A nyílt törés újrafelfedezése

Az ázsiai akciófilm válsága a kilencvenes évek közepe óta tartós. Nem mintha az amerikai akciófilm virulna, épp most landolt Schwarzenegger és Stallone a bukás szégyengödrében. Ettől függetlenül Amerikában az akciófilm csak egy műfaj a sok közül. Ázsiában viszont a filmipar lelke, a húzóágazat. Így az akciófilm válsága Ázsiában egyfajta egziszenciális kiúttalanságot is jelent, amelyre a válasz csak az lehet, hogy meg kell újítani a műfajt. Mert melodrámákra mégsem állhatnak át.

A válság Hongkong Kínához való visszacsatolása óta tart. A hongkongi film volt a zászlóvivő, ők voltak Távol-Kelet Hollywoodja. A visszacsatoláskor azonban megszűntek bátorna lenni, és történeteiket megfertőzte a komenista propaganda. Természetesen mint minden általánosítás, ez sem igaz száz százalékban, például Johnnie To továbbra is szenzációs filmeket készít, és a fiatal generációból Pang Ho-cheung képes minden egyes alkotásával meglepni az embert, de ők azok a kivételek, akik a szabályt erősítik.

Az akciófilm-rajongók kénytelenek hát szélesíteni a látókörüket. Dél-Korea filmgyártása az elmúlt tizenöt évben csúcsra járatta a lehúzós melodrámából, nemzeti mazochizmusból és szadizmusból, illetve tökéletes vizuális megoldásokból összetákolt robbanómotorját, ám sajnos úgy néz ki, hogy a gépezet mostanra elég rendesen kifáradt. Thaiföldön ontják a műfaji b-filmeket, saját akciósztárt is szerettek volna, szegény Tony Jaa azonban a karizmáját a kunyhóban hagyta. Bollywood ezen a téren nem különösebben mérvadó, mert csiricsáré minden filmjük, és  kciójeleneteik izgalmait az állandó körtánc-dzsemborijaikkal földbe döngölik.

Úgyhogy a brit Gareth Evans épp jókor disszidált Indonéziába, és éppen jókor kezdett filmeket csinálni, producerfelesége hathatós segítségével. 2009-es dolgozata, a Merantau az indonéz harcművészetnek, a „pencak silat”-nak írt filmes szerelmeslevél, amelyben sajnos a színészek megszólalnak, rontva az összképet. Ám már a Merantau is egyértelművé teszi, hogy Iko Uwais, aki első blikkre Tony Jaa dublőre is lehetne, mennyire tehetséges verekedő.

A Rajtaütés (2012) azonban már egészen más tészta. Evans elhagyja a harcművészeti filmek azon kliséit, amelyek a Merantau szerkezetét törékennyé tették, és csak egyet hagy meg: azt, amikor hősünknek egy hatalmas épület minden emeletét meg kell másznia, és azokon az emeleteken különböző ellenfelekkel kell megharcolnia. A csúcson természetesen a Bossok Bossa várja, jelen esetben egy gátlástalan gengszetrfőnök, aki egyszerhasználatos zsebkendőként bánik embereivel.

Evans újra Iko Uwais-t választja főszereplőjének, okkal. Miután az a kommandós osztag, amelynek Uwais is tagja, behatol a lerobbant toronyházba, olyan tűzerővel találják szembe magukat, amilyenre nem számítottak. Csapatuknak csak egy töredéke marad életben, és mivel nem tudnak visszavonulni, fegyvereiktől pedig megfosztják őket, puszta kézzel, rettenetes brutalitással, koponyát, nyakat, gerincet törve igyekeznek felfelé, a főnök főhadiszállására. És ahogy az idő múlik, a többes számból egyes szám lesz: csak Uwais maga.

Ami a Rajtaütésben leginkább a néző ellen dolgozik, az az állandóan mozgó kézikamera – bizonyos esetekben kétségtelenül nagyot dob a jelenetek lendületén, de másfél órán keresztül fárasztó együtt dülöngélni az indonéz vérontással.

A harci jelenetek intenzitása szó szerint fájdalmas, még a mai, Fűrész-fertőzte mozis érában is ritka az ennyire kemény akciófilm. Sajnos a pencak silat természetéből kifolyólag a koreográfia nem túl változatos, a filmet lezáró félóra már újra és újra ugyanabban a formában ismétlődő ütések, rúgások és fojtások sorát hozza. Ettől függetlenül a film kegyetlenségének nyers állatiassága még egyfajta nihilizmus illúzióját is képes meglebbenteni, ami azért egy indonéz akciófilm részéről teljesítmény, ezt ismerjük el.

A Rajtaütés hatalmas siker volt világszerte, ez minden idők legnagyobb bevételt kitermelő indonéz filmje. Gareth Evans pedig már a folytatáson dolgozik. Érdemes megnézni, mire fel a nagy felhajtás.