Még nem haltam meg

Annál szörnyűbbet elképzelni sem tudok, mint egy olyan betegségben szenvedni, ami az elmémet épen hagyja, de a testem börtönébe zárja, és ez most nem modoros pátosz, hanem a rögvalóság. Jason Becker gitáros neve leginkább csak azoknak lehet ismerős, akik a nyolcvanas-kilencvenes évek rockzenéjében jártasak, hiszen az új gitáristennek kikiáltott, valóban istenadta tehetség karrierjét és életét 1990-ben vágta ketté az ALS (Amiotrófiás laterálszklerózis), azaz Lou Gehring-betegség). 21 éves korában.

Becker az olyan kivételesen tehetséges gitárosok közé tartozik, akik a komolyzenét és a modern rockzenét képesek úgy ötvözni, hogy ami abból kijön, azt az ember tátott szájjal hallgatja, és nem hiszi el, hogy ilyen hangokat így ki lehet hozni egy olyan, alapvetően egyszerű hangszerből, mint a gitár. 15 évesen már komponált, Paganinit játszott középiskolai tehetségkutatókón, 16 évesen pedig kora másik kiváló gitárosával, Marty Friedmannel (ő később a Megadeth-ben lett igazán ismert) alapított egy zenekart Cacophony néven. A gitárvilág pillanatok alatt felkapta, játéka és szerény, mindig kedves személyisége miatt mindenki szerette, tehetségét pedig az év gitárosa díjakkal ismerték el.

1990-ben Steve Vai helyére szállt be az ex-Van Halen-énekes David Lee Roth zenekarába, és fel is vett egy lemezt vele (Little Ain't Enough), de a turnéra már nem tudott elmenni betegsége miatt, aminek első jeleit akkor tapasztalta, amikor elkezdte húzni a bal lábát egy kicsit. Az orvosok három évet adtak neki, de ennek ellenére még él, most éppen 44 éves, és a Titanic filmfesztivál egyik dokumentumfilmjének alanya.

A Jason Becker: Not Dead Yet című film a gitáros családja és barátai szemszögéből mutatja be a gitáros életútját és azt, hogyan épült le folyamatosan, egészen addig, míg mára csak a szemét tudja mozgatni, ami viszont nem akadályozza meg abban, hogy komponáljon. A doku felépítése az ilyenkor szokásos, gyerekkori élmények, képek, szemcsés házivideók vezetik fel a történetet, megismerjük a szüleit, a testvéreit, az exmenyasszonyt, a haverokat és megszólalnak a zenésztársak is, majd jön a fordulópont, a betegség, és az azt követő, másik élet bemutatása.

A filmet rendező Jesse Vile-nak ez az első filmje, az pedig az első képkockáktól kezdve látszik rajta, hogy a sztorit nem kívülállóként közelíti meg. Minden momentumról árad a csodálat, a szeretet Becker iránt, amivel egyébként semmi baj nincs, sőt, sokkal kevésbé hatásvadász a film így, mintha hosszasan mutatná a magatehetetlen gitáros mellett síró családtagokat. Az ugyanis, hogy a férfi még mindig életben van, kész csoda, és hatalmas inspiráció lehet minden olyan családnak, ahol ALS-ben szenved valaki.

Beckerék mindent annak rendeltek alá, hogy fiúk ne haljon meg, az apja kidolgozott egy olyan számítógépes programot, amit a fia szemmozgással irányíthat és így komponálhat zenét (öt lemeze jelent meg azóta, hogy kerekesszékbe kényszerült), az exmenyasszonya új étrendet dolgozott ki számára, viszik sétálni és koncertekre, szóval igyekeznek úgy élni vele, hogy ne őrüljön meg a tehetetlenségtől, attól, hogy egy helyben ül/fekszik immáron 21 éve. Kommunikálni a külvilággal csak úgy tud, hogy a szemével betűzi le a szavakat, de a film alapján a családdal úgy beszélget (bár lassabban), mintha még működnének a hangszálai.

A film és Becker története megható és felemelő, az ember óhatatlanul úgy érzi a végére, hogy tényleg nincs olyan akadály, amit az emberi akarat és életszeretet nem tud legyőzni. Nem könnyű száraz szemmel végig nézni, de érdemes, és nemcsak azoknak akik szeretik a gitárzenét.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!