Soha nem lett annyira felkapott, mint a Star Wars vagy a Vissza a jövőbe, mégis gyerekkorom egyik kedvenc tudományos-fantasztikus filmjeként a mai napig az 1989-ben bemutatott, idehaza a tévében sokszor ismételt Drágám, a kölyök összementek!-et emlegetem. Ebben egy bogaras feltaláló, Wayne Szalinski (Rick Moranis) az általa feltalált sugárfegyverrel véletlenül összekicsinyíti a gyerekeit, akik aztán a kertek alatt, hangyákkal és mindenféle veszélyes állatokkal megbirkózva igyekeznek apjuk tudomására hozni, mi történt, és hogy jó lenne visszacsinálni az egészet. A folytatásokban akadt, hogy Rick Moranis karaktere saját magát és nejét is összezsugorította, a készítők úgy csavargatták ezt az ötletes formulát, ahogy csak tudták és nem szégyellték.

Részlet a Miniatűr feleség című sorozatból

Fotó: HBO MAX

Bár az HBO Maxra május 13-án érkezett, azóta hetente új részekkel jelentkező, amúgy a tengerentúlon a Peacockon sugárzott új, A miniatűr feleség című sorozatnak sok köze nincsen a fentebb említett filmsorozathoz, mert Manuel Gonzalez 2013-as novelláján alapszik, mégis könnyű meglátni a párhuzamokat.

A miniatűr feleség története egy megbicsaklott házasságot mutat be nekünk, melyben nem lehet egyértelműen megmondani, ki a ludas a kialakult feszültségért, merthogy Les Littlejohn (Matthew Macfadyen), a férj éppen a világ megváltására készül formabontó találmányával, mely megoldást jelenthetne az éhezésre, ez idő alatt azonban nejét, Lindyt a férfi nagyon csúnyán elhanyagolja, az egykönyves szenzáció, az egykor volt írónő (Elizabeth Banks) pedig joggal érzi úgy, hogy parkolópályára tették. Sőt, férje lekicsinyli őt. Először átvitt értelemben, aztán a pilot végére szó szerint is.

A Mattel nagyot szakított a Greta Gerwig által írt-rendezett Barbie-val, mely úgy ültette át a figurákat élőszereplős változatba, Margot Robbie és Ryan Gosling főszereplésével, hogy a szatirikusan a mai, modern világunk elé görbetükröt tartó film előtt még azok is megemelték a kalapjukat, akik világ életükben elkönyvelték, hogy barbie-zni lányos, és kész. A a Barbie 1,45 milliárd dollárt kaszált világszerte a pénztáraknál, a nagyjából 120-140 milliós büdzséje ellenében ez akkora számnak bizonyult, hogy a Mattelnél nyilván úgy gondolták, ha már a Barbie 2 limbóban van, megpróbálkoznak valami hasonlóval.

Mégsem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a He-Mant adaptáló, a magyar mozikban június 4-e óta vetített Az univerzum védelmezőit (Masters of the Universe) mégis kinek szánták. Olyanoknak, akik kiskorukban szívesen gyepálták az izompacsirta hőssel a koponyafejű Skeletort? A kockáknak, akik hozzám hasonlóan még a Kevin Smith-féle, netflixes sorozat elé is leültek? Egy Marvel-utánzatot akartak összehozni, ami egy kicsit túl későn lovagolja meg azt a színes-szagos szuperhősös őrületet, amelyet már a Thor: Ragnaröknél is unt a nép?

Fotó: Giles Keyte / Intercom

Nagy kérdések, és talán még az Amazonnál sem tudják, hogy mégis ki a fenének szánták ezt a katyvaszt, teszem hozzá, hogy Az univerzum védelmezőinek még úgy is akadnak nagyszerű pillanatai, hogy bődületes bukta lett, majdnem 200 millió dollárból készült és most tart globálisan 65-nél. Igaz, hogy a nyár csalódása, ahhoz képest, hogy mennyi potenciál volt ebben a franchise-ban is, de közel sem egy értéktelen feldolgozás.

Méltatlanul alulértékelt film az HBO Maxon Az aranyműves titka. Talán azért, mert nem sokan tudnak arról, hogy meg lehet nézni, de az is lehet, csak olyan időket élünk, amikor újra és újra el akarják velünk hitetni, hogy a gyűlölet élhető közösséget teremt, erős kohézió a boldoguláshoz. Olga Osorio filmje éppen ebből az állapotból bárkit visszazökkent oda, ahol a figyelem, a szelídség világa vár.

Mondjuk, ha valami nem jó ebben a filmben, az éppen a címe. Az eredeti sem tigris, spanyolul is éppen ugyanaz (El secreto del orfebre), és aki megnézi, az pontosan érti majd, mire gondolok.

S hogy miért? Mert ez a film ugyan tele van varázslatos fordulatokkal, mágikus realista megoldásokkal, ám a filmek világában éppen ezek segítségével lehet megmutatni, hogy milyen erős kötelék is a szerelem, főleg akkor, ha ennek fontosságára már akkor ráébredünk, amikor bennünk megszületik, ám

Olga Osorio a történet forgatókönyvírója (Elia Barceló regénye alapján) és rendezője a filmjét tavaly, a Luistormo oldalán nosztalgikus alkotásnak nevezte, igazi XX. századi történetnek, amelyben az idő fontos szerepet kap.

Részlet Az aranyműves titka című filmből

Fotó: Warner Bros

A történet három idősíkban játszódik, a szereplők ugyanazok. Az 1950-es, az 1970-es években járunk, valamint az ezredforduló előtt. Mindegyik idősíkban olyan történések szemtanúi vagyunk, amelyeknek előzménye van a múltban, és következményei a jelenben. Olyan idők ezek, amikor minden a maga természetes lassúságában születik meg, értékelődik fel, és soha el nem múlik.

Soha életemben nem hittem az űrlények létezésében, a leghatározottabban elutasítottam ennek lehetőségét, és az olyanokat, akik távcsővel kémlelték a horizontot, minden utcasarkon összeesküvés-elméletet, eltitkolt ufóaktákat és ezekről sunnyogó titkosszolgálatokat sejtettek, bugrisnak tartottam. 2017-ben rendült meg először a hitetlenségem, amikor a The New York Times lehozott egy híressé vált anyagot azzal kapcsolatban, hogy az amerikai védelmi minisztérium évekig titokban ufójelentéseket vizsgált, a Pentagon 2007-től 2012-ig hivatalos kereteken belül, aztán nem hivatalosan működtette programját, melynek célja az azonosítatlan légi jelenségek górcső alá vétele volt. A Glowing Auras and Black Money: The Pentagon’s Mysterious U.F.O. Program című írás azért is mérföldkővé vált, mert ez volt az első alkalom, hogy a mainstream sajtó komoly hangvételben foglalkozott az ufótémával.

Részlet A leleplezés napja című filmből

Fotó: UIP Duna Film

Később, 2020-ban már haditengerészeti pilóták által felvett videókat nézegethettünk az interneten, a Pentagon által közzétett, jelenleg is elérhető felvételeken furcsán, a fizika szabályait meghazudtoló, hirtelen manőverező, ismeretlen eredetű objektumok száguldoznak. Ez utóbbiak jelentették főképp a töréspontot nálam, amikor már tényleg kénytelen voltam elgondolkozni a lehetőségen, hogy mi van, ha az idegenek „köztünk járnak”.

Nyilván ez napjainkban is science fiction, nem nyert megerősítést, hogy a felvételeken ufók száguldoznának a fejünk fölött, és azóta sem rukkolt elő senki zöld, hosszúkás testű, bogárszemű űrlények felboncolt holttesteivel. Arra azonban elég volt a The New York Times írása és később a Pentagon videói, hogy megihlessék napjaink legelismertebb még élő és alkotó ufófilmesét, Steven Spielberget, aki 2023 nyarán ült neki, és írt két hónap leforgása alatt egy nagyjából 60 oldalas történetvázlatot. Az izgalmas, valós események újra feltámasztották az érdeklődést a veterán rendezőben az űrlények iránt, aki újfent David Koepp-pal, a Jurassic Park, a Világok harca és több Indiana Jones-film forgatókönyvírójával állt össze, hogy kidolgozzák új közös filmjüket. Spielberg nagy visszatérését a sci-fi műfajához június 11-én mutatták be a hazai mozik, A leleplezés napja azonban nem tipikus Spielberg-film lett, még ha teli is van optimizmussal és mozimágiával, meglepő módon inkább egy összeesküvős akcióthriller, ami a végén vált át komoly sci-fibe.

György-Kessler Márta Találkozás a Buddhával című dokumentumfilmje a 16. Karmapa, a tibeti buddhizmus karma kagyü vonalának vezetőjeként tisztelt láma életét mutatja be. De megismerhetjük belőle a közelmúltban elhunyt Ole Nydahl és felesége, Hannah munkásságát is, akiknek elévülhetetlen érdemei voltak a buddhizmus nyugati terjesztésében. Évtizedeken át tartó munkájuk eredményeként több száz meditációs központot hoztak létre világszerte, Mexikóvárostól Vlagyivosztokig, és rendíthetetlen odaadással vitték tovább tanítójuk vízióját. Az alkotást hónapok óta nagy sikerrel vetítik a nemzetközi fesztiválokon, és számos elismerést, díjat kapott. 

Amikor az idegenek megérkeznek a Földre, a science fiction nem csupán a világűrről mesél, hanem rólunk is. Míg az olyan klasszikus inváziós filmek, mint A függetlenség napja vagy a Világok harca az ismeretlent fenyegetésként és katonai konfliktusként ábrázolják, addig például az Érkezés és a Kapcsolat a kommunikáció, a kíváncsiság és a megértés lehetőségét kutatja. Steven Spielberg legújabb mozija, A leleplezés napja mindkét nézőpontot igyekszik kicsit árnyalni.

A sci-fi történetekben az idegenek érkezése ritkán szól csak az űrlényekről. Sokkal inkább arról, hogyan tekintünk önmagunkra, milyen félelmeket és reményeket vetítünk ki az ismeretlenre. Az idegen inváziós filmek különösen érzékenyen reagálnak koruk politikai és kulturális hangulatára.

Ugyanaz a motívum

• hol a háborús szorongások metaforájává válik,
• hol pedig az emberi kommunikáció lehetőségeinek allegóriájává.

Az olyan látványos blockbusterek, mint A függetlenség napja vagy a Világok harca az idegent elsősorban fenyegetésként értelmezik, míg az olyan alkotások, mint az Érkezés vagy a Kapcsolat, az ismeretlennel való találkozást a megértés és a felfedezés eseményeként ábrázolják.

Pillanatkép az Érkezés című filmből

A Beef (Balhé) című sorozat nagyot ment még 2023 tavaszán a Netflixen, a közönség imádta azt a bizarr történetet, amelyet az A24 sorozata elmesélt: ebben egy, az USA-ban kínlódó koreai vállalkozó, Danny Cho (Steven Yeun) és egy kínai–vietnámi üzletasszony, Amy Lau (Ali Wong) kerültek összetűzésbe. Kis híján ütköztek, idegességükben pedig egy teljes évadon keresztül beefeltek egymással, amely végeredményben 8 Emmy-t és három Golden Globe-ot hozott a szériának. Az alkotó, Lee Sung Jin a saját élményeiből táplálkozott, aki pár hónappal az első évad premierje után többéves produceri szerződést kötött a Netflixszel, úgy tűnt tehát, a platform új aranytojást tojó tyúkot talált. És bizonyos szempontból így is lett.

Fotó: Netfix

Az idén áprilisban bemutatott második évad azonban nehezebben ment át a nézőknek, akik sérelmezték, hogy A Fehér Lótuszt másoló, gazdagok a szegények ellen konfliktussá silányítottak egy olyan sorozatot, amely sikerrel működött anno felduzzasztott, tízórás művészfilmként. Én most vitatkoznék ezzel, a Beef 2 mind a nyolc epizódját megnézve a sorozat korántsem veszített az éléből, inkább áldozatává vált egy nagy trendnek, amely a Netflixet sújtja. Saját hibájából is a cég egyre inkább áldozatául esik a second screen jelenségnek, annak, hogy az emberek közben a telefonjukat nyomogatják, nem figyelnek, és az apró, vizuális nüanszokról lemaradnak. Nincs a szemük a képernyőn, és szimplán nem látják teljes egészében a sorozatot.

Mert hát ezúttal a cselekmény túlmutat két ember veszekedésén. Jól is teszi. Amellett, hogy a golfklubot működtető, savanyú házasságban élő Josh-t (Oscar Isaac) és Lindsay-t (Carey Mulligan) kifigyeli egy náluk dolgozó fiatal pár, ahogy ütik-verik egymást, és így a jóval szerényebb körülmények között élő Ashley (Cailee Spaeny) és Austin (Charles Melton) révén betekintést nyerünk az amerikai osztályharcba, a Beef második évadában mindenki mindenkivel háborúban áll. Ashley-ék tankönyvi példába illően zsarolják meg gazdagékat. De Joshéknak is megvan a maguk baja, a klub tulajdonosa, Park elnökasszony (Youn Yuh-jung) sem éppen a makulátlanságáról híres, akinek kézben kell tartania cégbirodalmát, na és férjét, Dr. Kimet (Song Kang-ho), aki öregségére egészen megbízhatatlanná válik. Mármint, ki akarna egy olyan plasztikai sebész szikéje alá feküdni, akinél nagy esély van rá, hogy műhibát vét, és másvilágra küldi a beteget?

Polgármesternek lenni nem a leghálásabb hivatás, főleg, ha az ember egy olyan helyen próbálja kézben tartani a dolgokat, mint Widow’s Bay szigetvárosa. Egy ilyen, gótikus hangulatú településen különösen nagy kihívás a dolog, amit minden oldalról tenger vesz körül, ahol állandóan sötét van, néha random földrengések, vészjósló ködök szállnak az utcákra, ám a polginak, Tomnak (Matthew Rhys) így is nehezére esik elhinni, hogy a gonosz közelebb császkál hozzájuk, mint ő azt gondolná.

Nyilván fiktív keretek között járunk, az Apple TV új sorozatszenzációjáról, az április 29-én indult Widow’s Bayről van szó, amely a kilencedik epizódját tapossa, az évadzárásra készül, és horrorkomédiák terén megcsinálja azt, ami az új Horrorra akadva-filmnek sem sikerült: megnevettet és egyszerre a frászt hozza ránk, de olyan okosan, hogy arra az elmúlt évekből nehezen lehetne példát találni.

Fotó: Apple TV

Szóval, adott Matthew Rhys karaktere, aki tipikus szkeptikus, nem hisz a természetfelettiben, sem abban, hogy az ördög köztünk járna, épp ezért a polgármestert halálra idegesítik a helyiek azzal, hogy úgy terjesztik a rémmeséket, mintha ez lenne a főállásuk. Közöttük is főkolompos a Stephen Root által játszott Wyck, aki már a pilotban a városra ereszkedő köd láttán, akárhova csak megy, azt kiabálja, hogy valami felébredt, és most elkezdődik egy olyan borzalom, ami elhozza a földi poklot. Mindez csak azért különösen kellemetlen, mert a The New York Timestól végre küldtek valakit, aki szemügyre veszi Widow’s Bayt, és az írásának köszönhetően akár turistalátványosság is válhat ebből a különös módon elcseszett, és amúgy valóban hátborzongató helyből, ahonnan az ott született emberek ráadásul el se mehetnek, máskülönben gyors halált halnak.

Az egyszeri tévénézőnek nem kell ismernie sem az 1962-es, J. Lee Thompson-féle, sem pedig a Martin Scorsese által rendezett, 1991-ben bemutatott Rettegés foka-filmeket, sőt még az alapul szolgáló, John D. MacDonald-regény létezéséről sem muszáj tudnunk ahhoz, hogy nagyjából egy percen belül rájöjjünk, hogy az Apple TV-n június 5-én indult Cape Fear főszereplő családja, Bowdenék iszonyú slamasztikában vannak. Vagyis lesznek hamarosan, amikor 17 év után kiengedik a börtönből a felkavaróan erőszakos, és meglepően fifikás Max Cadyt (Javier Bardem), aki állítólag a terhes nejét gyilkolta meg anno, ám egy (véres) fordulatnak köszönhetően most mégis felmentik őt.

Fotó: Apple TV

Hogy egy thriller az ember bőre alá másszon, azt manapság egyre kevesebben képesek elérni, elvégre a zsáner nagyon sűrűn jelentkezik újdonságokkal, a rajongók pedig mostanra szinte immunissá váltak mindenre. Na, a Cape Fear nem húzza vissza a kezét, osztogatja a pofonokat, de a legszebb az egészben, hogy ésszel teszi mindezt, először csak az „őrültek háza" alapjait húzza fel, és aztán kezdi rátenni a téglákat.

Ahogy rögtön a sorozat nyitójelenetében eljátszanak a készítők a fényképezéssel, az valami mesteri, ahogy a vizualitást, a felkavaró zenei betéteket a Cape Fear ellenünk fordítja, meg kell emelnem a kalapomat. A technikai bravúrok egy részét egyébként az Amblin Televisionnek köszönhetjük, Steven Spielberg mellett még Martin Scorsese is ott áll az Apple TV sorozata mögött executive producerként, és azt kell, hogy mondjam, meg is látszik a végeredményen. Oldschool, nosztalgikus, ahogy az idegeinkre megy a Cape Fear, és a merészség csúcsa, hogy a kvázi főgonosz, a Javier Bardem-féle Max Cady csak a pilot utolsó tíz percében teszi be a lábát, mutatja meg ördögi pofázmányát és szólal meg egyáltalán. De addigra Bowdenék, és a tévé előtt mi is, bőven a körmünket rágjuk már rettegve.

Márciusban mutatták be nálunk Paolo Sorrentino A kegyelem című filmjét (2025), amelyben a rendező ismét a legkedveltebb színészével dolgozott együtt: Toni Servillo ezúttal Olaszország képzeletbeli elnökét kelti életre, aki jogászként rendíthetetlenül hisz a gránitszilárdságú törvényekben.

Az elnök egész mandátuma alatt végig az elveit követte, utolsó elnöki döntései viszont akár az egész pályafutását átértékelhetik. A nyugdíjhoz közeledve ugyanis két kegyelmi kérvény és egy nagyon megosztó törvényjavaslat kerül az asztalára.

Részlet A kegyelem (La Grazia) c. filmből

Fotó: mozinet

Elkészült Herendi Gábor új karácsonyi vígjátékának első előzetese. A Karácsonyra megjövök közvetlen állami támogatás nélkül készült, és olyan színészek szerepelnek benne, mint Csányi Sándor, Lovas Rozi, Krausz Zara, Tóth Róza, Szijártó Anna, Szijártó Emma, Fehér Tibor, Csuja Imre, Mészáros Piroska, Hernádi Judit, Takács Nóra Diána, Herczeg Adrienn, Pálmai Anna, Török-Illyés Orsolya, Bányai Kelemen Barna, Pál András, de feltűnik benne Halász Judit, Janklovics Péter, Semjén Nóra, Tapasztó Orsi és Balatoni József, alias Jocó bácsi is. A film 2026. december 3-tól látható a mozikban.

Míra és Attila háromgyerekes házaspár, évek óta együtt élnek három lányukkal (4, 12 és 17 évesek). Míra ügyvédi praxisát függesztette fel az anyaságért, a gyerekek nevelése és a család összetartása minden idejét elviszi. Attila középvezető egy multinál, és szerinte a háztartás vezetése nem igazi kihívás és munka.

Fotó: SaghyFoto / Vertigo

Míra évek óta nem volt pihenni, így amikor Attila közli, hogy fél kézzel is megoldja a családi feladatokat, az anya elhatározza, hogy egy hétre elmegy nyaralni Balira. Attilának egyszerre kell megszerveznie az éves karácsonyi céges bulit és menedzselnie a gyerekek mindennapjait, óvodai, iskolai kötelezettségeit. 

A család élete és Attila munkahelyi előmenetele egyszerre omlik össze Míra távollétében.

Egyre csak gyűlik a mostanában bemutatott, elrontott utolsó évadok száma: a Duffer tesók a világ leglelketlenebb lezárásával örvendeztették meg a Stranger Things-rajongókat, de a The Boys is hasonlóképpen luftot rúgott, nevetséges húzásokkal véget vetve a Fiúk és Homelanderék konfliktusának. Most, vagyis június 1-jén, hajnalban az HBO Maxra befutott az Eufória másfél órás fináléja is, hogy feliratkozzon a dicstelen búcsúk közé. Pedig a Sam Levinson által megalkotott, vagyis inkább más ötletét elcsent első-második évad örökre kultklasszikus marad. Ezt a Tarantino-másolat harmadik etapot azonban sem lenyelni, sem megbocsátani nem lehet. Talán a legkönnyebb megoldás elfelejteni, mert ez a nyolc epizód akkora semmiség lett, hogy még a hardcore fanokban sem hagy semmiféle nyomot.

Részlet az Eufória 3. évadából

Fotó: Eddy Chen / HBO

Kezdem a jóval, mert pozitívum is van az Eufória harmadik évadával kapcsolatban. Meglepő, tudom, de Zendaya ezúttal is végig erején felül teljesít, ami abból a szempontból rendkívül örvendetes, hogy a sorozat mindig Rue Bennett sztorija volt. Egy fentanilfüggő lányé, aki az eufóriát okozó drogban keresi a gyorsan múló boldogságot és bódulatot, és aki miután a gimit éppenhogy túléli, a való világba kikerülve drogfutárnak áll, sztriptízklubban dolgozik, és az alvilág lábtörlőjeként igyekszik lerázni magáról a lerázhatatlant: a saját addiktív természetét.

Az Eufória érezhetően egy megalomán, önimádó ember munkája, elvégre minden epizód végén kiírják ebben az etapban, hogy „Created, Written, and Directed by Sam Levinson”, ám a szakemberre ráférne egy reality check, hogy a tanult angolt idézzem, hisz még Rue történetszálát is képes volt nagyon csúnyán elrontani. Spoiler következik, de hiába írsz egy megrázó haláljelenetet, egy, az embert fejbe kólintó véget a főszereplődnek, ha olyan ízléstelen vagy, hogy nem veszed figyelembe, hogy a sorozat egyik sztárja, a Fezcót alakító Angus Cloud épp ugyanígy halt meg, túladagolásban. Levinsonnak meg még volt pofája, hogy egy podcastban tisztelgésnek nevezze ezt a húzását. Holott egyszerűen gyomorforgató, felháborító, és alpári megoldás.

Az animációs sorozatok műfajában mindig azok a darabok mennek a legnagyobbat, vagy legalábbis a legnagyobb port azok kavarják, amelyek görbe tükröt mutatnak a jelenlegi közállapotoknak. Nem véletlen, hogy a South Park, a Family Guy rekordideje futnak, és szólogatnak be hétről hétre mindenkinek, aki él és mozog. Néha még saját maguknak is. Na és ide lehetne sorolni a kicsit lájtosabb, de még mindig társadalomkritikus A Simpson családot és a mostanra sajnos megboldogult BoJack Horsemant is.

Nem állítom, hogy az olasz képregénykészítő, Zerocalcare netflixes sorozatai valaha ekkora kultuszt építenek maguk köré, már csak azért sem, mert a produkciók sajátja, hogy olasz nyelven hadar benne mindenki, de főképp a rendkívül nyomorúságos és befelé forduló életet élő főszereplő, Zero, akit a szerző saját magáról mintázott, és ő maga is szólaltat meg, mégis megvan ezekben az alkotásokban a potenciál, hogy később korlenyomatok legyenek. A 2021-ben debütált A pontozott vonal mentén a gyerekkori barátságok későbbi alakulását, a gyászt járja körül, míg a kvázi második évad, a két évvel később a Netflixre érkezett A világ ellen már az Olaszországot sújtó illegális migrációt, az erőszaktengert és bűnözést mutatja be, valamint az ezekkel kapcsolatos előítéletekre ad csattanós választ. Mindkettőt más és más miatt lehet szeretni, nekem az első évad jobban bejött, mely tényleg torokszorítós élmény, a második már kaotikusabb, lokálisabb gondokat dolgoz fel, ami felemásra sikeredett.

Fotó: Netflix

Május 27-én debütált a Netflixen a Nincs az a pénz, Zerocalcare harmadik sorozata, amely szerencsére úgy néz ki, visszatérés A pontozott vonal mentén receptjéhez, azaz megint egy személyes, önéletrajzi alapokra felhúzott sztori lesz, olyan minidrámákkal, amik erős hatást fejtenek majd ki az alapból is traumatizált Zeróra.

Gyönyörű, lassú és szépen fényképezett új filmmel jelentkezett Hlynur Pálmason, az egyik legeredetibb hangú kortárs izlandi rendező. A szeretet, ami megmarad című alkotástól instant kedvünk támad a szigetországba utazni, hogy ne csak a vásznon láthassuk Izland lenyűgöző tájait. 

Nicolas Cage egész életében kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő nagyvásznas produkciókon kívül másra nem hajlandó, a tévét alantasabb, homogénebb zsánernek tartotta. Persze csak addig, míg a koronavírus-járvány alatt a fia le nem ültette a kisképernyő elé az Oscar-díjas, B-filmekben is sűrűn megforduló legendát, és meg nem mutatta neki a Breaking Badet. Nicolas Cage-nek akkor esett le az álla a Varietynek adott interjúja szerint, amikor a Bryan Cranston által játszott Walter White-ot percekig olyan áhítattal nézte, ahogy a droggyáros kémiatanár mered egy aktatáskára. Ekkor jött rá Cage, hogy a sorozatok olyan mélységeket adhatnak karaktereknek, olyan alapossággal mesélnek el néha történeteket, hogy ezt az istenadta lehetőséget kár lenne elszalasztania.

Nicolas Cage A Pók: Noir című sorozatban

Fotó: Aaron Epstein / Amazon Studios

Azt mondják, csinálhat az ember bármilyen rossz filmet, ha a főszereplőnek Nic Cage-et sikerül szerződtetni, akkor a végeredmény garantáltan jó lesz. Láttunk erre jó pár példát az elmúlt években: a Piget, a Longlegset, az általam kimondottan kedvelt A szörföst mind-mind Mr. Cage emelte ki a nézhetetlenség posványos mocsarából, már csak azzal, hogy hősünk mennyire egyedi alakításokra képes.

Új sorozatát, Nicolas Cage élete első tévésorozatát, A Pók: Noirt május 27-én mutatta be az Amazon Prime, mely nemcsak egy, a fekete-fehér filmklasszikusok előtt és a Broadway színes világa előtt egyszerre tisztelgő noir, nyomozós széria lett, hanem a Sony berkeiből érkezett eddigi legjobb és legfurább Pókember-adaptáció is egyben. Oké, a Madame Web, a Morbius és a Venom 2-3. nem teszik túl magasra a lécet, de mostanra, 2026-ra kijelenthetjük, a Sonynak leesett a tantusz, ráeszméltek, hogy igenis kell a hálószövő, ha egy hálószövő világában játszódó sztorit akarnak elmesélni.

Igaz, A Pók: Noirban a főszereplőt sem Pókember, sem Peter Parker néven nem nevezik, helyette Ben Reillyt kapjuk meg, aki a karakter átértelmezéseként nyugodtan alkoholizálhat, cigarettázhat – a szigorú Marvel-szabályok ennek a pókvariánsnak a kezét nem kötik meg, és egy, az 1930-as évek New Yorkjában élő, magába fordult, pénzügyileg nem a legfényesebb napjait élő magánnyomozó. Ben Reilly mélyrepülése súlyos, olyannyira, hogy még az egyetlen beosztottját, a mindig kotnyeles titkárnőjét (Karen Rodriguez) sem képes kifizetni. Na és ha mindez nem lenne elég, Ben még elhunyt menyasszonyát is siratja, és öt éve nem húzta magára azt a bizonyos pókálarcot, így a felhőkarcolók között nem mostanában himbálózott a nagyváros kedvenc szuperhőse. Emiatt a bűnözés is megszaporodott, egy Silvermane (Brendan Gleeson) becenévre hallgató ír maffiavezér mozgatja a szálakat, míg egy napon különleges képességekkel rendelkező alvilági figurák el nem kezdenek feltűnni, akik egy kicsit felrúgnák a kialakult hegemóniát.

Vajon milyen lesz Taylor Swift tizenöt év múlva, már a pop új nagyasszonyaként? Ezt a kérdést tette fel magának David Lowery, író-rendező, amikor elkészítette új filmjét, az Amazon videótékájára is felkerült Mother Maryt. A készítő bevallottan hatalmas 'swiftie”, aki a világ leggazdagabb női előadójának koncertfilmjéből, a Reputation Stadium Tourból inspirálódott, konkrétan három számot is górcső alá vettek belőle, darabokra szedték ezeket, és azon agyaltak, mennyibe kerülne nekik, ha egy fiktív sztoriban hasonló vágóképeket szeretnének mutogatni.

Részlet a Mother Mary című filmből

Fotó: A24

A Mother Mary pikantériáját erősíti, hogy az Anne Hathaway által játszott világhírű énekesnő a történet szerint a visszatérésére készül, súlyos színpadi balesetét követően. Igen ám, de a pop ikonikus alakjának nem csupán minden tehetségére, higgadtságára és profizmusára van szüksége, hanem egy olyan ruhára is, ami hozzájárul a nagy comebackhez. Ebben pedig csak a ruhatervező, és nem mellesleg Mother Mary exe, Sam Anselm (Michaela Coel) tud segíteni, aki jó ideje nem látta az általa gyűlölt sztárocskát, és ha a tervezőt kérdezzük, ő jobb szerette volna, ha a dolog így is marad.

Ami a színészi játékokat illeti, Michaela Coel ügyesen hozza az álnok kígyót, akinek mindig van egy fájdalmas helyre szúró, valamelyest jogos beszólása. Míg Anne Hathaway talán pályája csúcsán van abból a tekintetből, hogy Mother Maryből a főszereplő milyen szinten képes kihozni a fenséges, megközelíthetetlen, már-már földöntúli jelenést. Nyilván a készítők is rájátszanak, vizuálisan is megtámogatják Anne Hathaway ragyogását, ám ahhoz, hogy a színésznő mindenki fölé emelkedjen, jóval kevesebb CGI-ra van szükség, mint akkor kellett volna, ha bárki mást castingolnak Mother Marynek.

Most, miután a The Boys csúnyán befürdött a fináléjával, és olyan lezárást hozott a nézőknek, amit még a legnagyobb rajongók sem szívelnek, érdemes visszatekinteni egy másik sorozatra, amely ugyancsak a botrányhős képregényíró, Garth Ennis munkásságán alapszik, és amely a szuperhősök mészárszékével ellentétben képes volt arra a bravúrra, hogy hűen ültesse át a tévéképernyőre a sztorit. És még a búcsút is olyan könnyfakasztóra sikerült az alkotóknak átszabniuk, hogy abba kevesen tudtak belekötni.

Részlet a Preacher című sorozatból

Fotó: Lachlan Moore / AMC Global Media

Egészen pontosan az AMC-n 2016-tól 2019-ig futott Preacherre gondolok, amelyben egy Jesse Custer (Dominic Cooper) nevű, texasi láncdohányos prédikátor egyik napról a másikra isteni (vagy ördögi?) erőre tesz szert, és azt felhasználva balhés barátnőjével, Tulippal (Ruth Negga), na meg egy drogfüggő, ír vámpírral, Cassidyvel (Joseph Gilgun) karöltve elindulnak, hogy megkeressék a Földön bujkáló, a mennyekből elmenekült Istent, hogy pellengérre állítsák, és választ kapjanak a miértekre. Miértekből pedig a Preacherben akad néhány, mert az alapsztorit jegyző Garth Ennis amennyire a szuperhősökért nem lelkesedik, úgy a vallást és az istenhívőket is sült bolondoknak tartja, ahogy azt a széria is sokszor kifejezi a négy évada alatt.

A Preacher már csak azért is egy különc feldolgozás, mert a teljes első etap, mind a tíz rész tulajdonképpen puhatolózás a készítőktől, mert az Annville-ben zajló események előzményei a képregénynek. A nyomtatott alapanyagban ugyanis szinte azonnal megtörténik az a fordulat Jesse gyülekezetével, amire itt jó pár órát kell várnunk, de a Sam Catlin, Seth Rogen és Evan Goldberg által újragondolt verziónak igenis jól áll néha a tempó tudatos lassítása. Ettől még egy őrült történetről van szó, ami főleg minden évad végén pörög fel, és a későbbiekben a road movie jellegre rá is nyomja sajna a bélyegét, hogy a karakterek egy-egy helyen túl sokáig időznek, ám a karakterizáció tekintetében ez a Garth Ennis-adaptáció sokkal jobban sül el, mint a The Boys. Már csak azért is, mert a főszereplő trió jóval szerethetőbb, még úgy is, hogy nekik hasonlóképpen megvannak a maguk idegesítő hülyeségei.

Sosem gondoltam volna, hogy 2026 tavaszán egy 2024-ben megjelent filmről írok, ám ennek három oka van. Az egyik: a film jó. A másik: éppen ma hatvanéves a film egyik szereplője, Helena Bonham Carter, vagyis isten éltesse. A harmadik: a Négy levél a szerelemről megtekinthető az HBO Maxon.

Lassan indul. A film. Olyannyira, hogy azok közül, akiknek eddig ajánlottam, többen félidőben félretették, mondván, majd folytatják. Aztán, amikor így lett, és a végére értek, csak pislogtak. 

Részlet a Négy levél a szerelemről c. filmből

Fotó: Quiver

TikTok, tiktak

Mert a világ ilyenné lett. A TikTok, az Insta, az Reels-videók arra nevelnek, hogy minden, amit látunk, az első tíz másodpercben – ha nem is katartikusat, de – élményt nyújtsanak, és ha az élmény nem jön, akkor az olyan, hogy az már nem is jó.

Na, erre mondom, hogyha a világ valaha elpusztul, márpedig erősen abba az irányba halad, akkor az alighanem azért lesz, mert

Persze, emlékszem, anno, valahol a messzi, messzi múltban, egy apró moziteremben a Volt egyszer egy Vadnyugat vetítéséről is többen felálltak, mert azt hitték, hogy a filmben csak hosszú, hőségtől remegő tájakat mutatnak, és addig, amíg nem történik valami, legurítanak néhány korsó sört. Pedig maradhattak volna. A filmeknek ugyanis történetük van. A történeteket pedig sokféleképpen el lehet mesélni.

Az lehet, hogy a Duffer tesók a Stranger Things utolsó évadával csúnyán befürödtek, ám az azóta általuk, pontosabban a produceri felügyeletük alatt készült netflixes sorozatok mind hozzák, amit hozniuk kell. A Nagyon rossz előérzetem van egy felkavaró horror lett, és most az ugyancsak a Netflixen, május 21-én debütált A nyugdíjas forradalmárok is, bár egészen más kategóriában, de garantálja a borzongást. Tagadhatatlanul utóbbi erősebben kapaszkodik a Stranger Thingsbe, de mégsem ahhoz, hanem inkább Steven Spielberg klasszikus családi kalandfilmjeihez hasonlítanám a végeredményt. Sőt, ki merném jelenteni, hogy az E. T., a földönkívüli rajongóinak ez egy igazi csemege lesz, már ha rátalálnak.

Részlet A nyugdíjas forradalmárok c. sorozatból

Fotó: Netflix

A nyugdíjas forradalmárok története szerint Új-Mexikóban járunk, egy nem hétköznapi kommunában. A sivatag közepén egy olyan elszeparált „városka”, vagyis inkább csilivili lakóközösség áll, amelyet csak olyan nyugdíjasok laknak, akik ki tudták perkálni, hogy a világ zajától a lehető legtávolabb és legnagyobb kényelemben éljék le az utolsó éveiket. A fene se gondolná, vagy legalábbis az Alfred Molina által játszott Sam Cooper semmiképp, hogy a nyugodtnak tűnő épületekben az éjszaka leple alatt horrorisztikus szörnyetegek járnak.