Hatalmas szíve van Ryan Gosling új sci-fijének, többször is kifacsarja a könnyet az ember szeméből
Nem teketóriázik sokat A Hail Mary-küldetés, Ryan Gosling a hazai mozikban március 19-én bemutatott újdonsága rögtön a mélyvízbe, pontosabban inkább a mélyűrbe ejti főszereplőjét. Dr. Rylan Grace (Gosling) mesterséges kómából ébred fel, jókora bozontja és hatalmas szakálla, valamint a minden testüregéből kilógó csövek jelzik, hogy nem kis utat tett meg eddig. Azt viszont nem tudja hősünk, pontosan mi újság, jó pár perc kell neki, mire összerakja, hogy civilben ő csak egy fizikatanár, akiből valahogy asztronauta lett, és azért küldték egy másik csillagrendszerbe, mert a Nap haldoklik, és ha nem talál ezen az öngyilkos misszión megoldást, akkor úgy 30 éven belül a Föld népességének legalább a fele pusztulni fog.
Baljósan hangzik az alapvetés, és elsőre meg is riasztja Grace-t a dolog, ám A Hail Mary-küldetés, melynek alapját Andy Weir azonos című regénye adja, a lehető legtávolabb áll a búskomorságtól. Épp ellenkezőleg, ez egy bevallottan és ellentmondást nem tűrően optimista film, amely nem kevesebbet tűz ki célul, mint hogy egy két és fél órás, abszolút a szórakoztatást célzó űrkalanddal egy kicsit elhitesse velünk, nézőkkel, hogy
a tudomány is lehet menő és feszültséggel teli.
Ami magát az adaptálást illeti, a jól összeszokott rendezőpáros, a korábban a The Lego Movie-t és a Spider-Verse-filmsorozatot elhozó Phil Lord és Christopher Miller egészen tartották magukat a könyvhöz. Konkrétan a játékidő nagy részében annyit látunk, hogy mindenféle kutatásokat végeznek a karakterek, néha a levegőbe bokszolnak, hogy „Heuréka, megtaláltam!” – a mi agytekervényeinknek meg ahhoz képest, hogy egy tipikusnak tűnő amerikai blockbusterről van szó, jócskán kell forogniuk és dolgozniuk. A Hail Mary-küldetés azonban kicsit sem megszokott nagyköltségvetésű film, ebbe főleg Ryan Gosling néha ügyetlen, szociális fóbiás okostojásának köszönhetően sokkal több lélek szorult, mint mondjuk az ugyancsak Weir-regényen alapuló, szerintem abszolút túlértékelt A marsiba.
Tíz év után annyira felhúzta magát, hogy újra filmet forgatott a legendás rendező
Ha valaki megalkuvást nem tűrő amerikai rendezőket gyűjtene össze, a listájára mindenképp írja fel Gore Verbinskit, aki még 2002-ben életkortól függetlenül mindenkit traumatizált A kör című horrorfilmjével. Tudják, amelyikben a fekete hajú kislány mászik ki a tévéből. De az ő nevéhez fűződik A Karib-tenger kalózai első három felvonása is, melyekben Johnny Depp állt excentrikus kalóznak. 2016 óta, amikor Az egészség ellenszere című horror-fantasyt bemutatták, Verbinski azonban mélyen hallgatott. Egészen mostanáig, a napokban ugyanis felkerült VOD-ra (video-on-demand) az író-rendező újdonsága, és hamarosan lemezes formában is beszerezhető lesz a Good Luck, Have Fun, Don’t Die című időutazós film.
Talán a legérdekesebb kérdés ezzel a sci-fivel kapcsolatban, hogy mi hozta vissza a nyugdíjból az alkotót. Erre a válasz egészen kézenfekvőnek tűnik. Az AI térnyerése miatti frusztráció, és tagadhatatlan utálat az emberi agyat még az eddiginél nagyobb tunyaságra sarkalló technológiai újítással kapcsolatban. A direktor alkotótársával, a forgatókönyvet jegyző, Ricky Gervais jobbkezeként ismert Matthew Robinsonnal együtt ezeket a negatív érzelmeket és félelmeket meglovagolva hozott nekünk egy olyan sztorit, amely már a felütésével eléri, hogy le akarjon elé ülni az ember.
A Good Luck, Have Fun, Don’t Die egy Los Angeles-i kajáldában indít, ahol mindenki békésen fogyasztja a vacsoráját, egészen addig, míg becsattog az étterembe egy átlátszó esőkabátot, és alatta mindenféle kütyüt viselő, hobónak kinéző fickó (Sam Rockwell). A különc ürge azt állítja, hogy a jövőből érkezett, és elkezd üvöltözni a vendégekkel, hogy azonnal dobják el a telefonjukat, és kezdjenek valamit magukkal, mert csúnya vége lesz így a világnak. Mint kiderül, hősünk dühének az az oka, hogy már 100-nál is többször megkísérelte a küldetését, mindenféle variációban összeszedett lelkes önkénteseket és magával rángatott vonakodó férfiakat, nőket, ám az AI uralta, pusztulatos jövőt, amihez képest a Terminátor futurisztikus víziója könnyed esti mese, nem sikerült megakadályozniuk.
Átverik Franz Kafka rajongóit Prágában
Agnieszka Holland vászonra vitte Franz Kafka életét. Jó, ha tudjuk, hogy a zseniális lengyel rendezőnő nem először készít nagyszabású irodalmi portréfilmet. 1995-ben, harminc évvel ezelőtt jelent meg Teljes napfogyatkozás című kiváló alkotása, amiben a két legendás, felbecsülhetetlen hatású XIX. századi francia költő, Arthur Rimbaud és Paul Verlaine meglehetősen viharos (szerelmi) kapcsolatát és pályáját mesélte el, hatalmas sikerrel, megrendítő érzékenységgel, mélységgel.
A Franz–Kafka élete című mozi számtalan ponton eltér a Teljes napfogyatkozás formanyelvétől, de az biztos, ilyen remek filmet még nem készítettek a XX. század irodalmának egyik, ha nem a legjelentősebb alakjáról.
Zavarba ejtően szexéhes Rachel Weisz a Netflix új sorozatában
Az erotikus zsánerben igenis van keresnivalójuk az idősebb nőknek is, a szexuális vágyakozás nem szűnik meg 50 fölött. Nicole Kidman is odatette magát a Jókislányban, kicsit se rajta múlt, hogy végül a BDSM-dráma nem sült el a legjobban, és ahhoz képest, hogy az A24 gyártása volt, túl sok extra nem szorult bele. Most pedig A múmia sztárja, Rachel Weisz lépett a ledérség útjára a Netflixen március 5-én bemutatott Vladimirben, amelyben egy kreatívírás-professzort alakít a színésznő, akinek egyszerre kezd el széthullani a házassága annak köszönhetően, hogy ugyancsak az egyetemen oktató férjéről kiderül, egyetemista lányokkal szűrte össze a levet, s érkezik a katedrára egy új adjunktus, Vladimir (Leo Woodall) személyében, aki fiatal csődör, és egyből magára rántja a kiéhezett tanárnő sóvárgó tekintetét.
A Vladimirt elsősorban a női főszereplő, Rachel Weisz pőre és szemtelenül vicces alakítása teszi irtó szórakoztatóvá. Készítői részről a professzornő karakterét erősítik az olyan húzások, mint az állandó narrálás. Hősnőnk folyamatosan kommentál mindent, áttöri a negyedik falat, és a nézők felé kacsintgat, ennek köszönhetően úgy érezhetjük, hogy a tanárnő fejében járunk. Ismerjük minden gondolatát és vágyát, ez utóbbiak közül akad is jó néhány, és legfőképp a piszkosabb fajtából.
Egyetlen apró tárgy jelöli Gene Hackman szinte teljesen elfeledett nyughelyét
Az új-mexikói Rivera Funerals temetőjében, egy fa árnyékában fekvő sír szerény látványt nyújt: sem névtábla, sem virág nem jelzi, hogy itt nyugszik Hollywood egyik legnagyobb alakja és felesége. A temetés évfordulójához közeledve páran kimentek a sírhoz, amelyet továbbra is egyetlen kagylóhéj jelöl – írja a Daily Star. Állítólag haláluk első évfordulóján sem helyeztek el virágcsokrot a sírnál.
It’s heartbreaking to see that the resting place of Gene Hackman and his wife, Betsy Arakawa, is marked only by a simple seashell. No headstone, no proper memorial. Meanwhile, his three children are reportedly battling over his $90 million fortune.
— Gopic™ (@Gopic) March 9, 2026
You’d hope that honoring… pic.twitter.com/NvgaInvxMO
Korábban arról lehetett hallani, hogy Gene Hackman végakaratában az szerepelt, hogy a nyilvánosság kizárásával, csendben helyezzék örök nyugalomra felesége mellett. A döntés mögött a magánélet védelme és a rajongók távoltartása húzódhatott.
Gene Hackmant és házastársát az egyik kutyájukkal találta meg két karbantartó a Santa Fe-i otthonukban 2025. február 26-án. Holttestük részben mumifikálódott, mire rájuk találtak.
Az Oscar-díjas színész az Alzheimer-kór okozta szív- és érrendszeri betegségben, míg a felesége egy rágcsálók által terjesztett vírus következtében hunyt el. A Hackman-birtokot egy jelentés szerint egerek és patkányok lepték el, ez közrejátszhatott utóbbi halálában.
A tragikus haláleset nyomán felmerült a kérdés, mi lesz Hackman csaknem 80 millió dollárra becsült vagyonával? Első házasságából három gyermeke született: Christopher (65), Elizabeth (62) és Leslie (58). Sokan azt feltételezték, hogy a vagyon automatikusan rájuk száll, ám nem így történt, mert Gene Hackman kihagyta őket a végrendeletéből, és Betsyre hagyta teljes hagyatékát.
Mivel azonban Betsy korábban hunyt el férjénél, a három örökös most mégis eséllyel pályázhat a hatalmas vagyonra, bár a végrendelet további részletei egyelőre nem ismertek.
A Page Six által nyilvánosságra hozott, 2005. június 7-én keltezett végrendelet nem jelöl meg személyes képviselőként egyetlen gyermeket sem. A dokumentum két vagyonkezelő alapítványt (Gene Hackman Living Trust és Gene Hackman Revocable Trust) bízott meg a „végső rendelkezések” végrehajtásával. Tavaly márciusban Gregory W. MacKenzie ügyvéd bejelentette, hogy Christopher, Elizabeth és Leslie érdekében jár el az ügyben.
A kétszeres Oscar-díjas színész nem tudott ellenállni a kísértésnek
Gene Hackman, aki egész életében féltve őrizte magánéletét, egyszer kivételt tett, és őszintén vallott arról, milyen árat fizetett hírnévért. A New York Timesnak 1989-ben a következőket mondta:
„Az ember nagyon önzővé válik színészként. Volt családom, mégis elvállaltam olyan szerepeket, amelyek miatt három-négy hónapra el kellett hagynom a gyerekeimet. A lelkem egy része egyszerűen nem tudott ellenállni a pénz és az elismerés csábításának.”
Gene Hackman az utóbbi bő 20 évben visszavonultan élt, miután 2004-ben felhagyott a színészettel. Elhagyta Los Angelest, és Új-Mexikóban kezdett új életet. Minden idők egyik legnagyobb hatású színésze első Oscar-jelölését az 1967-es Bonnie és Clyde című filmért kapta. A második jelölését már díjra váltotta, ez volt a kultikus Francia kapcsolat William Friedkin rendezésében. Karrierje során még egy Oscarral ismerték el, melyet legjobb mellékszereplőként kapott Clint Eastwood Nincs bocsánat című 1992-es westernéért.
Visszavonulása után hivatalosan is kedvenc hobbijának szentelte az életét: író lett. A kilencvenes évek vége óta hódolt szenvedélyének, négy könyve jelent meg. Első házasságából három gyermeke született. 1991-ben vette feleségül Betsy Arakawa zongoristát, akivel halálukig együtt maradtak.
(Borítókép: Gene Hackman a Francia kapcsolat című filmben 1971-ben. Fotó: Screen Archives / Getty Images)
Ezért hagyta ki Sean Penn az Oscar-gálát
Sean Penn nyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrot az Egyik csata a másik után (One Battle After Another) című filmben nyújtott alakításáért. A 65 éves színész ezzel csatlakozott a háromszoros Oscar-díjasok elit klubjához, ráadásul ő az első férfi színész, aki a 2000-es évek óta három különböző alkalommal is diadalmaskodni tudott.
A díjátadón Kieran Culkin, az Utódlás című drámasorozat sztárja jelentette be a győztes nevét, majd a következő mondat hagyta el a száját a színpadon: „Sean Penn ma este nem tudott – vagy nem akart – eljönni, így én veszem át helyette a díjat” – mondta a színész.
Ukrajna győzelméért szorít a színészóriás
A The New York Times értesülései szerint Sean Penn azért hagyta ki a gálát, hogy Ukrajnába utazzon, írja a Daily Mail. Hogy pontosan miért tett így, egyelőre nem világos. A színész az orosz invázió kezdete óta aktívan támogatja Ukrajnát, Kijevben már háromszor járt 2022 februárja óta, Superpower címmel pedig dokumentumfilmet is forgatott a fegyveres konfliktusról és Volodimir Zelenszkij ukrán elnökről – akinek még az egyik Oscar-szobrát is kölcsönadta rövid időre.
Sean Penn gifting his Oscar to Zelensky. pic.twitter.com/OZ8eF01N5p
— Bricktop_NAFO (@Bricktop_NAFO) January 14, 2026
Az Index olvasói nem értenek egyet az akadémiával, másnak adták volna az Oscar-díjat
Néhány nappal ezelőtt szavazási játékra invitáltuk az Index olvasóit. Azt kértük, hogy tippeljék meg, ki lesz idén, a 98. Oscar-gálán a legjobb női, illetve a legjobb férfi főszereplő. Mutatjuk az eredményeket.
Most, hogy a 98. Oscar-gálán kiosztották az aranyszobrokat, és kiderült, hogy Jessie Buckley a legjobb női főszereplő, a férfiaknál pedig Micahel B. Jordan, itt az ideje a szembesítésnek.
Nagy titkot nem árulunk el azzal, hogy az olvasói szavazáson – a sorrend tekintetében – sem a legjobb női, sem a legjobb férfi színész kategóriát nem sikerült eltaláni, de sebaj, mert ha az amerikai filmakadémia tagjai másként szavaztak volna, még az is lehet, hogy a házi szavazás eredménye is közelebb állna a valóságoz.
Köszönjük, hogy velünk játszottak, tartsanak velünk legközelebb is!
Most pedig beszéljenek a számok.
Jessie Buckley lett a legjobb női főszereplő
Az Index olvasóinak tippje:
- Emma Stone – 468 szavazat
- Jessie Buckley – 92 szavazat
- Kate Hudson – 73 szavazat
- Renate Reinsve – 53 szavazat
- Rose Byrne – 48 szavazat
Hétvégén eldőlhet, lesz-e jövője az Avatar-filmeknek
Mindent letaroló sikere után nem volt kérdés, hogy a 2009-es Avatarnak folytatást kell kapnia. Bár akkoriban folyamatosan olvasni lehetett pletykákat a film körüli munkálatokról, a második rész végül csak 13 évvel később, 2022 decemberében érkezett meg – ami előtt rengetegen értetlenül álltak. Pedig nem arról volt szó, hogy James Cameron – vagy a színészek – egyszerűen lusták lettek volna belevágni a folytatásba. A válasz a rendező maximalizmusában és egy elképesztő logisztikai döntésben rejlik, Cameron ugyanis nem egy filmet, hanem egy egész sagát készített elő egyszerre.
Az Avatar: A víz útja és a 2026-os gálán is szóba kerülő Tűz és Hamu forgatása szinte teljes átfedésben zajlott, mivel a legfontosabb cél az volt, hogy a gyerekszínészek ne nőjenek ki a szerepükből a részek között – khm, Stranger Things. Cameron azonban falakba ütközött: a technológia, amivel a fejében létező világot rögzíteni akarta, 2010 környékén még egyszerűen nem állt készen. A legnagyobb kihívást a víz jelentette, amely a digitális mozgásrögzítés egyik legnehezebb közege. Mint ismeretes, korábban a filmiparban vagy „szárazon” forgattak víz alatti jeleneteket köteleken rángatott színészekkel, vagy búvárfelszerelésben, ami viszont eltorzította az arcjátékot. Cameron azonban kijelentette: nála csak a valódi érzelmek fogadhatóak el, így előbb meg kellett építenie a világ egyik legfejlettebb víz alatti forgatási rendszerét.
Maximalizmus csúcsra járatva
És hát meg is építette, pontosabban építtette. A forgatáshoz egy gigantikus, mintegy 3,4 millió literes tartályt húztak fel, amely képes volt hullámokat és áramlatokat szimulálni, a legnagyobb technikai akadályt, a fény visszaverődését ugyanakkor önmagában még nem orvosolta. A problémát az jelentette, hogy a vízfelszín tükröződése gyakran összezavarta a mozgáskövető kamerákat. A megoldást végül milliónyi apró, fehér polimer golyó jelentette, amelyeket a víz felszínére szórtak. Ezek átengedték a színészeket, amikor például feljöttek levegőért, de tompították a tükröződést, így a kamerák jóval pontosabban rögzíthették a mozdulatokat a mélyben is. Ehhez speciálisan fejlesztett kamerarendszerek és szoftverek társultak, amelyek képesek voltak korrigálni a vízben jelentkező optikai torzulásokat is.
Guy Ritchie friss vért pumpált Sherlock Holmesba, ettől olyan veszett jó az új sorozata
Eddig akárhány alkotó nyúlt hozzá Sir Arthur Conan Doyle híres nyomozójához, mindig teljesen eltérő víziókat kaptunk. Ott volt például a BBC One-os Sherlock, mely a modern Londonba helyezte a Benedict Cumberbatch által játszott excentrikus zsenit négy évadon keresztül, és bár az akkortájt megszokott éves tempóhoz képest lassabban jelentkezett, megérte Steven Moffat és Mark Gatiss átiratát kivárni.
Mellékszereplőként bukkant fel, de egyértelműen lopta a show-t a Henry Cavill által játszott Sherlock az Enola Holmes 2-ben, holott az egykori DC- és Vaják-sztár egy nem tipikus, jófiús verzióját hozta el a detektívnek. És cikkünk szempontjából nem elhanyagolható az sem, hogy 2009-ben a lendületes gengsztersztorik nagy művelője, Guy Ritchie is leporolta a karaktert, ő steampunkos, korhű adaptációt rendezett a nagyvászonra, és Robert Downey Jr. vezetésével egy rendkívül üdítően ható filmet hozott nekünk, mely második részt is kapott.
A Guy Ritchie-rajongók és azok, akik kedvelték az ő Sherlockját, hol hangosabban, hol halkabban, de egészen lelkesen kérik az alkotótól a mai napig, hogy ugyan folytassa már a filmeket, és bővítse trilógiává a szériát. Bár a Sherlock Holmes 3. a kanyarban sincsen, és a frász se tudja, hol akadt meg a folytatás készítése, most mégis jó hírünk van a Guy Ritchie-t kedvelőknek: az Amazon Prime-on bemutatkozott egy olyan sorozat, ami enyhítheti a fájdalmukat. Meg persze azokét is, akik vevők a nyomozó legújabb kalandjaira, még akkor is, ha nagyon nem megszokott formában kapjuk meg azokat.
Hiába borotválták kopaszra, az elcsúfított Emma Stone így is mindenkit levett a lábáról
Most a nők következnek, hiszen arról már írtunk, hogy kik az idei Oscar-gála legesélyesebb férfi színészei. Az idei Oscar-gálán öt kiváló színészt jelöltek a legjobb női főszerepre, kíváncsiak várjuk, vajon ki lesz a befutó. A cikk végén ezúttal is indítunk egy kis házi szavazást.
Ezúttal is a színészek neveinek ABC-sorrendjében haladunk, vagyis ez nem az Index sorrendje, az esélyek így egyenlőek.
Jessie Buckley
Hamnet / Agnes Shakespeare
Álljon itt egy részlet az Index Hamnet-kritikájából: „Buckley alakítása különösen emlékezetes: Agnes nem egyszerűen Shakespeare felesége, hanem önálló, érzékeny, intuitív nő, az ő lelkén keresztül látjuk mi is a világot. A színésznő ráadásul nem először alakít shakespeare-i hőst: játszotta Júliát a Rómeó és Júliában Josh O'Connor mellett, de Sir Kenneth Branagh-val is dolgozott már a Téli rege színpadi produkciójában.”
Rose Byrne
Ha tudnék, beléd rúgnék / Linda
Senki nem születik szülőnek. De aztán anya vagy apa lesz. Senki nem tudja, hogyan kell szülőnek lenni, az anyák és az apák mégis felnevelik gyermekeiket. Rose Byrne a Ha tudnék, beléd rúgnék című filmben olyan anyát alakít, aki pontosan megfelel minden fenti állításnak. Még akkor is, hogy anyának lenni iszonyatosan nehéz, és csodálatos.
Kate Hudson
Song Sung Blue / Claire Sardina
Ebbben a filmben minden benne van, ami ma Hollywood. A Song Sung Blue igaz történet alapján készült, romantikus, énekelnek benne. Amiben mégsem tömegipari filmtermék: nem akar többnek látszani, ami, vagyis úgy életrajzi film, hogy nem is az. Az élet szép is lehet, még akkor is, ha vannak fájdalmas évei. Kate Hudson egészen új oldaláról mutatja meg – önmagát.
Renate Reinsve
Érzelmi érték / Nora Borg
Renate Reinsve maga az ember az Érzelmi érték című filmben. Éppen olyan, amilyen az életben bárki, akinek vágyai vannak, és csak élni szeretne, de közben folyton azzal küzd, hogy minden területen helyt kell állnia. Majd jön a valóság, hogy mindig mindennek megvan a maga útja és ára, a kérdés pedig az, hogy mit vagyunk képesek feladni önmagukból azért, hogy minden, ami bennünk megszületik, az valóra vájon. Vagy mégse.
A sivatagban kutatnak egy fiatal lány után, de ennél nagyobb hibát nem is véthetnének
A keresés kevésbé konkrét nyomozássá, inkább egyfajta rituális átkeléssé válik tájon, hangokon és fizikai megpróbáltatásokon keresztül. A cím is erre utal: a „sirát” az iszlám eszkatológiában az a keskeny híd, amelyen a lelkek átkelnek a pokol felett a paradicsom felé. A Tánc a sivatagban ezt a fogalmat egyszerre használja narratív keretként és filozófiai metaforaként.
A film egyik legmeghatározóbb sajátossága az érzéki felépítése. Laxe a dialógus és a magyarázat helyett a fizikai tapasztalatot helyezi előtérbe: a hangot, a port, a hőséget, a motorok erőlködését. A képeken a sivatag nem pusztán helyszínként jelenik meg, hanem elementáris erőként, amely lassan felőrli a pszichológiai és társadalmi struktúrákat.
Jack Sparrow nincs benne, de a Netflix kalózos sorozata így is eszméletlenül szórakoztató
Erős volt a kétkedés az emberekben, amikor kiderült, hogy a Netflixre élő szereplős adaptáció érkezik a One Piece-ből, amelyet sokan manga formájában ismertek meg, másokat az anime szippantott be. Mindkét tábor egyetértett azonban, hogy ezeket a rettenetesen hosszú, most már 1175 füzetre és 1150 epizódra rúgó, napjainkban is futó alkotásokat lehetetlenség rendes színészekkel, nem rajzolt formában tévéképernyőre ültetni. Bár a három a magyar igazság csak ránk vonatkozik, a Netflixnek szintén harmadszorra jött össze az értelmes animeadaptáció, a félresikerült Death Note és a Cowboy Bebop után belenyúltak a tutiba, és nyilván kellett a manga kitalálójának, Oda Eiicsirónak is az aktív közreműködése, ám a lelkes, amatőr kalózok kalandja így is betalált.
Március 10-én tért vissza a One Piece a második évadával a Netflixre, és őszintén szólva, így, két és fél, közel három év várakozás után kicsit kultúrsokkot okozott nekem az évadkezdés. Elsősorban azért, mert teljesen elszoktam tőle, hogy mennyire harsány, színes és helyenként agyament ez a sorozat. Nyilván, mert manga-anime adja az alapot, nehéz egy ilyen sztorit élő szereplősen úgy előadni, hogy teljesen komolyan lehessen venni. De a netflixes One Piece csak félig-meddig teszi meg ezt, inkább megmarad a jópofa szórakoztatásnál, a látványos akcióknál, és csak néha merészkedik el odáig, hogy a drámájával beküldjön pár gyomrost, vagy úgy rendesen elgondolkoztasson.
Leonardo DiCaprio egy köntösben rohangál, és azt reméli, Oscar-díjat kap érte
Ez mindig talányos, főleg azért, mert akik bejutnak az Oscar-gála shortlistjébe, lényegében már nyertek is. Az utóbbi években már az Oscar-díj-jelölés is kiemelkedőnek számít, talán éppen azért, mert a díjat végül csak egyvalaki viheti haza. Az idei Oscar-gálán öt kiváló színészt jelöltek a legjobb férfi főszerepre, kíváncsian várjuk, ki lesz a befutó. A cikk végén indítunk egy kis házi szavazást is.
A színészek neveinek ábécésorrendjében haladunk, vagyis ez nem az Index sorrendje, az esélyek így egyenlőek.
Timothée Chalamet
Marty Supreme / Marty
Korunk feltörekvő színésze, aki minden szerepéhez olyan alázattal közelít, mintha az élete múlna rajta. Pontosabban mintha tényleg ő lenne az, akit alakít. A Marty Supreme tipikus amerikai karakterfilm. Egyszemélyes figyelem, fókuszban Marty, a pingpongozó, kinek személyisége olyan erős, hogy szinte már bármire képes, bármit képes elérni – még azt is, ami talán soha nem is lehetne az övé.
Leonardo DiCaprio
Egyik csata a másik után / Bob Ferguson
Szerepében, amit az Egyik csata a másik után című filmben alakít, világmegváltó, menekülteket mentő, a törvényeknek nem csak ujjal bemutató, amúgy átlagosnak mondható amerikai férfi, Bob Ferguson. Az egész filmet lényegében egy szakadt köntösben játssza végig. Olyan forradalmár, akinek lényének lényege a lázadás. Aztán már csak a cigi és a pia marad, és paranoid valóság.
Ethan Hawke
Blue Moon / Lorenz Hart
Lorenz Hart olyan ember, akiből milliónyi él a Földön. Csöndes, önelemző, befelé forduló, önmagát olykor vagy gyakran a háttérbe szorító férfi. De vajon meddig gyűjtögethető a belső feszültség, és van-e értelme annak, hogy mások legyünk, mint amit a habitusunk megenged? Különösen akkor, ha a szívünk a legszívesebben kiugrana a helyéről. A Blue Moon Hawke alapkarakteréhez pontosan illik, ahogyan Lorenz Hart is.
Michael B. Jordan
Bűnösök / Smoke
Kemény fiú, ha kell, üt, ha kell, megmenti a világot. A Bűnösök című filmben – ami 16 Oscar-jelölést kapott – egy furcsa, különös világban élő férfit (valójában ikerpárt) alakít. Az 1930-as évek Amerikája amúgy is izgalmakkal teli korszak volt, amolyan társadalmi vadnyugat, de a film, amiben B. Jordan megmutatja magát, több rétegben mutatja meg, mit tehetett meg és mit nem egy fekete férfi egy velejéig rasszizmussal átitatott Amerikában. A gond csak az, hogy az ellenfél sokkal ősibb és titokzatosabb, mint gondolnák.
A könyv tényleg jobb volt? Könyvadaptációk, amikért még megéri bekapcsolni a tévét
A 2026-os évben úgy tűnik, az irodalmi alapanyag jelenti a legbiztosabb kapaszkodót a filmipar számára, hiszen rengeteg adaptációra számíthatunk. Felmerülhet a kérdés: vajon végleg elfogytak az egyedi ötletek Hollywoodban, és a stúdiók már csak a könyvek eleve megírt történetét merik vászonra vinni? Bár a felvetés jogos, a válasz talán inkább abban rejlik, hogy az olvasók kedvenc karaktereinek hús-vér megjelenítésére sosem volt még ekkora igény. Összeállításunkban kronológiai sorrendben mutatjuk be 2026 már megjelent filmes adaptációit, valamint azokat a készülő produkciókat, amelyeket izgatottan várunk.
Visszatért a kedvenc nyomozópáros, de a történet majdnem összeroppan a saját súlya alatt
Majdnem egy évtizeddel az első rész után visszatért a mozikba a Zootropolis. A Zootropolis 2. azonban nemcsak hogy visszatér egy szeretett világhoz, hanem érdemben tovább is építi azt. A filmnek nincs könnyű dolga, hiszen egyszerre kell kielégítenie a nézők nosztalgiáját, miközben bizonyítania kell, hogy létezésének nem csupán kereskedelmi oka van. Az eredmény egy látványos és gondolatébresztő alkotás, bár nem teljesen mentes azoktól a szerkezeti nehézségektől, amelyek gyakran kísérik a nagyszabású animációs folytatásokat.
Az idei Oscar-jelölt animációs film történetének középpontjában ismét a különös rendőrpáros, Judy Hopsz rendőrtiszt és Nick Wilde nyomozó áll. A cselekményt egy titokzatos bűnöző, Gary Akígyó utáni nyomozás mozgatja, amely egyszerre működik krimiként és a két főhős kapcsolatának vizsgálataként. A film új városrészeket mutat be, és tovább bővíti Zootropolis társadalmi ökoszisztémáját azzal, hogy megjelennek a hüllők is, akik korábban hiányoztak az emlősök által lakott metropoliszból.
Ez a döntés különösen fontos, mert továbbviszi a sorozat egyik legfontosabb jellemzőjét: a társadalmi áthallásokat. Míg az első film a ragadozók és növényevők közötti előítéleteket vizsgálta, a folytatás azt mutatja meg, milyen feszültségeket kelthet egy teljesen új csoport megjelenése egy már kialakult társadalomban.
A Netflix sztárja ezzel a kegyetlen politikai thrillerrel zsebelné be az első Oscar-díját
Ritkán fordul elő, hogy egy filmnek máris a nyitójelenetét annyira eltalálják, mint a hazai mozikban február 19-től vetített A titkosügynök esetében sikerült az író-rendező Kleber Mendonca Filhónak rögtön ezzel a snittel felvázolnia elénk, hogy az általa elmesélt sztori egy igen riasztó korszakban és környezetben játszódik.
1977-ben járunk, Brazíliában, egy isten háta mögötti benzinkúton, ahol a közelben tartott fesztivál ellenére az emberek nem mernek megállni a kocsijukkal. Mert hát az aprócska kút előtt a homokban egy hulla fekszik, de a rend őrei már egy hete képtelenek kiszállni szemlézni azt. Ennél gyorsabban jelennek meg, hogy vegzálják a sárga Volkswagenjével befutó Marcelót (Wagner Moura), és anélkül, hogy kettőt pislognának a holttestre, még a fickó kocsijába is beszállnak, hátha valami sarat találnak, amit rákenhetnek hősünkre.
Brazília ekkor kőkeményen szenvedi a diktatúra vasöklét, amely az ország nyaka körül szorul össze egyre jobban, ennek köszönhető, hogy a zsaruk is inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a kisembereket terrorizálják.
Lehet, máris túlmagyaráztam, legalábbis A titkosügynök készítőjéhez képest mindenképpen, mert a direktor láthatóan magasról tett rá, hogy akár magyar szemmel is könnyen értelmezhető legyen a filmje. Az ítészeket mindez nem zavarja, négy kategóriában is versenyez idén az Oscar-díjért ez az alkotás, a legjobb film mellett a legjobb nemzetközi film és a legjobb casting díjára is esélyes, valamint a netflixes Narcosban Pablo Escobarként megismert Wagner Moura ezzel a szerepével zsebelné be élete első Oscarját, olyan arcok elől elcsaklizva az arany szobrot, mint Timothée Chalamet, Leonardo DiCaprio, Ethan Hawke és Michael B. Jordan. Nem ő a favorit, maradjunk annyiban, még úgy se, hogy A titkosügynököt a főszereplője viszi a hátán, erején felül teljesítve. Moura nélkül konkrétan ez egy 3/10-es film lenne legfeljebb.
Egyesével pusztította el az összes agysejtünket a Netflix új katonás sci-fije
Hogy Hollywood kemény legénye, Alan Ritchson mennyire széles skálán mozog, azt jól láthattuk például a Smallville-ben, melyben Aquaman képregényhű verzióját alakította a színész, de őrült, már-már pszichotikus oldaláról is megmutatta magát a Blue Mountain State című vígjátékszériában a már 43 éves amerikai. A Reacher óta azonban nagyon úgy tűnik, hogy hősünk keményen beleragadt a faarcú, maszkulin katonaszerepbe, legalábbis erre utal, hogy a Netflixen március 6-án debütált Ismeretlen támadók (War Machine) című akció sci-fiben újfent egysíkú, mindenféle fantáziát nélkülöző egyenruhás eljátszását osztották Ritchsonra.
Papíron jól hangzik, hogy az Ismeretlen támadók olyan, mintha az első Predátor-filmet forgatta volna újra a Netflix, csak éppen a katonaemberek ezúttal egy idegen fajba tartozó, csápos fejű, halálos ragadozó helyett egy hatalmas gépszörnnyel kénytelenek farkasszemet nézni. Ám a konfrontációig vezető út olyannyira Chat GPT-hangulatú, nyögvenyelős, hogy az még a streamingszolgáltatótól is övön aluli ütés az évről évre egyre több pénzt az előfizetésre kipengető nézők irányába.
Nálam ez a film már a nyitójelenetével elhasalt: ahogy Afganisztánban lerobban a konvoj, és a testvére (Jai Courtney) megmentésére igyekvő hősünk hiába próbálja menetkészre összepattintani a járgányokat, de rajtuk ütnek, és Ritchson karakterén kívül mindenkit meggyilkolnak, nos az egy olyan bántóan gagyi és kiszámítható fordulat, hogy akár egy nyolcéves is simán írt volna egy ilyet, mondjuk egy tábla csokiért cserébe. Nagyon remélem, hogy a készítők nem is kaptak ennél több fizetést, mert az Ismeretlen támadók ezt követően sem pörög fel. Azt jól ábrázolják, hogy 81-es, ahogy a filmben nevezik, mennyire megtörik a tragédia után és nem bír a PTSD-jével, emiatt pedig kívülálló marad a rangerek között, ahova a tesójával együtt nagyon vágyott. Ezt leszámítva sem sci-fiként, sem pedig akciófilmként nem értelmezhető a Netflix újdonsága.
A világ leggazdagabb asszonya volt, amikor egy férfi behálózta
Megtörtént eseményeken alapul A világ leggazdagabb asszonya című film, amely a L’Oréal kozmetikai cég örökösnője, Liliane Bettencourt életét dolgozza fel. A belga–francia filmvígjáték a cannes-i filmfesztivál hivatalos válogatásában mutatkozott be, főszereplői olyan francia szupersztárok, mint Isabelle Huppert, Laurent Lafitte és Marina Foïs.
Létezhet-e igaz barátság egy fiatal, anyagi forrásokkal kevésbé megáldott, de feltörekvő művész és egy idősödő nő között, aki nagyon gazdag, ellenben rémesen unatkozik? Nos, a válasz legyen meglepetés annak, aki megnézi Thierry Klifa A világ leggazdagabb asszonya című filmjét.
Adott tehát Marianne (Isabelle Huppert), a világ leggazdagabb asszonya, és Pierre-Alain (Laurent Lafitte), aki író-fotós Párizsban. Egy fotózáson találkoznak, ahol a tabudöntögető, polgárpukkasztó fotográfus minden formaságot felrúgva utasítgatja az idős hölgyet, de a képek valóban jók lesznek, átjön Marianne lehengerlő személyisége.
Érkezik a legendás Pixar-film folytatása
A franchise első filmje, a 2001-es Szörny Rt. azon az elgondoláson alapul, hogy a szörnyeknek meg kell ijeszteniük a gyerekeket, hogy energiával lássák el a várost. A film, amelyet a Pixar jelenlegi kreatív igazgatója, Pete Docter rendezett, és amelyben John Goodman és Billy Crystal kölcsönözte a hangját a szereplőknek, hatalmas sikert aratott a mozikban, világszerte 528,7 millió dolláros bevételt hozva. A 2013-as előzményfilm, a Szörny Egyetem, amelyet Dan Scanlon rendezett, az eredetit is felülmúlta 743,5 millió dolláros globális bevétellel. A siker nyomán született meg a folytatás, a Monsters at Work című sorozat, amely két évadot ért meg.
A Variety cikke szerint azonban nemsokára jöhet a következő mozifilm a szörnyes animációból.
Férfinak adta ki magát, úgy gyilkolt az alföldi nő
Goldberg Emília Pipás című filmjében egy olyan alak történetéhez nyúl, akinek figurája legendákból, bűnügyi történetekből és társadalmi feszültségekből rajzolódik ki : Pipás Pista a két világháború közötti Alföld egyik legismertebb és legrejtélyesebb bűnözője. A téma már önmagában is erős filmes alapanyag, Goldberg azonban nem egyszerű történelmi krimit készített. A film inkább atmoszférikus, lassan kibontakozó társadalmi-lélektani dráma, amely a legenda mögött meghúzódó emberi és közösségi viszonyokat próbálja feltárni.
A Pipás a legendát emberközeli nézőpontból tárja a közönség elé. A film nem a bűntettek szenzációjára épít, hanem arra a mindennapi, gyakran kilátástalan valóságra, amelyben a szereplők élnek. A film egyik legérdekesebb dramaturgiai döntése, hogy nem Pipás Pista bűntetteinek történetét meséli el, hanem egy sokkal szűkebb időszakra és nézőpontra koncentrál: a börtönben töltött időre.
Pipás (Török-Illyés Orsolya) megismerkedik Irmával (Stork Natália), egy református tanítónővel, aki megtanítja írni és olvasni. Ez a kapcsolat válik a film érzelmi mozgatórugójává, és a cselekmény jelentős része is ennek az egyre összetettebb viszonynak a kibontására épül. A két nő kapcsolata nem egyszerű barátság vagy mentor-tanítvány viszony, hanem egy érzelmileg ambivalens, sokszor nehezen értelmezhető kötelék, ragaszkodás.
Végre egy horrorfilm, ahol nem teljesen hülye a főszereplő
Az Exit 8, melyet a hazai mozikban március 5-én kezdtek el vetíteni, az a fajta horror, amelyben a főszereplőnek nemcsak saját magával, hanem a pokoli, természetfeletti körülményekkel is meg kell küzdenie. Az Elveszett Férfi (Kazunari Ninomiya) éppen munkába tart metróval, amikor a barátnője felhívja, és telefonon közli vele, hogy terhes. Hősünk nyilván kétségbeesik, majd miután egy veszekedésnek a szem- és fültanúja lesz a szerelvényen, mely egy ideges utas és egy, a gyermekét csendesíteni próbáló anyuka között zajlik le, a pánik megsokszorozódik. Elvégre a cselekmény központi karaktere próbál kijutni a metró föld alatti útvesztőjéből, vissza a szeretteihez, de nem megy neki. Ott ragadt. Mintha valami az útját állná, egy pokolian gonosz feladvány.
A horrorfilmekkel kapcsolatban még mindig egy csúnya sztereotípia, hogy a főhőseik teljesen hülyék, és ha motoszkálást hallanak a sötét erdőből, akkor fejvesztve rohannak a veszélybe, ahelyett, hogy bezárkóznának, és magukra zárnának mindent, amin lakat van. Most azonban fityiszt mutat ez a film az összes ilyen tévhitnek, az alapkoncepció lényege, hogy ha
furát látsz, fordulj vissza és futás.
Az Exit 8 nagy erénye, hogy nem tipikus horrorfilm, már abból a szempontból sem, hogy egy olyan videójáték adta az alapját, melyet egyetlen személy, Kotake Create alkotott meg, alig 9 hónap leforgása alatt. A Stanley Parable-nél egyszerűbb ötletre építő sétaszimulátorról van szó, mely annyira fogyasztható papíron, hogy itt-ott továbbfejlesztve a filmkészítők le tudtak elénk rakni egy olyan néznivalót, mely mindenkit odatapaszthat a vászonra: a másfél óra alatt a névtelen főszereplővel izzadunk egyszerre, és járatjuk az agytekervényeinket, nyomok után kutatva.
Puszta kézzel ölik meg a tigrist, de nem csak ettől bomba jó az Oscar-díjas RRR
Frenetikus sikert aratott a Puskin mozi Metropolis termében a 10. alkalommal megrendezett Indiai Filmfesztivál, amelyen hét filmet tekinthetett meg a nagyérdemű ingyenesen. A dél-ázsiai, kontinensnyi országból érkezett alkotások mozgalmassága, helyenként kissé túlhangsúlyozott látványvilága és a gazdag, romantikus történetmesélés nagyszerűen rezonált az egészen más kultúrkörhöz tartozó, hűvösebb, érzelemszegényebb mozikhoz szokott publikum körében.
Bevallom, sokat tétováztam, vajon elmenjek-e péntek délután a Puskin moziba. Teljesen racionális oka volt hezitálásomnak, hiszen a Facebook már annyi hamis pátosztól duzzadó, a hősi indiai múltat a valóságosnál százszoros méretűre felnagyító, überromantikus filmrészletet dobott fel gigantikus, CGI-jal, AI-jal felturbózott csatajelenetekkel, hogy egy kicsit óvakodtam az indiai filmektől.
Láttunk már elcseszett szerelmi háromszöget, de erre nem lehet felkészülni
Az HBO-sorozatok sosem olyan egyszerűek, mint amilyennek első ránézésre tűnnek, főleg igaz ez a kábelcsatorna vígjátékaira. Mert hát ezek sosem színtisztán komédiák, gondoljunk csak az Entourage-ra, a Barryre, a Csajokra – mindegyiket összeköti, hogy a nevettetés sosem felhőtlen, mindig ott settenkedik némi dráma és tragédia a főszereplők múltjában. Jelen esetben az HBO Maxra március 2-án felkerült DTF St. Louis is ezen a mezsgyén jár, a főszerepekben az időjárás-jelentő Clark Forrest (Jason Bateman) és a jelnyelvi tolmács Floyd Smernitch (David Harbour) különösen viharos körülmények között ismerkednek össze egymással, és minden szép, minden jó is közöttük, amíg egyikük erőszakos halált nem hal.
Mint nagyon sokszor, a vérontás féltékenységből, egy nő miatt, egészen pontosan Floyd neje miatt megy végbe. Ránézve a Freaks & Geeks egykori felfedezettjére, a Carolt játszó Linda Cardellinire, nem is csodálkozik az ember.
Persze nem csak az 50 éves Cardellini bájaival igyekszik eladni magát a sorozat, melyet Steven Conrad írt és rendezett egy személyben. Conrad munkásságával kapcsolatban a vájt fülűeknek elég annyit megemlítenem, hogy a kreatív szakember hozta össze minden idők egyik legfurább és legkomplexebb sorozatát, az Amazon Prime-on mostanság is elérhető, 2015-től 2018-ig futott Patriotot, amit a mai napig nem tudok hova tenni igazán. Zseniálisan megírt, szívfacsaró dráma és eszement, fárasztó humorral megtömött sztori egyszerre. Valami hasonlót tudnék elmondani a DTF St. Louisról is, melyre nyilván páran rá fognak kattintani, már csak azért is, mert az Ozark gyűlölt közönségkedvence, Jason Bateman és a Stranger Things seriffje, David Harbour az egymással barátkozó és viaskodó főhősök. De hogy hány embert vet ki magából a sorozat? Az már más kérdés.
Csendben kitört az új őrület Magyarországon, már a mozikban is tarol a műfaj
Az animék őskora nagyjából a '80-as és '90-es évekre tehető, amikor olyan mangából és videójátékból lett adaptációk indultak el a tévéképernyőn, mint a Dragon Ball és a Pokémon. Sok felnőtt gyerekkorát jelentették ezek a címek, és bár a későbbiekben is akadtak olyan újdonságok, amelyek robbanásszerű érdeklődést váltottak ki az emberekből, mint a 2010-es években bemutatott Attack on Titan és az ugyancsak akkortájt elstartolt One-Punch Man, egyre nagyobb misztikummá vált, hogy az animénak mekkora ereje van. Érződött, hogy nagy, de pontosan mekkora? Pontosan kiket mozgat meg, kik ülnek be rá, és ugyan miért? A 2020-as évekre meglepő trend kezdett el mutatkozni, a nagy moziláncok minden korábbinál nagyobb magabiztossággal hoztak nekünk animéket, mint a Chainsaw Mant, és a Demon Slayer Kimetsu no Yaibát tavaly szeptemberben, utóbbit rögtön az első hétvégéjén 25 ezren nézték meg, többen, mint a filmsorozat előző részét összesen.
A Sony Pictures Television megbízásából végzett kutatást a lengyel központú Zymetria, akik 2024 októbere és decembere között, országonként ötszáz, 18-59 év közötti embert kérdeztek ki idehaza és a környező országokban az animékről. A céljuk az volt, hogy Magyarországon is kiderítsék, kik rajonganak ezért a médiumért, mit gondolnak a japán stílusú animációról, és mi teszi a nézők számára az animét vonzóvá.
A globális költés az animékre az elmúlt években robbanásszerűen megnőtt, ergo a nagy márkák látják, hogy egyre növekedő a piaca ennek a zsánernek, 2023-ban 14 milliárd dollárt fektettek bele, 2024-ben már ennek a dupláját, 28 milliárdot, 2030-ra pedig akkora erősödést jósolnak a szórakoztatóipari ágazatnak, hogy a piac négyszereződhet, és világszerte már 60 milliárd dollárt fognak fektetni a márkák a japán animációba. Ami különösképpen érdekes, hogy most már az anime nem japán belügy, Japánon és Kínán kívül 1,5 milliárdan érdeklődnek iránta, és a nagy közönségtalálkozókra Tokión kívül is óriási kedvvel járnak az emberek. Los Angelesben 100 ezernél több látogatót képes egy-egy ilyen expo bevonzani, míg Párizsban ez a szám simán 250 ezer fölé mehet.
Soha ennyire kevés fókuszt még nem kapott főszereplő, de emiatt működik a Bridgerton új évada
Véget ért A Bridgerton család negyedik része, a nagy sikerű Netflix-sorozat aktuális évadának második fele 2026. február 26-án került fel a streamingplatformra. Ahogy már korábban megírtuk, az epizódok ezúttal a másodszülött fiú, Benedict Bridgerton életére fókuszáltak − de csak részben, hiszen az évad előnye éppen az, mint a hátránya: a központi hős jóval kevesebb figyelmet kap, mint a korábbi évadokban. A történet mellékszálai és -szereplői azonban egy új oldalát is megmutatják a szériának, amiért nem győzünk hálát adni.
Már az évad első négy részéből kiderült, hogy a Benedict Bridgerton (Luke Thompson) főszereplésével készült epizódok árnyaltabban közelítik meg a társadalmi helyzet és a romantikus kapcsolatok kérdéseit, hiszen a főhős kiszemeltje, Sophie Baek (Yerin Ha) egy szolgáló, ami komoly kérdéseket vet fel a pár jövőjét (és hírnevét) illetően.
Benedict Bridgerton mindig is ambivalens figura volt: fegyelmezetlen művész, meggyőződés nélküli romantikus, privilegizált férfi, aki tudatában van saját kiváltságainak, de képtelen azokról lemondani.
A sorozat második részében ez az ambivalencia egzisztenciális válsággá mélyül.
Kettejük szerelmi története azonban így is kiszámíthatóbb és unalmasabb, mint azt a bohém Benedict évadától vártuk volna.
A közelmúlt botrányfilmjének a káromkodó főhőse okozta a bukását
John Davidson (Scott Ellis Watson) épp olyan 12 éves kisfiú, mint bárki más. 1983-ban járunk, Galashiels városában, ahol a srác társaival együtt az iskolapadot koptatja, és kortársaihoz hasonlóan fociedzésre jár. Nem is ügyetlen a kapuban, ám a sorsdöntő napon, amikor egy játékosmegfigyelő csak miatta megjelenik a színen, és a suliban, de még otthon is összecsapnak a feje fölött a hullámok, Johnban valami elpattan. Tikkelni kezd, kontrollálhatatlanul káromkodik, idegből csapkod, ami környezete jó részét… pontosabban inkább mindenkit megdöbbenéssel tölt el.
A Kirk Jones által írt és rendezett I Swear egyszerre próbál elég sok mindent markolni, felemelő filmdráma arról, hogy egy hétköznapi ember közel sem hétköznapi betegséggel is eljuthat odáig, hogy a brit királynő kitünteti a fáradozásaiért. És egyszersmind oktatófilm a Tourette-szindrómáról, egy megtörtént eset feldolgozása egy olyan fickó életéről, aki a BAFTA-díj-átadón csinált botrányt a felháborító, rasszista bekiabálásaival. A szakma krémje pedig jól meg is sértődött a hallottakon, ami tulajdonképpen ennek a filmnek a bukása. Mert hát az I Swear tényleg minden erejével próbálja a fejünkbe szuszakolni, hogy a tourette-esek nem direkt mondják azt a sok cifra dolgot, amit.
Az elején még így is mosolyog az ember azon, amikor John Davidson karaktere elkezd úgy káromkodni, mint a csikós. Aztán ahogy jönnek a tragikus események, a 80-as évek hétköznapi embere ugyanúgy nem érti a dolgot, mint a BAFTA-vendégek, hirtelen lekonyul a szánk. A film nagy részében A Gyűrűk Ura-tévésorozat sztárja, Robert Aramayo által játszott Johnt helyenként úgy verik bele a betonba a nyomdafestéket nem tűrő megnyilvánulásaiért, hogy fáj nézni. De a film főszereplője megjár tárgyalótermet, zárkát, kiutálják otthonról, és még az őt mindig támogató főnöke is meghal, mire az alagút végén elkezd pislákolni némi fény, a reményt jelezve.
Cillian Murphy határozott választ adott arra, hogy ő lesz-e Voldemort a Harry Potter-sorozatban
Cillian Murphy határozottan cáfolta azokat a találgatásokat, miszerint ő alakítaná Voldemort szerepét a készülő Harry Potter-sorozatban – írja a The Independent.
A 49 éves ír színész akkor került a pletykák középpontjába, amikor Ralph Fiennes, aki a hírhedt sötét varázslót játszotta a Harry Potter-filmekben, egy TikTok-videóban úgy utalt rá, mintha Murphy szerepeltetése már biztos lenne: „Azt mondták, már betöltötték a cipőimet, nem igaz? Szerintem Cillian Murphy nagyon jó. Nagyon jó választás” – mondta Fiennes. Cillian Murphy azonban a The Times interjújában egyértelműen tagadta a feltételezést.
Kategorikusan nem. Ezt tegyétek a címbe
– reagált az Oscar-díjas sztár.
Az interjúban a színész beszélt a készülő Peaky Blinders: The Immortal Man című filmről is, amelyben visszatér a gengszter, Tommy Shelby szerepében. Murphy így fogalmazott: „35 éves voltam, amikor elkezdtük a Peaky Blinders sorozat forgatását, és 48, amikor a filmet készítettük. Az életem negyedében Tommyt játszottam. Hihetetlen élmény látni, ahogy mindenki körülötted öregszik.”
A Peaky Blinders: The Immortal Man március 20-tól lesz elérhető a Netflix kínálatában.
Pöffeszkedő nagyúrként tért vissza Sean Bean, és nem kegyelmez senkinek
Kevés színész van, aki a saját halálából épített szép karriert, de Sean Beannek a sok évtizedes pályája alatt valami hasonló jött össze. Tűpárnát csináltak belőle az orkok A Gyűrű Szövetségében, lefejeztették a Lannisterek a Trónok harca első évadában, a GoldenEye című James Bond-filmben meg egy nagyra szabott, felrobbanó fémszerkezet zúzta halálra, de csak miután hatalmasat zuhant a tetejéről.
Mostanra legalább két tucat alkalommal harapott a fűbe Sean Bean a kamerák előtt, ami egyrészről kiváló mémalapanyag, másrészt viszont rettenet idegesítő már, mert a filmesek is rájátszanak a dologra, és előfordul, hogy az első tíz percben megölik a színészt.
Holott Sean Bean azért egy tehetséges, sokoldalú, mély alakításokra képes művész, akit szívesen néz az ember.
Március 16-án indul el az Epic Drama műsorán a Robin Hood legújabb adaptációja, amelynek szereplőgárdájába egészen izgalmas neveket kalapoztak össze a készítők. Nyilván Sean Bean is köztük van, a bevezető alapján fura lenne, ha nem lenne. Ráadásul a tengerentúlon az MGM+-on látható szériában az egykori Ned Stark a főgonoszt, a nottinghami seriffet alakítja, aki rögtön az első részekben olyan disznóságokat követ el, amelyek egy igazi legenda, a gazdagokat kirabló, a zsákmányát a szegényeknek adó, az erdők mélyén rejtőzködő íjász alakját kikényszeríti, hogy színre lépjen. Kikényszeríti, mert ha nem lenne ekkora genya a seriff, akkor Robin Hoodra se lenne szüksége a népnek.
Benicio del Toro megdöbbent az Egyik csata a másik után premierjén
Március 15-én kiderül, nyer-e új Oscar-díjat Benicio del Toro. Igen, neki már van egy, nem is tudta? Steven Soderbergh Traffic című filmjében kapta a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart 2001 tavaszán.
A színészben talán az a legjobb, hogy soha nem folyik a csapból, már 40 éve van a pályán, de még mindig nem untuk meg, mert nem vállal évente 5-20 filmet: keveset, de minőségit inkább. Ha megjelenik a vásznon, akkor mindig oda kell rá figyelni, mellékszerepekben is emlékezetes alakításokat nyújt mindig. Így volt a tavalyi A föníciai séma címet viselő Wes Anderson moziban, az Egyik csata a másik után zen mestere szerepében pláne. A Hollywood reporternek most, az Oscar-átadó előtt röviddel miniinterjút adott a kezdetekről, a forgatásokról és arról, neki milyen meghatározó élmény a mozi.
Minden filmforgatás kockázat a rendező, a történet miatt, sosem lehet tudni, mi sül ki belőle.
Mikor az Egyik csata a másik után premierjén vett részt, megdöbbent, hogy bevonódott a közönség, sokat tapsoltak a bemutatón – és utána is. De a siker ellenére emiatt a szerep miatt egyáltalán nem számított jelölésre.
Azt is elmondta, nagyon szeret csapatban dolgozni, és szuper, hogy Anderson filmje így beleesett a díjátadó szezonba, és arat. A kezdetekről úgy nyilatkozott, szerencsésnek tartja magát, hogy független filmekben is részt vett, az 1995-ös Közönséges bűnözők (a magyar Kayze Sőze szállal, ha emlékszünk) és a Traffic is besorolhatatlanná tette őt, így több lehetősége nyílt különféle stílusú filmek közül választani.
Fontos mérföldkő volt karrierjében az 1989-es James Bond-film, A magányos ügynök Timothy Daltonnal. Nagyon nagy dolognak tartotta akkor, a Bond-filmek aranykorában, ráadásul a szériát a környezete, családja is ismerte, és ha eleinte ellenezték is színészi karrierjét, ettől megenyhültek. Szerinte a siker az,
amikor tanulsz folyamatosan, és ez kifizetődik.
Az Oscar-jelölés abszolút siker, de nem is kell, hogy ilyesmi legyen, lehet más is, amit tanuláson keresztül lehet elérni. De az szerinte fontos, hogy ne is gondoljunk a sikerre, és ne is higgyünk benne előre.
Tizenhat évet kellett várnunk ennek az orvosos sorozatnak a folytatására, de viccen kívül megérte
Amikor a nagy klasszikusokat megpróbálják feltámasztani, a sorozatkészítők sűrűn elkövetik azt a hibát, hogy a rebootok főszereplőit lecserélik. Hiába vártuk vissza a Hősök: Újjászületésbe Peter Petrellit és Sylart, helyettük kaptunk egy unalmas nyomozós szériát. Hasonlóképpen mellément a Bűbájos boszorkák feltámasztása az új női főhősökkel, de a 24: Újratöltve is, ez utóbbitól főképp vad és félresikerült ötlet volt, hogy Jack Bauert kispadra ültették benne. Sorolhatnám még napestig, mert akad az ehhez hasonló bakikra még bőven példa. Ráadásul, amikor az eredeti főszereplőket visszahozzák, akkor sem garantált a siker, A szökés új, ötödik évada például teljesen csődöt mondott a létező összes kreatív szempontból, nem is jött belőle folytatás.
A fentiek miatt meglepő, hogy közel 16 év elteltével sikerült a Dokikhoz (Scrubs) most úgy hozzányúlni, hogy a végeredmény értelmes lett. Sőt, szerethető és ugyanolyan vicces szkeccsjelenetekkel, valamint tragikusan szomorú momentumokkal teli, mint a régi széria volt. A kórházas-orvosos szitkomok ősatyjáról, igazi nagyöregről van szó, ám az eredeti alkotó, Bill Lawrence még mindig tudja, mitől döglik a légy. Úgy összességében, és ebben a műfajban is, mert a showrunner a közelmúltban olyan szériákat tett le az asztalra, mint a Ted Lasso, a Shrinking és a Bad Monkey, főleg előbbi kettőt nagyon sokan megszerették és megkerülhetetlenné váltak a kisképernyős vígjátékok között.
Rovataink a Facebookon