Újabb projektek megjelenését halasztotta el a Disney, hónapokat, éveket csúsznak rég tervezett és frissen bejelentett filmek. A cégóriás naptárában eddig sem volt példátlan az alkotások megjelenésének átütemezése, de a mostani hullám az eddigiekhez képest is komolyabb. A Marvel új zászlóshajói, a Secret Wars és a Doomsday is későbbi megjelenésre számíthat, miközben számos projektet lesöpörtek az asztalról, és újabb filmek jelentek meg a semmiből. 

Sok oka lehet annak, hogy a Disney egyre gyakrabban szabja újra terveit, de mostani lépésük még a filmiparban edzett alkotók és szakemberek közül is többeket meglepett. A Variety beszámolója szerint a cég nem csupán olyan projekteket ütemezett újra, amikre már régóta vár a Marvel milliós rajongótábora, de a Disney-filmek és a még cím nélküli Marvel-alkotások is olyan gyorsan váltogatják egymást a filmóriás naptárában, mintha csak valaki reggelente mindent újra akarna gombolni.

Fotó: Drew Angerer / Getty Images Hungary

Tom Cruise-t szokás az egyik utolsó, klasszikus értelemben vett filmsztárnak nevezni, aki pusztán a személyével képes a mozikba csábítani az embereket. Szó se róla, megosztó személyiség. Elég csak a Szcientológia Egyházhoz fűződő viszonyára gondolni, de a 62 éves filmcsillag nimbusza több mint négy évtizede megkérdőjelezhetetlen, ami szinte példátlan a szakmában. Már csak az a kérdés, hogy a közönség mennyire kíváncsi 2025-ben a színész nyaktörő mutatványaira és szám szerint nyolcadik lehetetlen küldetésére.

Tom Cruise a Mission: Impossible – A végső leszámolás című filmben

Fotó: port.hu

A Mission: Impossible-franchise csaknem 30 éve fut a mozikban, a hatvanas és a hetvenes években tévésorozatként élt meg hét évadot. Tom Cruise először 1996-ban bújt Ethan Hunt bőrébe Brian De Palma kémthrillerében, és mind a hét folytatásban főszerepet játszott. A cím több hullámvölgyet megélt, majd a legjelentősebb áttörést a 2011-es negyedik felvonás, a Fantom protokoll jelentette, amely új irányba terelte a szériát. Az azt követő Titkos nemzet, illetve Utóhatás mind kritikailag, mind a nézők körében kirobbanó sikernek bizonyultak.

Épp ezért volt meglepő, amikor a két részesre bontott finálé első darabja, a Leszámolás nem hozta a várt számokat a kasszáknál. A Paramount ettől megijedt, és új címet adott Christopher McQuairre művének, nehogy a számozott titulus elriassza a nézőket. A stáb ennek ellenére nem fogta vissza magát, A végső leszámolás a franchise leghosszabb darabja lett a maga 170 percével, illetve pályázhat minden idők legdrágább filmjének címére, ugyanis nagyjából 350-400 millió dollárt költöttek rá.

De milyen lett a végeredmény?

A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt. Bolygónkat az Entitás nevű mesterséges intelligencia fenyegeti, ami mára eljutott arra a szintre, hogy beszivárog mindenhova, álhíreket gyárt, és befolyásolja az embereket, ezzel teljes káoszba sodorva a világot. A programot Ethan nemezise, Gabriel (Esai Morales) kívánja irányítani egy kulccsal, de az a főhős birtokában van. Kiderül, hogy a szálak ennél jóval kuszábbak, Ethan pedig csapatával karöltve ismét kénytelen versenyt futni az idővel.

Noha a sztori direkt folytatása a Leszámolásnak, McQuairre igyekszik kapaszkodót nyújtani azoknak, akik nem látták az elődöt. Villámgyors bevágásokkal vesszük fel a fonalat, és hamar képbe kerülünk az előzményekkel. Legalábbis elméletben. A gyakorlatban ez kicsit másképp néz ki. A film töméntelen mennyiségű információt zúdít ránk, rengeteg az utalás a korábbi részekre, és lépten-nyomon tudatosítják, hogy soha nem volt még ekkora a tét. A konfliktus nem túl bonyolult, ám annyira kapkodnak és túlmagyaráznak mindent, hogy összezavarják az embert. 

A világ igazi őrültekházává vált. A Twisted Metal című posztapokaliptikus sorozatban mindenképp, ahol bekrepált az emberek életét megkönnyítő (szinte) összes kütyü és technológiai vívmány. Ezt követően pedig az összeomlás túlélői, legalábbis a jómódúbb részük hatalmas falakkal elzárt városokban folytatták az életüket – odakint, a pusztaságban meg totális őrültek furikáznak felfegyverkezett, Mad Maxbe illő autóikkal, és törvényen kívüliekként öldösik egymást, mindenféle szégyenérzet nélkül.

Részlet a Twisted Metal első évadából

Fotó: Skip Bolen / Sony Pictures

A Twisted Metal első évada, mely idehaza a Maxon nézhető meg, és eredetileg 2023 júliusában mutatták be a Peacockon, a mai napig csúnyán fű alatt maradt. Nem ajnározták annyira a PlayStation klasszikus, legutoljára 2012-ben új résszel jelentkezett játéksorozatán alapuló feldolgozást, mint amennyire a The Last of Ust. Még annyira sem, mint a Falloutot, holott a maga nemében a Twisted Metal is megér némi ajtócsapkodást, agykikapcsolós, popcornnéznivalóként nagyon is van keresnivalója a mai streaminges palettán. Akkor is, ha igazából úgy érződik, mintha egy, a 2000-es évek elején készített Syfy-sorozatot néznénk. Van is benne valami, mert a Twisted Metal világa pont 2002-ben ragadt le, a főhős, az Anthony Mackie által játszott John Doe tehát picit sem meglepő, hogy a zúzós zenéket CD-n játssza le a kocsijában.

Apropó, Anthony Mackie. A jelenleg Amerika Kapitányként látható színészre jó sokszor ráhúzták a vizes lepedőt az elmúlt években, azzal a felkiáltással, hogy nem főszereplő alkat. A Twisted Metal a bizonyíték rá, hogy Mackie képes arra, hogy amikor szükséges, a hátán vigye a történetet, és

A páros között látható verbális és fizikai adok-kapok rettenetesen szórakoztató megmozdulásokat szül, és bár érződik rajtuk, hogy egy részüket improvizálták, mi halálra röhögjük magunkat a képernyő előtt. Már ha valaki vevő erre a gyakran offenzív humorra, ami itt újra és újra felüti a mániákusan vigyorgó fejét.

Úgy hisszük, láttuk már a befolyásolás összes arcát, de a hatalom a mai napig képes finom üzenetekkel rábírni a polgárt akaratára. Az őrület felé taszítják a társadalmat, az ember meghasonul, és olyat tesz, amiről korábban azt hitte, önszántából sosem volna képes. Ha valóban azt gondolja, pontosan érti, miként működik a propaganda, a befolyásolás, akkor mindenképp érdemes megnéznie a Goebbels, a manipuláció művészete című filmet.

Joseph Goebbels Hitler propagandaminisztere volt, de nem egy hétköznapi politikusról van szó. Dörzsöltségben, ambícióban, intelligenciában és kreativitásban (kis túlzással mondva: művészi érzékben) nem mérhető más nemzetek hasonló tisztviselőihez. Mellette az Egyesült Államok vagy épp Oroszország propagandaminiszterei leginkább lelkes amatőröknek tűnnek. Befolyásolni próbálják a polgárokat, de újra és újra elesnek a homokozóban játék közben. Velük szemben Goebbels – mondhatni – megreformálta ezt a műfajt.

A második világháború alatt és az azt megelőző időszakban a propaganda kiemelt fontosságú volt. Mindig is létezett ez a fegyver a politikusok kezében, amivel úgy küldenek minket háborúba, hogy éljenezve állunk a puskagolyó és közéjük. De ahogyan Goebbels fanatizálta a német társadalmat, igen kevesen tudták elérni a történelemben. A karrierjéről készült film még egy bibliai példázatnál is pontosabban, tartalmasabban és egyértelműbben fogalmaz arról, hogyan kell a népet birka módjára megvezetni, bevethető harcosokat teremteni a semmiből.

Volt már vérszomjas vámpír a True Bloodban, könyörtelen vikingharcos Az Északiban, sőt még Tarzanként is hintázott a liánokon, azonban  Alexander Skarsgard a sokszínű pályája ellenére még mindig képes rá, hogy teljesen új oldalát mutassa. Most éppen egy emberszabású robotot alakít az Apple TV+ május 16-án elstartolt sci-fi sorozatában, a Murderbotban. Olyat, aki tiszta szívéből gyűlöli az embereket, akikről őt is mintázták. Abban a pillanatban pedig, hogy feltöri az őt gúzsba kötő, belé helyezett chipet, új nevet ad magának hősünk, Öldöklőnek hívja magát, és amellett, hogy több ezer órányi szappanoperát tölt le, hogy azokat darálja, azon kezd el agyalni, hogy nyírná ki urait és parancsolóit.

Részlet a Murderbot című sorozatból

Fotó: Apple.com

Röviden úgy lehetne összefoglalni a Murderbotot, hogy ez a sorozatfüggő, embergyűlölő robot közös misszióra megy egy hippi tudósokból álló csapattal, akik

Nem.

Érdekes egyveleg ez a félórás sci-fi dramedy, abból a fajtából, amit valóban ritkán lát az ember. Felbukkannak a kutatók által bejárt bolygón a Dűnébe illő óriási homokférgek, kapunk kicsit se szexis édeshármast a szerény szociális képességekkel megáldott tudósok részéről, és eközben az Alexander Skarsgard-féle Öldöklő folyamatosan, rendkívül gúnyosan narrálja a történéseket. Skarsgardon nem múlik semmi, a színész remekül hozza a saját öntudatra ébredését elrejteni kívánó androidot, és a mindent megkérdőjelező Gurathin (David Dastmalchian) jóvoltából még egy passzív-agresszív ellenfelet is kap a széria főszereplője. Gurathin az, aki folyamatosan próbálja leleplezni a nekik segítő robotot, ami az egyébként is feszült missziót tovább nehezíti.

Nicolas Cage-re sok mindent rá lehet fogni, de azt nem, hogy a 61 éves színészlegendának túl sok közepes filmje lenne. Merthogy, főleg a karrierje ezen szakaszában, Nic Cage neve kétfajta egész estés alkotást szokott fémjelezni: vagy bődületesen rosszat, vagy pedig felejthetetlenül jót. Nem mertem volna nagy összegben fogadni rá, de a hazai mozikban május 15-én bemutatott A szörfös utóbbi kategóriába esik, köszönhetően annak, hogy elmebeteg, néhol posztmodernbe és lázálomba hajló thriller lett a végeredmény, amit simán egy lapon lehet emlegetni a hasonszőrű, az A24 berkeiből érkezett Álmaid hősével, esetleg a groteszkül véresre sikeredett Mandyvel vagy az abszurd Piggel.

Fotó: Stan

A szörfösben az a pláne, hogy első ránézésre egyszerű és nézői részről könnyen feldolgozható filmnek álcázza magát, de valójában picit sem az. A történet középpontjában egy szörfös (Nicolas Cage) áll, aki az USA-ból hazatér Ausztráliába, a szülővárosába, hogy visszavásárolja családi házát, amely egy jó magas dombon pöffeszkedik. Fiával (Finn Little) pedig, ha már ott járnak, kikapcsolódás gyanánt megmártóznának a habokban, és szörföznének egyet. Csakhogy a helyi huligánok, szőke, napsütötte arcú fiatalok az útjukat állják, és szükségtelen agressziótól fűtve a szörfös képébe vágják:

ha nem lakol itt, nem szörfölsz itt!

Ettől a ponttól sok irányba elmehetne ez a film, de ha megnézzük, hogy a rendezői székben az a Lorcan Finnegan ült, aki a szürrealista horrorokba és a pszichológiai thrillerekbe is belemártotta már a körmét a 2019-es Vivariummal és a három évvel később készült Nocebóval, akkor egy fokkal érthetőbbé válik, A szörfös miért őrül meg ennyire alig másfél óra alatt.

Nemigen létezhet olyan világváros, amelyben a szórakozásnak ne lenne tere, de minden metropolisz a saját képére formálja ezt a közeget. Budapesttel is ez történt, amely a kommunizmus, a háborúk és a sok évtizedes hanyatlás eredményeképp tele lett romos területekkel, amelyek tétován nézték az idő múlását. Az ezredforduló környékén azonban akadt néhány fiatal, akik a saját fantáziájukat beleépítették a városba, amiből mára Budapest egyik legikonikusabb színfoltja lett. A bulinegyed, a romkocsmakultusz és az underground összművészet-történetéről készült a Romokból című film, amely egészen új fényben tünteti fel a fővárost. 

Talán mondhatjuk, hogy ma már nehéz lenne Budapestet elképzelni számtalan romkocsmája és rendhagyó szórakozóhelye nélkül, pedig ezek a – sokak számára örömforrásként szolgáló – helyek megértek hideget-meleget az elmúlt húsz évben. A semmiből nőtték ki magukat, voltak, akik szinte mindenüket pénzzé tették, hogy az álmaikat megvalósítsák ezekben az omladozó, mások számára értéktelennek tartott terekben.

Mégis, az évek azt igazolták, hogy a fantázia a semmiből is képes értéket teremteni, és a romokban is megtalálni azt az izgalmat, ami eleinte a hazai underground, később a fővárosi fiatalság, majd a magyar művészélet, idővel pedig egész Európa egyik legkedveltebb környékét teremtette meg – persze nem mindenkinek az örömére.

A Rosszfiú, a Netflixre május 2-án felkerült új, díjnyertes izraeli sorozat kezdése kísértetiesen emlékeztet az online videótár idei legnagyobb durranására, a Kamaszokra – már abból a szempontból, hogy a legelső jelenetek egyikében azt láthatjuk, amint egy 13 éves kissrácot, bizonyos Dean Sheymant (Guy Manster) kirángatják otthonából, és rendőrök, na meg a velük betoppanó gyerekvédelmis hurcolják el őt a fiatalkorúak börtönébe. Azoknak, akik sérelmezték, hogy a Kamaszokban nem mutatták túl sokat a gyilkossággal meggyanúsított főszereplő sanyarú hétköznapjait a rácsok mögött, jó híreim vannak.

Fotó: North Road / TIFF

Bár fél évvel előbb került képernyőre a Hot 3 nevű csatornán, a Rosszfiú jött, és most pótolja a Kamaszok által a nézői lelkekben hagyott hiányosságot, ráadásul kőkemény tálalásban. De mi mást várnánk az alkotó Ron Leshemtől, aki az Eufória eredeti, izraeli verzióját jegyezte, és letett általa egy olyan mérföldkövet az asztalra, melyben az amerikaiak is meglátták a lehetőséget, és megcsinálták belőle a popkulturális mérföldkőnek számító saját verziójukat Zendayával, amelyben Leshem executive producerként működött közre.

A készítők keretes szerkezetbe pakolták a Rosszfiú sztoriját, amely részben Daniel Chen visszaemlékezésein alapszik, a jelen és a múlt közötti ugrásoknak köszönhetően pedig tudjuk, hogy Dean karaktere élve kijött a börtönből, sőt a későbbiekben sikeres stand-upos lett belőle, aki traumáit beszéli ki a közönségének, nyilván humoros köntösbe öltöztetve.

Már a Polgárháború című filmmel szépen egymásra talált Alex Garland és Ray Mendoza párosa, akik közül előbbi írta és rendezte a 2024-ben mozikban debütált akcióthrillert, amelyben fotósok és újságírók szemével láttunk egy olyan USA-t, amelyik elkezdte felfalni saját magát. Akkor Ray Mendoza katonai tanácsadóként működött közre, ám a két szakember kooperációja mostanra magasabb szintre lépett, május 6-án a digitális platformokon nézhetővé vált Warfare című filmjük, amelyet Garland és Mendoza közösen írt és rendezett, és az általuk feldolgozott sztori több szempontból is különleges, személyes jellege miatt különösen megrázó néznivaló.

A Warfare az iraki háborúban szolgált veteránok visszaemlékezései, vallomásai alapján készült, és a film középpontjában álló, rettenetesen szerencsétlenül járt Alpha One-szakasz egyetlen misszióját meséli el, valós időben bemutatva. Azét az Alpha One-ét, amelynek tagja volt a társrendező Ray Mendoza, aki maga is háborús veterán, így közvetlen közelről, a saját bőrén tapasztalta meg 2006-ban, hogy

Fotó: A24

Persze a háttér Alex Garlandre jellemző módon direkt ködösen hagyott, a katonák céljáról szinte semmit nem tudunk meg a filmből, akik a kezdőjelenetben egy régi videóklipre marhulnak és táncolnak önfeledten, aztán hirtelen váltás, és azt látjuk, ahogy az Alpha One már nyomul befelé Irakban egy ártatlannak tűnő helyi család házába. Amit hirtelen és könyörtelenül bevesznek, berendezkednek, és indul az idegek csatája, a megfigyelés, rejtőzködés, míg a helyi ellenállók fegyvert nem ragadnak, és egy olyan hiperrealista módon tálalt vérontás veszi kezdetét, amely az egyik, ha nem a legsokkolóbb háborús filmmé teszi a Warfare-t, amit valaha láttunk. Pedig a modern háborús darabok közül én a legtöbb elé leültem. A túlélő, az Amerikai mesterlövész, a Guy Ritchie által rendezett A szövetség is ütöttek, de olyan gyomrosokat közelről sem voltak képesek kiosztani, mint Alex Garlandék újdonsága.

Vannak filmek, amelyek önmagukban ikonikusak. Alighanem azért, mert valamit nagyon eltalálnak: életérzést, igazságra való törekvést, szórakoztatóak, izgalmasak, s még az is lehet, hogy egészen ősi ösztönt idéznek meg, és a végén feloldozásélményt adnak – bármi alól is. Ilyen film volt 2016-ban A könyvelő. Profi munka. Hentelős, megbotránkoztatós, igazságtevős. De mi történik akkor, ha egy ikonikus film folytatódik? Ez a kritika erről szól.

Ikonikus a négyzeten. Gavin O’Connor rendezőnek sikerült az, amire nem minden film második része képes. Egészen kiváló. Francis Ford Coppola Keresztapa-trilógája, vagy éppen George Lucas Star Wars-trilógiája óta tudjuk, hogy a második rész még jobb is lehet, mint az első. Igaz, A Birodalom visszavág esetében már más, Irvin Kershner volt a rendező, nem beszélve a harmadikról.

O’Connor és az ő gyermekei

Ebből a szempontból O’Connor érdeme különösen jelentős, mert

A könyvelő 2 más, és mégis ugyanaz, mint az első rész. Ez ugyanis már nem csupán megmutatja, hanem ki is bontja a két testvér (Christian és Braxton) kapcsolatát, humort visz a párbeszédekbe, azok kellő ritmusban kopognak, a hentelést viszont olyan szenvtelenre veszi, hogy az már szinte megbotránkoztató. Mert képtelenség elhinni, hogy a gyilkolás éppen olyan nettó munka volna, mint amikor a pék kenyeret süt, a pilóta leteszi a repülőgépet, a gyári munkás meg ráteker egy fedelet az uborkás konzervre. Pedig az. Annak, akinek ez a munkája. Leírva ez talán még durvábban hat.

Persze, a film alkotói ügyelnek arra, hogy senki ne gondolja úgy, hogy a hentelés az jó dolog. Annak ugyanis oka van. Nem is egy. Mert ott van mindjárt Christian (Ben Affleck), aki továbbra is érzelmek nélküli életet él, és bármit tesz, kétségünk sem marad, hogy ő minden reggel egy másik dimenzióban ébred. Rezignált, hűvös, s ha nem volna ennyire okos és kegyetlen, talán nem is volna benne semmi izgalmas. A filmben Christiant szinte végig sikerül megtartani karakterében, csupán a történet végén engednek neki némi feloldozást – ám ha valami, talán éppen ez az, amivel vigyázni kellene, hiszen ő éppen a szenvtelenségtől és a kirobbanóan magas IQ-tól izgalmas.

Brax (Jon Bernthal) viszont elsőre – vagyis másodjára – nézve is nagyvilági figura, ráadásul emberi: neki könnyei és mosolyai is vannak. Mégis olyan könnyedén öl, ahogyan más egyetlen mozdulattal kinyit egy uborkás konzervet. Nyers, bárdoltan sármos megjelenésű, ő az, aki nem csupán tud, de mer is élni. Neki aztán mindegy, hogy a törvény melyik oldalán áll, hiszen aligha érzékel bármit is abból, amitől egy társadalom hasznosan működik. Olyan ő, aki inkább elvenni szeret, semmint adni – de mindez csakis addig van így, amíg rá nem ébred arra – jé, Braxnek lelke is van –, hogy az élet így is, úgy is unalmas, kivéve, ha a napokat megtöltjük izgalommal.

Ez csak film, de lehetne valóság is

Valami azonban nincs rendben a tesókkal. Kiderül, hogy ők a legkevésbé sem hétköznapi hősök, s még az sem biztos, hogy lehet-e, kell-e őket hősnek nevezni. Legjobban ugyanis az a megállapítás illik rájuk, hogy ők önnön életük főszereplői. A könyvelő 2 ebben nagy mozgásteret biztosít számukra, és kiderül, hogy nem is élnek nagyon másként. Spoilerezés nélkül: alighanem csakis a családi kötelék tartja őket össze, és ugyanakkor egymástól távol.

Mióta a modern meteorológia méri, mindössze három alkalommal rögzítettek hóesést Argentína fővárosában, Buenos Airesben: 1918-ban, 1928-ban és 2007-ben. Pont ezért sokkolja le annyira a Netflix új sorozata, az április 30-án bemutatott Az eternauta főszereplőit, amikor annak ellenére, hogy tombol a nyár, erőteljesen havazni kezd. Juan (Ricardo Darín) és barátai csupán egy esti kártyázásra gyűltek össze, ám a közös program valami váratlanhoz vezet, hőseink kénytelenek ugyanis hirtelen farkasszemet nézni a halállal, azzal, hogy szerencsétlenebbül járt embertársaik milliói halnak meg az időjárási változástól.

Fotó: Mariano Landet / Netflix

A toxikus hó csak a kezdet Az eternautában, ahhoz képest, hogy egy mindössze hatrészes szériáról van szó, egészen beteg fordulatokkal rakták teli az alkotók az első évadot. Az alapanyag, ami rendelkezésükre állt, mondjuk, az nagyon erős volt, Héctor Germán Oesterheld 1957-ben megjelent képregénye, amely Argentínában az ellenállás szimbólumává vált. A sztori egészen egyértelműen lázadt fel a totalitárius rendszerek ellen, ez vezetett a füzetek írójának 1977-es elrablásáig. De nemcsak Héctor Germán Oesterheld, hanem mind a négy, a Montoneros névre hallgató, baloldali gerillacsoportosuláshoz csatlakozott lánya az argentin militarista diktatúra áldozata lett, egyiküket sem találták meg soha többet.

Hogy Az eternauta miért is szól a lázadásról, az sokáig nem derül ki, de a Netflix saját gyártásának, legalábbis az évadkezdő epizódoknak ez a legnagyobb erősségük, nem rágják a szánkba, hogy mi ez az egész. Juannal és a többiekkel jövünk rá, hogy a főszereplők beszorultak a már említett kártyázásnak otthont adó, egyébként mániákus gyűjtögető Tano (César Troncoso) házába. Se ki, se be, aki kiteszi a lábát az utcára az meghal... A történet igazából jó kiindulópont lehetne egy olyan posztapokaliptikus sci-fihez, mint a Silo, ehelyett azonban fél óráig sem tart, és azt látjuk, hogy Juannak védőruhát eszkábálnak a jóbarátok, aki aztán felkerekedik a pillanatok alatt kihalttá vált metropoliszba, hogy megtalálja szeretteit.

Leonardo DiCaprio a CinemaConon mutatta be Paul Thomas Anderson Egy csata a másik után című új filmjét, amelyet – nem mellesleg – Thomas Pynchon Vineland című regénye inspirált. Az adaptáció – kapaszkodjanak meg – 130 millió dollárból készült. Fontos kiemelni, hogy ez az első alkalom, hogy a két filmes ikon, DiCaprio és Anderson együtt dolgozott.

Már vagy húsz éve szeretnék együtt dolgozni Paullal. Ezzel a filmmel olyan politikai és kulturális témákat érint, amelyek a lelkünk mélyén égnek 

– fogalmazott az Oscar-díjas színész, hozzátéve, hogy hihetetlenül epikus alkotás vár a nézőkre.

Bella Ramsey a The Louis Theroux Podcast legújabb epizódjában szerepelt, és megvédte a nemek szerinti kategóriák bevezetését a díjátadókon. Az elmúlt években olyan gálákon, mint a Gotham-díj és a Spirit-díj, eltörölték a legjobb női, illetve férfi főszereplő, és bevezették a nemi szempontból semleges fő- és mellékszereplő kategóriákat.

Ramsey-t, aki nem binárisként azonosítja magát, az HBO The Last of Us című sorozatáért jelölték a lejobb főszereplőjének járó Emmy-díjra.

Nem tudom a választ, és bárcsak lenne valami egyszerű megoldás, de szerintem nagyon fontos, hogy legyen női és férfi kategória

– mondta Bella Ramsey a Variety szerint, hozzátéve, fontos, hogy „megőrizzük a nők elismerését az iparágban”. A színésznő megpróbált megoldást találni, és egy olyan kategórián gondolkodott, mint a „legjobb női alakítás”, de rájött, hogy ez problémát okozna a filmekben és tévésorozatokban nem bináris karaktereket alakító színészeknek. Annak ellenére, hogy

és szerinte a „színésznő” elnevezés nem tűnik egészen helyénvalónak, nem tartja problémának, hogy a The Last of Us (Az utolsó közülünk) című filmért az Emmy-díjra jelölésénél a színésznő kategóriába sorolták. Legalábbis egyelőre.

Bella Ramsey 2025. április 2-án

Fotó: Brendon Thorne / Getty Images Hungary

Világsikerű Szabó István-film gazdagítja a májusi cannes-i fesztivál hivatalos válogatását. A napfény íze című, 1999-ben bemutatott, háromszoros Európai Filmdíjban részesült alkotást meghívták a felújított mozifilmek javát felvonultató Cannes Classics programba. A világsztárokkal forgatott nagy ívű koprodukció tavaly volt 25 éves. A cannes-i premieren személyesen vesz részt Szabó István és Robert Lantos producer.

Szabó István magyar–osztrák–kanadai–német koprodukcióban készült alkotása átfogó vízió a 20. századról, amelyet egy magyar zsidó család történetén keresztül mesél el. A rendező ebben a filmjében is az egyén – a Sonnenschein család tagjainak – nézőpontjából ábrázolja a történelmet. A nagyapa, Ignác az Osztrák–Magyar Monarchia tisztviselője

Fia, a vívó olimpiai bajnok Ádám sorsa a fasiszta, unokája, Iván sorsa a kommunista rezsim legsötétebb éveivel fonódik össze. Iván a század végére megtalálja az utat vissza, a családi hagyományokhoz.

Csaknem 100 magyar film vetítésével, köztük számos premier kíséretében rendezik meg immár ötödik alkalommal a MOZ.GO – Magyar Mozgókép Fesztivált, Magyarország éves filmes seregszemléjét. 2025. június 18. és 21. között a hagyományokhoz híven Veszprémben, Balatonfüreden és Balatonalmádiban, 15 helyszínen vetítik a hazai mozgóképes alkotások színe-javát, ezekre a filmbarátok jelképes, 500 forintos áron válthatnak belépőt.

A Magyar Filmakadémia védnökségével, a Nemzeti Filmintézet támogatásával és a Veszprém–Balaton 2023 szervezésében megvalósuló fesztiválon idén 22 kategóriában osztják ki a Magyar Mozgókép Díjakat. Az elismerésekről szakmai zsűri dönt, amelynek tagjai: Für Anikó, Pacskovszki József, Romwalter Judit, Horváth Csaba és Tóth István Zoltán.

Porga Gyula, Káel Csaba, Seres Gerda és Csáky Attila

Fotó: MOZ.GO

A napnál is világosabb, hogy Daniel Craig eljutott arra a pontra, amikor már nem szeretné, hogy a 007-es ügynök karakterével azonosítsák. Öt film elég volt, köszöni szépen az 57 éves angol szívtipró, és bár a Tőrbe ejtve című Netflix-krimiben még belefért neki a nyomozás, láthatóan Craig elkezdett egyre jobban eltávolodni a műfajtól. Ennél érthetőbben ki sem nyilváníthatta volna, mire számíthatunk tőle a jövőben. Elvégre az eddig főleg a mainstreamben lubickoló színész elvállalta a magyar mozikban április 24-től vetített Queer című olasz–amerikai filmdráma főszerepét, amire nemcsak azért érdemes odafigyelni, mert William S. Burroughs, a beatnemzedék egyik legnagyobb alakjának önéletrajzi ihletésű regényét dolgozza fel, hanem mert a készítőpáros az a Luca Guadagnino és Justin Kuritzkes, akik a legutóbb a Challengers című, a zsenialitás küszöbén át-átlépő erotikus sportdrámát kiadták a kezeik közül.

Fotó: Mozinet

A történet szerint 1950-ben járunk, amikor az USA-ból meglépett expat, bizonyos William Lee (Daniel Craig) Mexikóváros utcáit rója, s nem céltalanul kóborol, épp ellenkezőleg, nála fiatalabb férfiakra vadászik, hogy némi ivászat és kokettálás után az ágyába csalogassa őket. Láthatóan Lee-t ez az egy cél hajtja, már amikor nem heroinfüggőségének él, a szobájában az asztala alatt hanyagul otthagyott írógép és néhány teleírt lap pedig a Queerben csak afféle széljegyzetként utalnak rá, hogy amúgy épp egy botrányhős író szemével látjuk a nekünk különösképp egzotikus várost.

A Queer főszereplője persze néha lepattan az általa kinézett fickókról, de a legcsúnyább pofont attól a Eugene Allertontól (Drew Starkey) kapja, akit egyik éjszaka az utcán rendezett kakasviadalon néz ki magának. Lee hajszolni is kezdi az ürgét, láthatóan ő ezt már rutinból csinálja, ám a rutin megtörik, amikor az exveterán kikosarazza. Innen veszi kezdetét a csikicsuki, az író vizslatja, vajon vágyainak legújabb célpontja is queer-e, miközben Eugene húzd meg, ereszd meg felkiáltással hol közelebb, hol távolabb sodródik hősünktől.

Jelena Belova maga alatt van. A Marvel új Fekete Özvegye felhőkarcolókról ugrál le unott arccal, rosszfiúk garmadáját fekteti ki puszta kézzel, eközben a Florence Pugh által játszott titkos ügynök megtört hangon narrálja, hogy nem találja a helyét, célját a világban, csak megy előre lelketlenül, és teljesíti egymás után a lehetetlennek tűnő küldetéseket.

Nem ő az egyetlen, akit a CIA zsinóron rángat, hasonló szituációban van az egykori Amerika Kapitány, a véres botrányba keveredett John F. Walker (Wyatt Russell), a falakon keresztülszaladgáló, meglepően elmés egysorosokkal beszólogató Szellem (Hannah John-Kamen) és a Bosszúállók képességeit halálos pontossággal másoló Kiképző (Olga Kurylenko), akiket közös főnökük ugyancsak egy titkos létesítménybe parancsol. Mivel Valentina Allegra de Fontaine-nek (Julia Louis-Dreyfus) szorul a hurok a torka körül, egy célja van mindezzel, elkerülni a börtönt, úgy, hogy minden bizonyítékot megsemmisít. Igen, Jelenáékat is ideértve.

Részlet a Mennydörgők* című filmből

Fotó: Marvel / Disney Magyarország

A Marvel új filmje, a hazai mozikban május 1-től vetített Mennydörgők* igencsak egyszerű receptre épít, olyan számkivetett, mindenki által totális csődnek bélyegzett csapatot rak össze a semmiből, akikhez képest a DC Öngyilkos osztaga potenciállal és ambíciókkal teli, reményteljes társaságnak tűnik. Nekem személy szerint a Mennydörgők*-kel kapcsolatban megvoltak a magam fenntartásai, hiszen ránézésre szinte egyforma képességekkel rendelkező szuperkatonákat sorakoztat fel, ám Jake Schreier rendezése seperc alatt elnémítja a kétkedőket, köszönhetően annak, hogy a verbális és fizikai csörték ennyire működnek ebben a két órában, és az sem árt azért, hogy a Mennydörgők* végre szakít az unalomig ismételt Marvel-formulával.

Most, hogy Donald Trump már javában ismét az Amerikai Egyesült Államok elnöke, különös hangsúlyt kaphatott volna Patricia Riggen rendező G20 című akciófilmje: az USA elnöke ugyanis, aki az Amazon Prime-on megnézhető filmben ezúttal nő, megmenti a világot. 

• No de milyen világot ment meg Mrs. President, az itt a kérdés…
• S hogy a világot vajon tényleg meg kell menteni?
• S ha a bolygó megmentésre érett, akkor kitől is kellene…?

Nos, a választ ne ettől a filmtől várjuk, hiszen a G20 az a film, amit a Drágán add az életed! 1988-as bemutatója óta már számtalanszor leforgattak. És tudjuk, nem mindegyiket kellett volna…

Ez a G20-film is kicsit olyan, mint amit a templomokra – amúgy helytelenül – szoktak mondani: ha egyben jártál, az összeset láttad. Ám ha onnan nézzük, ebben a filmben tényleg minden van, amit már láttunk, akkor nem biztos, hogy olyat mutat, amitől az áll leesik. Nem is mutat, nem is esik.

Fotó: Prime Video

Vigyázat, átverés!

Csak sejteni lehet, mekkora válságban van a filmvilág, ha olyan amerikai elnököt vizionál, aki nő, fekete, exkatona, aki – ha a szükség úgy hozza – szolgálatba helyezi önmagát, és megvédi a világot és benne a családját.

• Donald Trump vajon tényleg ennyire patás ördög volna?
• Joe Biden vajon tényleg ennyire teszetosza lett volna?
• Kamala Harris jobb elnök volna?

Költői kérdések, amelyekre a filmvilág mégis felelni akar. Újra és folyton, még akkor is, ha a Jack Ryan-sorozat, a Támadás a Fehér Ház ellen-saga már régen bebizonyította, hogy az USA volt, regnáló és leendő elnöke nem attól lesz jó vagy rossz elnök, hogy a filmeposzi magasságokba küldött Mr. President karaktere simán elférne a Bosszúállók csapatában.

Mégis, úgy tűnik, a filmipar valamiért szeretné elhitetni, hogy az államok vezetői szuperhősök, filmbéli példájuk alkalmas arra, hogy erőt adjanak, példát mutassanak, a nép egyszerű gyermeke pedig azt hihesse, hogy csak merni kell, menni, tenni, cselekedni, ami, amúgy, rendben is volna, csak

Ebbe a csapdába esik a G20 is, és a film technikailag, látványában hiába jó, története messze elmarad a jótól. Sablonos, közhelyes, kitalálható – amúgy erőltetett – „fordulattal” terhelt. A G20-at még a főhőse, az amerikai elnököt alakító Viola Davis sem képes megmenteni a bukástól.