám!, a Tango és Cash vagy épp a Suicide Squad, bizonyították, hogy Stallone lazaságnak és humorérzéknek sincsen híján.
A november 13-án a Paramount+-on az első epizódjával bemutatott Tulsa King mintha egy best of válogatás lenne, már abból a szempontból, hogy Sly egyszerre bunyózik és viccelődik benne. A Tulsa King ráadásul egy fontos mérföldkő Sylvester Stallone karrierjében, aki ezt megelőzően soha nem vállalt főszerepet tévésorozatban. Ezt is megértük: az egyik utolsó akciósztár streamingezik.
Mégpedig nem is akárhogy. A Tulsa King egyáltalán nem lett rossz, főleg azok fogják imádni, akik kicsit maguk mögött hagynák az erőszakos 21. századi woke-kultúrát, és valami oldschool keménykedésre vágynak. A történet középpontjában egy Dwight Manfredi (Stallone) nevű maffiózó áll, akit 25 évre sitteltek le egy gyilkosság miatt, ám ő végig hű maradt bandájához. Kiszabadulása után a férfi nagy pofont kap főnökétől. Lojalitásáért cserébe ugyanis száműzik „falura”, így kénytelen New Yorkból az oklahomai Tulsa városába költözni, azzal a feladattal, hogy épkézláb bűnszövetkezetet építsen fel ott a semmiből.
Sosem csíptem Zámbó Jimmyt, de a róla készült új sorozat egy rész alatt levett a lábamról
Igazi gyászhír volt, amikor kiderült, hogy a Warner Bros és a Discovery egyesülése után az HBO változtat a stratégiáján, és belátható időn belül nem jelentkeznek többet fikciós magyar sorozatokkal. Csak hogy néhányat említsünk az elmúlt pár évből: Terápia, Aranyélet, A besúgó. Mind olyan produkciók, amelyeket nemcsak a nézők, hanem nagy többségben a szakma és a kritikusok is elismertek. A hazai közönség mellett persze a sorozatkészítőket, színészeket, forgatókönyvírókat is csapásként érte ez az HBO-s dolog. Nagy szerencsénk, hogy az RTL-nél viszont egyre nagyobb a hangsúly a magyar sorozatokon, nagy örömünkre pedig november 16-án indítottak egy új streamingszolgáltatót, rajta rögtön három vadonatúj magyar szériával és további, ötezer órányi exkluzív nyalánksággal.
Ami számunkra a legérdekesebb volt, hogy az első részével elstartolt A Király is az RTL+-on.
Már évekkel ezelőtt hallani lehetett pletykákat arról, hogy az RTL Magyarországnál egy Zámbó Jimmy-sorozatot terveznek összegyúrni. Meg is rettentem akkoriban a hírtől, mert amennyiben ezzel a produkcióval az RTL Magyarország a szokásos közönségét célozta volna be, akkor biztosan három perc után kinyomtam volna. A Király ehhez képest pozitív csalódás lett, az a fajta sorozat, amely simán tarolna a Netflixen is. Sőt, az HBO-nál konkrétan irigyek lehetnek rá.
A Király a történetvezetését tekintve összevissza ugrál az időben, így rögtön a pilotban háromféle élethelyzetben láthatjuk Zámbó Jimmy karakterét. A nyitójelenetben 1987-ben vagyunk, amikor az Olasz Renátó által játszott főszereplő már magabiztosan mozog a színpadon, alulöltözött táncoslányok és lelkes közönség előtt dalol, hogy aztán visszaugorjunk a kezdetekre, az énekes nehézkes szárnypróbálgatásai után pedig a végén még Jimmy tragikus sorsát is a képünkbe nyomják az alkotók: 2001-et, amikor a magyar sztár pisztollyal halálosan megsebesítette saját magát. Ekkor már Nagy Ervint látjuk, de csak egy pillanatig, így az ő játékát egyelőre nem tudjuk megítélni.
Jennifer Lawrence élete alakítását hozza új filmjében, mégse beszél róla senki
Még mindig csak 32 éves, de Jennifer Lawrence jó hosszú pályafutásra tekinthet vissza, ha elmereng eddigi szerepein. A színésznő neve és arca fémjelezte Az éhezők viadala-filmsorozatot, de a kék alakváltó mutáns, Mystique bőrébe bújva az X-Men fiatal generációjának is az egyik sarokköve lett Lawrence – aki amúgy pénzügyileg is jól járt a sok blockbusterrel, 2015-ben és 2016-ban a világ legjobban fizetett színésznője volt. Jennifer Lawrence azonban mindig a csöndesebb, mélyen drámai filmekben brillírozott igazán, gondoljunk csak a Napos oldalra, amelyért Oscar-díjat kapott, a Darren Aronofsky által rendezett, botrányt kavart Anyám!-ra, vagy éppen kritikánk tárgyára, A kiútra.
A kiút az a fajta visszafogott, már-már minimalista dráma, aminek a létezéséről csak akkor kezdenek tudomást venni a nézők, amikor – mondjuk – az Oscart vagy bármelyik másik rangos filmgálát letarolja a film. Ennek a történetnek minden esélye megvan rá, nemcsak Jennifer Lawrence nyújt benne életszagú, megtört alakítást, hanem a férfi főszereplő, Brian Tyree Henry is látványosan felnő a feladathoz. Az Apple TV+-on november 4-e óta nézhető produkcióban pedig az a legszebb, hogy nem érződik rajta, hogy Oscarra szánták, nincs benne hatásvadász csinnadratta, végtelenségig elnyújtott játékidő és felesleges manír sem.
A történet középpontjában egy Lynsey (Lawrence) nevű fiatal nőt látunk, aki az elején rettenetesen rossz állapotban van. Tolószékben ül, egyedül a vécére se tud kimenni, és a fogmosásban is segítségre szorul. Nemcsak testileg, hanem lelkileg is meggyötört emberről van szó, aki az éjszaka közepén üvöltve, az izzadságtól csuromvizesen riad fel rendszeresen. Szerencsére egy idős beteggondozó, Sharon (Jayne Houdyshell) azonban Lynsey segítségére van 0–24, és bizony el is kél a segítség, mert ahogy kiderül, hősünk egy Afganisztánt megjárt katona, akit felrobbantottak, és amellett, hogy kőkemény PTSD-je lett, még agysérülést is szenvedett.
Teljesen rápörögtünk erre az új háborús sorozatra
A BBC drámasorozatait nagyon csípjük, a tévécsatorna olyan közkincsnek számító produkciókat hozott el az elmúlt pár évben a nézőközönségnek, mint a Sir Arthur Conan Doyle klasszikus detektívjét a modern Londonba ültető Sherlock, vagy a Luther című éjsötét nyomozós széria, amelyben a ballonkabátos Idris Elba játszotta le a csillagokat az égről. De említhetnénk akár a Tabut és a Peaky Blinderst, azaz a Birmingham bandáját is, ez utóbbi szériákat az a Steven Knight rakta össze, aki jelen cikkünk tárgyát is jegyzi. A BBC álláspontja – egyébként nagyon helyesen – az lehetett a showrunnerrel kapcsolatban, hogy ha már ennyire bevált, miért ne szavaznának neki újfent bizalmat? Jó húzás volt, mert Knight történelmi ihletésű újdonsága, az Engedetlen hősök (SAS Rogue Heroes) remek néznivaló lett, a sziklaszilárd alapoknak hála pedig benne van a pakliban, hogy sokévados sikersorozattá növi ki magát.
Idehaza az HBO Max mutatta be a katonás szériát október 30-án, rögtön mind a hat epizódjával. Örültünk neki, hogy nem húzták az idegeinket, mert egy ültő helyünkben ledaráltuk az egészet. Rápörögtünk, nem tagadjuk.
Az Engedetlen hősök az éppen tomboló második világháborúba kalauzol, egészen pontosan az észak-afrikai hadszíntérre, 1941 tavaszára. A szövetségesek szénája nem áll a legjobban, hiszen a Rommel által vezetett német haderők éppen a stratégiai fontosságú Tobruk városát szorongatják. Persze a britek sem restek, ám a felmentő sereg egy elég vicces baki miatt nem ér oda segíteni.
Ez az a pont, amikor a gazdag ficsúr, David Stirling (Connor Sindells) és az első blikkre veszélyes pszichopata, ám rendkívül ambiciózus Jock Lewes (Alfie Allen) elkezdenek szervezkedni, és egy, még náluk is elborultabb katonával, az identitásválságos és folyton dühös Paddy Mayne-nel (Jack O’Connell) kiegészülve megalapítanak egy titkos ejtőernyős hadosztályt, a SAS-t, amelyről talán már önök is hallottak…
Megszakadt a szívünk az új Fekete Párduc-filmen
Az első Fekete Párduc-film, amelyet idehaza 2018 februárjában mutattak be a mozik, páratlan siker lett a Marvelnek. Nem csupán anyagilag, hiszen a Chadwick Boseman főszereplésével készített és Ryan Coogler által rendezett produkció világszerte összesen 1,3 milliárd dollárnyi bevételt söpört be a kasszáknál, hanem szakmailag is, miután az Oscar-díj-átadón a legjobb film kategóriában jelölték. Szuperhősös filmet nem ért korábban ekkora megtiszteltetés, és bár végül a Zöld könyv – Útmutató az élethez lett a befutó, a Fekete Párduc stábja mégsem távozott üres kézzel, három aranyszobrot is bezsebeltek.
A Marvel Studios az eredeti tervek szerint két folytatást vizionált T’Challa karakterével a középpontban, ezek az uralkodásba egyre jobban beletanuló király személyiségét mélyítették volna tovább. Coogler többször nyilatkozott arról, hogy terítékre került volna a második felvonásban Thanos csettintése, az, hogy a wakandai szuperhős hogyan birkózik meg a ténnyel, hogy öt hosszú év kiesett az ő életéből is, amíg kámforrá vált.
A világ lába földbe gyökerezett, amikor Chadwick Boseman egyik napról a másikra, mindössze 43 évesen rákban elhunyt. A színészt, mint később kiderült, már 2016-ban diagnosztizálták, állapotát azonban a lehető legnagyobb titokban tartotta, a színészkedést pedig folytatta, egészen 2020-as haláláig.
A nagy kérdés az volt, hogy a Marvel vajon mit kezd a helyzettel, újracastingolják-e, és másra bízzák-e T’Challa eljátszását ezt követően. Még a rajongók közt is jó páran akadtak, akik új színészt követeltek, ám Kevin Feige, a képregénygyár mozgóképes feldolgozásaiért felelős stúdió elnöke kijelentette, erről hallani sem akarnak. Wakandának egy T’Challa királya volt, nem alakíthatja más a szuperhőst. Coogler tehát nehéz helyzetben találta magát, hiszen amellett, hogy egy olyan folytatást várt tőle mindenki, ami felér az első részhez, rákerült az író-rendezőre a nyomás, hogy a közönség által imádott Chadwick Bosemantől is méltóképp búcsúzzon a Negyedik Fázis zárófilmje.
Veszélyes lehet a fagyi?
Amikor először olvastam a készülő filmről, a címe fogott meg. Majd a koncepció és a szereposztás hívta fel rá a figyelmemet, az pedig, hogy a főszereplő Stork Natasa vihette haza a New York-i filmhéten a legjobb színésznőnek járó díjat, kifejezetten jót sejtetett. Most végre láthattam Szilágyi Fanni első nagyjátékfilmjét, és a Veszélyes lehet a fagyi szerencsére megfelelt az előzetes várakozásaimnak.
A film az ikerkapcsolatok viszontagságaiba enged betekintést, de igazából ezer más dologról szól. Persze, a tény, hogy főszereplőink ikrek, ezáltal Natasa két (azaz négy, de erről majd később) szerepet játszik, ad egy külön ízt, izgalmat, de lecsupaszítva mégiscsak két ember életéről, küzdelmeiről szól, és a vágyról, hogy kapcsolódhassunk valakihez.
Ha a Netflixen menne, most mindenki ezt a sorozatot nézné
Ennek egyszerű oka van: az Apple TV+ nevű streamingszolgáltató, amely otthont ad a produkciónak, soha nem lett igazán felkapott Magyarországon. Vérzik a szívünk, mert biztosak vagyunk benne, hogy ha A Moszkitó-partot a Netflix adná, mindenki a függője lenne, és a közösségi médiában is kommentek százai dicsőítenék a november 4-én második évadával visszatért produkciót.
De miről is van szó benne? A történet középpontjában egy Allie Fox (Justin Theroux) nevű öntörvényű feltaláló áll, aki családját elég spártai körülmények közé kényszeríti: gyerekeinek nem engedi, hogy iskolába járjanak, vagy telefonjuk legyen, és azt sem, hogy a nagyszüleikkel beszéljenek. A furcsa életmódnak az az oka, hogy Allie és neje, Margot (Melissa George) a hatóságok elől bujkálnak. Hogy a házaspár mit követett el pontosan, a hét részből álló első évad során nem derül ki pontosan, csak annyi, hogy az NSA ügynökei rájuk találnak, így a Fox családnak menekülnie kell. Árkon-bokron keresztül, Mexikót is érintve, ahol további ellenségeket szereznek. Így az évadzáróra már a maffia is a nyomukban van.
A sorozat legerősebb láncszeme maga a főszereplő, Justin Theroux, aki az HBO-s A hátrahagyottakban (The Leftovers) is zseniálisan hozott egy Allie habitusához közel álló, úgyszintén csúnyán meggyötört fickót. Theroux minden rezdülése aranyat ér, rajta kívül kevesen tudnák így eljátszani a titkolózó feltalálót. A színésznek egyébként A Moszkitó-part a valóságban is egy családi projekt, hiszen az alapul szolgáló, 1981-es regényt Justin Theroux nagybácsikája, Paul Theroux jegyezte. 1986-ban pedig Harrison Ford főszereplésével készült már belőle egy filmváltozat, de valószínűleg idehaza azt is olyan kevesen ismerik, mint ezt, az eredeti sztorit jelentősen átdolgozó, modern változatot.
Lindsay Lohannel érkezik a karácsony a Netflixre
Belevágott az ünnepi szezonba a legismertebb streamingplatform, mégpedig egy romantikus vígjátékkal. Főszerepben a kétezres évek egyik leghíresebb és leghírhedtebb színésznője, Lindsay Lohan látható, a film pedig találóan a Karácsonyi románc címet kapta.
Minden év végén elárasztják a streamingoldalakat a karácsonyi produkciók limonádéfilmekkel, amiket az egész család együtt nézhet. A Karácsonyi románc is ebbe a kategóriába sorolható és az alkotók láthatóan meg sem próbáltak eltávolodni ettől. Ez a film javára vált, hiszen nincs tele kamuszagú mélységekkel, csak szimplán szórakoztatni akar. Az alacsony költségvetésű produkcióban minden benne van, amit egy romantikus karácsonyi filmtől várunk. Klisés? Igen. Néha döcög a dialógus? De még mennyire. Mégis hozza az ünnepi hangulatot, és eléri, hogy mi is várjuk a karácsonyt? Abszolút.
Ezt az új horrorfilmet most rögtön nézze meg mindenki
Elég, ha olyan címekre gondolunk, mint a vámpíros Engedj be!, a Magyarországon forgatott, szektás Fehér éjszakák, vagy Lars von Trier bármelyik agymenése, köztük az Antikrisztus és a Melankólia, de amúgy a szuperhősös zsánert felforgató The Innocentset is simán ebbe a kategóriába tudjuk sorolni.
Az illusztris listához idén nyáron csatlakozott A keltetés (Hatching) című új finn horror, melyet június 16-án tűztek vászonra a mozik, pár hete pedig a SCREAM! névre keresztelt, főképp rémisztő tartalmakat kínáló magyar streamingszolgáltatóra is felkerült.
A keltetés egy igazi kirakatcsaládról szól, akik maximálisan kifelé élik az életüket. Az anyuka (Sophia Heikkilä) vloggerkedéssel foglalkozik, és boldog-boldogtalan elé tárja az interneten a saját és szerettei hétköznapjait. A valóságban azonban ezer sebből vérzik a família, a nő csúnyán abuzálja és lelkileg terrorizálja a tornában tehetséges kislányát, Tinját (Siiri Solalinna), a férjét (Jani Volanen) meg orrba-szájba csalja.
Egy napon aztán Tinja a közeli erdőben egy furcsa tojásra lel, amit azzal a szándékkal visz haza, hogy megmentse és felnevelje a benne növekvő apróságot. A főszereplőt alakító Siiri Solaninna nagyszerű castingnak bizonyul, hiszen életszagú játékával remekül hozza el nekünk a megfelelési kényszertől szenvedő, jó tanuló, jó sportoló Tinját. Ugyanakkor azt is bebizonyítja, hogy tényleg nem életkorfüggő, hogy valaki képes-e komplex, kiemelkedő alakításra. A horrorisztikusabb jelenetekben Solannina simán olyan szintű teljesítményt nyújt, mint amit anno az Engedj be! gyerekvámpírja, Lina Leandersson letett elénk az asztalra. Sőt!
Rovataink a Facebookon